Az utolsó reménysugár-3. fejezet

Kérdések és válaszok

-Jól vagy?- kérdezte tőlem Bella a visszapillantó tükörbe nézve.

-Persze.- feleltem automatikusan.

Alice vezetett, Bella az anyósülésen ült, én pedig a már alvó Mag mellett ültem. Nagyon gyorsan hagytuk el a motelt, nem vártuk meg, míg összecsődülnek a zajra az emberek. Az éjjeli szekrényen egy kis borítékot hagytak, tele pénzzel. Gondolom az általunk okozott károk térítése végett.

Pakolással nem kellett bajlódnom, mert mindig a csomagtartóban voltak a cuccaim. A mi jövőnk túl bizonytalan volt ebben az időben.

Láttam kirajzolódni a ház körvonalait, mindjárt megérkeztünk. Nem kérdeztem semmit, reméltem, hogy hozzájuk érve megmagyaráznak majd mindent. Alice éppolyan gyorsan tette meg az utat, mint ahogy alig egy órája én is tőlük. Már láttam a fehér házat, a hatalmas nagy ablakokkal. Így a sötétségben egyfajta menedéket nyújtott számunkra. Habár elűzte a sötétséget, rengeteg rejtélyt hagyott maga után.

Vajon honnan tudták? Hogyan kerülhettek oda? Mi fog történni ezek után? Annyi megválaszolatlan kérdésre vártam választ.

Már az egész család ott állt a tornácon, és minket vártak. Kiszálltunk a kocsiból. A lányok kecsesen, én pedig úgy, mint egy hadirokkant. Megint kezdtem érezni a fájdalmat. A karomba vettem az alvó unokahúgomat. Seth-mivel ő is a várakozók között ált- elindult felénk. Nagy ívben kikerültem őt, és Esme felé tartottam.

-Valahova lefektethetem Maggie-t?- kérdeztem.

–Persze, gyere utánam.- követtem őt. A lépcső alatt egy kis zugból, egy kovácsoltvas bölcsőt húzott elő. Látva megdöbbenésemet, mosolyogva elkezdett magyarázkodni:

-Reneesmé-é volt, csak már kinőtte. Nem szoktunk kidobni semmit.

Belefektettem Maggie-t. Esme egy könnyed mozdulattal felkapta a bölcsőt, és a konyhaajtóba vitte. Távol tőlünk, mégis közel. Annyira könnyen emelte fel, mintha hungarocellből lett volna. Esme tőlem alacsonyabb volt, haja vöröses, tapasztalt erős nőnek de mégis olyan törékenynek tűnt. Láttam, milyen szeretettel nézett Magre. Barna szemeiben boldogságot, fájdalmat és vágyat láttam. Rám mosolygott, és gyengéden a nappali felé kezdett tolni.

Seth megpróbált kikerülni, és odamenni a kicsihez.

–Farkaskám, meg ne próbáld!- szóltam rá.

–Seth, hagyd!- segített ki a másik indián srác. Az ő haja kicsit hosszabb volt. A karjaiban Belláék kislánya aludt békésen. Seth fújtatva leült a helyére.

-Nos, Audrey azt hiszem beszélnünk kell! Akarod, hogy megvárjuk a reggelt, hogy kipihenhesd magadat? Vagy essünk túl rajta most?- kérdezte Carlisle.

-Most- szögeztem le.

-Rendben. – egyezett bele.

Carlisle magas szőke, és jóképű fiatal férfi volt. Minden mozdulata segítőkész és figyelmes. Ahogyan körbenéztem a társaságon, úgy éreztem magam mintha el se mentem volna. Mindenki ugyanott és ugyanúgy ült, csak a gyerekek aludtak. Most kíváncsisággal töltött el ez a család, hiszen megmentettek többször is. Annyira gyönyörűek voltak még mindig. Egy gyémánthoz tudnám őket hasonlítani. Szépséges, csábító, de a származásuk a létük oly rejtélyes,

Elkezdtem feltérképezni a társaságot. Bella és Edward jól összeillettek. Minden mozdulatukból sugárzott a szerelem. Bella arca szív alakú volt, barna hajú, csodás alakkal. Edward is gyönyörű volt- mint mindannyian. Hajában egy kis vörösesbarna fényt véltem felfedezni, nyúlánkabb volt, mint a többi fiú, de az erejében nem kételkedtem. Rosalie egy különleges szépség volt. Tipikusan az a nő, akiért megvesznek a férfiak, és mély önbizalomhiányba esnek a nők. Háta közepéig érő szőke fürtjei könnyedén omlottak le a vállára, alakja tökéletes, de a szeme nyugtalanságot tükrözött. Mellette Emmet barátságosan nézett rám. Ő volt a legnagyobb darab, alkatilag hasonlított a támadómra, de az ő szemei huncutsággal voltak teli, nem pedig brutalitással. Leginkább egy játék mackóhoz tudnám őt hasonlítani. Alice ragyogó szemekkel és angyali arccal nézett rám. Jasper lábainál ült. Jasper még mindig a legtávolabb ült tőlem. Nézett, nem úgy, mint a többiek, éreztem, hogy koncentrál valamire.

