A végzet könnyei – 10. fejezet

Sziasztok!

Bocsánat a csúszásért! Még néhány dolgot ki kellett javítanom.:)

Köszönöm Katának a segítséget, és a virrasztást! Zsizsának meg a köszönet mellett sok gyógypuszit küldök! Gyógyulj meg hamar! Ezt a fejezetet a pécsi találkozón összegyűlt kis társaságnak küldöm.:) Legfőképpen Fummie-nak, mert még hazafele a vonaton megígértem neki, hogy egy fejezetet kifejezetten neki ajánlok! Szóval ez a fejezet a fekete báránykámé(remélem nem baj, hogy így hívlak:D de az a kulcstartó nagyon megmaradt.:D), bár lehet, hogy neked túl boldog fejezet lesz.:D:D Köszönöm nektek az élményt!

A hsz határ még mindig húsz azaz 20 darab komment.:) Nem tágítok.:D Szóval jó olvasást, és véleményezzetek is.:D Puszi, Truska

Figyelemelterelés (váltott szemszög)

Audrey

- Már megmondtam, hogy nem! – csattant Jasper hangja határozottan.

- Kérlek, nem lesz semmi bajom! – kérleltem.

- Nem tudhatod! Eddig mindig La Pushból jövet támadtak meg…- mondta a jól ismert indokot immár sokadszorra.

- De nem leszek egyedül és csak pár óra lenne! Maggie miatt!

Körülbelül fél órája vitatkoztunk, eredménytelenül. A féltése kedves volt, de egy idő után kicsit idegesítő is.

- Audrey, nem engedem! - mondta rendíthetetlenül.

- Vigyázna rám mindkettő falka! – kontráztam.

- Megmondtam, hogy nem! – ismételte.

A délután folyamán Sue telefonált, hogy szeretnék megünnepelni Maggie szülinapját lenn La Pushban is, és engem is szeretettel várnak. Mag több mint két héttel ezelőtt töltötte be a két évet. Egy részemnek nagyon hiányzott az a társaság, míg egy másik részem tudta nagyon jól, hogy Jaspernek igaza van.

- Eldöntenétek? - kérdezte halkan Seth az ajtóból. – Indulnánk.

- El van döntve, nyugodtan induljatok! – vetette oda Jasper.

- Hol van a szabad akarat? – kérdeztem tőle.

- Mikor a saját életeddel játszol, akkor muszáj másnak átvennie az irányítást!

- Ó, és a te elvakult ítéleted biztosan nagy segítségemre lesz… – szűrtem ki a fogaim között dühösen. - És ha ellenszegülök az akaratodnak? – kérdeztem csak úgy mellékesen.

- Nem fogsz tudni, gyorsabb vagyok nálad, még mielőtt kiléphetnél a bejárati ajtón, odakötözlek egy székhez – mondta könnyedén, mintha a legnyilvánvalóbb dologról lenne szó.

- Úgysem mernéd megtenni…- feleltem kicsit szkeptikusan.

- Pedig igen - vágott vissza, szemébe nézve nem láttam mást, csak őszinteséget és elszántságot.

A sikertelenség és a tehetetlenség érzése kerített hatalmába. Sarkon fordulva berontottam a konyhába, otthagyva ezzel a nappaliban tartózkodókat. Csak másodpercek múlva tudatosult bennem, hogy a hűtőt feltépve elkezdtem vacsorát főzni. Az elmúlt időszakban, ha ideges voltam, mindig főztem, valamennyire elterelte a figyelmemet, bár a gondolataim áradatát így sem tudtam kikapcsolni. Pucolóval nekiestem a cukkini héjának, és dühösen töltöttem ki rajta a mérgemet. Úgy viselkedtem, mint egy durcás kislány, de nem érdekelt. A bezártság kezdett megőrjíteni.

Március közepe volt. Hosszú hónapok teltek el csendesen és nyugodtan. Karácsonyra a lányok szépen kidíszítették a házat, kellemes hangulatot adva az ünnepnek. Szenteste napjára tele volt az egész ház. Jacob falkája, Sue, Bella apukája és az egész család összegyűlt a már cseppnyinek tűnő nappaliban.

Maggie a fát látva csak egy halk „húhát” tudott suttogni, majd néhány perccel később vigyorogva közölte mindenkivel, hogy a fa nagy, mint Emmett, és nagyon ügyes volt a Jézuska.

