A végzet könnyei – 12. fejezet

Sziasztok!


Dőljetek hátra, mert nagyon sok mondanivalóm van!:D:D


Hét elejét ígértem, szóval még benne vagyok az intervallumban.:D:D Ez a fejezet-főleg a legvége- már március óta érlelődik.:D Nem akartam elkapkodni.:)
Hatalmas nagy köszönet jár érte Katának, aki nagyon lelkesen tud segíteni, még ötszöri átolvasás után is.:) Köszönöm neked, és jó kirándulást! Köszönöm Zsizsának, mert az alapötlet,( nemzeti park stb) az az ő támogatásával született meg.:) Köszönöm Neked, és hidd el, hogy még mindig zseninek tartalak.:D Ezt a fejezetet Julynak küldöm.:) Először is leszögezem, hogy nem azért mert sürgetni akarlak.:D Csak meg szeretném megköszönni, hogy találkozhattam veled Pécsett, köszönöm a gyönyörűséges kulcstartót, amit felraktam az övtáskámra:), és az eszméletlen jó képet.:):):) Szóval ha egyszer eljutsz idáig az olvasásban, akkor jó szórakozást hozzá.:D:D


Továbbá.:) Mivel már hosszú ideje szövögetem itt a szálakat, most kíváncsi lennék ,hogy szerintetek, mi lesz tovább, illetve mi rá a magyarázat.:D Hirdetnék egy újabb játékot ezúttal.:) Bárki megnyerheti, csak kicsit el kell ereszteni a fantáziátokat.:) Ha végigolvastátok a fejezetet, akkor találtok egy kérdést, illetve instrukciót a legvégén.:) Erre kellene hszben válaszolni.:) Nincs rossz válasz, max én nem úgy tervezem a továbbiakat.:D HA valaki a játék végére közel jár a megoldáshoz, vagy esetleg el is találja, akkor nyer valamit tőlem.:) A nyeremény egy max három oldalas jelenet lenne, az eddigi fejezetekből. Szóval a kitalálós játék nyertese választhat egy jelenetet, Az utolsó reménysugárból, vagy a végzet könnyei eddig megírt fejezeteiből és egy szemszöget.:) és néhány héten belül megkapja ajándékba.:) Mit szóltok? Elég motiváló ajándék?:):):)


A hsz- hosszúsági verseny is él.:) Szóval érdemes, figyelni arra, hogy mennyit írtok.:) A kommentek számát illetően az lenne a kikötés, hogy 20 különböző embertől kapjak egy megjegyzést.:) Előfordulhat, hogy valaki minden reggel valami jó ötlettel vagy elmélettel ébred, és ír nekem 5 kommentet ( amit lehet:D) és bele is számít a hosszúságba:D de csak egyetlen egy kommentnek fogom venni, mivel ugyanaz a hozzászóló írt többször.:) Remélem így világos.:) És sztem így is elég gyorsan össze tud gyűlni a 20.:)


Játszatok mert szerintem megéri.:) Jó olvasást drágáim!!! (extra hosszú lett a fejezet!.::) 13 oldal:):))


Puszi,
Truska

A végzet könnyei- 12. fejezet

Viszontlátás (Audrey szemszöge)

Az idő beborult és csúnya esőfelhők gyülekeztek az égen. Mintha az időjárás is azt skandálná a maga módján, hogy ne induljunk el. A terv túl elkapkodott, rossz… Ebből nem sülhet ki semmi jó. Egy pillanatra felidéztem Alice halálát. Hallottam a tűz ropogását, magam előtt láttam az örvénylő sárga lángokat. Gombóc nőtt a mellkasomban a családomért érzett félelmem miatt. Nem tudtam volna elviselni, ha valami történik miattam, ha még valaki életét veszti a családból. Nem, nem, nem…

Nem szóltam semmit, csak mélyet szippantottam a hideg tavaszi levegőből. Nagyot nyelve igyekeztem elhessegetni a negatív gondolatokat a fejemből. Nem futamodhatok meg az utolsó pillanatban. Minden rendben lesz. Minden – ismételgettem magamban, remélve, hogy így megnyugvást adnak a szavaim.

Maggie tartotta a legkevésbé drámainak a helyzetet. Boldogan rohangált a házban, mindenkinek elmesélve, hogy La Pushba megy játszani. Nagyon feldobta a hír, hogy néhány napot ott tölthet az indiánok körében. Elvarázsolta őt a tenger, és nagyon szerette a falubeli fiatalokat és időseket egyaránt.

Bella és Edward aggódva ellenőrizték Nessie holmiját, immár sokadszorra. Ő is Maggie-vel együtt tölti majd a következő napokat az indiánok között. Rá nem vonatkozott a szerződés vámpírokra eső része, engedély nélkül is átmehetett a határvonalon, a bevésődés miatt. Ezt kihasználva a szülei szó nélkül elengedték őt Jacobbal. Láttam az arcukon a ráncokat, láttam, hogy mennyire aggódnak ők is a jövő miatt. De ez volt a legjobb megoldás, hogy a gyerekek biztonságban legyenek. Ez volt a legfontosabb.

