A végzet könnyei – 11. fejezet

Sziasztok!

Íme itt a fejezet, bocsánat, hogy nem tegnap este került fel, de nagyon későn értem haza.:S A kurzusfelvétellel meg reggel szöszöltem el az időm..:S De most itt van, és remélem örültök neki! Köszönöm szépen Katának a rengeteg segítséget, aki még sulikezdés mellett is lelkesen segített, hogy minél előbb kész legyen a javítás, tényleg nagyon hálás vagyok neked!!! Köszönöm Zsizsának is a sok jót, és türelmet! Ezt a fejezetet is ajánlom valakinek Fummie után.:) Ezúttal Kisildikónak! Remélem tetszeni fog, és ezúton is szeretném megköszönni a pécsi talin lévő türelmedet, és, hogy néha megértően jöttél velem a sor végén.:D


Jó olvasást mindannyiótoknak, szívesen várom az esetleges körmönfont elméleteket a továbbiakra.:D:D Halljam, hogy forognak azok a kerekek odabent!!! :D:D

Jah, és a komihatár még mindig 20 darab, nem adok se lejjebb se feljebb.:) Csak rajtatok múlik, hogy milyen hamar lesz friss.:):) Valamint ha eléritek a 10 hsz-t akkor felkerül a kedvcsináló.:):)


Sok puszi,
Truska

Feltörő emlékek (Audrey szemszöge)

Boldog voltam. Az óceán illata, a hullámok zúgása, Jasper angyali ragyogása, az érintése, a csókja… Minden annyira mesebeli volt. Annyira tökéletes. Úgy éreztem magam, mint egy álomban. A szabadság érzése és a boldogságé. Egyszerűen hihetetlen volt minden.

Aztán elrepült fölöttünk néhány madár. Csak a csivitelésük jutott el a fülemig, aztán minden… minden eszembe jutott. Mintha kivágták volna az orrom elől a fát, amitől nem láttam eddig az erdőt. A pillanat tört része alatt rohamoztak meg az emlékek, amikre annyira emlékezni vágytam az elmúlt hónapokban. Csak néhány kép, néhány pillanat, hang, ami eszembe jutott, mégis biztos voltam benne, hogy a karperecen lévő madárhoz köthető.

Első kérésem annyi volt csupán, hogy minél előbb induljunk haza. Vissza a többiekhez. A napsugarak még hosszú perceken keresztül égették a bőrömet, megakadályozva ezzel minket abban, hogy elmozdulhassunk a védelmet nyújtó sziklák mögül.

Jasper próbálta belőlem kihúzni, hogy mire jöttem rá. De még nekem is szükségem volt arra, hogy összerakjam a képkockákat, így végül csak a madár fajtáját árultam el neki.

Idefele alig néhány percnek tűnt az út, most pedig lassú és frusztráló volt minden egyes perc. Hiába öleltem át Jaspert, hiába volt a közelemben, nem tudtam megszüntetni a bennem tomboló különböző érzések áradatát.

Lehajtottunk a kavicsos útra és alig néhány másodperc múlva hangosan fékezett a motor a veranda előtt.

- Audrey! - szaladt ki elénk ijedten Esme és a család néhány tagja. Talán nem számítottak ránk ilyen korán – futott át az agyamon. – Mi történt kedvesem? - nézett rám Esme, mikor sikerült leerőltetnem magamról a bukósisakot.

- Nincsen semmi baja, nyugodjatok meg – csöndesítette a szüleit Edward. Láttam, hogy Jasper meredten néz előre és talán a gondolataiban közli vele az eddig kiderült dolgokat.

- Eszembe jutott, mit jelent a madár – súgtam végül Carlisle-ra nézve, mert ők nem hallhatták Jasper gondolatait.

- Gyere, menjünk be - húzott az ajtó felé.

A nappaliból Emmett köszönt rám hangosan, és vigyorogva nézett végig mind rajtam mind pedig Jasperen.

- Ennyire ijesztő az öcsém a bőrszerkóban, hogy inkább hazahozattad magadat? - kérdezte vigyorogva. – Komolyan úgy nézel ki Jazz, mint egy odakozmált bőregér – vigyorgott szélesen a poénján.

- Emmett, hagyd abba! – intette le Carlisle. Jasper a fotel felé tolt és finoman lenyomott ülőhelyzetbe.

