A végzet könnyei – 8. fejezet

Sziasztok! Íme itt a fejezet!

Nagyon köszönöm A. Katának a segítséget, a kutatómunkát, és minden mást is.:) Illetve Zsizsának is mindent!!!! Remélem jól telik mindenkinek a nyár! Sőt, azt is remélem, hogy ebben a hónapban több időtök lesz írni nekem hsz-t mint az előző fejezetnél.:) Szóval 20 ( még mindig:D) komment összegyűlése után- néhány napon belül lesz fejezet. Kiírom a nyertest.:). Továbbá még nem egészet állt össze a fejemben, hogy miként fogom meghálálni nektek, hogy olvastok, de előbb - utóbb sor kerül rá! :)

Na, jó olvasást mindenkinek!!!

Puszi,

Truska

Támaszok (váltott szemszög)

Audrey

Maggie sírása szakított ki az álmomból. Néhány ébren töltött másodperc után kiugrottam - lehetőségeimhez képest - gyorsan az ágyamból, és feltéptem az ajtómat. Maggie szobájának ajtaja félig nyitva állt. Bentről - mire odaértem - már nem hallatszott a sírás. Idegesen léptem a kiságyához, ahol Maggie csöndesen aludt a kedvenc maciját szorongatva, amit még Bellától kapott.

Ha nem láttam volna a hatalmas nagy könnycseppet végiggördülni a pofikáján, úgy hittem volna, hogy csak álmodtam a gyereksírást.

Összeszorult a szívem, hogy nem tudtam, mi miatt kezdett el sírni a drágám.

Valaki hirtelen mellém lépett, én pedig a kezem a szám elé kapva fojtottam el ijedt sikkantásomat, nehogy felébresszem a kicsit.

- Nem akartalak megijeszteni - suttogta Seth, és egy teli cumisüveget tett Maggie keze ügyébe. Tehát ő hagyta nyitva az ajtót - állapítottam meg magamban. Aggodalommal az arcán nézte Maggie-t, majd nagyot sóhajtva intett, hogy menjünk ki a folyosóra.

- Nyugi, minden rendben - mondta suttogva, miközben behajtotta az ajtót. – Néha éjszakánként felsír, aztán a teától, vagy egy kis ringatástól visszaalszik. Mostanában elég nyugtalan éjjelente - mondta sóhajtva, miközben a falnak támaszkodott.

Minden alkalommal elcsodálkoztam Seth ragaszkodásán. Emmett atyai féltése is hihetetlennek számított a család körében, de Seth-é sajátságos volt. Láttam a mozdulatain, hogy apja helyett apja akar lenni. Éppúgy, ahogy én anyja helyett anyja. Ebben hasonlítottunk. Mindketten el akartuk mulasztani Maggie fájdalmát, akár múltról, akár a jövőről legyen is szó.

- Köszönöm - súgtam, félretéve minden aggodalmamat, ami Maggie árvaságára vonatkozott.

- Mit? - nézett rám kérdőn.

- Hogy vagy neki – mondtam egyszerűen. - Kevés másfél éves mondhatja el magáról, hogy ennyire vigyáz rá már ilyen kicsin is, a jövendőbelije – szögeztem le.

- Ez csak természetes - vigyorodott el, közben egy hatalmasat ásított.

- Fáradtnak tűnsz – jegyeztem meg. – Nem kellene olyan keményen járőröznötök.

Tudtam, hogy mikor nem Maggie-vel van, akkor épp valahol kint futkosnak a többi farkassal az erdőben. A mi érdekünkben. Tisztában voltam vele, hogy ezt nem csinálhatják a végtelenségig.

- Bármikor megjelenhetnek – jelentette ki, mintha a gondolataimban olvasna.

- Nem érek én ennyi áldozatot – mondtam egyszerűen. Valóban így is éreztem.

- Ehhez azt hiszem, a hercegednek is lenne egy-két szava - nézett rám sejtelmesen. Ilyenkor véltem felfedezni a vonásaiban a farkasos kifejezést. Egyszerre láttam a kemény elszántságot és a pajkos vidámságot is.

- A hercegem éppen vadászik. Úgyhogy nem lesz ehhez egy szava sem - szögeztem le és ismét összeszorult egy pillanatra a szívem.

