A blogon egy Twilight fanficiton-t írok, az első "könyv" Az utolsó reménysugár, a második A végzet könnyei címet viseli. Néha felkerül egy-két novella, és egyéb bejegyzések is helyet kapnak, alkalomhoz illően.:)
Sziasztok!
Felkerült a 33. fejezet és az Epilógus. Egy bejegyzésben találjátok meg őket. Jó olvasást!
Március elején egy novella fog még felkerülni, kiegészítésként. Várlak vissza titeket akkor!:)
Tudom, hogy azt mondtam, hogy egy darabig nem lesz fiss. De rám jött a frissíthetnék:D Ebből is látszik , hogy mennyire szeretlek titeket. Szal kerestem további egy-egy képet az 1. és 2. Audrey-ról(mert ezeket szeretnétek a legjobban). A Reni fanoknak is rakok fel képet:D 1.: Igen ez ugyanaz a lány:D Biztos forrásból tudom. Csak hosszabb hajjal. Ha jobban megnézitek a vonásaik nagyon hasonlók. ( nem muszáj ez a képet is figyelembe venni,amikor döntötök,csak érdekességképp raktam fel.:D) Am sztem jó pár évvel idősebb itt.:)
2: Tőle könnyebb volt képet találnom,mert ez egy fotósorozat:)
Reni: Ez a legfrissebb képe. Alig pár hete készült:) Reni itt 15 hónapos.
:)
Falatozott a szülinapi tortájából:)
Remélem örültök a képeknek, ehhez is várom a hozzáfűznivalótokat, észrevételeket.
Kedves Névtelen,aki írta nekem, hogy rajzol képet! Légy szíves jelezd nekem valahogy, hogy hogy haladsz, vagy mikorra tudod megcsinálni. A képedet mindenképpen ki szeretném tenni az oldalra, ha mát így dolgozol vele.:) Csak szeretnék felőled hallani:) Köszönöm:)
Akkor vasárnap, vagy hétfőn előállok az új fejezettel:) Szombaton szurkoljatok:) Kitartás;)
Sziasztok! Ahogyan ígértem, ma felrakom a képeket. Ezúton is szeretném megköszönni Mismouth-nak, ugyanis ő válogatta össze az a képek 95%-át. (A 11,12,17,18. képet én kerestem gyorsan, de nem ragaszkodom egyikhez sem:)Remélem nem baj Mismouth) Megjegyzésként írjátok meg, hogy melyik tetszik.:D Még várok képeket!
Audrey-s képek:
1: Őt el tudnám képzelni Audrey-nak. Ugyanolyan idősek. Ez Mismouth egyik kedvence:D
2: Ő is nagyon szép lány. Akár Audrey is lehetne.:) (Mismouth másik kedvence)
3: Nagyon szép szeme van.:D
4: Tudom barna a szem, de ha tetszik nektek, és őt választjátok, akkor photoshoppal megoldjuk. Szerintem szép, bár túlságosan babaarca van.
5: Ez olyan kis rejtelmes, nem?Annyira szép szemei vannak:D
6: Ha jók Mismouth információi ő itt Kate Perry énekesnő. Hát nem tudom. Kicsit öreg.:D
7: Neki nagyon előre ugrik az álla és nem néz ki 18 évesnek. De rajtatok múlik.:D
8: A szemére ugyanazt mondom, mint a 4-es képnél.
9: A szeménél ugyanaz, mint a 4-es és a 8-as képeknél.
10: hm..Nem is tudom.. ő olyan más:D
11: Ezt én találtam gyorsan. Csak a szeme miatt raktam be.
12: Tudom, hogy nem látszik sok belőle, de jó kép. Még akkor is, ha nem lesz belőle Audrey:D
Maggies képek:
13: Nem határoztam meg, hogy szőke vagy barna. Rajtatok múlik:D
14: Olyan szép:D
15: Mintha az unokahúgomat látnám:D
16: Ez egy gyönyörűséges képe. Azok a szemek:)*olvadozik*
17: Csak, gondoltam keresek egy barnát is. viszonyításképpen:D
18: Hát ez a ruhácska nagyon aranyos:D A kislány meg egy kis angyalka.:D
Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre:D Írjátok meg megjegyzésként! Jó képnézegetést:D
Sziasztok! Gondolom észrevettétek, hogy nincsen semmi hír az új fejezetről. Az a helyzet, hogy jövő hét szombaton nyelvvizsgázom angolból, és most minden energiámat a felkészülésre fordítom. Ezért, a következő fejezet valószínűleg jövőhét vasárnap vagy azt követő hétfőn lesz fent. Higgyétek el, én is szívesebben írnék, de most muszáj készülnöm. Sajnálom:( Ígérem,, hogy miután levizsgáztam nagyon sok fejezetet kaptok( persze nem egyszerre:))!
Hétvégén felrakom az eddig kapott Audrey-s és Maggie-s(mert azt is kaptam) képeket! Aki, még akar küldeni semmi akadálya, aki rajzolni akar azt is megvárom:) Csak kíváncsi vagyok a véleményetekre!
Valamint, kérek ötleteket. Kellene a gonosz vámpíroknak név. Férfi és női név ötleteket is várok.:D
A legközelebbi fejezetig kitartást kívánok, és szurkoljatok jövőhét szombaton!!!
-Elkaplak! El foglak kapni! –kiabált Seth Maggie után. Maggie alig két méterrel Seth előtt szedte a kis lábait. Seth simán utolérhette volna, de most hasát fogva, fáradságot tettetve loholt a kicsi után, hogy fokozza az örömét.
Maggie elsuhant előttem, majd éles kanyarral a lábamnak vetette magát visítva.