-Audrey, nos nem is tudom, hogy hol kezdjem.- szakított félbe Carlisle.

-Kik maguk? Honnan tudták, hogy ott lesz? Hogy kerültek oda? Követtek? Miért?- zúdítottam rá a kérdéseimet.

-Arra én is kíváncsi lennék, hogy te ki vagy! Mért menekülsz? Ne mondd, hogy nem mert minden jel arra utal, hogy te menekülsz! Miért?- kérdezte csípősen Rosalie.

-Rose, úgy vélem, majd ő is megválaszolja a mi kérdéseinket, de úgy illik, hogy mi adunk előbb magyarázatot a történtekre- intézte hozzá a szót Carlisle.- Ha a vérfarkasokról tudomást szereztél, jogod van rólunk is tudni. Mondta, és közben az indián srácok felé mutatott.

-Kik maguk? Milyen jogon akarnak itt tartani?- Kérdeztem kétségbeesetten.

-Figyelj, nem akarunk kényszeríteni semmire. Egyszerűen itt vagy biztonságban.

-Tudnia kell, joga van tudnia kislány miatt is- szólt Emmett.

-Miről kell tudnom?- néztem rá kérdőn.

-Na ne, még egy embert nem keverünk bele, nem, nem és nem!- kiáltott magából kikelve Rosalie.

-Muszáj Rosalie. Csak így tudjuk őt megvédeni, igaza van Emmet-nek.

- De hiszen…-hallottam, ahogy Rosalie újabb kifogást keres, de a vita hangjai egyre távolabb kerültek tőlem.

Egyetlen egy mondat visszhangzott a fejemben. „ Na ne, még egy embert nem keverünk bele…még egy embert…embert…"Tehát igaz. A munkája nem volt hiába való, mégis léteznek. Amiről azt hittem, hogy egy eszelős találta ki, igaz. Csak rájuk kellett néznem. Sápadt bőr, karikás szemek, szépség, tökéletes test, ami már-már szoborszerű. A leírás teljesen igaz rájuk, de…

-Audrey, minden rendben, jól érzed magad?- nézett rám aggódva Carlisle.

Arra lettem figyelmes, hogy leülök a kis lépcsőre, ami a nappaliba vezetett. A kezembe temettem az arcom és próbáltam lélegezni. Carlisle aggódva fogta meg a csuklóm, hogy megmérje a pulzusom.

-A szemük mért barna?- tettem fel a legegyszerűbb kérdést.

-Tessék?- nézett rám meglepve.

-Carlisle, tudja- szólalt meg hirtelen Edward.- Még mindig nehezen tudtam felocsúdni

-Miért nem olyan vörös a szemük, mint neki? -sikerült nagy nehezen megtalálnom a hangom.

-Ezt nem olyan könnyű megmagyarázni -suttogta.

Felugrottam, és odaszaladtam a bölcsőhöz. El akartam menni. Messzire. Innen el. Egyszerre ugrott fel Edward, Carlisle, és Esme is. Védekezőn a bölcső elé álltam.

-Mit akartam tőlem?

-Meg akarunk védeni.

-De hiszen maguk…-elakadt a lélegzetem. Alig álltam a fáradtságtól a lábamon, megtámaszkodtam a bölcső szélében.

-Mondd ki…-szólalt meg Jasper a találkozásunk óta először. Felállt és elindult felém-
Mondd ki és megkönnyebbülsz -folytatta.

Megráztam a fejem. Nem akartam szavakba önteni ezt a képtelenséget. Remegtem még mindig. Ahogy Jasper közeledett felém, úgy éreztem, hogy elönt a nyugalom.