Jasper minden második éjjel elment vadászni valahova a közelbe. Valahogy ettől nagyobb biztonságban hitt engem, és sokkal jobban bízott ezáltal magában. Ahogy ő fogalmazott, csak megerősíti a szörnye ketrecét. Én meg reménykedtem, hogy valóban jobb így neki. Ez volt a harmadik ilyen alkalom azóta, mióta nem ellenkezett a kapcsolatunk ellen. Mikor elment, nyugtalanabbul aludtam, többször felkeltem.

- Fáradtnak tűnsz - vetette oda vigyorogva Seth, megismételve az előbbi szavaimat.

- A hangsúly a „tűnni” szón van – szögeztem le. Felemeltem a fejemet és kinéztem a folyosó ablakain. Lassan hajnalodott. Más színe volt a felhőknek. Egy pillanat alatt jobb kedvem lett, mert közeledett a reggel, és reggelre mindig visszaért, így egyre csökkent a nélküle töltött pillanatok száma.

- Örülök, hogy boldog vagy – mondta és a szemében őszinteség csillogott.

Nem szóltam semmit, csak a pizsamám mintáit kezdtem el fürkészni zavaromban.

- Mondjuk marha sokáig húztátok – jegyezte meg vidáman. Mire meglepve néztem rá. - Kisanyám, ha a tekintettel ölni lehetne…

- Ezt meg hogy érted?- kérdeztem még mindig értetlenül.

- Úgy, hogy annyira féltékeny volt néha, hogy csoda, hogy megúsztam élve - vigyorgott, látva meghökkenésemet. Elgondolkozva kutakodtam az emlékeim közt. Valóban ellenségesebb volt Seth-tel egy jó ideje… Valahol a szívem mélyén mindig is vágytam rá, és talán sejtettem is, hogy a féltékenység jele legyen ez a viselkedés. Az elmúlt időszakban mégis annyi dolog történt, hogy nem kötöttem össze utólag a szálakat.

Nem volt időm válaszolni, mert Maggie ismét felsírt.

- Anya! Anya! Anya! – kiáltozta. – Anyaaaaaaa!

Egyszerre értünk Seth-tel az ajtóhoz, előreengedett. Kivettem Maggie-t a kiságyából és magamhoz öleltem.

- Jól van kincsem, itt vagyunk!- suttogtam, de még keservesebben sírt.

- Nem! Nem! - kiáltozta és Seth felé nyúlt. Kétségbeesve adtam oda neki. Maggie pedig eltolt magától. - Menny inne!!!! - tekintete olyan volt számomra, mint egy késszúrás.

Seth – immár másodszorra - intett, hogy menjek ki. Elkeseredve léptem ki az ajtón. Láttam, hogy Maggie Seth vállára hajtja a fejét. Összeszorult szívvel álltam az ajtó előtt. A szemembe könnyek gyűltek, lecsúsztam a földre, átkarolva a felhúzott térdem és beletemettem az arcomat.

Megdöbbentett az elutasítása. Percekig csak ültem, és hallgattam könnyek között, ahogy Seth próbálja lenyugtatni.

Vártam, hogy mikor szalad ide a család többi tagja, akár Esme vagy Carlisle, de a ház csöndes maradt, csak Mag nyöszörgése és az én szipogásom adott egy kevés hangot.

Hallottam, ahogy hosszú percek múlva kinyílik az ajtó. Nem néztem fel Seth-re. Éreztem, hogy leül mellém és átkarolja a vállamat, a bőre égette az enyémet.

- Ne haragudj rá, ő még olyan kicsi. Csak ösztönösen cselekszik – mondta.

- Dehogy haragszom - nyögtem fel. - Rá semmiképp. Csak magamra. Ő annyira ártatlan, én meg belekevertem ebbe az őrületbe – sóhajtottam újabb könnyek között.

- Audrey, ne mondj butaságokat, meg vagy ijedve. Maggie szeret téged. Ragaszkodik hozzád. - Szabad kezével biztatóan megütögette a térdemet.

- Nem ez volt az első ilyen, jól gondolom? - kérdeztem.

- Igen - mondta nagyon halkan. - Néhány napja fölébred és az anyját hívja – súgta. - Carlisle azt mondja, hogy ez normális. Olyan korszakban van, amikor az anyjára vágyik, és valahol tudja, hogy ebben a házban senki sem az anyukája. Ösztönös. De ez nem jelenti azt, hogy nem szeret téged – tette hozzá.