A veranda egyik oszlopának döntöttem a fejem és igyekeztem megnyugodni. Jasper sem könnyítette meg a dolgomat. A vitánk után néhány órával később hazajött és bevonult a fiúkkal Carlisle dolgozószobájába, hogy megtárgyalják a részleteket az útról.

Szükségem volt rá. Arra, hogy tudjam, mellettem áll. Szükségem volt az ölelésére, a biztatására. Így egyedül csak fél embernek éreztem magam. Most, mintha ezzel próbálna megrendíteni elhatározásomban, nem szólt hozzám, nem jött a közelembe. Mintha büntetne, és minden egyes nélküle töltött másodperc rosszul esett.

- Jól vagy? – kérdezte Seth a hátam mögül. Mindig vidám arckifejezése most komoly volt.

- Persze - erőltettem mosolyt az arcomra, és ismét a fák felé fordítottam a tekintetem.

- Még mindig meggondolhatod magad. Szívesen lát mindenki La Pushban – szögezte le, éreztem, hogy a vonásaimat fürkészi.

Az ajánlat a feszültségem miatt egy pillanatra csábító volt. De volt még egy jó okom, hogy velük menjek. Ott akartam lenni a többiekkel, mikor fény derül mindenre. A pozitívabbik felem úgy gondolt a mostani kiruccanásra, hogy hazafelé már szabad leszek. Hogy le fogjuk győzni az üldözőimet, akik annyiszor megkeserítették az életemet. Néhány napon belül talán nyugodtan hajthatom álomra a fejemet.

- Velük megyek – mondtam végül. – Már eldöntöttem.

- Még mindig nem értem, hogy gondolhatták, hogy bevigyenek téged a veszély közepébe - pufogott Seth. Ő is meghallgatta az összes lehetséges indokot és érvet, amivel végül győztem Jasper ellen, de talán az ösztöneire való tekintettel vagy csak az irántam érzett féltésből, nem nézte jó szemmel, hogy önként megyek oda.

- Tudod, hogy ez a legjobb megoldás – suttogtam.

- Szerintem épp, hogy nem az… - motyogta az orra alatt.

- Seth… kérlek, legalább te ne nehezítsd meg a dolgomat – kérleltem félbeszakítva őt.

Seth egy hosszú pillanatig farkasszemet nézett velem, majd közelebb lépve hozzám, sután átölelt. A rajtam levő kabáton keresztül is éreztem, hogy mennyire meleg a bőre. Még mindig engem ölelve a fülembe motyogta:

- Ha bármi bajod történik, akkor nem tudom mit csinálok veled…

- Ezt vegyem fenyegetésnek? - bontakoztam ki az öleléséből.

- Annak veszed, aminek akarod, csak gyere vissza – mondta.

Elmosolyodtam, hálás voltam neki. Sokat segített nekem az, hogy visszavárt, és hogy ennyire szerette Maget.

- Maggie, mit keresel? – szűrődött ki Esme hangja az ajtón.

Mindketten a bejárati ajtóhoz léptünk. Az előszobába érve mosolyognom kellett. Maggie felöltözve rohangált egyik szobából a másikba fejét csóválva.

- Hova tettem….hova tettem… - motyogta magában. Mire Seth felnevetett.

- Maggie, drágám, mit keresel? – kérdeztem lehajolva.

- A fejemet! – kiáltott fel kétségbeesetten, mire én is felnevettem. - Ódji! Ne nevess! – szólt rám sértődötten. A nevetést elfojtva emeltem magasba kezeimet, hogy jelezzem, abbahagytam.

- Tegnap a nővérem rohangált így a lakásban. Csak ő asszem a kocsikulcsot kereste, bár mindig is tudtam, hogy Leah elhagyta valahol a kemény fejét - suttogta Seth, hogy Maggie ne hallja.

Hangos trappolás hallatszott a lépcsőről. Emmett szinte repült Maggie felé.

-Maggie! – kiáltott hatalmas karjai közé felkapva a csöpp gyerektestet. – Ígérd meg, hogy vigyázol magadra! Tudod, kés, villa, olló… - magyarázta neki aggódva.

Jasper mögötte haladt el, a tekintetemmel őt követtem, de mintha ott sem lennék, nem figyelt rám. Szúró érzés hatolt a mellkasomba. Megőrültem, bármit megadtam volna azért, hogy aranyszín szemeit rám emelje.

- … és mindig vegyél kabátot, nehogy megfázz… - folytatta Emmett.

- Emmett, sosem fogunk odaérni. Induljunk! - lökdöste az ajtó felé férjét Rosalie.

- Gyere ide, kincsem! - nyújtottam felé a kezemet, mikor Emmett már jól megszorongatta, és Rosalie is egy puszit nyomott a homlokára. – Nagyon- nagyon szeretlek.

- Én is szerellek, Anya! – ölelte át a nyakamat Maggie.

A szívem egy pillanatra összeszorult, és úgy éreztem, hogy képtelen vagyok itthagyni őt. Tudtam nagyon jól, hogy nem szabad őt egyedül hagynom. A féltés és az iránta való szeretetem küzdött az észérvekkel.

- Audrey - suttogta Jasper. Felé kaptam a tekintetem, miközben még mindig Maggiet ölelgettem. – Nem muszáj velünk jönnöd, ha nem akarsz - mondta határozottan.