- Csak megjegyeztem, hogy a bőrcucc nem mindenkinek áll jól, csupán próbálom öltözködési tanácsokkal ellátni az öcsémet!- kacsintott abba az irányba, ahol Jaspert sejtettem. – Aú! Ezt miért kaptam? – kérdezte Rosalie-ra nézve, aki visszakézből tarkón ütötte őt.

- Mit jelent a madár?- kérdezte Bella elém guggolva.

- Egy vándorsólyom- válaszoltam.

- Ez biztos? – kérdezte Carlisle.

- Igen. Még nagyon kicsi voltam, mikor láttam ezt a jelképet – magyaráztam.

Jasper a lépcsők felől szelte át a nappalit, már hétköznapi ruhában. Emmett célzásai arra sarkallhatták, hogy megváljon a motoros szereléstől – amit a lelkem mélyén kicsit sajnáltam.

Alig fél perc alatt öltözhetett át - minden férfit megszégyenítve. Mellém érve felém nyújtotta a karperecet. Talán azért hátha könnyebben megy így az emlékezés. Hálásan néztem rá.

Elszakítottam róla nagy nehezen a pillantásom, és ránéztem az apró vésetre. Egy laikusnak ez csak egy gyerek által megrajzolt madárnak tűnhetett, mégsem volt az.

- Mint mondtam, sosem szerettem az ékszereket. Nem hordtam egyet se. Kivéve talán a nyakláncot a medállal – jutott hirtelen eszembe, és egy pillanatra szomorúan gondoltam Emilyre. Az idő során az ő halála okozta fájdalom is enyhülni látszott. - De más ékszert sosem hordtam. Ezért én nem karperecet kaptam, hanem egy rajzot. Sokáig az ajtómra volt ragasztva a rajz, mikor még kicsi voltam. Sokkal jobban látszott rajta a madár csőre, a szárnyai, a fenségessége.

- Ki rajzolta neked azt a képet, Audrey? – kérdezte Edward.

- A nagyapám. Az apai nagyapám. Ő véste bele ezt is a karkötőbe. Minden évben volt egy időszak, mikor ez volt a munkája. Rajzokat, véseteket készített, amit… amit elajándékozott. Télen foglalkozott ilyesmikkel – az emlékek újult erővel rohantak meg.

Nem bírtam egy helyben maradni, felpattantam és oda-vissza mászkáltam a nappaliban.

- Miért télen? – kaptam az újabb kérdést.

- Mert akkor elvonultak a madarak. Amelyekkel ő foglalkozott – mondtam. – A legkedvesebb számára a vándorsólyom volt. Tavasztól őszig mindig az őrhelyén töltötte az időt, majd télen visszavonult és madarakat ábrázoló alkotásokat készített.

- Hol dolgozott? - jött a következő kérdés.

- Egy nemzeti parkban – vágtam rá azonnal.

- Fel tudod idézni, hogy melyikben? – kérdezte Jasper óvatosan.

- Valami… valami… – őrjítő érzés volt, hogy már szinte a nyelvemen volt a park neve, mégsem tudtam. – Wood… Wood Buffalo Nemzeti park – kiáltottam végül néhány ideges kör után.

- Az fenn van északon – tette hozzá Edward.

- Igen. Kanadában – helyeseltem, bár nem tudtam volna megmondani, hogy a gondolataimból olvasta ki, vagy a nemzeti park neve azonnali földrajzi meghatározást is jelentett a tökéletes emlékezetét illetően. Nem is volt fontos.

- Ez mind szép és jó, de mi köze van a nagyapádnak a húgodhoz? Mármint, hogyan juthatott hozzá egy ilyen karkötőhöz?

- Biztos őt is traktálta apám a történeteivel - mondtam dühösen. – Mikor kislány voltam, mindig arról mesélt, hogy milyen csodálatos az a hely tavasszal, és hogy a testvérével mennyit játszottak kiskorukban azon a helyen. Ó, igen az apám nagyapám példájára választhatott ilyen lehetetlen foglalkozást… Mindketten felelőtlenek és meggondolatlanok voltak a maguk módján. Szívesebben foglalkoztak egy másik fajjal… - tettem hozzá kérés nélkül. Apám emlékére enyhe görcs tört elő a gyomromban. Utáltam csak gondolni is a tetteire, arra, hogy tönkretette két család életét is a szenvedélye miatt…

- Audrey, csss – Jasper hangja óvatos volt, mikor felém közelített. Csak most döbbentem rá, hogy olyan erősen szorítottam a kezemben lévő karperecet, hogy a fém belevájt a bőrömbe, nyomot hagyva ezzel maga után. Szerencsére idejében eleresztettem, mielőtt még a vérem kiserkent volna. Nyugalom hullám csapott meg még időben. Nagyot sóhajtva bólintottam Jaspernek, hogy minden rendben.