Aztán néhány hete Maggie két éves lett. Egyre ritkábban sírt fel éjjelente az anyukáját keresve. Engem pedig hangulatától függően hívott „anyának” vagy „Ódjinak”.

Az eltelt három hónap alatt nem történt semmi… hiába vártam, hogy eszembe jusson… egyszerűen képtelen voltam felidézni a tényleges képet, hogy honnan ismerős nekem az a bizonyos madár.

Mintha a régi fényképek negatívját láttam volna csak, és nem tudtam volna rájönni, hogy mi van rajta.

Megőrjített a tudat, hogy segíthetnék, mégsem tudok tenni semmit.

Jasper keze a vállamra csúszott, amitől egy pillanatra összerezzentem. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy nem is hallottam, mikor lépett be a konyhába. Bár több mint valószínű, hogy a legszuperebb helyzetjelző készülékkel sem tudtam volna időben érzékelni, hogy mögöttem áll. Nem láttam őt, de éreztem az illatát, tudtam, hogy ő jött utánam. Máskor a közelségétől azonnal megnyugodtam, de a délutáni vitánk ezt jelen pillanatban az ellenkezőjére fordította. Még mindig feszült voltam.

- Jobb lesz, ha elmész innen, mert még a végén megvágom magam – súgtam dühösen. Hallottam egy kétségbeesett sóhajtást mögülem, majd csendet. Nem tudtam volna megmondani, hogy tényleg itt hagyott vagy csak szobrot játszva állt a hátam mögött, de nem is érdekelt.

Egy kicsi részem, talán a leggyermekibb oldalam vágyott arra, hogy kiszabaduljak a ház falai közül. Januárban Bobby-t felhívtam, hogy megkérjem, ne várjon többet dolgozni. Hiába vetettem be akkor is minden észérvemet, Jasper, és a család többi tagja makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy itthon töltsem a napokat.

Már megszoktam az aggódásukat, de így is az őrületbe tudtak kergetni. Jasper makacssága jelen pillanatban pedig hab volt a tortán.

- Audrey… Audrey! – Bella hangja szakított ki a gondolataim közül. – Nem gondoltam volna, hogy komolyan gondolod… - közölte, és éreztem, hogy gyengéden megfogja mindkét csuklómat vigyázva, hogy ne okozzon fájdalmat. Meglepve néztem le az előttem tornyosuló cukkini kupacra. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy dühömben felszabdaltam az egész zöldséget.

- Azta… - suttogtam meglepetten. Bella, miután megbizonyosodott róla, hogy nem fogom ígéretemhez híven megvágni a kezemet, elengedett, és nagyot sóhajtva támasztotta meg az állát a kezében, hosszasan elnézve szerencsétlenül járt áldozatomat.

- Jobban vagy? – kérdezte rám sandítva.

- Azt hiszem, igen – súgtam.

- Csak félt... – kezdett bele a mondandójába.

- Tudom… – szakítottam félbe.

- Valahogy mindig sikerül akkor nem érezned őt, mikor a legőszintébb dolgokat sugározza ki ránk – mondta mintegy mellékesen, miközben segített eltakarítani használhatatlanná vált vacsorámat – nem mintha bírtam volna enni.

- Ezt hogy érted? – kérdeztem kíváncsian.

- Az egész család érezte, hogy mennyire bántja, hogy az akaratod ellen kell szegülnie, és hogy ilyen kemény veled. A hatalmas féltésről nem is beszélve - tette hozzá. Felkapta a fejét, mintha csak meghallott volna valamit, majd elmosolyodott. – Azt hiszem, nem tetszik neki, hogy kiteregetem az érzéseit. Férfiak...

- Itthon van? –kérdeztem meglepve. Úgy hittem, hogy gyerekes viselkedésemet látva minimum világgá szalad vagy valami ilyesmi.

- Persze, fenn van a szobájában - közölte egyértelműen Bella. – Menj – súgta és rám kacsintott.

Minden dühöm elpárolgott abban a néhány percben, míg Bellával beszélgettem. Megadóan vonszoltam fel magamat a lépcsőn. Hallottam, ahogy nyílik a bejárati ajtó. Emmették hangja szűrődött fel az emeletre.