Ő talán ezt a pillanatot érezte a legjobbnak, hogy megrendítsen elhatározásomban, de én pont ettől a mondattól lettem még józanabb és bírtam odaadni Maggie-t Seth-nek. Nem, nem hagyhatnak itt - mondogattam magamban.

- Veletek megyek - mondtam határozottan, még én is meglepődtem, hogy egy picit sem remegett a hangom.

Jasper homlokán megint mély ráncok keletkeztek, de nem tiltakozott végül. Felesleges lett volna egy újabb vitába belebonyolódni.

- Akkor indulunk – állapította meg Carlisle. Seth beültette Maggie-t a gyerekülésbe Nessie mellé és Jake-kel együtt elhajtottak a rezervátum irányába.

Az első tervekkel ellentétben – hogy futva teszik meg az utat nélkülem, - végül két kocsival mentünk. Edward Volvojában kaptam helyet. Edward ült a kormánynál, az anyósülésen Bella, Rosalie és Esme ültek be végül hátra mellém. Carlisle Mercedesében foglalt helyet a család többi tagja, Jasper továbbra is tartotta a távolságot ezzel. A látszat szerint mi is egy nagycsalád leszünk a nemzeti park turistái között, akik a madarak vándorlása miatt látogatnak el oda.

Hosszú út állt előttünk, egy minden közlekedési szabályt betartó embernek majdnem másfél nap az út. A vámpírok sebességimádatát és gyorshajtását tekintve még így is egy napnyi autókázás várt ránk.

Esme egy mappát halászott elő a táskájából, és különböző tervrajzokkal próbálta kezdetben elterelni a figyelmemet. Érkezésem után csak hosszú hetekkel később derült ki, hogy Esme régi házak restaurálásával foglalkozik kedvtelésből. Megmutatta nekem a terveket, amiket az épp aktuális házról készített. Elámultam a fantáziáján és a lelkesedésén, ahogy az apróságokat szem előtt tartva varázsolt egy építészeti csodát a félig leomlott házból.

Később Rosalie nyomott a kezembe egy köteg fényképet. Csodálkozva vettem tudomásul, hogy milyen szépen nyomon követték Maggie fejlődését. Művészi pontossággal készültek a fényképek az elmúlt félév szakaszairól, ahogyan egyre önállóban fedezte fel a világot.

- Mindjárt a komphoz érünk - szólt egyszer csak Edward. Ijedten emeltem rá a tekintetem. Erre nem gondoltam, ha a kompra szállunk, akkor igazoltatni is fognak minket. Nagyon reméltem, hogy az elmúlt időre való tekintettel már nem fognak keresni, esetleg felismerni a nővéremék halála miatt.

- Nyugodj meg – nézett hátra Bella, miközben Edward beállt a kocsisorba. - Vigyázunk rád. Gondoskodtunk a személyazonosságodról - mutatott fel egy útlevelet.

- Mi? Hogy? Mikor? – néztem rá meglepetten.

- Még a múlt hónapban csináltattuk. Minden eshetőségre felkészülve – kaptam a magyarázatot.

A kezembe vettem az útlevelet és döbbenten néztem szembe magammal. Az a kép volt belerakva, aminek az eredetijét Jasper polcán láttam. Kivágták a mosolygó arcomat, és a háttért valami technikával elhomályosították, mintha műteremben készült volna a kép.

- Ez? Hogy?- kérdeztem még mindig megdöbbenve.

- Mr. J. csodákra képes! – nevetett fel Bella és titokzatosan összenézett Edwarddal.

Már majdnem rákérdeztem, hogy ki az a J., mikor megakadt a szemem a nevemen. Emma Cullen állt a papíron. - Emma?- suttogtam. A Cullen nevet látva pedig elszorult a torkom a meghatottságtól.

- Már a családunk tagja vagy, kicsikém – súgta a fülembe Esme. – Az Emmát pedig Jasper választotta – közölte elégedetten.

- Jó napot kívánok - hallottam az enyhe francia akcentusú női hangot.

- Jó napot – nyújtotta felé az okmányokat Edward. Hangja magával ragadó volt.

A nő ellenőrizte az iratokat és elbűvölve nézett végig kis társaságunkon. Még rajtam is elidőzött néhány másodpercre a tekintete, bár tudtam nagyon jól, hogy a kocsiban én vagyok a legcsúnyább a csodás halhatatlanok között. – További kellemes utazást! – adta ki végül az engedélyt a felszállásra.

A kompút egy órás volt. A többi emberhez hasonlóan kiszálltunk a kocsiból. Mosolyogva néztem, ahogy családom tagjai próbálnak emberien viselkedni. A lányok nyújtózkodtak, Carlisle és Edward a derekukhoz kaptak, mikor kiszálltak a vezetőülésből. Még Emmett is elvégzett néhány karkörzést. Elkaptam Jasper pillantását, miközben ő is kiszállt a kocsiból. Messziről fürkészte az arcomat, de nem jött közelebb. A viselkedéséből sejtettem, hogy neki sem könnyű ez a makacs távolságtartás. Az ablakokhoz sétáltam, az üvegnek támasztottam a fejemet és kibámultam a hullámzó vízre. A víz tajtékozva próbálta átvenni az uralmat a hajó felett, de a hajó túl nagy és erős volt ahhoz, hogy a hullámok nyerhessenek. Nem tudtam eldönteni, hogy az én esetemben én melyik vagyok. A hullámok, vagy a hajó... Vajon ezúttal melyik fog győzni?