- Tudom… csak… - újabb könnycseppek csordultak le az arcomon, mikor felidéztem, ahogy rám nézett az imént. Hiány, félelem…

- Jól van. Nyugodj meg, kislány. Reggelre minden rendben lesz – mondta, bár a hangja aggodalommal telt meg. Átölelt, én meg a vállára hajtottam a fejem.

- És mi lesz, ha nem?- kérdeztem halkan.

- Olyan szót nem ismerek, hogy nem – mondta halkan. Éreztem, hogy megfeszülnek a kezei a vállamon. – Különben is, nálad jobb nagynénit nem találhatott volna egyikünk se.

- Nem akarom bitorolni az anyukája helyét - mondtam őszintén.

- Ezt mindenki tudja, de…

Nem fejezhette be a mondatot, mert a földszintről ajtócsapódás hallatszott.

Jasper

Amilyen gyorsan tudtam, siettem a vadászattal. A szarvas, amit elkaptam, hamar csillapította kezdetleges szomjúságomat. A biztonság kedvéért az elmúlt napokban többször vadásztam a megszokottnál. Előfordult, hogy esetenként az illata még fejbevágott, ha túl hirtelen mozdult, vagy irányt váltott a szél. Jobbnak láttam megtenni minden tőlem telhetőt, hogy megvédjem.

Csak belegondolni is mardosó érzés volt, hogy miattam bármi baja eshet.

Szinte repültem a fák között, a levegőt hasítva igyekeztem hazafelé. Alig vártam, hogy újra lássam. Bár tudtam, hogy még biztosan alszik, de hallani akartam a szívverését, azt, ahogyan levegőt vesz.

A ház közelébe érve megéreztem Bella és Edward illatát, és néhány pillanat múlva hallottam, hogy felém közelednek.

Vadászni indultak. Minden bizonnyal csak engem vártak, hogy váltsuk egymást. Rosalie és Emmett már napok óta elmentek Fremontba. Nem jelentkeztek, de bíztunk benne, hogy hamarosan sok információval fognak hazatérni.

Belláék keresztezték az útvonalamat, biccentettek felém, és már indultak is tovább. Láttam a fák között a hatalmas farkasok alakját. Ilyenkor, mikor kevesebb vámpír volt a házban, többen öltöttek farkas alakot és vigyáztak a bent lévő emberekre. Hálás voltam nekik ezért.

- Ne legyél túl dühös Seth-re! - hallottam meg Edward messze elhaló, de még jó kivehető hangját a fák közül.

Nem értettem, mire céloz. Mit tehetett az a kis korcs, ami miatt dühös lehetnék rá? Az elmúlt hetekben nagyon jól viselkedett. Audrey-t is próbálta lebeszélni az ivásról, igyekezett megvédeni a maga módján.

Már a folyón túl voltam, mikor meghallottam csöndes beszélgetésüket. Audrey ébren volt és éppen… sírt. Nem törődve a nappaliban alvó Nessiékkel, becsaptam magam mögött az ajtót, és egy szempillantás alatt felsiettem az emeletre.

Abban a néhány tizedmásodpercben rengeteg kép vetült a szemem elé. Okok, ami miatt könnyek lephetik el kék szemeit. Nem tudtam hogy miért sír, nem éreztem az érzéseit. Abban a pillanatban megőrjített, hogy nem tudok áttörni a képességemmel a köztünk húzódó falon.

A folyosóra érve megtorpantam. Maggie szobája előtt ült a földön Seth-tel és… őt ölelgette. Ökölbeszorítottam a kezemet és összeszorítottam a fogaimat, hogy ne tegyek semmi meggondolatlanságot, például ne tépjem le a karját, vagy valami ehhez hasonlót.

- Te kutya! Mit tettél vele? – kiáltottam és mellettük termettem. Azonnal levette róla a kezeit és felugrott mellőle. Audrey meglepve nézett rám, és könnyein keresztül mintha valami csillogást is láttam volna a szemében. A dühöm miatt nem tudtam eldönteni, hogy az én jelenlétem vagy Seth ölelő karjai okozzák azt a halvány fényt a szemében. – Jól vagy? - kérdeztem halkabban.

- Jazz…- suttogta, miközben próbálta elrejteni előlem a könnyeit.

- Mi történt? Fáj valamid? Mit csináltál vele? – kérdeztem azonnal a kis korcsot.

- Én semmit, csak próbáltam megvigasztalni - mondta fölényesen.