- Aggódom! – kiáltotta Emmett. Meglepve konstatáltam, hogy kétségbeesetten.

- Édesem, nem lesz semmi baja!- nyugtatta meg Rosalie.

- Még te beszélsz, Jacob fejét kis híján leszedted, mikor engedély nélkül vitte el Nessie-t.

- Seth szimpatikusabb, mint Jacob. Ennyi az egész – kapta a kitérő választ.

- Micsodaaa?

A beszélgetés többi részét nem hallottam, de annyit sikerült kiszűrnöm belőle, hogy a féltés ezek szerint nem csak rám irányult, és hogy a határig Emmett és Rosalie kisérték el a La Pushba tartó autót.

Tétovázva álltam meg végül Jasper szobájának ajtaja előtt. Egy pillanatra megtorpantam, hogy esetleg kopognom kellene, de végül csak egyszerűen benyitottam.

Halkan kattanva csukódott be mögöttem az ajtó. Amint beléptem megcsapott az illata. Minden tárgy, minden apróság azt sugározta, hogy övé a szoba. A szobában félhomály uralkodott, a szobámmal ellentétben itt csak két ablak engedte be a fényt a külvilágból, kellemes homállyal vonva be a szobát. Az elmúlt hónapokban egyszer sem volt okom, alkalmam bejönni a szobájába. Nem voltam kíváncsi típus, és a lényeg nekem mindig az volt, hogy ott legyen velem. Ugyanakkor nem akartam megsérteni a magánszférájának ezt a részét. Nagyon jól tudtam, hogy Alice volt az utolsó, aki megfordult ebben a szobában, és nem akartam felsérteni a sebeket. Most mégis - fél évvel a halála után - már nem éreztem betolakodónak magamat a szobájában.

Az ágy a szoba túlsó sarkában volt, míg az ablak mellett egy hintaszék állt.

Egy hatalmas nagy könyvespolc takarta a szoba egyik falát, közelebb lépdelve láttam a különböző könyvek sokaságát. Néhány könyv annyira régi volt, hogy nem is lehetett elolvasni a gerincén a címét, néhány pedig annyira új, hogy úgy hihette az ember, egy pillanatra sem volt még kinyitva. Az amerikai polgárháborútól kezdve a krimiig mindenféle témájú könyvek álltak sorban, katonásan.

Egy polc, amin nem könyvek voltak, tele volt képkeretekkel és képekkel. Furcsa volt végignézni a fekete fehér képekkel kezdődő sort. Mindegyik képen a család volt egy-egy korszakban. Az ötvenes, a hatvanas, a hetvenes években… szépen sorban. Levettem a polcról azt a képet, amit az érkezésem előtti időszakra tippeltem. Rajta volt már Bella és Nessie is, és persze Alice is ott ült vigyorogva Jasper ölében.

Összeszorult a szívem egy pillanatra a képeket elnézve.

- Mondták már neked, hogy illik kopogni egy idegen szobába való belépés előtt? – hallottam meg a hangját és éreztem a leheletét a nyakamnál. Összerezzentem, a pulzusom pedig az egekbe ugrott, miközben a keze a derekamra csúszott.

- Egy idegen szoba? Azt hittem, ennyi idő után félretehetjük a formaságokat…- súgtam még mindig a pulzusommal küzdve.

- Sosem lehet tudni, hogy milyen ragadozó áll az ajtó mögött, vagy milyen biztonsági berendezéseket szereltem fel az idegeneknek.

- Szóval vegyem úgy, hogy veszély leselkedik rám a szobádban?

- Vedd úgy, hogy szerencse, hogy csak most jöttél, mert a tűzokádó sárkányokat épp elküldtem aludni – mosolygott a hajamba.

A kezemben, még mindig a családi képet tartottam. Elvette tőlem, és nagyot sóhajtva végignézett a képen, mintha már évtizedek óta nem látta volna. A mellkasomban a szúrás egyre élesebb lett, úgy éreztem, hogy Alice emléke az idő múlásával egyre maróbb lesz.