-Ház! Ez Ház! Nem bánthatja őt senki! –karoltam őt át lehajolva. Visítva fogta át mindkét lábamat, miközben csillogott a szeme a boldogságtól, hogy benne vagyok a játékban.
A hátam mögé bújt, és onnan nézte Seth-et. Seth leült az egyik lépcsőre nekünk háttal
-Ha nem, hát nem, aki szövetségeseket szerez magának. Én pedig itt vagyok egyedül. -színészien még szipogott is.
Maggie a nyakába vetette magát hátulról.
-Áááááá! Segítség könyörüljön meg rajtam szép hölgy, kérem -jajgatott, miközben elsuhant vele a fák közé.
A verandán álltam, néztem a párosukat. Lassan… ismétlen nagyon lassan kezdtem beletörődni a ténybe, hogy ők összetartoznak. Maggie-n is láttam, hogy nagyon ragaszkodott az indián fiúhoz. Nem akarok ebben a helyzetben a szigorú csendőr lenni, aki figyeli minden lépésüket. Tudom, hogy vigyáz a kicsire. Megvédené őt akár az élete árán is, nem mondta ki, de látom a szemében a mozdulataiban, hallom a hanglejtésében. Ezt az elején észre se akartam venni, de mostanában egyre nyilvánvalóbbak.
A hűs nyári szellő cirógatta az arcomat. Ezen a délutánon nem esett az eső, de a felhők fenyegetve takarták el a kék eget, mutatva, hogy ezt a helyet ők uralják, a napnak itt nincsen semmi keresnivalója.
Kezemben tartottam az egyik képet. Az apámét. Három napja kaptam a levelet, és azóta próbálok rájönni, hogy mi történhetett. Vele. Mit tett? Akarva vagy akaratlanul azt nem tudom, de egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy miatta lehet az egész. Visszagondoltam azokra, amit a vámpírokról beszélt kiskoromban. Még egészen kicsiként azokat a meséket mesélte, amit az emberek nagy része ismer. Ha kimennek a napra, elégnek, és fokhagymával, és nyárssal lehet őket a legjobba távol tartani. Szó se volt halhatatlanságról, örök szépségről és a mélyben rejtőzködő szörnyetegi énükről.
Persze, emlékeim szerint ezek a mesék is egyre jobban változtak, ahogyan közelített a valóság felé. Nem tudom, hogy, mikor jött rá a teljes igazságra, de számos dolog még neki is felfedezetlen volt a legutolsó mesénk óta. Körülbelül tíz éve.
-Meg fogsz fázni - mondta a hátam mögött Alice, és egy pokrócot terített a hátamra.
-Köszi.
-A rejtélyek előbb-utóbb úgyis kiderülnek. Ne törd magad.- mutatott a képre.
-Gondolod, hogy jelentkezni fog… fognak?
-Igen biztos vagyok benne, hogy nem hagyják annyiban.
-Hátha visszatartja őket az, hogy itt vagytok velem.
-Lehetséges, de…
-De?
-Audrey, ne áltasd magad, ők csak arra várnak, hogy lék keletkezzen a védelmeden és lecsapjanak.
-Értem-sütöttem le a fejem. Fájt az igazság. Nem féltem… a fenébe is minek áltatom magam? Nagyon féltem. Tudtam, hogy mire képesek. Féltettem magamat. Nem tudtam, hogy mit akar, hogy mi lesz ennek a vége, hogy mi lesz a bosszú vége, de rettegtem. Nem a fájdalomtól, a testem a napokban annyi fájdalmat élt át, hogy kezdtem megszokni. A lelkem fájt. A szörnyem, mint sejtettem még mindig ott volt a szívem közelébe, és kedve szerint kínzott. Egyre kevesebbet sírtam az utóbbi napokban, és ebben sokat segített Alice, Bella és a többiek, de a szörnyet ők sem tudták elűzni, hiába voltak ők a világ legveszélyesebb ragadozói. Attól féltem, hogy ha megtudom mit tett… az apám, akkor a szörny új erőre kap. Féltem, hogy egyszer összeroskadok a fájdalomtól.
-Hééé, ne búsulj, vigyázunk rátok.- simogatta meg a vállamat Alice, és bíztatóan mosolygott.
-Tudom csak…
-A félelem nagy úr, de próbálj meg nem aggódni.
-Remélem, hogy én leszek az… utolsó. Hogy Maggie-t nem akarják bántani.
-Seth vigyáz rá. Vérfarkasként sokat megtapasztalt már, és hidd el találkozott sokkal keményebb ellenfelekkel is.
-De ő is olyan fiatal.
-De sem vagy egy vén nőszemély.
-Hé muszáj kötözködni?
-Csak arra akarok rámutatni, hogy nem kell mindenki miatt aggódnod. Legyél éber, de ne aggódj feleslegesen. Ezt veheted parancsnak is- vicsorgott rám.
-Igenis! – vicsorogtam vissza, persze nem olyan meggyőzően, mint ő.
Kirázott a hideg.
-Ideje bemennünk.
-Maggie! Seth! Gyertek be!- kiáltottam arra, ahol eltűntek.
Seth alig 10 másodperc múlva megjelent a húgommal a hátán. Látta hogy lassan megenyhülök irányába, és éppen nem akart összetűzésbe kerülni velem. Amit mondtam, azt teljesítette.
-Ódiiiii!- nyújtózkodott felém Maggie. Álmosan a vállamra hajtotta a fejét.
-Gyere, itt az ideje a délutáni alvásnak.
Amint betettem a kiságyba, lehunyta a szemét és elaludt.
-Olyan szép…-suttogta Seth mellettem megkövülten.