- Audrey, nagyapád ezek szerint ott lakott? – váltott témát Carlisle, látva, hogy kissé megnyugodtam.

- Igen, egy kis faházban az erdő szélén. - Válaszomra Jasper jelentőségteljesen összenézett Edwarddal.

- Csapda vagy segélykérés? – kérdezte hangosan a ki nem mondott párbeszéd közben.

- Szinte biztos, hogy csapda – válaszolta Jasper. – Egy eldugott hely. Csak arra várnak, hogy besétáljunk az oroszlán barlangjába.

Nem értettem a hirtelen témaváltozást, és mivel nem láttam a fejükbe, fogalmam se volt, hogy miről beszélnek.

- Hiszen a kislány hagyta nekünk az üzenetet – vágott közbe Esme. - Lehet, hogy nem is tudnak a helyről, vagy a családi történetekről.

- Lényegében a szövetségesük, akár akarja, akár nem – válaszolt neki Jasper. – Mi más várhatna ott ránk? - kérdezte.

- Megtudhatnám, miről van szó? – vetettem közbe, mert magamtól sehogy sem tudtam rájönni a mondatokból, hogy miről is beszélnek.

- Audrey, az a hely zseniális búvóhelynek. Még vámpírok számára is – nézett rám Jasper szelíden.

- Azt akarjátok mondani, hogy Gregoryék ott bújtak el? – világosodtam meg egy pillanat alatt.

- Az elbújás elég tág fogalom a vámpírok szótárában – jegyezte meg Emmett. – Mindesetre ott várhatnak minket – mondta miközben szemében furcsa fény csillant.

- És ha nem tudnak róla? - Bella a beszélgetés kezdete óta most szólalt meg először. – Ha Esmének igaza van, és Chloe a tudtuk nélkül hagyta nekünk a jelet? Ha tényleg ott vannak, de nem tudják, hogy tudunk róluk? – magyarázta.

- Akkor meglepetésszerűen tudnánk támadni – villant fel Jasper szeme is.

- Indulhatunk! – ugrott fel Emmett szélesen mosolyogva a kanapéról, egyik öklét hangosan csapta bele nyitott tenyerébe, mintha már elképzelte volna a pofozkodást.

- Várjatok, miért mennének oda, ha nem csapda az egész? Nincsen semmi szükségletük – jutott hirtelen eszembe az ellenérv.

- Már volt rá példa, hogy hónapokig tervezték a csapdát – nézett rám jelentőségteljesen Jazz. - Nem feltétlenül kell a kis házban lenniük, csak a nemzeti park területén – magyarázta.

- De ha ott a ház, kihasználhatják más célokra is – halottam a következő okfejtést. – De felmerül ismét a legkézenfekvőbb magyarázat, hogy ez egy csapda.

Szoborrá dermedve álltam és figyeltem őket. Nem gondoltam volna, hogy az emlékeimre ilyen következtetéseket fognak levonni. Végig azt képzeltem az elmúlt hónapokban, hogy Chloe adta kétségbeesve a jelet, hogy segítsen nekünk, és hogy ő is kiszabaduljon vagy esetében inkább felszabaduljon.

Még mindig idegenkedtem a gondolattól, hogy a húgom ugyanolyan gonoszsággal és ravaszsággal állíthat nekem és a szeretteimnek csapdát, mint Gregory vagy Tracy. Egyszerűen képtelen voltam őt így elképzelni.

- Még néhány dolgot el kell intéznünk, de holnap indulhatunk – szakított ki a gondolataimból Edward hangja.

- Audrey, pakolj be minden szükséges holmit magadnak - nézett rám Bella. – Majd nemsokára felmegyek és segítek.

Szó nélkül indultam a lépcsők felé. Jasper mellett elhaladva a kezem után a kapott és magához rántott, gyengéden átölelt és arcát a hajamba fúrta. Az egész nem tartott tovább néhány másodpercnél, de megnyugtatott, hogy mellettem van.

A szobámba érve fásultan dőltem a csukott ajtónak. Egy részem boldog volt és megkönnyebbült. Egy másik részem azonban nagyon jól tudta, hogy csak most jön a neheze. Gregoryék emlékére mindig a gyász és a fájdalom szó jutott eszembe. Őrült ötletnek tűnt, hogy mi menjünk oda, kitéve magunkat minden veszélynek.