- Ez a múltam- mutatott a képre, és visszarakta a polcra, és kérés nélkül magyarázni kezdett. – Hálás vagyok, hogy ilyen múltam lehetett - szögezte le. Kicsit arrébb húzott és levett még egy képet a polcról. - Ez a jelenem- súgta a fülembe. A kis képen nem a család szerepelt az előzőekkel ellentétben. Karácsonykor készítette rólunk Esme. Csak ketten voltunk rajta, és mindketten szélesen mosolyogtunk. Nem gondoltam volna, hogy az akkor elkészült képeket valaha előhívatták. – Minden egyes nap megköszönöm az égnek, vagy valami felsőbb dolognak, hogy ilyen jelenben létezhetek – fűzte hozzá másodpercek múlva.

Nem szóltam semmit csak belesimultam a karjaiba, és lehunytam a szemem. Minden olyan békés volt, mintha megállt volna egy pillanatra a világ a szavaitól.

- És a jövőd? – néztem fel az arcára a vállam felett.

- A jövőm a lehető legbiztosabb – mondta határozottan. Majd egy mosollyal az arcán a képek mögé nyúlt és előhúzott onnan egy rajzlapot. – A legmegbízhatóbb forrásból kaptam az értesülést - tette hozzá, mikor felém fordította a rajzot.

Majdnem felkacagtam. A képen rengeteg pálcika ember sorakozott szép egyenletes sorban. Esme mindenki fölé odaírta a nevét. A rajzot még Maggie készítette néhány héttel ezelőtt.

- Remek - súgtam –, szóval belém csap a villám – állapítottam meg. - Ilyen szétálló hajam csak egy tisztességes villámcsapás után lehet.

Nagyot sóhajtott a hajamba, miközben még jobban magához ölelt.

- És... mi végett döntöttél úgy, hogy belépsz az oroszlán barlangjába, minden veszélyt és ismeretlenséget vállalva?

- Úgyis tudod – súgtam. - Vámpírhallás meg ilyenek…

- De szeretném a te szádból hallani.

- Sajnálom, hogy makacs voltam, iga..

- Én meg sajnálom, hogy kiabáltam veled – szakított félbe.

- Igazad volt – fejeztem be végül a mondatot.

- Nem, nem dönthetek helyetted, mert…

- Mennyire? – vágtam közbe, mielőtt végképp eluralkodott volna rajta a bűntudat.

- Mit mennyire? - fordított kicsit maga felé.

- Mennyire tudnád átvenni felettem az irányítást? – utaltam a korábbi mondataira.

Meglepve nézett rám, majd miután megállapította, hogy komolyan gondolom, elmosolyodott.

- Csak annyira, amennyire egy hozzád hasonló gyermeknek szüksége van – mondta nevetve.

- Gyermeknek?- kérdeztem vissza meglepetten. Tényleg gyereknek tart? Kész, elástam magam előtte végleg…- futott át az agyamon.

Egy pillanat alatt kicsúszott a lábam alól a talaj és azt vettem észre, hogy az ágyon fekszem, ő pedig könnyedén fölöttem támaszkodik.

- Nem értem az összefüggést - súgtam meglódult szível.

- Ne gondolj semmi rosszra - szögezte le. A szívem a torkomban dobogott, és akármennyire igyekeztem, minden „rosszra” tudtam csak gondolni.

Végül megfogta az ágytakaró két végét és rám terítette, bebugyolált, mint egy kisbabát.

- Nem gondolod, hogy kinőttem ebből a korból? – adtam hangot elégedetlenségemnek.

- Nem…- mondta, és még mindig széles mosoly játszott az ajkain. – Tudtad, hogy statisztikák szerint az emberek többsége visszavágyik a gyerekkorba? - kérdezte miközben felnyalábolt. Elsétált velem a hintaszékig, és leülve az ölébe húzott. Belefúrtam a fejem a vállába - szokásom szerint - és csak úgy motyogtam vissza.

- Érthetetlen…

- Szerintem igenis érthető. A mai világban a gyerekkor a leginkább irigylésre méltó állapot - szögezte le elgondolkozva. Elkezdett hintázni velem, és egy pillanatig tényleg gyereknek éreztem magam. – Miért akartál annyira menni?- kérdezte végül.

- Seth és a szexi farkasfiúk miatt – mondtam komolyan. A hintaszék hirtelen megállt. Egész teste megfeszült a válaszomtól. – Nyugi! Ezt nem bírtam kihagyni! – mentegetőztem, elfojtva egy mosolyt. - Ne haragudj! – próbáltam megnyugtatni.