Az unokahúgomról ránéztem. Megdöbbentett. Szeme csillogott, és hatalmas szeretettel csodálta a kicsit. Mintha a világ legnagyobb kincse lenne a birtokában, de csak most fedezte fel a felbecsülhetetlen értékét.
Az agyam egyik fele azt mondta, hogy meg vagy húzatva? Hagyod, hogy srác beleszeressen? A másik fele meg azt mondta, hogy remélem, hogy az örökké tényleg örökké lesz. Mind a kettő jót akart Maggie-nek a maga módján.
-Köszönöm
-Megütközve nézett rám- Mit?
-Mostmár kezdem elhinni, hogy vannak kivételek. Hogy tényleg feltétel nélkül szereted.
-Ez olyan, amit nem tudok irányítani a szívem a főnök és csak Maggie parancsait követi.
-Mi lesz akkor, ha találkozol egy veled egykorú helyes szép okos lánnyal, és ez a főnök úgy dönt, hogy mást választ?
-Én már választottam nem akarok mást. Csak őt. Tudom, hogy még gyerek, de nekem ő a mindenem.
-Ha bármikor fájdalmat okozol neki... én…-kerekedett felül az énem őrültebbik fele.
-Nem fogok. Farkasbecsületre -kacsintott rám
-Farkasbecsületre- kacsintottam vissza.
-Vigyázni fogok rá. Akárhányan vannak, és akármit akarnak.
-Megígéred?
-Meg. Bármit megteszek érte.
-Köszönöm- mondtam ma másodszorra.
-Végül is jóban kell lenni a jövendőbeli anyósommal, mert gondolom mostantól ránk nézve ezt a tisztet, fogod betölteni.
-Jól mondod, kisfiam.- simogattam meg komolyan a fejét.
Hirtelen megcsörrent a telefon. Összerezzentem. Ebben a házban amióta itt vagyok senki sem telefonált így váratlanul ért a hang.
-Audrey- jött Alice oda hozzám. Láttam rajta, hogy tudja kicsoda- látta.
Megindultam a konyha felé, ahol hallani véltem Carlisle hangját, ahogyan beszél a telefonba. Még gyorsan ránéztem Maggie-re. Békésen aludt. Seth intett, hogy vele marad
Ahogy közelítettem a konyha felé közelítettem, halottam Carlisle hangján a feszültséget.
-Nem tudom uram, hogy miről beszél.
Kis szünet.
-Mint mondtam, nem tudom adni.
Újabb szünet.
-Mit szeretne üzenni neki, ha esetleg- felé nyújtottam a kezem ,hogy kérem a telefont, ekkor megtorpant.- Nem muszáj- formálta szájával.
-De én akarom-suttogtam.
Az egész család a konyhában volt már és minket nézett.
-Pillanat- mondta a családfő, és átadta nekem a telefont.
-Halló-szóltam bele.
-Szia bogárkám, hát mégis előkerültél… - hallottam ugyanazt a jéghideg jeges hangot.
-Mit akar tőlem?
-Tudd te azt nagyon jól. Tőled semmit.
-Akkor mit akar?
-Téged.- éreztem, hogy elkezd remegni a lábam.
-Hagyjon minket békén, különben…
-Különben mi lesz? Beárulsz apucinak? Vagy a kis vámpírjaidnak?
-Hagyjon végre békén…-hangom halk suttogássá vált
-Tik tak, tik tak, tudod, ha ez a bomba felrobban, nagyon-nagyon fog fájni. Mindenkinek. Tik tak- a telefon búgására lettem figyelmes, mert letette ezután a telefont.
Úgy kapaszkodtam a telefonba, mint egy őrült. Meredtem előre, és a fejemben visszhangoztak a szavai.
A szörnyeteg ismét elég bátorságot gyűjtött, hogy letámadjon. A földre rogytam és remegve elkezdtem zokogni. Mindenki, mindenki, mindenki… visszhangzott a fülemben.
-Semmi baj. Minden rendben lesz, semmi baj, nem kell félned - mondta Jasper, leguggolt mellém és átkarolt. Tovább zokogtam nem bírtam lenyugodni. -Audrey, ne hergeld magadd- az ujjait az állam alá tette és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. -Gondolj maggire!
Ez hatott. Hagytam, hogy meg tudjon nyugtatni.
-Az őrületbe akar kergetni. Tudom.
-Nem szabadott volna odaadni a telefont- nézett rá megrovóan a férjére Esme
-De, jobb ez így, hogy tudom, hogy engem akar…- mély levegőket vettem és próbáltam, nem gondolni a hangjára.
Hirtelen ismét megszólalt a telefon, nagyot ugrottam ijedtemben.
-Nyugi, ez nem ő- mondta Alice.
-Halló Tessék?- szólt bele a telefonba Carlisle.- Szia, Sue. Rég láttalak mifelénk. Adjam Seth-et? Audrey? Ő persze adom… Veled akar beszélni.
Megrökönyödve vettem át a telefont.
-Halló- szóltam bele még mindig bátortalanul, az előző élmények hatására.
-Szervusz Audrey,- Sue kedves emberi hangja megnyugvást jelentett.
-Szia Sue. Miben segíthetek?
-Hogy vagy? Seth amikor legutoljára itt volt, mesélte, hogy mi történt veled. Remélem nem haragszol. Csak úgy megijedtünk, amikor hirtelen eltűntél.
Megijedtetek?- nem tudtam, kire gondol.
-Bobby úgy gondolja, hogy még bejöhetnél dolgozni.
-De hiszen… óóó… el is felejtettem-a nagy kavarodásban elfelejtettem, hogy nem rég még munkát találtam. Milyen távolinak tűnt az a délután…
-Semmi baj. Akkor holnap jössz?
