A végzet könnyei – 12. fejezet

Sziasztok!


Dőljetek hátra, mert nagyon sok mondanivalóm van!:D:D


Hét elejét ígértem, szóval még benne vagyok az intervallumban.:D:D Ez a fejezet-főleg a legvége- már március óta érlelődik.:D Nem akartam elkapkodni.:)
Hatalmas nagy köszönet jár érte Katának, aki nagyon lelkesen tud segíteni, még ötszöri átolvasás után is.:) Köszönöm neked, és jó kirándulást! Köszönöm Zsizsának, mert az alapötlet,( nemzeti park stb) az az ő támogatásával született meg.:) Köszönöm Neked, és hidd el, hogy még mindig zseninek tartalak.:D Ezt a fejezetet Julynak küldöm.:) Először is leszögezem, hogy nem azért mert sürgetni akarlak.:D Csak meg szeretném megköszönni, hogy találkozhattam veled Pécsett, köszönöm a gyönyörűséges kulcstartót, amit felraktam az övtáskámra:), és az eszméletlen jó képet.:):):) Szóval ha egyszer eljutsz idáig az olvasásban, akkor jó szórakozást hozzá.:D:D


Továbbá.:) Mivel már hosszú ideje szövögetem itt a szálakat, most kíváncsi lennék ,hogy szerintetek, mi lesz tovább, illetve mi rá a magyarázat.:D Hirdetnék egy újabb játékot ezúttal.:) Bárki megnyerheti, csak kicsit el kell ereszteni a fantáziátokat.:) Ha végigolvastátok a fejezetet, akkor találtok egy kérdést, illetve instrukciót a legvégén.:) Erre kellene hszben válaszolni.:) Nincs rossz válasz, max én nem úgy tervezem a továbbiakat.:D HA valaki a játék végére közel jár a megoldáshoz, vagy esetleg el is találja, akkor nyer valamit tőlem.:) A nyeremény egy max három oldalas jelenet lenne, az eddigi fejezetekből. Szóval a kitalálós játék nyertese választhat egy jelenetet, Az utolsó reménysugárból, vagy a végzet könnyei eddig megírt fejezeteiből és egy szemszöget.:) és néhány héten belül megkapja ajándékba.:) Mit szóltok? Elég motiváló ajándék?:):):)


A hsz- hosszúsági verseny is él.:) Szóval érdemes, figyelni arra, hogy mennyit írtok.:) A kommentek számát illetően az lenne a kikötés, hogy 20 különböző embertől kapjak egy megjegyzést.:) Előfordulhat, hogy valaki minden reggel valami jó ötlettel vagy elmélettel ébred, és ír nekem 5 kommentet ( amit lehet:D) és bele is számít a hosszúságba:D de csak egyetlen egy kommentnek fogom venni, mivel ugyanaz a hozzászóló írt többször.:) Remélem így világos.:) És sztem így is elég gyorsan össze tud gyűlni a 20.:)


Játszatok mert szerintem megéri.:) Jó olvasást drágáim!!! (extra hosszú lett a fejezet!.::) 13 oldal:):))


Puszi,
Truska

A végzet könnyei- 12. fejezet

Viszontlátás (Audrey szemszöge)

Az idő beborult és csúnya esőfelhők gyülekeztek az égen. Mintha az időjárás is azt skandálná a maga módján, hogy ne induljunk el. A terv túl elkapkodott, rossz… Ebből nem sülhet ki semmi jó. Egy pillanatra felidéztem Alice halálát. Hallottam a tűz ropogását, magam előtt láttam az örvénylő sárga lángokat. Gombóc nőtt a mellkasomban a családomért érzett félelmem miatt. Nem tudtam volna elviselni, ha valami történik miattam, ha még valaki életét veszti a családból. Nem, nem, nem…

Nem szóltam semmit, csak mélyet szippantottam a hideg tavaszi levegőből. Nagyot nyelve igyekeztem elhessegetni a negatív gondolatokat a fejemből. Nem futamodhatok meg az utolsó pillanatban. Minden rendben lesz. Minden – ismételgettem magamban, remélve, hogy így megnyugvást adnak a szavaim.

Maggie tartotta a legkevésbé drámainak a helyzetet. Boldogan rohangált a házban, mindenkinek elmesélve, hogy La Pushba megy játszani. Nagyon feldobta a hír, hogy néhány napot ott tölthet az indiánok körében. Elvarázsolta őt a tenger, és nagyon szerette a falubeli fiatalokat és időseket egyaránt.

Bella és Edward aggódva ellenőrizték Nessie holmiját, immár sokadszorra. Ő is Maggie-vel együtt tölti majd a következő napokat az indiánok között. Rá nem vonatkozott a szerződés vámpírokra eső része, engedély nélkül is átmehetett a határvonalon, a bevésődés miatt. Ezt kihasználva a szülei szó nélkül elengedték őt Jacobbal. Láttam az arcukon a ráncokat, láttam, hogy mennyire aggódnak ők is a jövő miatt. De ez volt a legjobb megoldás, hogy a gyerekek biztonságban legyenek. Ez volt a legfontosabb.

A veranda egyik oszlopának döntöttem a fejem és igyekeztem megnyugodni. Jasper sem könnyítette meg a dolgomat. A vitánk után néhány órával később hazajött és bevonult a fiúkkal Carlisle dolgozószobájába, hogy megtárgyalják a részleteket az útról.

Szükségem volt rá. Arra, hogy tudjam, mellettem áll. Szükségem volt az ölelésére, a biztatására. Így egyedül csak fél embernek éreztem magam. Most, mintha ezzel próbálna megrendíteni elhatározásomban, nem szólt hozzám, nem jött a közelembe. Mintha büntetne, és minden egyes nélküle töltött másodperc rosszul esett.

- Jól vagy? – kérdezte Seth a hátam mögül. Mindig vidám arckifejezése most komoly volt.

- Persze - erőltettem mosolyt az arcomra, és ismét a fák felé fordítottam a tekintetem.

- Még mindig meggondolhatod magad. Szívesen lát mindenki La Pushban – szögezte le, éreztem, hogy a vonásaimat fürkészi.

Az ajánlat a feszültségem miatt egy pillanatra csábító volt. De volt még egy jó okom, hogy velük menjek. Ott akartam lenni a többiekkel, mikor fény derül mindenre. A pozitívabbik felem úgy gondolt a mostani kiruccanásra, hogy hazafelé már szabad leszek. Hogy le fogjuk győzni az üldözőimet, akik annyiszor megkeserítették az életemet. Néhány napon belül talán nyugodtan hajthatom álomra a fejemet.

- Velük megyek – mondtam végül. – Már eldöntöttem.

- Még mindig nem értem, hogy gondolhatták, hogy bevigyenek téged a veszély közepébe - pufogott Seth. Ő is meghallgatta az összes lehetséges indokot és érvet, amivel végül győztem Jasper ellen, de talán az ösztöneire való tekintettel vagy csak az irántam érzett féltésből, nem nézte jó szemmel, hogy önként megyek oda.

- Tudod, hogy ez a legjobb megoldás – suttogtam.

- Szerintem épp, hogy nem az… - motyogta az orra alatt.

- Seth… kérlek, legalább te ne nehezítsd meg a dolgomat – kérleltem félbeszakítva őt.

Seth egy hosszú pillanatig farkasszemet nézett velem, majd közelebb lépve hozzám, sután átölelt. A rajtam levő kabáton keresztül is éreztem, hogy mennyire meleg a bőre. Még mindig engem ölelve a fülembe motyogta:

- Ha bármi bajod történik, akkor nem tudom mit csinálok veled…

- Ezt vegyem fenyegetésnek? - bontakoztam ki az öleléséből.

- Annak veszed, aminek akarod, csak gyere vissza – mondta.

Elmosolyodtam, hálás voltam neki. Sokat segített nekem az, hogy visszavárt, és hogy ennyire szerette Maget.

- Maggie, mit keresel? – szűrődött ki Esme hangja az ajtón.

Mindketten a bejárati ajtóhoz léptünk. Az előszobába érve mosolyognom kellett. Maggie felöltözve rohangált egyik szobából a másikba fejét csóválva.

- Hova tettem….hova tettem… - motyogta magában. Mire Seth felnevetett.

- Maggie, drágám, mit keresel? – kérdeztem lehajolva.

- A fejemet! – kiáltott fel kétségbeesetten, mire én is felnevettem. - Ódji! Ne nevess! – szólt rám sértődötten. A nevetést elfojtva emeltem magasba kezeimet, hogy jelezzem, abbahagytam.

- Tegnap a nővérem rohangált így a lakásban. Csak ő asszem a kocsikulcsot kereste, bár mindig is tudtam, hogy Leah elhagyta valahol a kemény fejét - suttogta Seth, hogy Maggie ne hallja.