- Ez nem volt vicces - sziszegte, de engedett a testtartásán és újra hintázni kezdett. Kis idő elteltével rájöttem, hogy választ vár.

- Azt reméltem, hogy ha teljesen más közegben leszek, akkor elterelődik a figyelmem. Akkor talán nem gondolok rá annyit - súgtam. Megőrjített a tudat, hogy még mindig nem jutott eszembe semmi a karkötőről. – Én csak... csak szeretném, ha eszembe jutna…- súgtam.

- Ne görcsölj emiatt - vigasztalt.

- Könnyű mondani. Megörülök, hogy nem tudok segíteni… – suttogtam.

- Segítek, hogy eszedbe jusson, ígérem – mondta végül, és puszit nyomott a fejem búbjára.

Jasper

Fel-alá járkáltam a garázsban őt várva. Hallottam, hogy türelmetlenül és kíváncsian faggatja Bellát, de húgom állta a rohamot, és kitérve a kérdései elől, sürgette őt.

Nem volt könnyű teljesíteni az ígéretemet, ha tehettem volna, már hónapokkal ezelőtt segítek neki emlékezni, de mint lassan rájöttem, csak azzal lehet, ha elterelem a figyelmét. Ha nem hagyom, hogy gondolkozzon.

Hiába adtunk neki feladatokat az elmúlt időszakban, mindig volt ideje gondolkozni, és szorongani azon, hogy nem tudja előhívni az emlékeit.

A helyzetet csak bonyolította, hogy még az év legelején a farkasok megérezték Gregoryék illatát, úgy száz mérföldre keletre. Audrey-nak nem árultuk el a féltésünk, és a határozottságunk valódi okát, nehogy még jobban felzaklassuk őt. De ez volt a fő indok, hogy még La Pushba sem engedtük őt látogatóba.

Egész éjjel a kis kiruccanásunkat tervezgettük testvéreimmel. Senkinek sem volt ellenére, hogy elengedje velem teljesen egyedül. Ezzel szemben, én még kicsit féltettem őt saját magamtól is. Eddig majdnem mindig a közelben volt néhány óvó tekintet, akik biztonságot adtak, és tudtam, hogy megvédik őt a szörnyetegtől, ami bennem él.

- Jasper? – suttogta a sötétbe bizonytalanul.

- Itt vagyok - léptem ki az egyik autó mögül, és gyorsaságomat kihasználva felkattintottam a villanyt, hogy ő is egyenlő esélyekkel lásson engem.

- Elárulnád, mire készülsz? – kérdezte felgyorsult szívveréssel, mikor hunyorogva végignézett a garázson. Majd tekintete hirtelen megakadt rajtam. – Váo - súgta, miközben végignézett rajtam. – Azt hiszem, alulöltözött vagyok hozzád képest - fűzte hozzá elnyíló szájjal.

- Ezt megcáfolnám – mondtam, miközben végignéztem szokásos egyszerű összeállításán.

- Elárulnád, hogy hova megyünk?- kérdezte ismét az arcomat fürkészve.

- Betartom az ígéretem - fogtam kézen, és a járművünk felé húztam őt.

- Milyen í…? - ismét elállt a lélegzete. Egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy legközelebb nem kellene ennyi újdonságot felhalmozni egyszerre, a biztonsága érdekében. – Mi ez? – kérdezte kikerekedett szemekkel.

- Egy motor- feleltem egyszerűen.

- Azt látom, de mióta van neked motorod? És miért nem használtad? És ugye ezzel megyünk oda ahova megyünk? – kérdezte egyre lelkesebben.

Felnevettem, és meglepve állapítottam meg, hogy nem csak látom, hanem érzem is a lelkesedését.

- Körülbelül másfél éve kaptam Edwardtól - kezdtem válaszolni a kérdésáradatára. Nem részleteztem, hogy Edward mért adott nekem egy ilyen vasparipát, míg Bella ember volt. – Azért nem használtam, mert nem igazán volt okom kimozdulni a házból, és valljuk be, a szarvasok nem igazán értékelnék, hogy egy ilyennel üldözöm őket – válaszoltam a következő kérdésre ironikusan. – Harmadszor pedig, azt hittem a bőrszerelésemről kitaláltad, hogy ezzel megyünk – mondtam nevetve.