Kanadába érve, mikor ismét szárazföldön autóztunk, Esme vállára hajtva a fejemet hagytam, hogy a gondolataim elkalandozzanak. Néhány óránként megálltunk, főleg miattam, hogy egyek valamit és hogy emberi szükségleteimet kielégítsem.

Már lenyugvóban volt a nap a látóhatár felett, mikor Edward letért a főútról.

- Mi történt? – kérdeztem megijedve, csak egy éles kanyar után vettem észre a fák között meghúzódó kedves kis panziót.

- Fáradt vagy már - szólalt meg mellettem Rosalie.

- De ne!- kiáltottam fel. - Haladjunk tovább! Majd alszom ülve, emiatt ne álljunk meg!- tiltakoztam, mikor Edward leparkolt a fekete Mercedes mellé.

- Hosszú út van még előttünk, holnap délután odaérünk, nyugodtan pihenj és aludj – nyugtatott Edward. – Emmett és Rose úgyis vadászni szeretnének – tette hozzá.

Az említett páros már eltűnt a fák között, mikor kibotladoztam a kocsiból. Úgy éreztem magam, mint egy öreganyó, merev tagjaim hangosan és fájdalmasan ropogtak a sok üléstől. Egy részem nagyon is hálás volt, hogy megálltunk, és nem ülve kell töltenem az egész éjszakát.

- Mi Esmével itt maradunk az erdőben őrködni. Sosem lehet tudni - magyarázta értetlen pillantásomat látva Carlisle.

Bella kezemet megfogva húzott az ajtó felé, nagy meglepetésemre Jasper is velünk tartott, néhány lépéssel mögöttünk lépkedve. A bejelentkezés könnyen ment, mint kiderült, minden más okmányom is van az útlevélen kívül Emma Cullen néven. Az aláírásnál Bellának úgy kellett megböknie, hogy nehogy az eredeti nevemet írjam. Kellemes érzéssel töltött el a Cullen név leírása, biztonságot adott. Végül két szobát foglaltunk.

Az aprócska szobába érve Bella magamra hagyott. Beálltam a zuhany alá, és hagytam, hogy a meleg víz kilazítsa elgémberedett izmaimat.

Úgy húsz perc után már a tükör előtt álltam egy szál törülközőben, és a vizes hajamat fésültem. Fásultan néztünk egymásra a tükörképemmel. Szemem alatt karikák éktelenkedtek az előző éjszakai virrasztásom miatt. Egy pillanatra eszembe jutott a határőr és a pillantása. A sok gyémánt között egy apró kis kavics… Nagyot sóhajtva nyúltam a csatomért, mikor a látómezőmben megmozdult valami. Egy zöld izé szökkent felém. Hangosat sikkantva ugrottam hátra, a hideg csempének vetettem a hátam, és félve néztem a még mindig felém forduló állatot.

A következő pillanatban Jasper tépte fel a fürdőszoba ajtót, és veszélyt keresve nézett körbe.

- Mi történt? – kérdezte ijedten.

- Tüntesd el!- kiáltottam, miközben remegő kézzel a támadóm felé mutattam, ami a hangokra ugyancsak megrémülve a tükör mögé akarta préselni magát.

- De hisz’ ez csak egy sáska! – közölte nemes egyszerűséggel Jasper, de ez valahogy az én pulzusszámomra nem volt megnyugtató hatással. – Biztos ezen a kis ablakon jött be - mutatott az apró nyitott ablakszerűségre a magasban. - Erdő mellett előfordul az ilyesmi – próbált megnyugtatni.

- Nem érdekel, hogy mi, csak vidd innen!- mondtam hisztérikusan. Remegve figyeltem, ahogy gyorsaságát kihasználva felé nyúl és eltűnik vele a szobaajtóban. Majd a következő pillanatban ismét megjelent a sáska nélkül.

- Hova vitted? – követeltem a választ.

- Kiengedtem az ablakon – mutatott a szoba felé.

- És becsuktad magad után az ablakot? – kérdeztem riadtan.

- Persze, hogy becsuktam- nevetett fel Jasper. Aztán zavartan nézett végig a törülköző takarta testemen, majd hirtelen elszakította rólam a pillantását. – Akkor azt hiszem, én megyek is.

- Ne! – kiáltottam még magamat is meglepve. Felém kapta a tekintetét. – Mármint, nézz körbe, nincs még itt valami állat?

Elmosolyodott, és megnyugtatásomra körbenézett. Majd hirtelen megakadt a tekintete a fejem fölötti csemperészen. – Audrey, ne mozdulj! - mondta komolyan.

Figyelmezése ellenére hangosat sikoltva ugrottam felé, még idejében elkapott, mielőtt nőiesen hanyatt estem volna a vizes csempén. Ingébe kapaszkodva néztem fel az említett részre, ami üres volt. – Hol? Hol? – kérdeztem, de mosolyát meglátva hihetetlen méreg futott végig rajtam.