Hangos trappolás hallatszott a lépcsőről. Emmett szinte repült Maggie felé.

-Maggie! – kiáltott hatalmas karjai közé felkapva a csöpp gyerektestet. – Ígérd meg, hogy vigyázol magadra! Tudod, kés, villa, olló… - magyarázta neki aggódva.

Jasper mögötte haladt el, a tekintetemmel őt követtem, de mintha ott sem lennék, nem figyelt rám. Szúró érzés hatolt a mellkasomba. Megőrültem, bármit megadtam volna azért, hogy aranyszín szemeit rám emelje.

- … és mindig vegyél kabátot, nehogy megfázz… - folytatta Emmett.

- Emmett, sosem fogunk odaérni. Induljunk! - lökdöste az ajtó felé férjét Rosalie.

- Gyere ide, kincsem! - nyújtottam felé a kezemet, mikor Emmett már jól megszorongatta, és Rosalie is egy puszit nyomott a homlokára. – Nagyon- nagyon szeretlek.

- Én is szerellek, Anya! – ölelte át a nyakamat Maggie.

A szívem egy pillanatra összeszorult, és úgy éreztem, hogy képtelen vagyok itthagyni őt. Tudtam nagyon jól, hogy nem szabad őt egyedül hagynom. A féltés és az iránta való szeretetem küzdött az észérvekkel.

- Audrey - suttogta Jasper. Felé kaptam a tekintetem, miközben még mindig Maggiet ölelgettem. – Nem muszáj velünk jönnöd, ha nem akarsz - mondta határozottan.

Ő talán ezt a pillanatot érezte a legjobbnak, hogy megrendítsen elhatározásomban, de én pont ettől a mondattól lettem még józanabb és bírtam odaadni Maggie-t Seth-nek. Nem, nem hagyhatnak itt - mondogattam magamban.

- Veletek megyek - mondtam határozottan, még én is meglepődtem, hogy egy picit sem remegett a hangom.

Jasper homlokán megint mély ráncok keletkeztek, de nem tiltakozott végül. Felesleges lett volna egy újabb vitába belebonyolódni.

- Akkor indulunk – állapította meg Carlisle. Seth beültette Maggie-t a gyerekülésbe Nessie mellé és Jake-kel együtt elhajtottak a rezervátum irányába.

Az első tervekkel ellentétben – hogy futva teszik meg az utat nélkülem, - végül két kocsival mentünk. Edward Volvojában kaptam helyet. Edward ült a kormánynál, az anyósülésen Bella, Rosalie és Esme ültek be végül hátra mellém. Carlisle Mercedesében foglalt helyet a család többi tagja, Jasper továbbra is tartotta a távolságot ezzel. A látszat szerint mi is egy nagycsalád leszünk a nemzeti park turistái között, akik a madarak vándorlása miatt látogatnak el oda.

Hosszú út állt előttünk, egy minden közlekedési szabályt betartó embernek majdnem másfél nap az út. A vámpírok sebességimádatát és gyorshajtását tekintve még így is egy napnyi autókázás várt ránk.

Esme egy mappát halászott elő a táskájából, és különböző tervrajzokkal próbálta kezdetben elterelni a figyelmemet. Érkezésem után csak hosszú hetekkel később derült ki, hogy Esme régi házak restaurálásával foglalkozik kedvtelésből. Megmutatta nekem a terveket, amiket az épp aktuális házról készített. Elámultam a fantáziáján és a lelkesedésén, ahogy az apróságokat szem előtt tartva varázsolt egy építészeti csodát a félig leomlott házból.

Később Rosalie nyomott a kezembe egy köteg fényképet. Csodálkozva vettem tudomásul, hogy milyen szépen nyomon követték Maggie fejlődését. Művészi pontossággal készültek a fényképek az elmúlt félév szakaszairól, ahogyan egyre önállóban fedezte fel a világot.

- Mindjárt a komphoz érünk - szólt egyszer csak Edward. Ijedten emeltem rá a tekintetem. Erre nem gondoltam, ha a kompra szállunk, akkor igazoltatni is fognak minket. Nagyon reméltem, hogy az elmúlt időre való tekintettel már nem fognak keresni, esetleg felismerni a nővéremék halála miatt.

- Nyugodj meg – nézett hátra Bella, miközben Edward beállt a kocsisorba. - Vigyázunk rád. Gondoskodtunk a személyazonosságodról - mutatott fel egy útlevelet.

- Mi? Hogy? Mikor? – néztem rá meglepetten.

- Még a múlt hónapban csináltattuk. Minden eshetőségre felkészülve – kaptam a magyarázatot.

A kezembe vettem az útlevelet és döbbenten néztem szembe magammal. Az a kép volt belerakva, aminek az eredetijét Jasper polcán láttam. Kivágták a mosolygó arcomat, és a háttért valami technikával elhomályosították, mintha műteremben készült volna a kép.

- Ez? Hogy?- kérdeztem még mindig megdöbbenve.

- Mr. J. csodákra képes! – nevetett fel Bella és titokzatosan összenézett Edwarddal.

Már majdnem rákérdeztem, hogy ki az a J., mikor megakadt a szemem a nevemen. Emma Cullen állt a papíron. - Emma?- suttogtam. A Cullen nevet látva pedig elszorult a torkom a meghatottságtól.

- Már a családunk tagja vagy, kicsikém – súgta a fülembe Esme. – Az Emmát pedig Jasper választotta – közölte elégedetten.

- Jó napot kívánok - hallottam az enyhe francia akcentusú női hangot.

- Jó napot – nyújtotta felé az okmányokat Edward. Hangja magával ragadó volt.

A nő ellenőrizte az iratokat és elbűvölve nézett végig kis társaságunkon. Még rajtam is elidőzött néhány másodpercre a tekintete, bár tudtam nagyon jól, hogy a kocsiban én vagyok a legcsúnyább a csodás halhatatlanok között. – További kellemes utazást! – adta ki végül az engedélyt a felszállásra.

A kompút egy órás volt. A többi emberhez hasonlóan kiszálltunk a kocsiból. Mosolyogva néztem, ahogy családom tagjai próbálnak emberien viselkedni. A lányok nyújtózkodtak, Carlisle és Edward a derekukhoz kaptak, mikor kiszálltak a vezetőülésből. Még Emmett is elvégzett néhány karkörzést. Elkaptam Jasper pillantását, miközben ő is kiszállt a kocsiból. Messziről fürkészte az arcomat, de nem jött közelebb. A viselkedéséből sejtettem, hogy neki sem könnyű ez a makacs távolságtartás. Az ablakokhoz sétáltam, az üvegnek támasztottam a fejemet és kibámultam a hullámzó vízre. A víz tajtékozva próbálta átvenni az uralmat a hajó felett, de a hajó túl nagy és erős volt ahhoz, hogy a hullámok nyerhessenek. Nem tudtam eldönteni, hogy az én esetemben én melyik vagyok. A hullámok, vagy a hajó... Vajon ezúttal melyik fog győzni?

Kanadába érve, mikor ismét szárazföldön autóztunk, Esme vállára hajtva a fejemet hagytam, hogy a gondolataim elkalandozzanak. Néhány óránként megálltunk, főleg miattam, hogy egyek valamit és hogy emberi szükségleteimet kielégítsem.

Már lenyugvóban volt a nap a látóhatár felett, mikor Edward letért a főútról.

- Mi történt? – kérdeztem megijedve, csak egy éles kanyar után vettem észre a fák között meghúzódó kedves kis panziót.

- Fáradt vagy már - szólalt meg mellettem Rosalie.

- De ne!- kiáltottam fel. - Haladjunk tovább! Majd alszom ülve, emiatt ne álljunk meg!- tiltakoztam, mikor Edward leparkolt a fekete Mercedes mellé.

- Hosszú út van még előttünk, holnap délután odaérünk, nyugodtan pihenj és aludj – nyugtatott Edward. – Emmett és Rose úgyis vadászni szeretnének – tette hozzá.

Az említett páros már eltűnt a fák között, mikor kibotladoztam a kocsiból. Úgy éreztem magam, mint egy öreganyó, merev tagjaim hangosan és fájdalmasan ropogtak a sok üléstől. Egy részem nagyon is hálás volt, hogy megálltunk, és nem ülve kell töltenem az egész éjszakát.

- Mi Esmével itt maradunk az erdőben őrködni. Sosem lehet tudni - magyarázta értetlen pillantásomat látva Carlisle.

Bella kezemet megfogva húzott az ajtó felé, nagy meglepetésemre Jasper is velünk tartott, néhány lépéssel mögöttünk lépkedve. A bejelentkezés könnyen ment, mint kiderült, minden más okmányom is van az útlevélen kívül Emma Cullen néven. Az aláírásnál Bellának úgy kellett megböknie, hogy nehogy az eredeti nevemet írjam. Kellemes érzéssel töltött el a Cullen név leírása, biztonságot adott. Végül két szobát foglaltunk.