Maggie La Pushba ment még a délelőtt folyamán. Annyira jól sikerül az ünneplés, hogy világosban is szeretett volna velük lenni. Seth megígérte neki, hogy megnézik együtt a tengert. Alig vártam, hogy hazaérjenek és megölelgethessem Maget. Furcsa volt belegondolni, hogy hosszabb időre itt kell hagynom őt, de ez természetes volt a helyzet komolysága miatt.

A hatalmas méretű szekrényemhez sétáltam és a legfelső polcról lerángattam a régi sporttáskámat, amivel még idejöttem fél évvel ezelőtt. Vagyis amibe a régi életem utolsó darabkáit, ruháit pakoltam kétségbeesve. Egy pillanatra átfutott rajtam a kínzó félelem érzése, mint akkor a nővéremék házában.

Álltam a ruhák előtt - aminek nagy részét a lányokról kaptam - és próbáltam rájönni, mi lenne megfelelő öltözék Kanadában. Senkinek sem használna, ha útközben megfáznék vagy kapnék egy tüdőgyulladást. Végül arra jutottam, hogy valami meleget pakolok be. A téli pulcsijaimat, melegítőimet összeszedve felpolcoltam néhány napra való ruhát.

Bella halkan kopogott az ajtón, majd benyitott. Szemeiben aggodalmat és talán félelmet láttam. Néhány másodpercig csak bámult a szemembe, majd átszelte a szobát és megölelt.

- Ne aggódj. Minden rendben lesz – súgta. Majd a táskám felé fordult. – Audrey, március van, nem kell vastag pulcsi – jegyezte meg. – Figyelj, tapasztalat, hogy ha fázol, valamelyik farkas biztos felmelegít – mosolygott szomorkásan.

- Farkas? – kapta fel a fejemet. – Jönnek velünk farkasok is? – kérdeztem meglepetten.

- Nem - nézett rám összeráncolt homlokkal Bella. – Te mész le La Pushba, amíg mi elmegyünk a nemzeti parkba.

- Tessék? – ugrottam fel.

- Azt hittem, hogy rájöttél. Nem akarja egyikünk se, hogy az életed veszélybe kerüljön… Audrey! – kiáltotta utánam, mikor az ajtót feltépve rohantam le a földszint irányába.

A nappaliban még mindig ugyanaz a kép fogadott, mint mikor felmentem az emeletre.

- Kicsim…- suttogta Jasper nagyot sóhajtva mikor meglátott. Biztos voltam benne, hogy hallották a fenti kitörésemet, és az érzelmi állapotomból is tudott következtetni, hogy miért trappolok bele a tanácskozásuk közepébe.

- Nem mondod komolyan, hogy lepasszolsz La Pushba? – adtam hangot felháborodásomnak.

- Audrey, azt sem tudjuk, hogy mi vár ott ránk, csak találgatni tudunk mi is – kezdett a magyarázatába.

- Ez akkor sem indok arra, hogy ne vigyetek magatokkal - vágtam vissza kicsit durcásabban, mint terveztem.

- Nem foglak a veszély közepébe vinni. – jelentette ki határozottan.

- Ezért inkább rábízol azokra, akiktől még óvtál tegnap este? Saját magad ellen beszélsz, Jazz. – vetettem ellen.

- A csajodnál a pont – jegyezte meg Emmett vigyorogva, mire Jasper szúrós pillantást küldött felé.

- Audrey, a kevésbé rosszat kell választanunk. Ez a legjobb megoldás arra, hogy biztonságban tudjunk - felelte higgadtan.

- Nem hagyhattok itt! - hangsúlyoztam ki minden egyes szót.

- Akkor nézzük más szemszögből. Maggie - t magaddal hoznád? – kérdezte.

- Persze, hogy nem –vágtam rá.

- Na látod - bólintott mindentudóan.

- De Maggie csak két éves.

- De a legjobbat akarod neki, nem? - kérdezte egyre feszültebben.

- Igen, de ez nem Maggie-ről szól.

- Figyelj, mert csak egyszer mondom el. Nem fogom engedni, hogy velünk gyere. Nem viszlek bele, hogy valami bajod essen – kiabálta.

- Nagylány vagyok már. El tudom dönteni, hogy mi nekem a jó és mi a rossz – bár a szándékommal ellentétben elég felelőtlenül hatott minden egyes szó, amit kimondtam.

- Nincs vita. Ha kell, akaratod ellenére viszünk holnap reggel La Pushba.