– Te! TE! – próbáltam a parányi fürdőben ellökni magamtól.

- Ne haragudj! Ezt nem bírtam kihagyni! – nézett rám nevetve, de dühös pillantásomat látva lehervadt arcáról a mosoly - amit akárhogy is vesszük, de én annyira szerettem.

- Majdnem a frászt hoztad rám – néztem rá vádlón.

- Tévedés! A sáska hozta rád a frászt – javított ki, de azért kiskutya szemekkel nézett rám. – Jól vagy? – kérdezte végül.

- Persze – válaszoltam nagyot nyelve. - Csak elszoktam az ilyen állatoktól. Forksban miattatok egyáltalán nem találkoztam ilyenekkel – mutattam rá.

- Szóval félsz a rovaroktól - állapította meg somolyogva.

- Ez nem vicces. Az a sáska mutáns méretű volt! – közöltem vele. Egy pillanatra kirázott a hideg az emlékétől.

- De most már elhiszed nekem, hogy nincs több csúszómászó itt?- kérdezte, miközben kisimított egy kósza tincset az arcomból.

- El…- leheltem. A nagy ijedtséget félretéve, csak ekkor döbbentem rá, hogy a mai napon végre Jasper szól hozzám és rámnéz. Elmondhatatlan volt, hogy mennyire hiányzott a tekintete, ami annyira védelmező és biztonságot adó volt nekem. El se mertem hinni, hogy hideg keze hozzáér a bőrömhöz, és itt van hozzám nagyon közel.

Hallottam, hogy neki is elakad a lélegzete és éhesen nézett rám. Nem vérre éhesen, hanem máshogy. A kezével beletúrt a még mindig vizes hajamba, a másikkal pedig közelebb húzott magához. A csókja annyira óvatos volt, mintha ez lenne az első csókunk. Lágyan kóstolgatta a számat, közben a hajamban lévő keze végigsimított a nyakamon, egészen a meztelen vállamig. Beleremegtem az érintésébe, és nem a hideg kezétől, hanem a gyengédségétől. Átöleltem, mintha csak tőle kaphatnék a létemhez szükséges oxigént. A szívem őrülten dübörgött a mellkasomban és minden egyes pillanat csodálatos volt a karjaiban. Megszakítva az egyre szenvedélyesebbé váló csókot, az államra csúszott az ajka hátrafeszítve a nyakamat, másik keze belekapaszkodott a törülköző szegélyébe a hátamnál. Halkan felnyögtem, mikor megéreztem hideg nyelvét a vállamon.

Ez a hang mintha kiszakította volna őt a varázsból, amibe kerültünk, mert bármennyire nem akartam elszakadni tőle, elengedett és elhátrált egészen az ajtóig. Szédelegve támaszkodtam meg a mosdó szélében és próbáltam lecsillapítani a szívverésemet.

Még egy hosszú pillanatig csak nézett, majd kifordult a fürdőszobából. Utána még percekig csak álltam a vizes fürdőszoba csempén és próbáltam leküzdeni a hiányát…

Fél órával később a pizsamámban ültem az ágy szélén és a történtek kavarogtak a fejemben.

Fáradtan hajtottam a párnára a fejemet. Mégis úgy éreztem, hogy a fejemben nyüzsgő gondolatoktól egy hétig képtelen leszek aludni.

Még sosem engedett ilyen közel magához, még sosem csókolt ilyen szenvedélyesen, sosem érzékeltette, hogy többet is akar azon kívül, hogy kimutassa a szerelmét és a gyengédségét egy csókban.

Ő férfi volt és én nő, a lángolás egyáltalán nem volt meglepő köztünk. A visszautasítása mégis rosszul esett. Tudtam, hogy nem éppen egyenlők köztünk az erőviszonyok, de tudtam nagyon jól - és biztos voltam benne, hogy ő is tudja - hogy nagyon sokat változott a kapcsolatunk kezdete óta.

Tudtam, hogy nem ez a legjobb alkalom –a veszélyt, az ismeretlenséget tekintve, ami holnap vár ránk – csak egy plusz gond az ilyen fajta vágy. De mégis még mindig éreztem a bizsergést a bőrömön, ha csak rá gondoltam.

Halk kopogás szakította félbe a gondolatmenetemet.

- Szabad - suttogtam meglepetten.

Jasper óvatosan dugta be a fejét az ajtónyíláson. – Bejöhetek? – kérdezte komolyan. Szinte láttam magam előtt, hogy még az ajtó mögött megemberelte magát, hogy nem fogja levenni magáról a fölvett komoly, aggódó maszkot velem szemben.

- Persze – ültem fel az ágyamban, aztán csalódottam vettem tudomásul, hogy a legtávolabbi sarokba vonul és karba tett kézzel lecövekel.

- Csak nem akartam zavarni Belláékat – suttogta néhány másodperc után.

- Ott fogsz állni egész éjjel? – kérdeztem.

- Igen – mondta ugyanolyan hivatalosan.

Durcásan fordultam oldalra és tettem vissza a párnára a fejemet. Szinte éreztem a tekintetét magamon, ami minden egyes másodperccel elviselhetetlenebb volt.