- Azt hiszem, ez nem a te dolgod – szűrtem ki a fogaim között és felsegítettem Audrey-t.

- Bocsánat, hogy helyettesíteni próbáltam az uraságot, amíg vissza nem ér a vadászatból – vágott vissza.

- Fiúk, hagyjátok abba - hallottam Audrey halk hangját.

- Te csak ne helyettesíts senkit! - válaszoltam.

- Mért, akkor mi lesz, vámpírkám? - lépett közelebb.

- Hagyjátok abba! – Audrey hangja egércincogásnak hatott.

- Audrey, menj be a szobádba! - szóltam kicsit hangosabban a kelleténél.

- Nem! - mondta dacosan.

- Audrey… - mély levegőt vettem. - Kérlek, menj be a szobádba, azonnal megyek utánad! - mondtam sokkal halkabban, mint az imént.

Egy hosszú pillanatig farkasszemet nézett velem, majd óvatosan Seth-re nézett.

- Audrey, hallgass rá, nyugodj meg, nem csinálunk semmi olyat, amivel felébreszthetnénk Maggie-t - jegyezte meg vigyorogva. Én pedig egyre dühösebb lettem, hogy, hogy lehet ennyire felelőtlen, és ennyire… Nem találtam szavakat a viselkedésére. Elöntötte a számat a méreg.

Végül anélkül, hogy rám nézett volna, elindult a szobája felé. Megvártam, míg becsukta maga után az ajtót, és csak akkor szólaltam meg. – Soha többet ne érj hozzá! - mondtam olyan halkan, hogy csak Seth hallhatta, de tudtam, hogy kihallotta a fenyegetést is a hangomból.

- Mért, akkor mi lesz? – nézett velem farkasszemet.

Még mindig a levegőben volt Audrey illata. Ez kicsit lenyugtatott, korábbi terveimmel ellentétben mégsem akartam kárt tenni Seth-ben. Végül nem szóltam semmit, csak hosszú másodpercekig álltam a tekintetét.

- Jobban kellene vigyáznod az érzésire! – szólt utánam, mikor ott akartam őt hagyni. Megtorpantam, de továbbra sem szóltam semmit. Tudtam, hogy nem érnék el semmit, ha hagynám, hogy a düh és a bennem kavargó megmagyarázhatatlan érzések ilyen könnyen maguk alá gyűrjenek. – El sem hinnéd, mennyire a borotva élén táncol lelkileg. Nehogy a legváratlanabb pillanatban omoljon össze. Annyira, hogy még te se tudj segíteni rajta – mondta az utolsó szavakat nagyon halkan.

Hallottam, hogy bement Maggie szobájába. Csak álltam ott hosszú másodpercekig, miközben az agyam újra és újra visszajátszotta az előbbi szavait, emésztve azokat.

Lassan lépkedtem Audrey szobája felé. Halkan nyitottam be az ajtón, ennek ellenére az egyik csavar mindig nyikorgó hangot adott ki. Ott ült az ágya végében, nekem hátat fordítva. Becsuktam az ajtót, és mellé sétáltam. Válla előreesett, arcát eltakarta hatalmas barna hajzuhataga. A viszontlátás örömét eltompította az előbbi kitörésem, és ahogy a zárt légtérben beszívtam az illatát, ismét öröm töltötte el a szívem, hogy itt van velem. Leültem mellé. Nem nézett rám, csak bámult maga elé.

- Audrey – súgtam. Semmi válasz. - Audrey… Audrey…- szólongattam ismét, de nem nézett rám, csak szorosan maga köré fűzte a karját. - Audrey, kérlek, nézz rám!- suttogtam elhalóan. Letérdeltem elé és próbáltam a tekintetét keresni.

- Életem! – az álla alá csúsztattam az ujjamat, így kényszerítve, hogy belenézzen a szemembe. Könnycseppek peregtek le az arcán, szúró érzés hatolt a mellkasomba nedves arcát látva. – Kérlek, ne sírj! – suttogtam.

- Ugye nem bántottad őt?- kérdezte annyira halkan, hogy ember biztosan nem halotta volna meg.

- Nem – mondtam, bár ismét éreztem azt a különös érzést, mint az előbb. – Miért sírtál az előbb? - kérdeztem. - Megbántottalak valamivel?