- Nem vagy az apám – vágtam vissza dühösen. Déja vu érzésem volt, ahogy pontot tett a dolog végére. Egyszerűen nem tudtam mit tenni, nem akartam, hogy nélkülem menjenek el, nem akartam, hogy itt hagyjon egyedül.

Nem válaszolt semmit, csak összeszorított szájjal nézett farkasszemet velem. Nem tudtam leolvasni semmit sem az arcáról, és hiába voltak az érzéseim teljesen nyitva előtte, most nem sugárzott ki semmi olyat, amit magam mellé tudtam volna állítani.

Segélykérően néztem végig a jelenlévőkön. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne hagyjam faképnél gyerekesen úgy, mint tegnap este. Az azt jelentette volna, hogy elvesztettem a csatát. Emmett olyan arcot vágott, mint aki arra vár, hogy egymásnak ugrunk és elkezdhet drukkolni, mint a boxmeccseken.

Rosalie a zongoránál ült a hangszernek háttal, egy laptoppal a kezében. Úgy tartotta a monitort, hogy ahol álltam épp ráláttam a megjelenő képekre.

- Ez a Peace River – vágtam rá azonnal. Éppúgy, mint amikor a madarak csivitelését meghallottam, ezekről a képekről is jutott eszembe néhány sokkal élesebb emlék.

- Igen. Az – mondta meglepetten Rosalie.

- Ez pedig a Pine Lake – ismertem fel a következő képet.

Rosalie halvány mosollyal a szája sarkában bólintott.

- Honnan ismered ezeket? – lépett mellém Carlisle.

- Mint mondtam, az apám elvált anyukámtól, mikor még 9 éves voltam. A nagyapám pedig tudomást szerzett róla, és néhány évvel később eljött hozzánk - idéztem fel magamban anyám arcát, mikor meglátta a már megfáradt öregembert. - Én 13 éves voltam, Kate pedig 17, mikor a nagyapám elvitt minket pár napra a munkahelyére – folytattam.

- Hogyhogy ezt eddig nem mondtad? – kérdezte Jasper.

- Ez is azok közé az emlékek közé tartozott, amit később szerettem volna elfelejteni, mivel az apámhoz volt köthető – válaszoltam.

- Mennyi időt töltöttetek ott? – kérdezte Carlsile.

- Néhány napot. Láttunk néhány madárcsoportot, körbevitt minket a nevezetesebb helyeken. Emlékszem erre a két folyóra is.

- Voltál a faházban – ez inkább kijelentés volt, mint kérdés.

- Igen - mondtam meglepetten. Annyira távolt volt egymástól a két emlékem, hogy legutóbb eszembe se jutott, hogy már megfordultam ott.

- Tudod, hogy merre kell menni, ha könnyedén el akarunk oda találni? - kérdezte Rosalie óvatosan.

- Na azt már nem! – csattant fel hirtelen Jasper.

Hirtelen rájöttem, mire céloz Rosalie. Hálásan pillantottam felé.

- De tényleg voltam már ott! Tudod jól, hogy nem hazudok.

- Elhiszem, de 13 éves voltál. Mi a garancia, hogy tudod, merre kell menni? – sorolta fel azonnal az érveit.

Biztos voltam benne, hogy fel fogom ismerni az útvonalat. Nem csak az vezérelt, hogy mindenképpen velük menjek, hanem a feltörő emlékek biztosítottak róla, hogy jó irányba tudnám őket terelni.

- A nagyapám szenvedélye a munkája iránt tiszteletreméltó volt. Mikor évekkel ezelőtt elvitt minket oda, többször is megmutatta az útvonalat, hogy ha bármi baj történne, tudjuk a kiutat a rengetegből. Ezt nevezte ő biztonsági előírásnak – magyaráztam egyre lelkesebben, mert tudtam, hogy most felém billent a mérleg nyelve.

- Ez elég meggyőző érv – motyogta hangosan Carlisle.

- Nem! – tiltakozott még mindig Jasper. – Tessék! - nyomott a kezembe egy lapot, a szokásos gyorsaságát kihasználva. – Rajzold le.

- De így nem tudom. Látnom kell! – kontráztam.

- Audrey, nem jössz velünk! - kiáltotta már magából kikelve.

- A segítségével hamar megtalálhatnánk a faházat – állt mellém Esme is.

- Nem! – kiáltotta behunyt szemekkel.

- A meglepetés erejével tudnátok hatni! Ha valóban nem számítanak ránk – mondtam, látva, hogy kezd megremegni a határozottsága.