-Holnap?
-Igen, minek halogatni. Bobby-nak segítség kell.
-Nem is tudom.- kérdőn néztem a többiekre, tudtam, hogy annak ellenére, hogy távolabb vannak tőlem, mindent hallottak.
-Jaj, ugyan már! Üzenem a többieknek, hogy Sam-ék ugyanúgy fognak rád vigyázni, mint ha ők lenének. És egy emberi szervezetnek kell a friss levegő. Hozd Maggie-t is. Szeretném látni, és jöjjön Seth is, hiányzik.
Védelmezőim egyszerre bólinttak
-Rendben ott leszek.
-Jah, és még valami, Bellának üzenem, hogy Charlie hiányolja őket. Ő érteni fogja.
-Rendben átadom. Köszönöm Sue.
-Akkor holnap gyere nyolcra.
-Ott leszek.- letettem a telefont.
-Ez nem hiszem, hogy jó ötlet. – kezdte az aggodalmaskodást Esme.
-Sam-ék, ahogyan Sue is mondta vigyázni fognak rá.
-Ki az a Sam?
-A vérfarkasok alfája a vezér. –mondta Jacob.
-Nagyszerű.
-De mi lesz, ha kiborul? Ha ott is hívják? Nem lesz ott Jasper, hogy lenyugtassa.- folytatta Esme.
-Majd odajöttök a szupergyorsaságotokkal. Hiszen vámpírok vagytok.
-De a határ miatt nem lehet.
-Határ?
-A vámpírok a vérfarkasok ellenségei. A farkasok azért léteznek, hogy megvédjék az embereket a vámpíroktól,- kezdte Jasper.
-De mivel mi állatokon élünk, és egy embert sem bántottunk, ezért egy határ választ el tőlük. Mi nem bántunk senkit. Ők pedig békén hagynak minket.- fejezte be Alice
-Holnap Seth fog levinni Maggie-vel. – mondta Edward. Láttam Rosalieés Esme szemén, hogy nem örülnek, hogy meg kell válniuk Maggie-től.
-Jake, kérlek szólj Samnek, hogy várják az autót a határnál. Hogy nagyobb legyen a védelem. –mondta Bella.
Természetesen.
-Jól halottam?- kérdezte mosolyogva Seth mikor bejött a konyhába, fél szemmel még mindig a nappali felé nézett, de hozzám intézte szavait
-Igen. Holnap,La push-ba megyek.
-Rendben. Akkor holnap irány a farkasok földje- kacsintott rám.
-Reggel bepakoltam a táskába a Maggie-nek szükséges cuccokat, és elindultunk- vámpírkísérettel-a határig, La push felé.
Onnan tudtam, hogy átléptük a határt, hogy megláttam a fák között néhány nagy farkast.
Bobby örömmel fogadott, egyáltalán nem neheztelt rám, hogy egy hetet kihagytam a munkában. Ott folytattam, ahol abbahagytam.
-Mért nem vett fel helyettem valakit amíg távol voltam?
-Amit megígérek, be szoktam tartani.
-Köszönöm, hálás vagyok- tényleg az voltam, végre volt valami ami elterelte a figyelmemet a vámpírokról.
Délután három óra körül Sue nyitott be az üzletbe.
Bobby, elrabolhatom a segítődet? Levinném a partra. Seth és Maggie ott játszanak. Nagyon szép idő van.
-Viszlát.- levettem a kötényem, és Sue után mentem.
-Gyere csak, itt van nem messze a part.
Tényleg szép volt az idő. A nap ádáz harcba kezdett a felhőkkel, és most úgy tűnt ő került ki győztesen.
Seth, és Mag ott szaladgáltak a parton. Kergették a hullámokat. Maggie általában mindig lassabb volt, de amint elérte volna a hullám a lábait, Seth felkapta és elrohant vele. Mag viháncolt örömében.
-Ódddiii!- mutatott felém csillogó szemmel.
-Sziasztok!- kiáltottam nekik messziről. Maggie odaszaladt hozzám, és a nyakamba borult.
-Ódiii! Vííííz!- újságolta nekem nagy boldogan.
-Látom! Jó sok van belőle.
-Szeeee! Vííííz!- Seth büszkén-hogy kimondta az ő nevét is- ment a hullámok felé szaladó kicsit után.
-Szereti őt a fiam. Hidd el.
-Ennyire látszik, hogy még mindig vannak kétségeim?
-Igen a szemed mindent elárul.
-A fia vérfarkas, nem aggasztja?
-Nem, tudod a lányom is az,- látva eltátott számat magyarázkodni kezdett- ő egy ritka kivétel az ő génjei is olyan erősek, mint a fiúké, így ő is farkas.
-Ez borzasztó lehet! Tudni, hogy bármikor történik valami bajuk.
-Csak az embereket védelmezik.
-Tudom, de ez annyira hihetetlen…
-Ez az életvitel számodra még új, de mi a mítoszainkban és legendáinkban hiszünk. Ez éltet minket.
Nagyot sóhajtottam, már megint előkerült ez a téma
Maggie és Seth éppen egy kagylót találtak, Mag boldogan mutogatta zsákmányát.
Egy indián fiú jött le a partra. Abban biztos voltam, hogy még soha nem láttam őt.
-Valami baj van? -nézett rá aggódva Seth.
-Szia, a nevem Sam Uley.. mutatkoztam be.
-Audrey Hopes. –fogtam vele kezet.
-Bocsi, hogy megzavarlak titeket, de haza vinnénk- legalábbis a határig.
-Mi a baj?- vettem át én is, Seth előbbi aggodalmát.
-Vámpírszag van a közelben, és jobb, hogyha gyorsan visszajutatunk Cullenékhez.