Elmesélte, mi történt az elmúlt fél órában, amíg nem voltam itthon. Nem szívesen adtam igazat Seth-nek, de Audrey kétségbeesését látva, tényleg a penge élén táncolt. Nem tudtam, mit tehetnék, hogy megelőzzem, hogy összeomoljon. Féltettem őt… nagyon.

- A ragaszkodás miatt van – próbáltam megnyugtatni. – Az anya és gyermeke közti ragaszkodás teljesen egyedi az ilyen apróságoknál – magyaráztam. - Audrey – nevét hallva ezúttal azonnal felnézett rám. Biztatóan megfogtam a kezét. – Maggie érzéseit akadály nélkül érzem – céloztam a rokonságukra. – Nem érzek mást, csak gyermeki szeretetet. Imád téged, mindennél jobban. Szereti Seth-et is, szereti Esmét és Rosaliet, sőt még Emmetért is legalább annyira odavan, mint a lökött bátyám érte. Érzem. Mégis mindannyiunk közül te vagy a legnagyobb támasza. Bár még kicsi és nem tudja ezt szavakba foglalni, de az érzései ezt sugározzák. Mindent megteszel érte. Megmentetted őt, sőt más őrültségekre is képes lennél érte, tudom. Kérlek, ne aggódj amiatt, hogy talán nem szeret. Legalább nekem hidd el. Elég megbízható forrás vagyok ezen a téren – mondtam, miközben letöröltem egy újabb kibuggyanó könnycseppet az arcáról.

Sokáig nem szólt semmit, csak nekitámasztotta a homlokát az enyémnek és lehunyta a szemeit. Hosszú percekig maradtunk így, ő az ágyon ülve én pedig előtte térdepelve, és a kezét fogva. Végig az arcát figyeltem, ahogy lassan kisimultak a vonásai és lenyugodott a szívverése.

Egyszer csak elmosolyodott. Egy apró kis mosoly volt, ha nem figyeltem volna az arcát ilyen intenzíven, talán észre se veszem, de észrevettem.

- Mi az? - kérdeztem azonnal. Kinyitotta a szemeit, és ezúttal valami huncut fény csillant abban a kék szempárban. Továbbra sem éreztem az érzéseit, így csak az arcából próbáltam következtetni arra, hogy mire készül.

Mégis sikerült meglepnie…

Hirtelen előrelendült és rám ugrott. Meghökkenésemet és ijedségemet leküzdve csak annyira voltam képes, hogy úgy döntsön hanyatt a földön, hogy neki semmi baja ne essen. Egy embernek elméletben nincs akkora ereje, hogy ellökjön egy vámpírt, de féltem, hogy kárt teszek benne, így inkább próbáltam őt megvédeni. Mégis ezúttal gyakorlatban ő nem csak minden elméletet döntött fel.

Hangosan kacagva helyezkedett el rajtam. Diadalittas szemekkel nézte meghökkenésemet.

- Ilyet soha többet ne csinálj! - sziszegtem még mindig idegesen.

- Jaj, nyugi, minden rendben - mosolygott rám.

- Audrey… - le kellett hunynom a szememet, mert a mosolya miatt nem tudtam gondolkozni. -… bajod is eshetett volna.

- De nem történt semmi baj! – vágott azonnal a szavamba. – A te közeledben sosem leszek veszélyben. Tudom – mondta, és bár nem éreztem az érzésit, tudtam, hogy komolyan gondolja, és teljes szívével bízik bennem.

Hangosat szusszantottam, végül csendesen az arcát fürkésztem. El akartam neki mondani, hogy mennyire félek, hogy miattam esik bántódása, és bármit megadnék azért, hogy boldog legyen. Sokat jelentett nekem a bizalma, talán így tudtuk egymást kiegészíteni. Én biztonságot adtam neki mások elől, bár magamban sosem voltam elég biztos, ugyanakkor a bizalma is éltette a kapcsolatunkat. Most kezdtem lassan megérteni Belláék kapcsolatát, mikor Bella ember még volt, Edward pedig vámpír.

Ahogyan a szemét néztem, ismét megcsillant benne valami.

- Mire gondolsz? - szóltam végül megadóan.

- Annyira édes vagy, mikor féltékenykedsz.

- Tessék? - néztem rá meglepődve.

- Féltékeny vagy, ahogy Seth-et kiosztod, mikor a közelemben van – állapította meg vidáman.