- Nem engedem! – mondta, miközben mellém lépett és két keze közé fogta az arcomat, mintha így könnyebb lenne megértetni velem az akaratát.

- Jazz, kérlek… - suttogtam.

- Nem! – engedett el végül.

- Fiam, kérlek gondolkozz ésszerűen- tette a vállára Carlisle a kezét.

- Holnap reggel leköltözöl La Pushba, amíg mi vissza nem jövünk! – mondta ismét.

- Hatalmas az a nemzeti park.

- Vámpírok vagyunk, az istenért. Meg fogjuk találni – sziszegte.

- De nehogy ők találjanak ránk a keresgetés közben – mondta Rosalie.

- Mi van, mindenki ellenem fordult? – csattant fel kétségbeesetten.

- Jasper - szólítottam meg halkan megvárva, míg rám emeli aranyszín szemeit. – Mi van akkor, ha csak arra várnak, hogy elmenjetek mindannyian és rám támadnak? Ha ez az egész csak hamis nyom?

- Fej-fej mellett haladtok érvekben – szúrta közbe Emmett.

- Csend! – kiáltottuk rá egyszerre Jasperrel. Emmett ijedten húzta be a nyakát pillantásunkat látva. Egy kevésbé feszült helyzetben felnevettem volna a dolog komikusságán, hogy egy gyönge emberlány és egy érzelmekben teljesen megrendített stratéga leteremt egy melák macit.

- Miért nehezíted meg ennyire a dolgomat? – kérdezte szinte könyörögve. De nem volt időm megsajnálni, tudtam, hogy nyerésre állok.

- Te tudod a legjobban, hogy minden pillanatot ki kell használni együtt, Jazz! Tapasztaltad már, hogy milyen gyorsan véget érhet az élet – utaltam Alice-re, ami bár gonosz dolog volt tőlem, de hatásos. Láttam, ahogy lassan leválik róla a felvett maszk és arca egyre elkínzottabbá válik.

- Épp ezért nem akarom, hogy velünk gyere – suttogta.

- Épp ezért kell mennem. Veletek. Veled - kontráztam ugyanolyan halkan.

- Audrey könyörgöm… - kérlelt.

- Nem lesz semmi bajom – feleltem magabiztosan.

- Vigyázunk rá – mondta a legnagyobb meglepetésemre Emmett. – Ott leszel te is, öcsi.

- Úgy látszik, eldöntöttétek helyettem – kiáltott fel mérgesen. – Bella, telefonálj La Pushba, hogy holnaptól csak Maggie és Nessie lesz velük, de vigyázzanak, nehogy hátba támadják őket - vetette fel előbbi elméletemet ő is. - Ti pedig készítsetek elő mindent, hogy egy ember is velünk tudjon jönni a… kígyófészekbe… - súgta és kiviharzott mellettem.

Csak az ajtócsapódást hallottam, és ahogyan kilépett a házból, egyszerre lélegeztem fel és egyszerre kerített hatalmába a bűntudat, hogy gondot okozok. Tudtam, hogy nem tűnik el hosszú időre, hogy mellettem fog maradni, csak kidühöngi magát az erdőn. Hálásan néztem a körülöttem lévőkre.

Szó nélkül megfordultam és felmentem a szobámba. Furcsa volt belegondolni, hogy ilyen gyorsan változik minden. Reggel még arra ébredtem, hogy valami különleges meglepetés vár, majd a parton a meglepetés csodává változott, az én csodámmá… most pedig a lehető legnagyobb kérdőjel van a "jövőm" fiókocska fölött.

Hallottam, hogy Maggie megérkezik Seth-tel. Legalábbis Emmett örömteli óbégatása erre utalt.

A bűntudat gombóccá nőtte ki magát a gyomromban. Bántott, hogy ilyen nyíltan szembe kellett Jasperrel szállnom, de a végeredmény a lényeg, és tudtam, hogy tudok nekik segíteni.

Ezernyi kérdés volt a fejemben, hiába válaszoltam meg a legnagyobbat, a karperecre vonatkozót. Vajon tényleg üzenni akart nekünk ezzel valamit a húgom? Tényleg ők vannak ott? Vagy valami teljesen más?

Jasper egyetlen egy szava visszhangzott a fülemben. Kígyófészek… Ezzel jellemezte azt a helyet. Bárhova követtem volna őt, ebben biztos voltam. Legyen az egy pókokkal teli verem, vagy egy cápákkal teli öböl. Csak maradjon mellettem. Ne hagyjon egyedül…