-Vámpírok…-suttogtam megsemmisülten. Már nem én irányítottam az érzéseimet. Összecsuklottam a fáradtságtól, a sokktól és érzékeltem egy furcsa külső erőt is. Még éreztem a testemen a hideg kezek érintését. Elaludtam, tudtam, hogy ha felébredek semmi sem lesz olyan, mint régen. Magába szippant egy ismeretlen és veszélyes világ…

Nem akartam kinyitni a szememet. Éreztem a puha párnák, és a takaró melegét. Tudtam, hogy ismét elaludtam a Cullen házban. Az igazság úgy zakatolt a fejemben mint egy vészjelző. Meg kell védenem Maggie-t. Próbáltam nem mozdulni, és szabályosan lélegezni. Szinte biztos voltam benne, hogy van valaki a szobában, még ha nem is hallok semmit. Mi van, ha a kicsinek baja esett? Soha nem tudnám megbocsátani magamnak…

-Nyisd ki a szemed!- szakította félbe a gondolatmenetemet egy ismerős hang.- Ne játszd az alvót, a szíved kétszer olyan gyorsan ver, mint kellene.- bizonygatta.

Megadtam magamat. Ismét fehérségre és lágy színekre számítottam. De egy olyan szobában feküdtem ezúttal, minden színes és életvidám volt. Szivárványszínű anyagok, élénk narancssárga fal, és minden nagyon modern volt. Úgy éreztem magam, mintha egy tini szobájába csöppentem volna. Néhány éve még én is egy ilyen szobáról álmodoztam, de mára már nem érdekelt túlzottan, megváltozott az értékrendem.

Alice a szoba sarkában ült egy nagy kagylófotelben, mozdulatlanul.

-Ha nem bánod ide hoztunk. Ez az én szobám. Edward szobája elméletileg üres mióta , Bellával a saját házukban laknak, de úgy gondoltam, hogy ez barátságosabb hely számodra jelen esetben.- Alice-ból csak úgy folytak a szavak.

-Jelen esetben…-visszhangoztam.- Nagyon szép a szobád.- erőltettem az arcomra egy apró mosolyt.

-Örülök, hogy tetszik- felállt a fotelből, és elindult felém. Ösztönösen hátrébb kúsztam az ágyon.- Ne félj tőlem! Kérlek! Nem akarlak bántani! Tudom, hogy ijesztő, és nem tudom, hogy mennyit tudsz rólunk pontosan, de mi nem fogunk titeket bántani ezt elhiheted. -Annyira megnyugtató volt a hangja.

Leült az ágy szélére nem messze tőlem, és barátságosan nézett. -Állatok-mondta egyszer csak.

-Tessék? -kérdeztem meglepetten.

-Állatok vére nem embereké, ettől barna és nem vörös a szemünk- válaszolt az éjszaka folyamán feltett kérdésemre. -Persze nem könnyű az emberek között lenni. De az életvitelünk fő szempontja az önmegtartóztatás. Nem fogunk egyikőtöket sem bántani. Ígérem.- mondta.

-Hiszek neked.- mondtam, még magam is meglepődtem hangom könnyedségén-, csak tudod ez még annyira….

-Tudom- mosolygott.

-Maggie hol van? -közben eszembe jutott a kicsi.

-Lent alszik, vigyáznak rá- biztosított.

-Ugye nem Seth?- Néztem rá könyörgően.

-Hát igen ő, de nagyon vigyáz rá! Mi a bajod vele?- nézett kíváncsian-

-Nem fontos- csak egy régi berögződött dolog, ami miatt idegesít, hogy Mag-gel van.

-Értem- láttam a szemében, hogy nem csak úgy mondja.

-Használhatnám a fürdőszobát?- jutott eszembe.

-Persze, gyere, megmutatom, hogy hol találod.- nyújtotta felém a kezét. Bizalmatlanul néztem rá.- Na kérlek, legyen ez az első lépés afelé, hogy egyszer megbízol bennem.

-Ebben nem lehetsz olyan biztos. Tudod, úgy érzem, hogy én már nem bízhatok meg senkiben.

-Hidd el vannak módszereim. Egyszer mi nagyon jó barátok leszünk, tudom- kacsintott rám, és kitartóan nyújtotta még mindig felém a kezét.

Nem ellenkeztem tovább. Megfogtam a jéghideg kezét, és kivezetett a szobából. A fürdőszoba nagy és tágas volt, úgy tűnt, hogy alig használják. Mikor megmostam a kezem, olyan dolgot tettem, amit tegnap reggel óta egyszer sem Belenéztem a tükörbe.

-Úristen!- kiáltottam fel

Alice, aki az ajtó előtt várt gyorsan berontott a fürdőbe és mellém állt.

-Mi a baj?