Az aprócska szobába érve Bella magamra hagyott. Beálltam a zuhany alá, és hagytam, hogy a meleg víz kilazítsa elgémberedett izmaimat.

Úgy húsz perc után már a tükör előtt álltam egy szál törülközőben, és a vizes hajamat fésültem. Fásultan néztünk egymásra a tükörképemmel. Szemem alatt karikák éktelenkedtek az előző éjszakai virrasztásom miatt. Egy pillanatra eszembe jutott a határőr és a pillantása. A sok gyémánt között egy apró kis kavics… Nagyot sóhajtva nyúltam a csatomért, mikor a látómezőmben megmozdult valami. Egy zöld izé szökkent felém. Hangosat sikkantva ugrottam hátra, a hideg csempének vetettem a hátam, és félve néztem a még mindig felém forduló állatot.

A következő pillanatban Jasper tépte fel a fürdőszoba ajtót, és veszélyt keresve nézett körbe.

- Mi történt? – kérdezte ijedten.

- Tüntesd el!- kiáltottam, miközben remegő kézzel a támadóm felé mutattam, ami a hangokra ugyancsak megrémülve a tükör mögé akarta préselni magát.

- De hisz’ ez csak egy sáska! – közölte nemes egyszerűséggel Jasper, de ez valahogy az én pulzusszámomra nem volt megnyugtató hatással. – Biztos ezen a kis ablakon jött be - mutatott az apró nyitott ablakszerűségre a magasban. - Erdő mellett előfordul az ilyesmi – próbált megnyugtatni.

- Nem érdekel, hogy mi, csak vidd innen!- mondtam hisztérikusan. Remegve figyeltem, ahogy gyorsaságát kihasználva felé nyúl és eltűnik vele a szobaajtóban. Majd a következő pillanatban ismét megjelent a sáska nélkül.

- Hova vitted? – követeltem a választ.

- Kiengedtem az ablakon – mutatott a szoba felé.

- És becsuktad magad után az ablakot? – kérdeztem riadtan.

- Persze, hogy becsuktam- nevetett fel Jasper. Aztán zavartan nézett végig a törülköző takarta testemen, majd hirtelen elszakította rólam a pillantását. – Akkor azt hiszem, én megyek is.

- Ne! – kiáltottam még magamat is meglepve. Felém kapta a tekintetét. – Mármint, nézz körbe, nincs még itt valami állat?

Elmosolyodott, és megnyugtatásomra körbenézett. Majd hirtelen megakadt a tekintete a fejem fölötti csemperészen. – Audrey, ne mozdulj! - mondta komolyan.

Figyelmezése ellenére hangosat sikoltva ugrottam felé, még idejében elkapott, mielőtt nőiesen hanyatt estem volna a vizes csempén. Ingébe kapaszkodva néztem fel az említett részre, ami üres volt. – Hol? Hol? – kérdeztem, de mosolyát meglátva hihetetlen méreg futott végig rajtam.

– Te! TE! – próbáltam a parányi fürdőben ellökni magamtól.

- Ne haragudj! Ezt nem bírtam kihagyni! – nézett rám nevetve, de dühös pillantásomat látva lehervadt arcáról a mosoly - amit akárhogy is vesszük, de én annyira szerettem.

- Majdnem a frászt hoztad rám – néztem rá vádlón.

- Tévedés! A sáska hozta rád a frászt – javított ki, de azért kiskutya szemekkel nézett rám. – Jól vagy? – kérdezte végül.

- Persze – válaszoltam nagyot nyelve. - Csak elszoktam az ilyen állatoktól. Forksban miattatok egyáltalán nem találkoztam ilyenekkel – mutattam rá.

- Szóval félsz a rovaroktól - állapította meg somolyogva.

- Ez nem vicces. Az a sáska mutáns méretű volt! – közöltem vele. Egy pillanatra kirázott a hideg az emlékétől.

- De most már elhiszed nekem, hogy nincs több csúszómászó itt?- kérdezte, miközben kisimított egy kósza tincset az arcomból.

- El…- leheltem. A nagy ijedtséget félretéve, csak ekkor döbbentem rá, hogy a mai napon végre Jasper szól hozzám és rámnéz. Elmondhatatlan volt, hogy mennyire hiányzott a tekintete, ami annyira védelmező és biztonságot adó volt nekem. El se mertem hinni, hogy hideg keze hozzáér a bőrömhöz, és itt van hozzám nagyon közel.

Hallottam, hogy neki is elakad a lélegzete és éhesen nézett rám. Nem vérre éhesen, hanem máshogy. A kezével beletúrt a még mindig vizes hajamba, a másikkal pedig közelebb húzott magához. A csókja annyira óvatos volt, mintha ez lenne az első csókunk. Lágyan kóstolgatta a számat, közben a hajamban lévő keze végigsimított a nyakamon, egészen a meztelen vállamig. Beleremegtem az érintésébe, és nem a hideg kezétől, hanem a gyengédségétől. Átöleltem, mintha csak tőle kaphatnék a létemhez szükséges oxigént. A szívem őrülten dübörgött a mellkasomban és minden egyes pillanat csodálatos volt a karjaiban. Megszakítva az egyre szenvedélyesebbé váló csókot, az államra csúszott az ajka hátrafeszítve a nyakamat, másik keze belekapaszkodott a törülköző szegélyébe a hátamnál. Halkan felnyögtem, mikor megéreztem hideg nyelvét a vállamon.

Ez a hang mintha kiszakította volna őt a varázsból, amibe kerültünk, mert bármennyire nem akartam elszakadni tőle, elengedett és elhátrált egészen az ajtóig. Szédelegve támaszkodtam meg a mosdó szélében és próbáltam lecsillapítani a szívverésemet.

Még egy hosszú pillanatig csak nézett, majd kifordult a fürdőszobából. Utána még percekig csak álltam a vizes fürdőszoba csempén és próbáltam leküzdeni a hiányát…

Fél órával később a pizsamámban ültem az ágy szélén és a történtek kavarogtak a fejemben.

Fáradtan hajtottam a párnára a fejemet. Mégis úgy éreztem, hogy a fejemben nyüzsgő gondolatoktól egy hétig képtelen leszek aludni.

Még sosem engedett ilyen közel magához, még sosem csókolt ilyen szenvedélyesen, sosem érzékeltette, hogy többet is akar azon kívül, hogy kimutassa a szerelmét és a gyengédségét egy csókban.

Ő férfi volt és én nő, a lángolás egyáltalán nem volt meglepő köztünk. A visszautasítása mégis rosszul esett. Tudtam, hogy nem éppen egyenlők köztünk az erőviszonyok, de tudtam nagyon jól - és biztos voltam benne, hogy ő is tudja - hogy nagyon sokat változott a kapcsolatunk kezdete óta.

Tudtam, hogy nem ez a legjobb alkalom –a veszélyt, az ismeretlenséget tekintve, ami holnap vár ránk – csak egy plusz gond az ilyen fajta vágy. De mégis még mindig éreztem a bizsergést a bőrömön, ha csak rá gondoltam.

Halk kopogás szakította félbe a gondolatmenetemet.

- Szabad - suttogtam meglepetten.

Jasper óvatosan dugta be a fejét az ajtónyíláson. – Bejöhetek? – kérdezte komolyan. Szinte láttam magam előtt, hogy még az ajtó mögött megemberelte magát, hogy nem fogja levenni magáról a fölvett komoly, aggódó maszkot velem szemben.

- Persze – ültem fel az ágyamban, aztán csalódottam vettem tudomásul, hogy a legtávolabbi sarokba vonul és karba tett kézzel lecövekel.

- Csak nem akartam zavarni Belláékat – suttogta néhány másodperc után.

- Ott fogsz állni egész éjjel? – kérdeztem.

- Igen – mondta ugyanolyan hivatalosan.

Durcásan fordultam oldalra és tettem vissza a párnára a fejemet. Szinte éreztem a tekintetét magamon, ami minden egyes másodperccel elviselhetetlenebb volt.

- Na jó, megtennéd, hogy leülsz? - ültem fel mérgesen az ágyban. Meglepve nézett rám. – Kezdem úgy érezni, hogy épp a személyi testőr szerepét töltöd be.

- Jól gondolod.

- Nem állhatsz ott egész éjjel - mutattam rá.

- Vámpír vagyok – jelentette ki.

- Én pedig a barátnőd, úgyhogy legyél szíves közelebb jönni hozzám, ha már bemerészkedtél a szobámba.

- Akarod, hogy kimenjek? – kérdezte, és csak egy kicsin múlt, hogy nem vágtam hozzá a párnámat.

- Nem! Azt akarom, hogy ide gyere hozzám – hangom kicsit akaratosan csengett.