- Hogyhogy mégis megyünk valahova, és hogyhogy motorral? - kérdezte akadozva, de csillogó szemmel.

- Kell neked egy kis levegő, egy kis újdonság, és szeretnék veled kettesben lenni - feleltem őszintén.

A szívverése ismét kétszeresére lódult, én pedig elmosolyodtam.

- Ezt vedd föl - adtam neki oda egy dzsekit, és felé tartottam egy ezüstszínű bukósisakot is.

- Az minek?- kérdezte meglepve.

- Hogy érted, hogy minek? Ez megvéd a sérülésektől.

- De ha te vezetsz, akkor nem lehet semmi bajom – mondta nyilvánvalóan.

- De átmegyünk a városon, és jobb, ha takar a sisak és betartunk minden szabályt –kacsintottam rá, palástolva, mennyire jól esik a bizalma.

Ellenőriztem az oldaltáskát, hogy mindent beraktunk-e, majd felé fordultam.

- Indulhatunk? - kérdeztem.

- Igen! - kiáltotta boldogan, miközben próbálta magára erőltetni a bukósisakot. Odaugrottam hozzá és segítettem kényelmesen felvenni. A szemvédőjét felhajtottam, és belenéztem a kék szempárba.

- Ha bármi baj van, csak szólj és megállok, és jó erősen kapaszkodj!- kértem, mert még mindig nem bíztam magamban eléggé.

- Rendben - mosolygott rám, bár csak a szeméből sejtettem, hogy mosolyog..

Fölültem a motorra, és megvártam míg felpattan mögém, ígéretéhez híven átkarolta a derekamat, és a sisakját az enyémhez koccantotta nevetve.

Óvatosan gázt adtam, figyelve a szívverésére és a hangulatára, amit akarva akaratlanul is kisugárzott rám.

A városon áthaladva éreztem a szorongást, amit az embereken végignézve érzett. Egyik piros lámpánál végig simítottam a derekamat karoló kezein. Megnyugtató érzés volt érezni a hozzám simuló meleg testet száguldás közben. Hihetetlen volt belegondolni, hogy ilyen apróságokkal egészítettük ki egymást. Az érzései elporlasztották a félelmeimet, míg az ő érzelmeit is jótékony irányba befolyásolta a jelenlétem.

Ráhajtottam a 101-es útra, ami végighaladt a part mellett. Hallottam, ahogy elakadó lélegzettel figyeli a kék, hullámzó vizet. Csak most értettem meg igazán, hogy mennyire szüksége volt arra, hogy kicsit kiragadjam őt abból a környezetből. A szabadság érzése ott bujkált a szívében a boldogság és az irántam érzett bizalom mellett. Egyáltalán nem félt a motoron, és ez megkönnyebbüléssel töltött el.

Egy pihenőhöz érve lehúzódtam az út szélére, és megvártam, míg óvatosan leszáll mögülem.

- Hova megyünk? – kérdezte, miközben levette a bukósisakot, az óceánparti szél belekapott barna hajába.

- Sétáljunk le kicsit a partra - mutattam egy kevésbé meredek lejtőre. Várj meg itt! - és pár másodperc alatt levittem a motort a lejtőn, és leraktam a sziklák mellé. Meglepve nézett rám, mikor ismét mellette termettem, és átkaroltam a derekát nehogy megcsússzon. Az ég felhős volt, így kevés turista járkált a parton.

- Nem veszed le a sisakot? – kérdezte egyszer csak. – Tudod, kezdem úgy érezni magamat, mintha Dart Vaderrel sétálnék - jegyezte meg pimaszul.

A felhőkre pillantottam és levettem a sisakot, amit végül a motorra raktam, és elővettem a piknikezéshez szükséges összecsomagolt ételt és pokrócot a motor oldaltáskájából

- Gyere - nyújtottam felé a kezemet. Kézen fogva végigsétáltunk a part mentén egészen a sziklákig, míg olyan részre nem értünk, ahol a parton sétálók nem vehettek észre minket.

Meglepetten nézett a kezemben lévő csomagra.

- Éhes lehetsz már – válaszoltam ki nem mondott kérdésére, és hellyel kínáltam őt. – Hölgyem - mutattam a földre -, az ebéd tálalva – és kihúztam a képzeletbeli széket.