- Na jó, megtennéd, hogy leülsz? - ültem fel mérgesen az ágyban. Meglepve nézett rám. – Kezdem úgy érezni, hogy épp a személyi testőr szerepét töltöd be.

- Jól gondolod.

- Nem állhatsz ott egész éjjel - mutattam rá.

- Vámpír vagyok – jelentette ki.

- Én pedig a barátnőd, úgyhogy legyél szíves közelebb jönni hozzám, ha már bemerészkedtél a szobámba.

- Akarod, hogy kimenjek? – kérdezte, és csak egy kicsin múlt, hogy nem vágtam hozzá a párnámat.

- Nem! Azt akarom, hogy ide gyere hozzám – hangom kicsit akaratosan csengett.

- Audrey, szerintem jobb, ha tartjuk a távolságot.

- Nem foglak letámadni, nem tartozom azok közé a nők közé, akik körmönfont ötletekkel elcsavarják a férfiak fejét. Légy szíves, gyere ide! – próbáltam nyugalmat erőltetni magamra.

Nagyot sóhajtva közelebb lépdelt és leült az ágy végébe.

- Gondolom, az túl nagy kérés lenne, hogy gyere ide mellém – suttogtam.

- Igen, az túl nagy – mondta ki végül, kerülve a pillantásomat.

Karba font kézzel néztem őt. Ő pedig még mindig a földre levágott sporttáskámat fixírozta.

Végül csak egyetlen megoldásra tudtam gondolni, hogy megtörjem a köztünk beálló fagyos légkört.

- Jasper, kérlek, nézz rám! – suttogtam. Hosszú percekig nem teljesítette kérésemet, majd végül mégis felém fordította a fejét. A szemébe néztem és hagytam, hogy leengedjen köztünk a fal.

Azt akartam, hogy érezze, mennyire szeretem, hogy mennyire szükségem van rá, hogy félek, félek attól, hogy holnap valami olyan történik, amire egyikünk sem számít. Félek, hogy történik valami nagyon rossz. Féltem, hogy elveszítem őt, és elveszítem ma a lehetőséget, hogy a közelemben legyen. Szerelem, vágyódás, félelem. Ezt töltötte ki az érzelmeimet, amennyire tudtam csak ezekre koncentráltam. Tudtam, hogy ő nem gondolatolvasó, így a miértjüket nem értheti igazán, vagy talán mégis...

És elértem a célom.

Kezdeti megdöbbenése után felállt és odajött hozzám. Automatikusan csavart bele nyakig a takarómba és mellém bújva átölelt.

- Nem akarom, hogy félj! – suttogta rekedten, miközben szokásához híven beletemette az arcát a hajamba.

- Én sem akarok félni…- mondtam tömören. – Sajnálom, hogy megbántottalak, hogy nem hallgattam rád. Sajnálom, hogy csalódnod kellett bennem, sajnálom, hogy nem olyan vagyok, mint amilyennek képzeltél… - tört ki belőlem az összes elfojtott érzés.

- Audrey, ez nem igaz – szakított félbe, miközben mutatóujját a számra rakta, belém fojtva a szót. - Nem csalódtam benned. Egyszerűen csak… nem akarom, hogy bajod essen. Sajnálom, hogy olyan csúnyán viselkedtem ma. Ennek ellenére egész nap figyeltelek, hallgattam a szívverésedet az út alatt, próbáltam áttörni a falon, ami felengedett az érzéseid előtt. Sajnálom, hogy elvesztegettem a mai napot úgy, hogy nem veled töltöttem az időt – vallotta be, még mindig a számon tartva az ujját.

- Sajnálom, hogy okot adtam rá – motyogtam. – De tudod nagyon jól, hogy ez a legjobb megoldás.

- Neked csak emberi memóriád van – simított végig az arcomon a hüvelykujjával. - Könnyebben szelektálod a rossz élményeket – komorodott el hirtelen az arca. – Én tisztán emlékszem a sikolyaidra, az arcodra, mikor ott feküdtél félholtan a barlang kövén… - összerezzentem az emlékre, mire még szorosabban ölelt magához. – Emlékszem minden apró részletre, és nem csak erre, hanem Alice-re is. Arra, ahogyan felcsaptak körülötte a lángok. Emlékszem az érzésekre is, és nem akarom őket ismét érezni, Audrey. Nem akarom… - suttogta elhalóan.

Csak hallgattam és elvesztem az arany tekintetben. Kiszabadítottam a kezemet, és végigsimítottan az arcán.

- Én sem akarlak elveszíteni, és sem akarom, hogy újabb tragédia történjen. Ezt elhiheted. De nagyon szeretlek, ez nem mentség minden hülyeségemre, de arra talán igen, hogy beleőrülnék, ha valami bajod esne.

- Tudom… - keserű mosoly játszott az ajkain, miközben kimondta ezt a szót.

- Őrült egy páros vagyunk… - állapítottam meg.

- Még annál is őrültebb - mosolyodott el, ezúttal őszintén.

Hallgattunk, aztán végül ismét én szólaltam meg. – Ami a fürdőszobában történt…

- Nem fog még egyszer megtörténni - vágott közbe.