- Audrey, szerintem jobb, ha tartjuk a távolságot.

- Nem foglak letámadni, nem tartozom azok közé a nők közé, akik körmönfont ötletekkel elcsavarják a férfiak fejét. Légy szíves, gyere ide! – próbáltam nyugalmat erőltetni magamra.

Nagyot sóhajtva közelebb lépdelt és leült az ágy végébe.

- Gondolom, az túl nagy kérés lenne, hogy gyere ide mellém – suttogtam.

- Igen, az túl nagy – mondta ki végül, kerülve a pillantásomat.

Karba font kézzel néztem őt. Ő pedig még mindig a földre levágott sporttáskámat fixírozta.

Végül csak egyetlen megoldásra tudtam gondolni, hogy megtörjem a köztünk beálló fagyos légkört.

- Jasper, kérlek, nézz rám! – suttogtam. Hosszú percekig nem teljesítette kérésemet, majd végül mégis felém fordította a fejét. A szemébe néztem és hagytam, hogy leengedjen köztünk a fal.

Azt akartam, hogy érezze, mennyire szeretem, hogy mennyire szükségem van rá, hogy félek, félek attól, hogy holnap valami olyan történik, amire egyikünk sem számít. Félek, hogy történik valami nagyon rossz. Féltem, hogy elveszítem őt, és elveszítem ma a lehetőséget, hogy a közelemben legyen. Szerelem, vágyódás, félelem. Ezt töltötte ki az érzelmeimet, amennyire tudtam csak ezekre koncentráltam. Tudtam, hogy ő nem gondolatolvasó, így a miértjüket nem értheti igazán, vagy talán mégis...

És elértem a célom.

Kezdeti megdöbbenése után felállt és odajött hozzám. Automatikusan csavart bele nyakig a takarómba és mellém bújva átölelt.

- Nem akarom, hogy félj! – suttogta rekedten, miközben szokásához híven beletemette az arcát a hajamba.

- Én sem akarok félni…- mondtam tömören. – Sajnálom, hogy megbántottalak, hogy nem hallgattam rád. Sajnálom, hogy csalódnod kellett bennem, sajnálom, hogy nem olyan vagyok, mint amilyennek képzeltél… - tört ki belőlem az összes elfojtott érzés.

- Audrey, ez nem igaz – szakított félbe, miközben mutatóujját a számra rakta, belém fojtva a szót. - Nem csalódtam benned. Egyszerűen csak… nem akarom, hogy bajod essen. Sajnálom, hogy olyan csúnyán viselkedtem ma. Ennek ellenére egész nap figyeltelek, hallgattam a szívverésedet az út alatt, próbáltam áttörni a falon, ami felengedett az érzéseid előtt. Sajnálom, hogy elvesztegettem a mai napot úgy, hogy nem veled töltöttem az időt – vallotta be, még mindig a számon tartva az ujját.

- Sajnálom, hogy okot adtam rá – motyogtam. – De tudod nagyon jól, hogy ez a legjobb megoldás.

- Neked csak emberi memóriád van – simított végig az arcomon a hüvelykujjával. - Könnyebben szelektálod a rossz élményeket – komorodott el hirtelen az arca. – Én tisztán emlékszem a sikolyaidra, az arcodra, mikor ott feküdtél félholtan a barlang kövén… - összerezzentem az emlékre, mire még szorosabban ölelt magához. – Emlékszem minden apró részletre, és nem csak erre, hanem Alice-re is. Arra, ahogyan felcsaptak körülötte a lángok. Emlékszem az érzésekre is, és nem akarom őket ismét érezni, Audrey. Nem akarom… - suttogta elhalóan.

Csak hallgattam és elvesztem az arany tekintetben. Kiszabadítottam a kezemet, és végigsimítottan az arcán.

- Én sem akarlak elveszíteni, és sem akarom, hogy újabb tragédia történjen. Ezt elhiheted. De nagyon szeretlek, ez nem mentség minden hülyeségemre, de arra talán igen, hogy beleőrülnék, ha valami bajod esne.

- Tudom… - keserű mosoly játszott az ajkain, miközben kimondta ezt a szót.

- Őrült egy páros vagyunk… - állapítottam meg.

- Még annál is őrültebb - mosolyodott el, ezúttal őszintén.

Hallgattunk, aztán végül ismét én szólaltam meg. – Ami a fürdőszobában történt…

- Nem fog még egyszer megtörténni - vágott közbe.

- Jazz… - súgtam

- Dee-Dee, ebben nem tudsz megrendíteni! Túlságosan nagy veszélyben lennél… Én nem vagyok Edward… ilyenre ne is próbálj rávenni. Nem engedem - jelentette ki magabiztosan. Nem bólintottam, nem szóltam semmit, inkább bölcsen hallgattam. Éreztem a levegőben, hogy nem fogom tudni ma megtörni az elhatározását és elijeszteni sem akartam a közelemből az erőszakosságommal.

- Hogy hívtál? – kérdeztem végül másra terelve a szót.

- Dee-Dee… - ismételte meg az előbb hallott szót. Már épp tiltakozni akartam ellene, mikor tovább folytatta. - Rájöttem, hogy már hónapok óta együtt vagyunk, de még nincs beceneved. Idefele találtam ki az úton - mosolyodott el büszkén. – Ha nem tetszik akkor…

- Nagyon tetszik... – vágtam közbe, és kezdeti idegenkedésem ellenére tényleg így éreztem. Az igyekezetében rejlő szeretettől azt sem bántam volna, ha méhecskémnek hív. – De nincs szükségem becenevekre, hogy elhiggyem, hogy szeretsz – jelentettem ki.

- Emberibbnek érzem magam ezektől az apró gesztusoktól – mosolyodott el.

- És az Emma? – jutott eszembe az álnevem. – Esme azt mondta, te találtad ki. Miért pont ez? – kérdeztem kíváncsian.

- Tudod, alig emlékszem valamire az emberi létemből, de erre az egy névre biztosan. Az édesanyámat hívták Emmának – mosolyodott el halványan, mire éreztem, hogy könycseppek gyűlnek a szemembe.

- Húúúha - súgtam meghatottan. - Köszönöm.

Így maradtunk csöndben néhány percig,, elvesztem a biztonságot adó szemeiben, és hálát adtam az égnek, hogy ismét a közelemben van, hogy érezhetem az illatát. De a közelsége és az illata dacára, végül alig bírtam elnyomni egy feltörni készülő ásítást.

- Most már aludnod kéne - állapította meg.

- Itt maradsz? – kérdeztem azonnal.

- Igen.

- Nem menekülsz a szoba másik végébe, mikor lehunyom a szemem? – hangomban csöppnyi gyanakvás bujkált.

- Nem – rázta a fejét. – Ígérem – mondta, mikor még mindig összeráncolt homlokkal néztem rá.

- Akkor jó – motyogtam, és továbbra is várakozóan néztem rá.

- Most meg mi az? – nézett rám nagyot sóhajtva.

- Még jóéjtpuszit sem kapok?- adtam hangot értetlenségemnek.

- Audrey… Kicsim, aludj! – motyogta ezúttal ő.

- Csak egy puszit! Azért, hogy jobban aludjak! – kérleltem.

Néhány másodpercig állta a tekintetemet, majd gyors és apró puszit nyomott az arcomra.

- Szép álmokat! – suttogta, mikor elégedetten bújtam oda a hozzá.

- Jó éjszakát! – mondtam vagy csak akartam mondani, nem tudom, mert mosollyal az arcomon szinte azonnal álomba merültem.

Másnap Jasper ígéretéhez híven még mindig mellettem volt. El kellett ismernem, hogy az üléstől megfáradt porcikáimnak kifejezetten jót tett az ágyban alvás. A panzióban kaptam, pontosabban kaptunk reggelit is. Somolyogva figyeltem a velem megszálló vámpírok elkínzott arcát az emberi ételt meglátva. Furcsa volt belegondolni, hogy tényleg ennyire undorítónak találják azt, amit még ők is fogyasztottak életükben.

A kocsiba ezúttal Jasper ült be mellém hátra. A lányok – Esme és Rosalie - a Mercedesben foglaltak helyet. Volt egy olyan sejtésem, hogy az előző nap csupán az én szórakoztatásomra vállalták a szűkösebb megoldást.

Az út hosszú volt, bár mindkét sofőrünk rendesen beletaposott a gázba. El kellett ismernem, hogy gyorsaságukkal még így is több órát lefaragtak a becsült időből.

Már délután volt, mikor megláttam az első táblát, ami a park határát jelezte.

A fiúk leparkoltak a turisták számára fenntartott részen. Bella és Edward türelmesen hallgatták az információs ház portásának lelkes magyarázatát a park szabályairól és a turistaösvények követésének fontosságáról. Emmették, amint kiszálltak a kocsiból, észrevétlenül eltűntek a fák között, hátha megéreznek Gregoryékra utaló jeleket.