Merőn bámultam a tükörbe. A lány, aki a tükörből nézett vissza rám, megdöbbentett. Nagy kék szemei levesestányér nagyságúak lettek. Igen ez én voltam. Elméletben egyenes orrom, kicsit visszaugró állkapcsom van. De most a bal arcom eltorzult. El is felejtettem, hogy a támadóm… az a vámpír, megütött. Az arcomon látszott a tenyere, és a szemem mellett az ujjai nyoma is.

-El fog múlni, pár nap és olyan leszel, mint régen- bíztatott Alice- nemsokára felszívódik, de ha szeretnéd, bekenem alapozóval, ami majd nagyrészt eltűnteti.

-Miért vagytok hozzám ilyen rendesek? -néztem rá a tükörben

-Mert te egy megtört, és magányos ember vagy, akit egy vámpír üldöz.

-Szóval, ti vagytok a jó fiúk ebben a játszmában.- próbáltam elviccelni a dolgot.

-Valami olyasmi- mosolygott rám szeretetteljesen Alice. –Ha megfürödtél, és átöltöztél szeretnénk veled tisztázni a dolgokat.

-Rendben. Hol a…-kezdtem a kérdést feltenni, de Alice eltűnt és a sporttáskámmal tért vissza alig pár pillanattal később.

A melegvíz jót tett a sajgó tagjaimnak. Ijedten fedeztem fel, hogy a testem nagy része, ugyanolyan kék, mint az arcom. Rondábban nézett ki, mint amilyennek éreztem. Még a zuhany alatt elhatároztam, hogy veszek még be fájdalomcsillapítót. Elviselhető volt a sajgás, de kezdett zavarni.

Felöltöztem és megfésülködtem. A vállamig érő hajam nagy részét a bal arcomba fésültem. Kiléptem az ajtón, és ezúttal Esme várt rám a folyosón.

-Hogy vagy édesem?- kérdezte kedvesen.

-Köszönöm, jobban- próbáltam érzékeltetni, hogy mennyire hálás vagyok a kedvességéért..

Lekísért a nappaliba. A felállás ugyanaz volt, mint az utóbbi alkalmakkor. Reneesme ott ült a szoba közepén az unokahúgommal. Megérintette Maggie arcát ő, pedig sikongatott és csapkodott örömében. Aztán meglátott engem, és felém nyújtózkodott. Leültem melléjük a földre.

-Mit játszotok? Köszi, hogy felvidítod, látom, hogy nagyon jól szórakozik.

-Szívesen- mondta magas, de mégis csilingelő hangon. Felém nyújtotta kezecskéit, és megfogta az arcom ép felét.

Hirtelen eltűnt a vámpírokkal teli szoba és csak villódzó fényeket láttam pár másodperc erejéig, aztán ismét visszajött a szoba képe, de most sötét volt odakint. Az ajtón Jasper és Edward viharzott be, és kitámasztották az ajtót valakinek. Megláttam az eszméletlen magamat, ahogy Carlisle a karjaiban visz a lépcső felé.

Éreztem, hogy Reneesme elengedi az arcomat, a képek pedig eltűntek.
-Azta. Ez meg mi volt?- kezdtem hozzászokni, hogy alig bírok egy értelmes mondatot összehozni az utóbbi időben,.

-Ez Nessie képessége- mondta Bella magyarázatképpen-

-Képessége?- kérdeztem meghökkenve.

-Tudod Audrey, némelyikünknek megadatott egyfajtaképesség. Akkor alakult ki, amikor vámpírokká alakultunk. Nessie félvámpír. Bella ember volt, amikor megszülte és csak a szülés után vált vámpírrá. Mindez hét hónapja történt.- Próbált a lehető legtömörebben magyarázatot adni Edward.

-Hét hónapja?- végig néztem a kislányon. Körülbelül 3 évesnek nézett ki

-Igen Nessie most még nagyon gyorsan öregszik. Hét év múlva úgy fog kinézni, mint mi, és tovább nem öregszik.

Túl sok információ volt ez nekem egyszerre. Kénytelen voltam beletörődni az igazságba, de egyre jobban megleptek.

-Még kinek vannak képességei? -kérdeztem.

-Carlisle térjünk a tárgyra, vagy itt hagylak titeket.- mondta fagyos hangon Rosalie.

-Ne haragudj, ha túl kíváncsi voltam, de nekem ez az egész helyzet új- mentegetőztem.

-Ne aggódj, csak Rossalie türelmetlen. Akkor kezdhetjük? –tudtam, hogy mire vonatkozik a kérdése. Tegnap éjjel mikor elmagyarázták, hogy kik ők, előtte választ akartak a saját kérdéseikre, de erre nem került sor, mert elájultam. Félénken bólintottam.

-Honnan tudsz a vámpírokról?- tette fel az első kérdést a családfő.