- Jazz… - súgtam

- Dee-Dee, ebben nem tudsz megrendíteni! Túlságosan nagy veszélyben lennél… Én nem vagyok Edward… ilyenre ne is próbálj rávenni. Nem engedem - jelentette ki magabiztosan. Nem bólintottam, nem szóltam semmit, inkább bölcsen hallgattam. Éreztem a levegőben, hogy nem fogom tudni ma megtörni az elhatározását és elijeszteni sem akartam a közelemből az erőszakosságommal.

- Hogy hívtál? – kérdeztem végül másra terelve a szót.

- Dee-Dee… - ismételte meg az előbb hallott szót. Már épp tiltakozni akartam ellene, mikor tovább folytatta. - Rájöttem, hogy már hónapok óta együtt vagyunk, de még nincs beceneved. Idefele találtam ki az úton - mosolyodott el büszkén. – Ha nem tetszik akkor…

- Nagyon tetszik... – vágtam közbe, és kezdeti idegenkedésem ellenére tényleg így éreztem. Az igyekezetében rejlő szeretettől azt sem bántam volna, ha méhecskémnek hív. – De nincs szükségem becenevekre, hogy elhiggyem, hogy szeretsz – jelentettem ki.

- Emberibbnek érzem magam ezektől az apró gesztusoktól – mosolyodott el.

- És az Emma? – jutott eszembe az álnevem. – Esme azt mondta, te találtad ki. Miért pont ez? – kérdeztem kíváncsian.

- Tudod, alig emlékszem valamire az emberi létemből, de erre az egy névre biztosan. Az édesanyámat hívták Emmának – mosolyodott el halványan, mire éreztem, hogy könycseppek gyűlnek a szemembe.

- Húúúha - súgtam meghatottan. - Köszönöm.

Így maradtunk csöndben néhány percig,, elvesztem a biztonságot adó szemeiben, és hálát adtam az égnek, hogy ismét a közelemben van, hogy érezhetem az illatát. De a közelsége és az illata dacára, végül alig bírtam elnyomni egy feltörni készülő ásítást.

- Most már aludnod kéne - állapította meg.

- Itt maradsz? – kérdeztem azonnal.

- Igen.

- Nem menekülsz a szoba másik végébe, mikor lehunyom a szemem? – hangomban csöppnyi gyanakvás bujkált.

- Nem – rázta a fejét. – Ígérem – mondta, mikor még mindig összeráncolt homlokkal néztem rá.

- Akkor jó – motyogtam, és továbbra is várakozóan néztem rá.

- Most meg mi az? – nézett rám nagyot sóhajtva.

- Még jóéjtpuszit sem kapok?- adtam hangot értetlenségemnek.

- Audrey… Kicsim, aludj! – motyogta ezúttal ő.

- Csak egy puszit! Azért, hogy jobban aludjak! – kérleltem.

Néhány másodpercig állta a tekintetemet, majd gyors és apró puszit nyomott az arcomra.

- Szép álmokat! – suttogta, mikor elégedetten bújtam oda a hozzá.

- Jó éjszakát! – mondtam vagy csak akartam mondani, nem tudom, mert mosollyal az arcomon szinte azonnal álomba merültem.

Másnap Jasper ígéretéhez híven még mindig mellettem volt. El kellett ismernem, hogy az üléstől megfáradt porcikáimnak kifejezetten jót tett az ágyban alvás. A panzióban kaptam, pontosabban kaptunk reggelit is. Somolyogva figyeltem a velem megszálló vámpírok elkínzott arcát az emberi ételt meglátva. Furcsa volt belegondolni, hogy tényleg ennyire undorítónak találják azt, amit még ők is fogyasztottak életükben.

A kocsiba ezúttal Jasper ült be mellém hátra. A lányok – Esme és Rosalie - a Mercedesben foglaltak helyet. Volt egy olyan sejtésem, hogy az előző nap csupán az én szórakoztatásomra vállalták a szűkösebb megoldást.

Az út hosszú volt, bár mindkét sofőrünk rendesen beletaposott a gázba. El kellett ismernem, hogy gyorsaságukkal még így is több órát lefaragtak a becsült időből.

Már délután volt, mikor megláttam az első táblát, ami a park határát jelezte.

A fiúk leparkoltak a turisták számára fenntartott részen. Bella és Edward türelmesen hallgatták az információs ház portásának lelkes magyarázatát a park szabályairól és a turistaösvények követésének fontosságáról. Emmették, amint kiszálltak a kocsiból, észrevétlenül eltűntek a fák között, hátha megéreznek Gregoryékra utaló jeleket.

Én az egyik nagy térkép előtt álltam és próbáltam minél részletesebben felidézni az útvonalat a faházhoz.

- Körbeszaglásztunk, de semmi - jött vissza Emmett és Carlisle.

- Gregoryék? – kérdeztem nem törődve a hangomban csendülő pánikkal.

- Sehol nem lehet érezni vámpírokra utaló szagot - válaszolt Carlisle a mellettem álló Jasperre nézve.

- Ez mit jelent? – kérdeztem, miközben én is Jasper arcát figyeltem.

- Hogy a nemzeti park másik részén lehetnek, vagy ez is a csapda része.

- Nem lehet, hogy valami növény nyomja el az illatukat? – kérdeztem laikusan, bár valahol tudtam a választ.