-Rendben.
Elbúcsúztam Sue-tól, és Seth-tel és Mag-gel beültünk a kocsiba úgy, mint idefele jövet. Seth vezetett.
Örültem, hogy nem a sötétben kell végig mennünk. Még volt fény, több mint a legutóbbi ilyen utam során. Megint láttam a farkasokat a fák között. Egyszer csak hirtelen az egyik felvonyított. Akkor még nem tudtam, hogy ez jel volt. Seth rálépett a fékre ,és ugyanúgy összerezzent, mint én.
-Mi történt?
-Vámpírok.
-Mért nem megyünk tovább?
Kopogtattam a mellettem levő ablak üvegén. A szívem egy pillanatra megállt ijedtemben.
Csak Sam volt.
-Érezzük mindhármuk szagát. A város felé tartanak.A határ nincsen messze. Nagy baj lenne, ha utánuk mennénk? Amíg friss nyom.
Seth-re néztem ő bólintott.
-Rendben. Vigyázzatok magatokra, és köszi.
-Sziasztok.
-Szia.
Láttam, ahogyan eltűnik a fák között, és a farkasok egy irányba megiramodnak.
Lassan elindult a motor, és az autó. Gyorsított, de így is úgy tűnt a határ, csak nem akar jönni.
-Hányan vagytok? Farkasok?
-Heten- nyolcan. Tudod a szám azzal arányosan úgy nő vagy csökken, amennyi vámpír van a közelünkben.
Az autó megtorpant. Nem lefulladt, hanem járó motorral egy helyben pörgette a kerekeit.
Mintha beakadt volna valamibe, vagy valakibe.
-A francba- és még erősebben próbált belelépni a gázba. Meg se mozdultunk.- Csapda…
A szívverésem ismét kihagyott egy perce, csak addig, amíg feldolgoztam a szavak értelmét.
-Ők azok?
-Lehetséges.
-Vidd innen Maggie-t
-Mi? Dehogyis.
-Azt mondtam vidd innen. El tudsz vele olyan gyorsan futni, hogy nem tudnak utánad szaladni?
-Igen de…
-Semmi de, vidd innen. Engem akarnak.
-Megígértem Cullenék-nek, hogy vigyázok rátok.
-Nekem meg azt ígérted meg, hogy vigyázol Maggie-re.- néztem vele farkasszemet.
-Ha valami bajod esik.
-Akkor majd joggal tehetsz nekem szemrehányást. Gyerünk, vidd- mondtam miután megint sikertelenül lépett a gáz pedálra.
-A határ 500 méterre van.- mondta, majd kelletlenül engedelmeskedett.
Villámgyorsan hátra mászott és kikapta Maggie-t az ülésből. Utolsó pillantást vetetem az unokahúgom alvó arcára, a kezében még mindig ott volt a kagyló.Seth feltépte az ajtót, és tényleg gyorsan eltűnt a fák között.
Átmásztam a vezető oldalra, és bezártam az ajtót. Kísérletet tettem a gázpedállal, de az autó kerekei nyüszítve forogtak egy helyben.
Megmarkoltam a kormánykereket néztem az utat, a fákat. Sehol semmi, látszólag. Kicsit távolabb ott sejtettem a határvonalat.
Ugyanúgy éreztem magam, mint legutóbb. Egyedül-most ténylegesen. Tehetetlenül.
A bomba, az a jelképes, amivel ők példálóztak, az utolsó tíz másodpercébe ért. Közelített a végéhez. Megállíthatatlanul.
Vártam. Vártam a bosszúra. Egy olyan bosszúra, amit nem tudom mi miatt szőttek- ellenem.
Ha nem haragszotok, megszakítom a fic-et egy "játékkal". A blogolók oldalain látni általában szereposztást képekkel, hogy ki kicsoda. Nos, én nem csináltam ilyet, mert a szereplők, véleményem szerint egyértelműek. Kivéve Audrey-t. Én belülről látom őt, és nem igazán képzeltem még el. Tudom, hogy most páran azt gondoljátok, hogy mért nem én végzem el a "piszkos munkát", de szeretnélek titeket is bevonni a dologba.
Az első fejezetekben kértétek, hogy bővebben írjam le a szereplőimet. Audrey-t is megpróbáltam körvonalazni,de biztosan mindenkinek jobb lenne, ha lenne egy Audrey-nk akit mindenki láthat, és elképzelhet.
A "játék" lényege, hogy ezt az Audrey-t képzeljétek el TI. Bármilyen megoldást választhattok a fantáziátoktól függően: neten kerestek nekem egy képet, ami szerintetek hasonlít, és megfelel. esetleg Photoshop-pal csináltok képet. Vagy küldjétek el a saját képeteket.Vagy a bevállalósabbak lerajzolhatják:D Ezt most komolyan mondom!!! Pálcika emberkéknek is ugyanúgy fogok örülni.:D:D:D
A ficben csak annyit írtam Audrey-ról,hogy középmagas, vállig érő barna hajú, kék szemű lány. A többit rátok bízom. Ha lehet, ne nagyon ismert színésznővel azonosítsátok, csak azért mert ő egy kis egyszerű lány, és fura lenne elképzelni egy ismert sztár bőrében.:)
Ezt a képet, amit találtatok,alkottatok, küldjétek el nekem a madame.truska@gmail.com e-mail címre. Remélem lesztek egy páran, akik segítetek elképzelni (nekem és a többieknek) Audrey-t.
Az érdeklődésnek megfelelően,majd kitaláljuk a továbbiakat. Szerintem, lehet, hogy felrakom az összes képet valahova az oldalra, és ti választhattok.:)
Ha szeretnétek, majd Maggie-vel is megcsinálhatjuk ugyanezt,hiszen őt sem láttátok még.