- Mégiscsak megütöttelek. Beverhetted a fejedet - válaszoltam, és óvatosan megtapogattam a homlokát. Őrültségeket beszélt, annyi szent. Legszívesebben azonnal Carlisle dolgozószobájába hurcoltam volna.

- Nem, soha nem voltam jobban. Csupán Seth megjegyzett néhány dolgot.

- Seth. Seth. Seth. Már megint Seth…

- Féltékeny vagy rá – mondta ismét mosolyogva.

- Nem - válaszoltam.

- De - kötötte az ebet a karóhoz.

- Nem.

- De.

- Féltelek, érted? Nem féltékeny vagyok, hanem féltelek – tiltakoztam.

Úgy döntöttem, most rajtam a sor, hogy hirtelen mozdulatokat és döntéseket hozzak.

- Miss Hopes – szólítottam meg, mire huncutul nézett rám. – A viselkedésében egy furcsa betegség tüneteit vélem felfedezni. . .

- Nos, uram, úgy vélem, semmi probléma a viselkedésemmel - válaszolt vidáman.

Villámgyorsan hanyatt fordítottam és ezúttal én kerültem fölé. Elállt a lélegzete a váratlan mozdulatomra. – Amint látom, mégiscsak komoly kezelésre szorulok – mondta néhány másodperccel később.

- Ahogy mondja a kisasszony – engedtem el egy mosolyt. - Szóval, még egérutat kaphat, ha visszavonja az előbbi képtelen megállapítását.

- Soha! - mondta komolyan, de szemeiben huncutság bujkált.

Elkezdtem csikizni az oldalát. Kacagva próbálta ellökni a kezemet. Megálltam a mozdulat közben.

- Vond vissza!

- Nem - emelte fel a fejét úgy hogy kis híján összeért az orrunk.

Ismét csikizni kezdtem. – Vond vissza!

- Nem! Nem! - kiabálta kacagva.

Abbahagytam a csikizést és megtámasztottam a kezemet a feje fölött.

- Vond vissza – kértem ismét.

- Szeretlek - suttogta gyengéden, kitérve ezzel a válaszadás elől.

- Én is szeretlek - suttogtam vissza és megcsókoltam. Éreztem, hogy ismét kihagy a szívverése egy pillanatra, és olyan erővel karolja át a nyakamat, hogy egy ember belehalt volna a szorításába.

Mikor hátrahajoltam, csillogó szemmel nézett rám. Majd ismét elmosolyodott.

- Akkor is imádom, mikor félté…- kezdte ismét, de egy újabb csókkal belefojtottam a szót, amit még mindig képtelenségnek találtam.

Audrey

- Akkor most megvizsgájjak! - kiáltotta Maggie.

Aprócska jele sem mutatkozott az anyja hiányának. Vidáman játszott a játék orvosi felszerelésével, amit néhány órája Esmétől kapott. Seth-et felváltva, most mi vigyáztunk rá. Eltoltuk, vagyis Jasper egy könnyed mozdulattal arrébb tette a nappali közepén álló asztalt, és a „hatajmas” területen játszottunk. Jazz alig egy méterre ült tőlem és engem figyelt.

- Igenis, Doktor néni! – mondtam nagyot sóhajtva. – Naaaaggyon betegnek érzem magamat!

- Jövök! Feküdj le!!!!!. Megvizsgájjak!!!!!

- Jaj, köszönöm, Doktor néni - mondtam ugyanolyan hangsúllyal, és hanyatt feküdtem a padlón.

Maggie elővette a játéklázmérőt és a hónom alá dugta. Mikor napokig ágyban feküdtem, Maggie sokszor segített Carlisle-nak megvizsgálni engem. Látszott rajta, hogy boldog, hogy ezt most teljesen egyedül, a gyakorlatban is megmutathatja. Olyan ügyes kislány volt…

- Nadon lázas vagy! - kiáltotta. – Adok neked szujit!!!!!

- Jaj! Szurit is kapok?!

- Nem fog fáááájni! Ne sírj! – kiáltotta komolyan.

- Ha te mondod, biztos nem fog fájni.

- Készen vagyunk! Meggyógyultál! – kiáltotta büszkén és Jasper felé fordult – Te is nadon beteg vagy!- nézett rá komolyan, megtalálva az újabb áldozatát.