-Az apám imádta a misztikus dolgokat, világ életében rajongott a hihetetlen dolgokért. Mítoszkutató lett. Amikor gyerek voltam ezekkel a történetekkel tömte fejünket esti mese gyanánt. Én egészen tegnapig azt hittem, hogy ezek tényleg csak mesék, és csak a képzeletben léteznek.

-Hát van egy rossz hírem. Létezünk.- mondta élesen Rosalie.

-Igen erre már rájöttem.-mondtam, és próbáltam nem a szőke szépségre nézni, mert biztosan ölni tudott volna a pillantásával.

-Nem tudod, hogy honnan ismerhet téged a támadó? Mert az egyszer már biztos, hogy okkal támadott meg, pont téged.

-Nem ismerem, soha nem láttam. Tegnap az erdőben tényleg tett néhány furcsa megjegyzést.- emlékeztem a történtekre.

-Milyen megjegyzések?

-Kár, hogy ezt már ő, nem láthatja, meg, hogy mennyire szeretné, ha ő is itt lenne. De nem tudom, hogy ki az, az ő- szögeztem le.

-Edward, te láttál valamit-? Szólt hozzá.

-Mindkét alkalommal, túl gyorsan eltűnt, nem tudtam mélyebben belenézni a fejébe.

Belenézni a fejébe, az egy dolog, hogy vámpír, de hogy tudna mások agyában turkálni?- gondoltam magamban.

-Gondolatolvasással.—kaptam a meglepő választ a ki nem mondott kérdésre. Meghökkentettem.
-Ez azt jelenti, hogy… ? -nem bírtam befejezni a mondatot… tehát Edward mindent tud rólam.

-Igen.- szólt halkan

-Remek.- mondtam lesújtva- akkor már csak azt nem értem, hogy mért nem téged bombáznak a kérdésekkel. Biztosan könnyebben meg tudnád adni a választ, mint én.

-Tiszteletben tartom a gondolataidat és a titkaidat. Rajtad áll, hogy mit mondasz el mit nem. Nem én választottam ezt a képességet magamnak. Nem akarok kellemetlenséget okozni senkinek.

-Rendben. -Udvarias vámpírok… ezt nevezem.

-Tehát nem tudod, hogy miért üldöz?- kérdezte ismét.

-Nem

-Az apád csak vámpírokkal foglalkozott?

-Igen főleg.

-Értem

-Mennyit tudsz rólunk?

-Többet, mint egy átlagember- de biztos van még pár dolog, amitől majd elakad a lélegzetem.

-Abban biztos lehetsz.- mondta az orra alatt Edward. Megfogadtam, hogy mostantól figyelek a gondolataimra.

-Mit gondolsz Carlise? Szavazzunk?- kérdezte a férjét Esme

-Igen. Tegye fel az a kezét, aki nem akarja, hogy segítsünk Audrey-nak.

Körbenéztem. Rosalie keze már akkor fenn volt, amikor még be sem fejezte a kérdést. De ami legjobban meglepett egy másik kéz tulajdonosa.

Jasper szemei fürkésztek egy darabig, de nem indolkolta meg a döntését. Tehát ő is utál engem.

-Rendben, és ki akar neki segíteni?

Nyolc kéz emelkedett a magasba. Seth gondolom a húgom miatt szavazott rám. Az indián fiú, akinek még mindig nem tudtam a nevét, közömbösen nézett. Szerintem, ő csak azért szavazott rám, mert a többség már így is eldöntötte a kérdést. A hat vámpír pedig mellettem volt.

-Köszönöm-rebegtem megilletődve.

-Ugyan, hiszen halhatatlanok vagyunk, néha nekünk is kijár egy izgalom- kacsintott rám Emmet.
Hirtelen eltűnt a szoba, és Reneesmét láttam az udvaron futkosni, Maggie-vel. A kép pedig eltűnt. Nem vettem észre, hogy Belláék kislánya odajött hozzám, és megérintette az arcomat.

-Ez egy kérés volt.- mondta mosolyogva az apukája.

-Ó… persze!- mondtam

Megfogta Maggie kezét és kivezette őt a szabadba. Jacob felugrott és utánuk ment.

-Akkor a kérdés eldöntve. Rendezkedj be. Üdv a családban Audrey.

Alice kinyújtott kézzel jött felém. Megfogtam a fagyos kezét és hagytam, hogy felhúzzon a földről. Legnagyobb meglepetésemre megölelt, de nem bántam, mert hideg ölelése felmelegítette a szívemet. Tudtam, hogy már nem vagyok egyedül.