Nos, mit szóltok? milyen ötlet? írjátok meg e-mail-ben véleményeteiteket, vagy akár itt megjegyzésben.
Remélem, hogy pár embernek felkeltettem az érdeklődését.:)
A nappaliban várt az egész Cullen család. Seth is visszajött, és éppen Maggie-t dajkálta. A gondolat, hogy levelem érkezett elvette a figyelmemet a helyzetről.
-Nekem levelem? Amiikor menekülök, és senki sem tudja, hogy hol vagyok? Valóban senki sem tudja? Vagy csak rosszul hittem?
Carlisle egy nagy és vastag borítékot tartott a kezében.
-De hát hogyan?- kezdtem.
-Nem tudjuk, de a helyzet komolyságát fokozza, hogy ennek a borítéknak vámpírszaga van.
-Hogy mi?
-Minden vámpírnak megvan a saját jellegzetes szaga. Épp úgy, mint az embereknél is.
-Lehetséges, hogy az, aki megtámadott?
-Nem, biztos nem az. Ez egy másik, ismeretlen vámpír.
-Remek. -mondtam beletörődve és Carlisle felé nyújtottam a kezemet.
-Te ki akarod nyitni?- nézett rám meglepve.
-Ezt szokták a levelekkel nem?- látva tétovázásukat határozottabb hangnemre váltottam. –az én levelem, nem lesz semmi baj.
-De…
-Alice, fel fogok robbanni a következő öt percben, mit látsz? Esetleg valami komolyabb fegyver, amit ebbe a borítékba rejthettek?
-Nem lesz semmi baj.- mondta bíztatóan.
Carlisle odaadta a levelemet. Határozott mozdulattal feltéptem és kinyitottam. Apró papírdarabkák hulltak le a földre belőle. Az egész tele volt ilyen kis fecnikkel csak egy lap állt benne, rajta egy üzenettel
Tik,tak. A bombák fel szoktak robbanni. Megdermedtem. A boríték kiesett a kezemből.A fecnik és a papírlap, úgy hullottak le a földre, mint ősszel a falevelek.
-Mit ír?
-Ő volt… ő volt…-suttogtam.
-Ki? Mit csinált?- lépett közelebb Esme.
-Tudja hol vagyok, tudja hol vagyok.
-Ő ölte meg a nővéredéket.- állapította meg Alice az üzenetet látván.
-Igen… egy vámpír…- egyszerűen nem hittem el.
-Ssssh- Jasper megfogta a vállamat, és éreztem, hogy átáramlik belém a nyugodtság. Miután, nyugodtan tudtam lélegezni, lehajoltam a borítékért, felszedtem a kis darabokat. Az egyiken egy kislány volt. Egy ismerős kislány.
-De hiszen ez…
-Mi ez Audrey?
-Egy képnek egy darabja, ez én vagyok öt évesen.- bementem a konyhába, közben egy pillanatra se vettem le a szememet a kislányról. Olyan boldog volt.
Mikor beértem az asztalhoz leültem az egyik székre és kiborítottam a boríték tartalmát.
Egy kupac mozaikkocka.
Két órán keresztül puzzlejátékot játszottam a levélt tartalmával. Nyolc képet. A családomról. Ennyi maradt belőlük.
Az egyik képen azon, amin felismertem először magamat épp csúszdázunk. Kate-tel a csúszda tetején vagyunk, én már lelógatom a lábamat csúszáshoz készülve. Kate mögöttem van, és átkarol. Anyu a csúszda alján áll, és várt minket.
Egy kép az általános iskolám előtt, Kate ballagása. Elég morcos képet vágtam, mert a nővérem nagy halom virágcsokrának a felét én hurcoltam. Én pedig ezt akkor sértésnek vettem.
Anyu és Steve nászutas képe. Természetesen egy hajón. Steve két hétre elvitte anyut hajókázni. Már nem emlékszem milyen helyeken jártak, olyan hosszú volt a lista.
Középiskola, kép a barátaimmal, én ülök középen. Lazán, mit sem törődve a világ gondjaival nézzünk a fényképezőgép lencséjébe. Akkor még olyan jó volt felelőtlennek lenni.
Kate-k esküvői képe ezen a képen mindenki rajta van. Én voltam a koszorúslány.
Maggie születés utáni képe, a szüleivel. Olyan picike ezen a képen. A szülei pedig olyan boldogok. Kate csak húsz éves volt, amikor szült. Sosem vágyott karrierre, vagy főiskolára, egyetemre. Csak egy nagy, boldog
családra.
Maggie egy éves születésnapi képe. Ezen még mind rajta vagyunk. Maggie boldogan áll a középpontban egy szelet tortával a kezében talpig maszatosan, és vigyorog. Mellette a szülei büszkén mosolyognak. A hátuk mögött anyu és a nevelőapám guggol. Én pedig oldalról dőlök be a képbe. Itt is mindenki annyira boldog volt. Nem volt semmi baj. Szerettük egymást. Mindenki élt.
Az utolsó, a nyolcadik képet még soha életemben nem láttam. Ha láttam is nagyon kicsi lehettem, mert nem emlékszem rá. Egy férfi, anyu én és a testvérem. Egy családi kép. A férfi, aki átkarolja anyámat, az apám. Egy tenger parton állunk. Itt én, úgy hat éves lehettem.
Esme, és Bella ültek mellettem, és segítettek az utolsó simításokat elvégezni a képeken. Ahogy lassan raktam ki a képeket, egyre jobban remegett a kezem, és a képek összeragasztása is elég nehéz volt tekintve milyen kicsi darabokból állt. Így hát Bella és Esme miután látták, hogy több kárt okozok, mint képet ragasztok, átvették tőlem ezt a feladatot. Az ő kecses, és finom mozdulataik, ismét használhatóvá varázsolták a őket.