Én az egyik nagy térkép előtt álltam és próbáltam minél részletesebben felidézni az útvonalat a faházhoz.

- Körbeszaglásztunk, de semmi - jött vissza Emmett és Carlisle.

- Gregoryék? – kérdeztem nem törődve a hangomban csendülő pánikkal.

- Sehol nem lehet érezni vámpírokra utaló szagot - válaszolt Carlisle a mellettem álló Jasperre nézve.

- Ez mit jelent? – kérdeztem, miközben én is Jasper arcát figyeltem.

- Hogy a nemzeti park másik részén lehetnek, vagy ez is a csapda része.

- Nem lehet, hogy valami növény nyomja el az illatukat? – kérdeztem laikusan, bár valahol tudtam a választ.

- Nincs az a légfrissítő vagy virágillat, ami ennyire elnyomja egy vámpír szagát - vettette nekem oda Emmett. Mikor ránéztem, vigyor ült ki az arcára. Talán biztatásnak szánta.

- Oda tudsz vezetni? A faházhoz? - lépett hozzánk Bella és Edward is, megszabadulva a portástól.

- Igen - léptem vissza a térképhez. - Ezen az ösvényen, eddig az elágazásig - mutattam az ujjammal az utat. - Itt pedig a jelekkel ellentétben balra kell fordulni, majd egy meredek emelkedőn fölfele.

Míg emberi látószögben voltunk, lassacskán sétáltunk az ösvényen végig, majd a fák közé érve felmásztam Jasper hátára és vámpírsebességbe kapcsoltunk. Alig egy órát vett igénybe így a „séta”. A meredek lejtőre érve egy pillanatra bizonytalanság fogott el, hogy talán rossz helyre vezettem őket, de félelmem alaptalannak bizonyult. A ház ott volt. Épp ahogyan emlékeztem rá.

Néhány madár vijjogva röppent el a közelünkből.

A kis ház a fák közé olvadva állt. Úgy éreztem, mintha egy mesébe pottyantam volna, és épp azt a helyet találtuk volna meg, ahol csipkerózsika nőtt fel.

- Ez hihetetlen - súgtam nagyon halkan.

A fiúk értetlenül bámultak a ház irányába, de azért támadóállást vettek fel.

- Mi az?- kérdeztem ijedten. – Ők azok? – kérdeztem halkan.

- Nem - jelentette ki Edward. – Ez... ez nem vámpír.

- Én is hallom a szívverését – nézett Esme is a ház irányába bizonytalanul.

- Jazz? - nézett Carlisle a fiára.

- Fél – súgta néhány másodperc múltán Jasper a legváratlanabb választ.

- Akkor most mi lesz? – kérdeztem.

- Mi bemegyünk. Lányok, vigyázzatok Audrey-ra, Emmett maradj itt, és figyelj… nehogy csapda legyen - egészítette ki, mikor látta, hogy Emmett tiltakozni készül.

Rosalie, Esme és Bella három oldalról körbevettek és támadóállásba állva a fákat figyelték.

A szívem a torkomban dobogott, ahogy Esme válla fölött láttam, hogy megközelítik a házat.

Jasper profi stratéga módjára vezette Carlisle-t és Edwardot. Váratlanul és különböző irányokból törtek be a házba.

Hallottam egy elfojtott kiáltást és valami furcsa reccsenést és puffanást.

Egy pillanatra fény gyulladt a fekete ablakoknál és furcsa sziszegő hang hallatszott odabentről.

Minden borzalmas dolog végigpergett a szemem előtt, ami a szeretteimmel történhetett. Hosszú óráknak tűnt az a néhány perc, mikor fény gyulladt az ablakokban, és Carlisle gondterhelt arccal kinyitotta az ajtót.

- Mi történt? - kiáltottam felé, miközben a lányok kicsit engedtek a testtartásukon.

- Audrey, jobb lenne, ha visszamennétek az autókhoz. Még túl zavaros ez a dolog – mondta gondterhelten.

- Miért? – kérdeztem. - Hol van Jasper?

- Bent van - súgta.

A ház felé rohantam és a figyelmeztetésükkel nem törődve benyitottam az ajtón. Azt hittem, mindenre fel vagyok készülve. A fiúk valakit határozottan lefogtak a padlón. Láttam egy összetört széket és egy lángszórót, elhajítva a sarok irányába.

- Audrey…- sóhajtott fel Jasper, mikor meglátott. Megkönnyebbülés futott át rajtam, mikor megláttam őt.

- Mi történt? – kérdeztem immár sokadszorra.

- Megmondtam, hogy még ne hozzátok be – nézett Carlisle-ra megrovóan Jasper.

- Ki az?- kérdeztem az ismeretlen felé mutatva.

Edward végül úgy helyezkedett, hogy lássam az idegen arcát. A szívem egy pillanatra kihagyott egy ütemet, és nem igazán tudtam elhinni, hogy az, aki rám mered, ugyanolyan döbbenten, mint én vagyok, az …

Nem tudtam megszólalni, vagy lehetséges magyarázatot találni. Biztos voltam benne, hogy még mindig alszom és ez nem a valóság. Nem lehetett az!

- A… – nyögtem de nem bírtam végigmondani a szót. Még egy másodpercig értetlenkedve néztem farkasszemet a kék szempárral, majd megfordult körülöttem a világ.

Olyan történt, amiről azt hittem, hogy csak filmekben, vagy nagy királyi drámákban történhet a szereplőkkel. Elájultam.

Szóval a kérdés:

Vajon ki az az ismeretlen?:):) Nem elég csak egy szó, hanem kell hozzá néhány mondatos magyarázat is.:) Még egyszer mondom nincs rossz megoldás.:)

Aki már nyert tőlem, és kérdezett tőlem, azoknak általában mindig beleszőttem a levélbe egy fontos mondatot.:D Nézzetek ki belőlem mindent, de gondolkozzatok ésszerűen.:D:D

Hajrá!:):):)

Nyertes:)

Sziasztok!

Nagyon gyorsak és nagyon ügyesek voltatok!:D Köszönöm a hozzászólásokat, köszönöm a gondolataitokat! :) A héten léptem be a felsőoktatás kapuján, és esténként hazatérve nagyon jó volt olvasni a hosszabb-rövidebb, lelkes véleményeket.:) Köszönöm őket még egyszer!:)

Tudjátok anno még úgy "hirdettem" meg a hsz versenyt, hogy terjedelem. Ez most sincs másként. Lényegéében nekem is könnyebb így kiválasztanom a nyertest.:) Az már rajtatok múlik, hogy mennyit és hányszor írtok nekem.:) Azt sem kötöttem ki, hogy miről írjatok.:) Szóval többször is előfordul, hogy a nyertes épp több fejezetről írt, és ezért nyert.:) Ez csak rajtatok múlik, hogy mekkora hsz-t írtok.:) Tőlem írhattok az adott érzéseitekről, írhattok, hogy milyen a suli, vagy az adott fejezet közben mik történtek veletek(pl X történésnél, a kutya épp megkergette a szomszéd macskát:D:D). Rengeteg megoldás van- ami csak rajtatok múlik, hogy hosszú legyen az a vélemény.:D

A fenti szöveget csak azért írtam le, hogy senki ne érezze úgy, hogy igazságtalanul nem nyer, vagy nyer.:)

Szóval a mostani nyertes :

Brixi

Köszönöm a lelkes, hosszú, több fejezetre lebontott hozzászólásod.:) Írj mailt.:) (madame.truska@gmail.com)kérdezz, és majd megkapod az adott fejezetet is.:) (előrebocsátom, hogy a nyertes általában nem a soron következő fejezetet hanem az azutánit kapja.:) Valahol elcsúszott a dolog, de szerintem, még így is mindenki jól jár.:)

Sok puszi,
Truska

A végzet könnyei – 11. fejezet

Sziasztok!

Íme itt a fejezet, bocsánat, hogy nem tegnap este került fel, de nagyon későn értem haza.:S A kurzusfelvétellel meg reggel szöszöltem el az időm..:S De most itt van, és remélem örültök neki! Köszönöm szépen Katának a rengeteg segítséget, aki még sulikezdés mellett is lelkesen segített, hogy minél előbb kész legyen a javítás, tényleg nagyon hálás vagyok neked!!! Köszönöm Zsizsának is a sok jót, és türelmet! Ezt a fejezetet is ajánlom valakinek Fummie után.:) Ezúttal Kisildikónak! Remélem tetszeni fog, és ezúton is szeretném megköszönni a pécsi talin lévő türelmedet, és, hogy néha megértően jöttél velem a sor végén.:D


Jó olvasást mindannyiótoknak, szívesen várom az esetleges körmönfont elméleteket a továbbiakra.:D:D Halljam, hogy forognak azok a kerekek odabent!!! :D:D

Jah, és a komihatár még mindig 20 darab, nem adok se lejjebb se feljebb.:) Csak rajtatok múlik, hogy milyen hamar lesz friss.:):) Valamint ha eléritek a 10 hsz-t akkor felkerül a kedvcsináló.:):)


Sok puszi,
Truska

Feltörő emlékek (Audrey szemszöge)

Boldog voltam. Az óceán illata, a hullámok zúgása, Jasper angyali ragyogása, az érintése, a csókja… Minden annyira mesebeli volt. Annyira tökéletes. Úgy éreztem magam, mint egy álomban. A szabadság érzése és a boldogságé. Egyszerűen hihetetlen volt minden.