- Nincs az a légfrissítő vagy virágillat, ami ennyire elnyomja egy vámpír szagát - vettette nekem oda Emmett. Mikor ránéztem, vigyor ült ki az arcára. Talán biztatásnak szánta.

- Oda tudsz vezetni? A faházhoz? - lépett hozzánk Bella és Edward is, megszabadulva a portástól.

- Igen - léptem vissza a térképhez. - Ezen az ösvényen, eddig az elágazásig - mutattam az ujjammal az utat. - Itt pedig a jelekkel ellentétben balra kell fordulni, majd egy meredek emelkedőn fölfele.

Míg emberi látószögben voltunk, lassacskán sétáltunk az ösvényen végig, majd a fák közé érve felmásztam Jasper hátára és vámpírsebességbe kapcsoltunk. Alig egy órát vett igénybe így a „séta”. A meredek lejtőre érve egy pillanatra bizonytalanság fogott el, hogy talán rossz helyre vezettem őket, de félelmem alaptalannak bizonyult. A ház ott volt. Épp ahogyan emlékeztem rá.

Néhány madár vijjogva röppent el a közelünkből.

A kis ház a fák közé olvadva állt. Úgy éreztem, mintha egy mesébe pottyantam volna, és épp azt a helyet találtuk volna meg, ahol csipkerózsika nőtt fel.

- Ez hihetetlen - súgtam nagyon halkan.

A fiúk értetlenül bámultak a ház irányába, de azért támadóállást vettek fel.

- Mi az?- kérdeztem ijedten. – Ők azok? – kérdeztem halkan.

- Nem - jelentette ki Edward. – Ez... ez nem vámpír.

- Én is hallom a szívverését – nézett Esme is a ház irányába bizonytalanul.

- Jazz? - nézett Carlisle a fiára.

- Fél – súgta néhány másodperc múltán Jasper a legváratlanabb választ.

- Akkor most mi lesz? – kérdeztem.

- Mi bemegyünk. Lányok, vigyázzatok Audrey-ra, Emmett maradj itt, és figyelj… nehogy csapda legyen - egészítette ki, mikor látta, hogy Emmett tiltakozni készül.

Rosalie, Esme és Bella három oldalról körbevettek és támadóállásba állva a fákat figyelték.

A szívem a torkomban dobogott, ahogy Esme válla fölött láttam, hogy megközelítik a házat.

Jasper profi stratéga módjára vezette Carlisle-t és Edwardot. Váratlanul és különböző irányokból törtek be a házba.

Hallottam egy elfojtott kiáltást és valami furcsa reccsenést és puffanást.

Egy pillanatra fény gyulladt a fekete ablakoknál és furcsa sziszegő hang hallatszott odabentről.

Minden borzalmas dolog végigpergett a szemem előtt, ami a szeretteimmel történhetett. Hosszú óráknak tűnt az a néhány perc, mikor fény gyulladt az ablakokban, és Carlisle gondterhelt arccal kinyitotta az ajtót.

- Mi történt? - kiáltottam felé, miközben a lányok kicsit engedtek a testtartásukon.

- Audrey, jobb lenne, ha visszamennétek az autókhoz. Még túl zavaros ez a dolog – mondta gondterhelten.

- Miért? – kérdeztem. - Hol van Jasper?

- Bent van - súgta.

A ház felé rohantam és a figyelmeztetésükkel nem törődve benyitottam az ajtón. Azt hittem, mindenre fel vagyok készülve. A fiúk valakit határozottan lefogtak a padlón. Láttam egy összetört széket és egy lángszórót, elhajítva a sarok irányába.

- Audrey…- sóhajtott fel Jasper, mikor meglátott. Megkönnyebbülés futott át rajtam, mikor megláttam őt.

- Mi történt? – kérdeztem immár sokadszorra.

- Megmondtam, hogy még ne hozzátok be – nézett Carlisle-ra megrovóan Jasper.

- Ki az?- kérdeztem az ismeretlen felé mutatva.

Edward végül úgy helyezkedett, hogy lássam az idegen arcát. A szívem egy pillanatra kihagyott egy ütemet, és nem igazán tudtam elhinni, hogy az, aki rám mered, ugyanolyan döbbenten, mint én vagyok, az …

Nem tudtam megszólalni, vagy lehetséges magyarázatot találni. Biztos voltam benne, hogy még mindig alszom és ez nem a valóság. Nem lehetett az!

- A… – nyögtem de nem bírtam végigmondani a szót. Még egy másodpercig értetlenkedve néztem farkasszemet a kék szempárral, majd megfordult körülöttem a világ.

Olyan történt, amiről azt hittem, hogy csak filmekben, vagy nagy királyi drámákban történhet a szereplőkkel. Elájultam.

Szóval a kérdés:

Vajon ki az az ismeretlen?:):) Nem elég csak egy szó, hanem kell hozzá néhány mondatos magyarázat is.:) Még egyszer mondom nincs rossz megoldás.:)

Aki már nyert tőlem, és kérdezett tőlem, azoknak általában mindig beleszőttem a levélbe egy fontos mondatot.:D Nézzetek ki belőlem mindent, de gondolkozzatok ésszerűen.:D:D

Hajrá!:):):)