Percek óta néztem a képeket. Ültem mozdulatlanul, és néztem őket. Elidőztem az arcvonásaikon. a mosolyukon, a szemük csillogásán, a hajuk színén. Mindegyik olyan elérhetetlennek, és fájdalmasnak tűnt. Emlékük fájóan kongott a mellkasomban.
-Honnan lehet ez a kép?- súgta Bella a nyolcadik képre mutatva. Gondolom, miután látta, hogy egyre jobban kezdek magamba fordulni. Még időben kirántott az emlékek közül mielőtt, még az ürességben találtam volna magamat.
-Nem tudom. Annyira zavaros ez az egész. Fogalmam sincs mit akart ezzel elérni.
-Nem lehet, hogy édesapádtól vette a képet?
-Lehet.
-Mióta nem hallottál róla?
-Kilenc éves voltam, amikor anyuék elváltak: Apámnak joga lehetett volna a láthatásra, de ahhoz kötelessége lett volna letelepedni, és kötött időben otthon lenni. De ő mindig is a munkája rabja volt. Elveszett a saját mesevilágában.- Bella elmosolyodott mellettem.- Tudom, most már én is értem, hogy ez mind igaz és nem mese.
De ez hosszú évekig annak tűnt.
-Tehát azóta nem is láttad?
-Nem. Pár évig küldött szülinapra, és karácsonyra egy-egy képeslapot. Ezeket anyám kötelességtudóan mindig oda is adta nekünk. De ennyi.
-Gondolod… hogy a vámpír összeköttetésben állt vele, hogy találkoztak?- tette fel Esme azt a kérdést, ami az én fejemben is ott motoszkált az első pillanattól kezdve.
-Lehetséges. Annyira… nem tudom elképzelni, hogy miatta, de lehet.- néztem az ismeretlen ismerős képre.
A férfi magam és szikár, haja sötétbarna, szeme kék-olyan, mint az enyém. Ezt tőle örököltem kétségtelenül. Rá sem kellet néznem a képre. Anyu és Kate szeme zöld volt. Boldogan és látszólag szerelmesen karolta át anyu vállát. Hányingerem lett tőle.
-Jól vagy? Összeütök neked valami ennivalót.- ugrott fel Esme.
-Apuuuuuuuu, naaaaaaaaa, lécciiii,lécciiiiiii!- halottam az elnyújtott könyörgést Reeneesmé-től, a szomszéd szobából. Felálltam, és elindultam a nappali felé. Bella mosolyogva követett. Gondolom ő már nem először hallja ezt a műsort.
-Nem!- hangzott, századszorra a határozott és komoly válasz.
Mikor Rájuk néztem, már értettem, miért mosolyog Bella. Nagyon édes, és mókás látványt nyújtottak, ők ketten. Edward komoly apai szigor maszkot öltve ült az egyik fotelben, szeme harciasan villogott. A lánya a karjába csimpaszkodott, és minden egyes szónál egyre közelebb és közelebb húzta magát Edward arcához.
–Naaa! Léééécccciiiii!- ismételte Reneeesme.
-Nem-! Ismétlődött a válasz is.
-Anyu segíts!
-Tudod, mi a szabály, én megengedem, de apádat neked kell meggyőznöd.- majd halkan odasúgta nekem a szükséges információt- Nessie Jacobbal akar menni. Jacob farkasként Nessie pedig a hátán ülve róják a köröket naplementéig. Nessie imádja a sebességet. Nem tudom kire ütött.
Éles pisszegés volt a válasz a fotel felől.
Tehát az ismeretlen indián fiú nevét is tudtam, Jacob. Edward pedig féltette a lányát egy vérfarkastól- szinte le mertem volna fogadni, hogy ő is az.
-Apuuu, kérlek könyörülj meg rajtam kééééérlek. Csak pár óra. Mindig szoktunk vigyázni. Léci léci léci- az utolsó három szót a fülébe hadarta kérlelve.
El kellett ismernem Nessie hatásosan tudta lekenyerezni az apját. Láttam, ahogyan a szigorú maszk lassan felolvad, félmosolyra húzódik, és megadóan bólint.
-Köszönöm, köszi! Köszi Jaaaaaake!- kiáltotta az ablak felé.
-Valamit nem felejtett el kisasszony?- Kiáltott utána Edward. Nessie visszaszaladt az ajtóból, és egy nagy cuppanós puszit nyomott az apja arcára.
-Köszönöm szeretlek. Majd este jövök.- Kiáltotta az ajtóból, majd becsaptam maga után.
-És ezt eljátsszuk minden héten.- mosolygott rám Edward.
-Aranyosak vagytok.
Körbenéztem, Bella eltűnt, csak ketten voltunk a szobában.
-Elment segíteni Esmének. Petrezselymet kell vágni.- mondta pimaszul, a ki nem mondott kérdésre. Arcom fájdalmas grimaszba csapott át.
-Mért legyeskedik ez a Jacob a hét hónapos lányod körül?
-Mert bevésödött, mikor megszületett. Megtalálta zsák a foltját mondhatni.
-Nem harcoltok ellene?
-Mi értelme lenne? Ez olyan mintha egy kézzel akarnád kigubózni a gordiuszi csomót. Lehetetlen.
-De előbb-utóbb biztos sikerülne.
-Látom te kézzel-lábbal ellenkezel Seth ellen. Miért?
-Maggie még csak másfél éves.