- Köszönöm, uram. Igazán figyelmes - huppant le kecsesen a földre.

Megbűvölten néztem, ahogy kicsomagolja a szendvicset és a tájban gyönyörködve nekilát az evésnek. Miután végzett, felé nyújtottam az ásványvizes üveget, csillogó szemekkel nézett rám.

- Mi az? – kérdeztem, mikor elkapta rólam a pillantását.

- Semmi.

- Mire gondoltál?

- Semmire - mondta, kerülve a pillantásomat.

- Audrey, kérlek - vettem elő a leglehengerlőbb hanglejtésemet.

- Csak azon gondolkodtam, hogy mikor csókolsz már meg végre, vagy külön kérvényt kell benyújtanom? - kérdezte szemöldökráncolva.

Felnevettem és közelebb hajoltam hozzá, éreztem a leheletét, ahogy felé hajoltam. Szemem sarkából észrevettem, hogy a napot eltakaró felhők lassan szétfoszlani készülnek, így az utolsó pillanatban ellenállva a csábításnak felugrottam és a sziklák általi eldugottabb részre sétáltam.

- Mit csinálsz? – kérdezte meglepve, mikor megtalált a tekintetével.

- Biztos meséltük már, hogy milyenek vagyunk napsütésben - kezdtem.

- Igen – mondta, de közben kíváncsiság csillant a szemében.

- Most megmutatom - mondtam, és levettem magamról a bőrdzsekit. A fekete póló és a fehér bőröm már így is látványosan elütött egymástól, ezt fokozva kinyújtottam a kezemet és hagytam, hogy a felhők mögül előbújó napsugarak visszaverődjenek a bőrömről. Figyeltem az arcát, hallottam, ahogy kihagy egyet a szívverése meglepetésében és láttam, ahogy hatalmasra tágul ki kék szeme a csodálkozástól, szája pedig elnyílt.

Hagytam, hogy a napsugarak visszaverődjenek az arcomról, az ujjaimról, a karomról. Látva, hogy nem rémítettem halálra, közelebb sétáltam hozzá és leültem mellé.

Megbűvölve nyújtotta ki felém a kezét és végigsimított az arcomon. – Azta - suttogta. Én pedig felnevettem. – Ez hihetetlen - mondta és a másik kezével végigsimított a karomon. Az érintése melegséggel töltött el.

- Hol is tartottunk?- kérdeztem még mindig nevetve az elképedésén. Annyira emberi volt a reakciója, és ezt annyira szerettem benne. Közelebb hajoltam hozzá, és mélyet szippantottam a levegőből. Az óceán sós illata keveredett az ő édes, bódító vérének illatáéval, de nem éreztem leküzdhetetlen késztetést arra, hogy megtámadjam. Az elmúlt hónapokban mindig voltak váratlan, gyenge pillanataim, szerencsére Audrey mindig vigyázott, hogy ne legyen hirtelen, és hogy amennyire tudja, megkönnyítse a dolgomat. Most csak közel akartam lenni hozzá. Elveszni a szeme kékségében és a boldogságában.

Ezúttal tényleg megcsókoltam. Minden egyes ilyen alkalommal átfutott az agyamon, hogy mennyire törékeny, mennyire óvatosan kell hozzáérnem, hogy ne okozzak neki fájdalmat Hosszú idő óta most bíztam magamban először, biztosan tudtam, hogy képtelen lennék bántani őt.

- Szeretlek - súgtam, mikor megszakadt a csókunk.

- Én is téged. Nagyon- nagyon szeretlek – suttogta rekedten.

A nap még mindig kitartóan sütött. A sziklák pedig eltakartak az emberek szemei elől.

Néhány madár vijjogva szállt el fölöttünk. Audrey teste hirtelen megfeszült a karjaim között.

- Mi történt?- kérdeztem ijedten. Hatalmas nagy szemekkel bámult a kék égre. – Audrey, válaszolj! - kiáltottam fél perc várakozás után.

- Igazad volt – súgta.

- Ezt hogy érted? – kérdeztem. Nem tudtam másra gondolni, csak hogy felelőtlenül fájdalmat okoztam neki.

- Már emlékszem – súgta nagyon halkan. - Tudom, mit jelent a madár – mondta, közben éreztem a megkönnyebbülését, és a félelmét is...