Aztán elrepült fölöttünk néhány madár. Csak a csivitelésük jutott el a fülemig, aztán minden… minden eszembe jutott. Mintha kivágták volna az orrom elől a fát, amitől nem láttam eddig az erdőt. A pillanat tört része alatt rohamoztak meg az emlékek, amikre annyira emlékezni vágytam az elmúlt hónapokban. Csak néhány kép, néhány pillanat, hang, ami eszembe jutott, mégis biztos voltam benne, hogy a karperecen lévő madárhoz köthető.

Első kérésem annyi volt csupán, hogy minél előbb induljunk haza. Vissza a többiekhez. A napsugarak még hosszú perceken keresztül égették a bőrömet, megakadályozva ezzel minket abban, hogy elmozdulhassunk a védelmet nyújtó sziklák mögül.

Jasper próbálta belőlem kihúzni, hogy mire jöttem rá. De még nekem is szükségem volt arra, hogy összerakjam a képkockákat, így végül csak a madár fajtáját árultam el neki.

Idefele alig néhány percnek tűnt az út, most pedig lassú és frusztráló volt minden egyes perc. Hiába öleltem át Jaspert, hiába volt a közelemben, nem tudtam megszüntetni a bennem tomboló különböző érzések áradatát.

Lehajtottunk a kavicsos útra és alig néhány másodperc múlva hangosan fékezett a motor a veranda előtt.

- Audrey! - szaladt ki elénk ijedten Esme és a család néhány tagja. Talán nem számítottak ránk ilyen korán – futott át az agyamon. – Mi történt kedvesem? - nézett rám Esme, mikor sikerült leerőltetnem magamról a bukósisakot.

- Nincsen semmi baja, nyugodjatok meg – csöndesítette a szüleit Edward. Láttam, hogy Jasper meredten néz előre és talán a gondolataiban közli vele az eddig kiderült dolgokat.

- Eszembe jutott, mit jelent a madár – súgtam végül Carlisle-ra nézve, mert ők nem hallhatták Jasper gondolatait.

- Gyere, menjünk be - húzott az ajtó felé.

A nappaliból Emmett köszönt rám hangosan, és vigyorogva nézett végig mind rajtam mind pedig Jasperen.

- Ennyire ijesztő az öcsém a bőrszerkóban, hogy inkább hazahozattad magadat? - kérdezte vigyorogva. – Komolyan úgy nézel ki Jazz, mint egy odakozmált bőregér – vigyorgott szélesen a poénján.

- Emmett, hagyd abba! – intette le Carlisle. Jasper a fotel felé tolt és finoman lenyomott ülőhelyzetbe.

- Csak megjegyeztem, hogy a bőrcucc nem mindenkinek áll jól, csupán próbálom öltözködési tanácsokkal ellátni az öcsémet!- kacsintott abba az irányba, ahol Jaspert sejtettem. – Aú! Ezt miért kaptam? – kérdezte Rosalie-ra nézve, aki visszakézből tarkón ütötte őt.

- Mit jelent a madár?- kérdezte Bella elém guggolva.

- Egy vándorsólyom- válaszoltam.

- Ez biztos? – kérdezte Carlisle.

- Igen. Még nagyon kicsi voltam, mikor láttam ezt a jelképet – magyaráztam.

Jasper a lépcsők felől szelte át a nappalit, már hétköznapi ruhában. Emmett célzásai arra sarkallhatták, hogy megváljon a motoros szereléstől – amit a lelkem mélyén kicsit sajnáltam.

Alig fél perc alatt öltözhetett át - minden férfit megszégyenítve. Mellém érve felém nyújtotta a karperecet. Talán azért hátha könnyebben megy így az emlékezés. Hálásan néztem rá.

Elszakítottam róla nagy nehezen a pillantásom, és ránéztem az apró vésetre. Egy laikusnak ez csak egy gyerek által megrajzolt madárnak tűnhetett, mégsem volt az.

- Mint mondtam, sosem szerettem az ékszereket. Nem hordtam egyet se. Kivéve talán a nyakláncot a medállal – jutott hirtelen eszembe, és egy pillanatra szomorúan gondoltam Emilyre. Az idő során az ő halála okozta fájdalom is enyhülni látszott. - De más ékszert sosem hordtam. Ezért én nem karperecet kaptam, hanem egy rajzot. Sokáig az ajtómra volt ragasztva a rajz, mikor még kicsi voltam. Sokkal jobban látszott rajta a madár csőre, a szárnyai, a fenségessége.

- Ki rajzolta neked azt a képet, Audrey? – kérdezte Edward.

- A nagyapám. Az apai nagyapám. Ő véste bele ezt is a karkötőbe. Minden évben volt egy időszak, mikor ez volt a munkája. Rajzokat, véseteket készített, amit… amit elajándékozott. Télen foglalkozott ilyesmikkel – az emlékek újult erővel rohantak meg.

Nem bírtam egy helyben maradni, felpattantam és oda-vissza mászkáltam a nappaliban.

- Miért télen? – kaptam az újabb kérdést.

- Mert akkor elvonultak a madarak. Amelyekkel ő foglalkozott – mondtam. – A legkedvesebb számára a vándorsólyom volt. Tavasztól őszig mindig az őrhelyén töltötte az időt, majd télen visszavonult és madarakat ábrázoló alkotásokat készített.

- Hol dolgozott? - jött a következő kérdés.

- Egy nemzeti parkban – vágtam rá azonnal.

- Fel tudod idézni, hogy melyikben? – kérdezte Jasper óvatosan.

- Valami… valami… – őrjítő érzés volt, hogy már szinte a nyelvemen volt a park neve, mégsem tudtam. – Wood… Wood Buffalo Nemzeti park – kiáltottam végül néhány ideges kör után.

- Az fenn van északon – tette hozzá Edward.

- Igen. Kanadában – helyeseltem, bár nem tudtam volna megmondani, hogy a gondolataimból olvasta ki, vagy a nemzeti park neve azonnali földrajzi meghatározást is jelentett a tökéletes emlékezetét illetően. Nem is volt fontos.

- Ez mind szép és jó, de mi köze van a nagyapádnak a húgodhoz? Mármint, hogyan juthatott hozzá egy ilyen karkötőhöz?

- Biztos őt is traktálta apám a történeteivel - mondtam dühösen. – Mikor kislány voltam, mindig arról mesélt, hogy milyen csodálatos az a hely tavasszal, és hogy a testvérével mennyit játszottak kiskorukban azon a helyen. Ó, igen az apám nagyapám példájára választhatott ilyen lehetetlen foglalkozást… Mindketten felelőtlenek és meggondolatlanok voltak a maguk módján. Szívesebben foglalkoztak egy másik fajjal… - tettem hozzá kérés nélkül. Apám emlékére enyhe görcs tört elő a gyomromban. Utáltam csak gondolni is a tetteire, arra, hogy tönkretette két család életét is a szenvedélye miatt…

- Audrey, csss – Jasper hangja óvatos volt, mikor felém közelített. Csak most döbbentem rá, hogy olyan erősen szorítottam a kezemben lévő karperecet, hogy a fém belevájt a bőrömbe, nyomot hagyva ezzel maga után. Szerencsére idejében eleresztettem, mielőtt még a vérem kiserkent volna. Nyugalom hullám csapott meg még időben. Nagyot sóhajtva bólintottam Jaspernek, hogy minden rendben.

- Audrey, nagyapád ezek szerint ott lakott? – váltott témát Carlisle, látva, hogy kissé megnyugodtam.

- Igen, egy kis faházban az erdő szélén. - Válaszomra Jasper jelentőségteljesen összenézett Edwarddal.

- Csapda vagy segélykérés? – kérdezte hangosan a ki nem mondott párbeszéd közben.

- Szinte biztos, hogy csapda – válaszolta Jasper. – Egy eldugott hely. Csak arra várnak, hogy besétáljunk az oroszlán barlangjába.

Nem értettem a hirtelen témaváltozást, és mivel nem láttam a fejükbe, fogalmam se volt, hogy miről beszélnek.