Jasper mosolyogva elhelyezkedett a padlón és hagyta, hogy neki is adjon szurit. Megmutatta Maggie-nek, hogyan kell használni a játék vérnyomásmérőt, ami olyan pici volt, hogy maximum csak egy játékbabára tudta volna valósághűen felrakni. Jasper a kézfejére tapasztotta fel, és megmutatta, hogy mit kell rajta nyomogatni.

Maggie boldogan mérte meg többször is a nem létező vérnyomását. Egy pillanatra összenéztünk és mosolyogtunk a helyzet ironikusságán.

- Három nyóóóc a vérnyomásod - mondta összeráncolt homlokkal. A számokat nagyjából ismerte, de nehezen rakta még őket egymás mellé. Csak annyit tudott - több mint valószínű, Carlisle-tól - , hogy ilyenkor egy számot kell mondani. – Nagyon szép a vérnyomásod! – kiáltotta. - Ügyes vagy!

- Köszönöm - mosolygott rá szélesen Jasper. Maggie ismét felém fordult.

- Anya! Megmérem a Maci véjnyomását is! Ideadod? – meglepve néztem rá, ahogy az arcát elnéztem, fel sem tűnt neki, hogy „anyának”szólított.

Jasper úgy nézett rám, mint aki arra számít, hogy összeomlok és nem lehet felkaparni a földről, láttam, hogy ugrásra kész, ha baj történne a lelkivilágomban. De nem történt semmi ilyesmi. Visszanyeltem a könnyeimet, és rámosolyogtam Magre.

- Hogy kell mondani? – kérdeztem remegő hangon.

- Anya! Kéjem szééépen. – Odaadtam neki a macit és megmértük az ő vérnyomását is.

Majd néhány perc múlva ismét megszólalt. – Ódjíiiii, már megin’ beteg vagy! Gyeje meggyógyítajak! – kiáltotta.

A nevemtől egyszerre szorult össze a szívem és könnyebbültem is meg. Mosolyogva feküdtem vissza a földre az újabb kivizsgáláshoz.

Jasper vizsgálón nézett rám, féltő tekintete megnyugtatott. Úgy, ahogy Maggie-nek én voltam az egyik fő támasza, ugyanezt jelentette nekem ő.

- Maggie!!!!!!!! - kiáltotta egy ismerős hang az ajtóból. Nem láttam a bejárati ajtóig, de volt egy olyan sejtésem, hogy Emmett lelkesedésétől kiszakadt, mert Maggie nevén kívül Rose morgolódását hallottam.

- Édesem, túl ókori lenne a feleségedet előreengedni? Nem igaz, hogy nem lehet normálisan kinyitni az ajtót! – duzzogott a nyomában.

Maggie egy pillanat alatt eltűnt mellőlem és Emmett hatalmas karjai között kötött ki.

- Mutasd magad! – emelte fel a kacagó Maggie-t a feje fölé, nem törődve szerelme zsörtölődésével. – Két kéz, két láb, egy fejecske, fülecskék megvannak. Azt hiszem, egyben vagy! – állapította meg széles vigyorral. Majd rám nézett. Én az események gyorsasága miatt még mindig meglepve feküdtem a földön. - Meg ahogy látom, te is.

- Már miért ne lenne egyben? – kérdezte Rosalie, hátrafordulva megláttam egy tucatnyi dobozzal a kezében. Szélesen mosolygott ő is Maggie-re. Majd megállapodott rajtam a tekintete. - Alig bírtam őt kiráncigálni a játék és a gyerekruha üzletből – mondta nevetve.

Csak akkor döbbentem rá, hogy fogalmam sem volt, hogy hol tartózkodtak az elmúlt napokban.

- Bella és Edward vadászni mentek – mondta nekik Jasper.

- Akkor megvárjuk őket - szögezte le Emmett. - Úgyis föl kell próbálnod az összes ruhácskát, amit választottam! - mondta Maggie-nek.

- Mivel? - kérdeztem értetlenkedve.

- Nem mondtad el neki? - kérdezte Rose Jaspertől.

- Nem akartam őt felzaklatni ilyenekkel, amíg vissza nem értek – magyarázta, miközben félve nézett rám.

- Mit nem akartatok elmondani? Megtudhatnám? - néztem mindhármukra kérdőn, miközben feltápászkodtam a földről.

- Ma mindenképpen - nézett rám Emmett. – Egyedül te tudsz nekünk segíteni.

Tettre készen néztem rá, miközben éreztem Jasper óvó és aggodalmas tekintetét az arcomon.