- Hiszen a kislány hagyta nekünk az üzenetet – vágott közbe Esme. - Lehet, hogy nem is tudnak a helyről, vagy a családi történetekről.

- Lényegében a szövetségesük, akár akarja, akár nem – válaszolt neki Jasper. – Mi más várhatna ott ránk? - kérdezte.

- Megtudhatnám, miről van szó? – vetettem közbe, mert magamtól sehogy sem tudtam rájönni a mondatokból, hogy miről is beszélnek.

- Audrey, az a hely zseniális búvóhelynek. Még vámpírok számára is – nézett rám Jasper szelíden.

- Azt akarjátok mondani, hogy Gregoryék ott bújtak el? – világosodtam meg egy pillanat alatt.

- Az elbújás elég tág fogalom a vámpírok szótárában – jegyezte meg Emmett. – Mindesetre ott várhatnak minket – mondta miközben szemében furcsa fény csillant.

- És ha nem tudnak róla? - Bella a beszélgetés kezdete óta most szólalt meg először. – Ha Esmének igaza van, és Chloe a tudtuk nélkül hagyta nekünk a jelet? Ha tényleg ott vannak, de nem tudják, hogy tudunk róluk? – magyarázta.

- Akkor meglepetésszerűen tudnánk támadni – villant fel Jasper szeme is.

- Indulhatunk! – ugrott fel Emmett szélesen mosolyogva a kanapéról, egyik öklét hangosan csapta bele nyitott tenyerébe, mintha már elképzelte volna a pofozkodást.

- Várjatok, miért mennének oda, ha nem csapda az egész? Nincsen semmi szükségletük – jutott hirtelen eszembe az ellenérv.

- Már volt rá példa, hogy hónapokig tervezték a csapdát – nézett rám jelentőségteljesen Jazz. - Nem feltétlenül kell a kis házban lenniük, csak a nemzeti park területén – magyarázta.

- De ha ott a ház, kihasználhatják más célokra is – halottam a következő okfejtést. – De felmerül ismét a legkézenfekvőbb magyarázat, hogy ez egy csapda.

Szoborrá dermedve álltam és figyeltem őket. Nem gondoltam volna, hogy az emlékeimre ilyen következtetéseket fognak levonni. Végig azt képzeltem az elmúlt hónapokban, hogy Chloe adta kétségbeesve a jelet, hogy segítsen nekünk, és hogy ő is kiszabaduljon vagy esetében inkább felszabaduljon.

Még mindig idegenkedtem a gondolattól, hogy a húgom ugyanolyan gonoszsággal és ravaszsággal állíthat nekem és a szeretteimnek csapdát, mint Gregory vagy Tracy. Egyszerűen képtelen voltam őt így elképzelni.

- Még néhány dolgot el kell intéznünk, de holnap indulhatunk – szakított ki a gondolataimból Edward hangja.

- Audrey, pakolj be minden szükséges holmit magadnak - nézett rám Bella. – Majd nemsokára felmegyek és segítek.

Szó nélkül indultam a lépcsők felé. Jasper mellett elhaladva a kezem után a kapott és magához rántott, gyengéden átölelt és arcát a hajamba fúrta. Az egész nem tartott tovább néhány másodpercnél, de megnyugtatott, hogy mellettem van.

A szobámba érve fásultan dőltem a csukott ajtónak. Egy részem boldog volt és megkönnyebbült. Egy másik részem azonban nagyon jól tudta, hogy csak most jön a neheze. Gregoryék emlékére mindig a gyász és a fájdalom szó jutott eszembe. Őrült ötletnek tűnt, hogy mi menjünk oda, kitéve magunkat minden veszélynek.

Maggie La Pushba ment még a délelőtt folyamán. Annyira jól sikerül az ünneplés, hogy világosban is szeretett volna velük lenni. Seth megígérte neki, hogy megnézik együtt a tengert. Alig vártam, hogy hazaérjenek és megölelgethessem Maget. Furcsa volt belegondolni, hogy hosszabb időre itt kell hagynom őt, de ez természetes volt a helyzet komolysága miatt.

A hatalmas méretű szekrényemhez sétáltam és a legfelső polcról lerángattam a régi sporttáskámat, amivel még idejöttem fél évvel ezelőtt. Vagyis amibe a régi életem utolsó darabkáit, ruháit pakoltam kétségbeesve. Egy pillanatra átfutott rajtam a kínzó félelem érzése, mint akkor a nővéremék házában.

Álltam a ruhák előtt - aminek nagy részét a lányokról kaptam - és próbáltam rájönni, mi lenne megfelelő öltözék Kanadában. Senkinek sem használna, ha útközben megfáznék vagy kapnék egy tüdőgyulladást. Végül arra jutottam, hogy valami meleget pakolok be. A téli pulcsijaimat, melegítőimet összeszedve felpolcoltam néhány napra való ruhát.

Bella halkan kopogott az ajtón, majd benyitott. Szemeiben aggodalmat és talán félelmet láttam. Néhány másodpercig csak bámult a szemembe, majd átszelte a szobát és megölelt.

- Ne aggódj. Minden rendben lesz – súgta. Majd a táskám felé fordult. – Audrey, március van, nem kell vastag pulcsi – jegyezte meg. – Figyelj, tapasztalat, hogy ha fázol, valamelyik farkas biztos felmelegít – mosolygott szomorkásan.

- Farkas? – kapta fel a fejemet. – Jönnek velünk farkasok is? – kérdeztem meglepetten.

- Nem - nézett rám összeráncolt homlokkal Bella. – Te mész le La Pushba, amíg mi elmegyünk a nemzeti parkba.

- Tessék? – ugrottam fel.

- Azt hittem, hogy rájöttél. Nem akarja egyikünk se, hogy az életed veszélybe kerüljön… Audrey! – kiáltotta utánam, mikor az ajtót feltépve rohantam le a földszint irányába.

A nappaliban még mindig ugyanaz a kép fogadott, mint mikor felmentem az emeletre.

- Kicsim…- suttogta Jasper nagyot sóhajtva mikor meglátott. Biztos voltam benne, hogy hallották a fenti kitörésemet, és az érzelmi állapotomból is tudott következtetni, hogy miért trappolok bele a tanácskozásuk közepébe.

- Nem mondod komolyan, hogy lepasszolsz La Pushba? – adtam hangot felháborodásomnak.

- Audrey, azt sem tudjuk, hogy mi vár ott ránk, csak találgatni tudunk mi is – kezdett a magyarázatába.

- Ez akkor sem indok arra, hogy ne vigyetek magatokkal - vágtam vissza kicsit durcásabban, mint terveztem.

- Nem foglak a veszély közepébe vinni. – jelentette ki határozottan.

- Ezért inkább rábízol azokra, akiktől még óvtál tegnap este? Saját magad ellen beszélsz, Jazz. – vetettem ellen.

- A csajodnál a pont – jegyezte meg Emmett vigyorogva, mire Jasper szúrós pillantást küldött felé.

- Audrey, a kevésbé rosszat kell választanunk. Ez a legjobb megoldás arra, hogy biztonságban tudjunk - felelte higgadtan.

- Nem hagyhattok itt! - hangsúlyoztam ki minden egyes szót.

- Akkor nézzük más szemszögből. Maggie - t magaddal hoznád? – kérdezte.

- Persze, hogy nem –vágtam rá.

- Na látod - bólintott mindentudóan.

- De Maggie csak két éves.

- De a legjobbat akarod neki, nem? - kérdezte egyre feszültebben.

- Igen, de ez nem Maggie-ről szól.

- Figyelj, mert csak egyszer mondom el. Nem fogom engedni, hogy velünk gyere. Nem viszlek bele, hogy valami bajod essen – kiabálta.

- Nagylány vagyok már. El tudom dönteni, hogy mi nekem a jó és mi a rossz – bár a szándékommal ellentétben elég felelőtlenül hatott minden egyes szó, amit kimondtam.

- Nincs vita. Ha kell, akaratod ellenére viszünk holnap reggel La Pushba.

- Nem vagy az apám – vágtam vissza dühösen. Déja vu érzésem volt, ahogy pontot tett a dolog végére. Egyszerűen nem tudtam mit tenni, nem akartam, hogy nélkülem menjenek el, nem akartam, hogy itt hagyjon egyedül.

Nem válaszolt semmit, csak összeszorított szájjal nézett farkasszemet velem. Nem tudtam leolvasni semmit sem az arcáról, és hiába voltak az érzéseim teljesen nyitva előtte, most nem sugárzott ki semmi olyat, amit magam mellé tudtam volna állítani.

Segélykérően néztem végig a jelenlévőkön. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne hagyjam faképnél gyerekesen úgy, mint tegnap este. Az azt jelentette volna, hogy elvesztettem a csatát. Emmett olyan arcot vágott, mint aki arra vár, hogy egymásnak ugrunk és elkezdhet drukkolni, mint a boxmeccseken.

Rosalie a zongoránál ült a hangszernek háttal, egy laptoppal a kezében. Úgy tartotta a monitort, hogy ahol álltam épp ráláttam a megjelenő képekre.

- Ez a Peace River – vágtam rá azonnal. Éppúgy, mint amikor a madarak csivitelését meghallottam, ezekről a képekről is jutott eszembe néhány sokkal élesebb emlék.

- Igen. Az – mondta meglepetten Rosalie.

- Ez pedig a Pine Lake – ismertem fel a következő képet.

Rosalie halvány mosollyal a szája sarkában bólintott.

- Honnan ismered ezeket? – lépett mellém Carlisle.

- Mint mondtam, az apám elvált anyukámtól, mikor még 9 éves voltam. A nagyapám pedig tudomást szerzett róla, és néhány évvel később eljött hozzánk - idéztem fel magamban anyám arcát, mikor meglátta a már megfáradt öregembert. - Én 13 éves voltam, Kate pedig 17, mikor a nagyapám elvitt minket pár napra a munkahelyére – folytattam.

- Hogyhogy ezt eddig nem mondtad? – kérdezte Jasper.

- Ez is azok közé az emlékek közé tartozott, amit később szerettem volna elfelejteni, mivel az apámhoz volt köthető – válaszoltam.

- Mennyi időt töltöttetek ott? – kérdezte Carlsile.

- Néhány napot. Láttunk néhány madárcsoportot, körbevitt minket a nevezetesebb helyeken. Emlékszem erre a két folyóra is.

- Voltál a faházban – ez inkább kijelentés volt, mint kérdés.

- Igen - mondtam meglepetten. Annyira távolt volt egymástól a két emlékem, hogy legutóbb eszembe se jutott, hogy már megfordultam ott.

- Tudod, hogy merre kell menni, ha könnyedén el akarunk oda találni? - kérdezte Rosalie óvatosan.

- Na azt már nem! – csattant fel hirtelen Jasper.

Hirtelen rájöttem, mire céloz Rosalie. Hálásan pillantottam felé.

- De tényleg voltam már ott! Tudod jól, hogy nem hazudok.

- Elhiszem, de 13 éves voltál. Mi a garancia, hogy tudod, merre kell menni? – sorolta fel azonnal az érveit.

Biztos voltam benne, hogy fel fogom ismerni az útvonalat. Nem csak az vezérelt, hogy mindenképpen velük menjek, hanem a feltörő emlékek biztosítottak róla, hogy jó irányba tudnám őket terelni.

- A nagyapám szenvedélye a munkája iránt tiszteletreméltó volt. Mikor évekkel ezelőtt elvitt minket oda, többször is megmutatta az útvonalat, hogy ha bármi baj történne, tudjuk a kiutat a rengetegből. Ezt nevezte ő biztonsági előírásnak – magyaráztam egyre lelkesebben, mert tudtam, hogy most felém billent a mérleg nyelve.

- Ez elég meggyőző érv – motyogta hangosan Carlisle.

- Nem! – tiltakozott még mindig Jasper. – Tessék! - nyomott a kezembe egy lapot, a szokásos gyorsaságát kihasználva. – Rajzold le.

- De így nem tudom. Látnom kell! – kontráztam.

- Audrey, nem jössz velünk! - kiáltotta már magából kikelve.

- A segítségével hamar megtalálhatnánk a faházat – állt mellém Esme is.

- Nem! – kiáltotta behunyt szemekkel.

- A meglepetés erejével tudnátok hatni! Ha valóban nem számítanak ránk – mondtam, látva, hogy kezd megremegni a határozottsága.

- Nem engedem! – mondta, miközben mellém lépett és két keze közé fogta az arcomat, mintha így könnyebb lenne megértetni velem az akaratát.

- Jazz, kérlek… - suttogtam.

- Nem! – engedett el végül.

- Fiam, kérlek gondolkozz ésszerűen- tette a vállára Carlisle a kezét.

- Holnap reggel leköltözöl La Pushba, amíg mi vissza nem jövünk! – mondta ismét.

- Hatalmas az a nemzeti park.

- Vámpírok vagyunk, az istenért. Meg fogjuk találni – sziszegte.

- De nehogy ők találjanak ránk a keresgetés közben – mondta Rosalie.

- Mi van, mindenki ellenem fordult? – csattant fel kétségbeesetten.

- Jasper - szólítottam meg halkan megvárva, míg rám emeli aranyszín szemeit. – Mi van akkor, ha csak arra várnak, hogy elmenjetek mindannyian és rám támadnak? Ha ez az egész csak hamis nyom?

- Fej-fej mellett haladtok érvekben – szúrta közbe Emmett.

- Csend! – kiáltottuk rá egyszerre Jasperrel. Emmett ijedten húzta be a nyakát pillantásunkat látva. Egy kevésbé feszült helyzetben felnevettem volna a dolog komikusságán, hogy egy gyönge emberlány és egy érzelmekben teljesen megrendített stratéga leteremt egy melák macit.

- Miért nehezíted meg ennyire a dolgomat? – kérdezte szinte könyörögve. De nem volt időm megsajnálni, tudtam, hogy nyerésre állok.

- Te tudod a legjobban, hogy minden pillanatot ki kell használni együtt, Jazz! Tapasztaltad már, hogy milyen gyorsan véget érhet az élet – utaltam Alice-re, ami bár gonosz dolog volt tőlem, de hatásos. Láttam, ahogy lassan leválik róla a felvett maszk és arca egyre elkínzottabbá válik.

- Épp ezért nem akarom, hogy velünk gyere – suttogta.

- Épp ezért kell mennem. Veletek. Veled - kontráztam ugyanolyan halkan.

- Audrey könyörgöm… - kérlelt.

- Nem lesz semmi bajom – feleltem magabiztosan.

- Vigyázunk rá – mondta a legnagyobb meglepetésemre Emmett. – Ott leszel te is, öcsi.

- Úgy látszik, eldöntöttétek helyettem – kiáltott fel mérgesen. – Bella, telefonálj La Pushba, hogy holnaptól csak Maggie és Nessie lesz velük, de vigyázzanak, nehogy hátba támadják őket - vetette fel előbbi elméletemet ő is. - Ti pedig készítsetek elő mindent, hogy egy ember is velünk tudjon jönni a… kígyófészekbe… - súgta és kiviharzott mellettem.

Csak az ajtócsapódást hallottam, és ahogyan kilépett a házból, egyszerre lélegeztem fel és egyszerre kerített hatalmába a bűntudat, hogy gondot okozok. Tudtam, hogy nem tűnik el hosszú időre, hogy mellettem fog maradni, csak kidühöngi magát az erdőn. Hálásan néztem a körülöttem lévőkre.

Szó nélkül megfordultam és felmentem a szobámba. Furcsa volt belegondolni, hogy ilyen gyorsan változik minden. Reggel még arra ébredtem, hogy valami különleges meglepetés vár, majd a parton a meglepetés csodává változott, az én csodámmá… most pedig a lehető legnagyobb kérdőjel van a "jövőm" fiókocska fölött.

Hallottam, hogy Maggie megérkezik Seth-tel. Legalábbis Emmett örömteli óbégatása erre utalt.

A bűntudat gombóccá nőtte ki magát a gyomromban. Bántott, hogy ilyen nyíltan szembe kellett Jasperrel szállnom, de a végeredmény a lényeg, és tudtam, hogy tudok nekik segíteni.

Ezernyi kérdés volt a fejemben, hiába válaszoltam meg a legnagyobbat, a karperecre vonatkozót. Vajon tényleg üzenni akart nekünk ezzel valamit a húgom? Tényleg ők vannak ott? Vagy valami teljesen más?

Jasper egyetlen egy szava visszhangzott a fülemben. Kígyófészek… Ezzel jellemezte azt a helyet. Bárhova követtem volna őt, ebben biztos voltam. Legyen az egy pókokkal teli verem, vagy egy cápákkal teli öböl. Csak maradjon mellettem. Ne hagyjon egyedül…

Nyertes:)

Sziasztok!

Köszönöm szépen a hozzászólásokat.:) Nagyon ügyesen összehoztátok a 20 kommentet.:) Még egyszer köszönöm, és én sem leszek rest meghálálni majd egy fejezettel.:)

Addig is a nyertes:

Fummie.:)

Mily meglepő, még a vonaton megfogadtad, hogy ha írsz nekem hsz-t akkor te fogod megnyerni.:D Pozitív hozzáállás kérdése.:) Am tényleg a tied volt a leghosszabb:) Szóval várom a mailedet.:) ( madame.truska@gmail.com)

Friss holnap estére várható.:) Ha esetleg mégsem érnék haza időben, vagy valami, akkor csütörtök reggel legkésőbb felkerül.:)
addig is puszi,
Truska