-Nekem mondod?- mutatott az ajtó felé, ahol a kislánya lépett ki alig öt perce.
-Jó ez nem jó indok. De …
-De?
-Azt nem értem, mért fagatsz? Nyitott könyv vagyok számodra, mégis úgy teszel, mintha egy először látott olvasmány lennék.
-Mondjuk úgy, hogy vannak oldalak, amiket még nem sikerült elolvasnom.- látva összeráncolt homlokomat magyarázkodni kezdett, közben az egyik vele szemközti fotelre mutatott. Leültem, és hallgattam őt.- Amikor azt mondtam, mindent tudok rólad, kicsit füllentettem. Azokat a dolgokat láttam, hallottam, amikre sűrűn gondoltál, foglalkoztattak. Bizonyos dolgokat, amikre nem szeretsz gondolni, még most se látok. Ez olyan nekem, mintha egy nagy X-szel jelzett ajtóba ütköznék, amit csak te tudsz nekem kinyitni.
-És ha nem akarom kinyitni? Hiszen nem hiába vannak az X mögött.
-Csak rajtad múlik.- hallgattam- Nos, miért utálod Seth-et?
-Nem utálom - tiltakoztam.- Csak zavar, hogy birtokolni akarja az unokahúgomat. Olyan magabiztos, hogy rosszul leszek tőle. Mag helyett döntött jóformán.
-Értem, szóval, te nem Seth-et utálos,hanem a férfiakat, úgy általában.
-Valami olyasmi.
-Igen persze.- mondta hirtelen Edward, csak akkor jöttem rá, hogy Esme vagy Bella gondolataira válaszolt, amikor bejöttek a nappaliba.
Esme rántott húst készített. El kellett ismernem, hamar kitanulta a hogyan lehet egyszer, és gyors kaját csinálni egy embernek dolgot.
Bella leült Edward foteljének karfájára Esme pedig a lábamhoz, közben láttam rajta, hogy azt várja, mikor küldöm őket ki.
-Maradjatok csak- mosolyogtam rá.
-Köszönöm-nézett rám széles mosollyal Esme.
-Tehát, hol is tartottunk?- nézett rám szigorúan Edward.
Lehajtottam a fejemet. – Az utálós résznél.
Hallgatott, és várta a folytatást.
-Mit akarsz, mit mondjak?
-Amit szeretnél. Úgy gondolom neked is jobb lenne, ha megmutatnád mi van az X mögött.
Hallani akarod?- néztem rá kihívóan.- Rendben. Megteszem. Elmondom. Gondolok rá.
-Értem.- szólt 5 perc hallgatás után, miután összeszedtem a témával kapcsolatos gondolataimat. A tálcát leraktam lassacskán elment az étvágyam-Sajnálom.- mondta.
-Kilenc éves voltam, mikor kiderült minden- kezdtem. Közben Esmére néztem. Anyáskodó, óvó tekintetébe kapaszkodtam, hogy végig tudjam mondani érzelemkitörés nélkül.- Apuról, és anyuról azt hittem, hogy minden rendben van. Boldogan éltek, mint a mesékben. Aztán egyszer csak beütött a menykő, és kiderült, hogy a mese csak látszat volt.
Anyu mosás előtt mindig kiürítette apám zsebeit, hiszen ki tudja mit felejtett benne a szenilis, szétszórt férj. Egy hirdetést talált benne. Akkor még San Jose-ban éltünk. A szomszéd város egyik házát hirdették. Olyan cetli, amit a fákra szoktak kiragasztani. Nem egy darab, hanem egy köteggel volt apám zsebében. Anyu elrakta az egyiket. Ezek után el is felejtkezett az egészről. Apám rejtélyes telefonbeszélgetéseket bonyolított le. Erre mindhárman figyelmesek lettünk. Néhány másodpercet beszél, majd leteszi és elmegy dolgozni. Eltelt egy hónap még egy és még egy. A telefonhívásokat mi már el is felejtettük de anyu látta a számlákon a híváslistát, és az időtartamot is. Ekkor döbbent rá valamire. A telefonszám, amit hívott megegyezett azzal a számmal, ami hirdetésen volt.
Persze gyanakodott, és felhívta a számot, érdeklődött a ház után. A ház még mindig eladó volt. Megbeszélt egy találkozót a nővel egy kitalált néven mutatkozott be. És elment.
-Nem muszáj folytatnod kicsim, ha nem akarod.
-De mondom…szóval ez a nő körbevezette a házában, és közben fecsegett az életéről ,a kis ügyeiről.
Elkottyantotta, hogy éppen akkor ment el a barátja előtte pár perccel mikor megérkezett anyám. Mesélt neki róla, hogy igaz, hogy van két gyereke, de úgy tudja, hogy mindketten felnőttek, és már régen elváltak a nejével. Ő pedig 12 éve boldogan fogadja minden hónapban őt. És van egy lánya is tőle… De nem akar hozzá menni feleségül, vagy hozzá kötni az életét. Tudja, hogy milyen elfoglalt.
Akkor ismerték egymást anyámmal 15 éve a nővérem, 13 éves volt. Anyám miután elment tőle nem támadta le azonnal apámat, várt pár hónapot. Figyelte őket, találkozott a nővel. Majd körülbelül fél évre rá hozzá vágta, hogy mindent tud, és el fog válni. Apám persze azonnal felháborodott és kikérte magának, de mikor látta hogy anyu hajthatatlan könyörögni kezdett. Virágokat küldözgetett neki hónapokon át. Majd elváltak. És én onnantól kezdve nem láttam többet őt. Ezt is 14 éves koromban mesélte el Kate, mikor a fiúk kerültek szóba anyával.
-Ezért… ?-kezdte Bella.
-Igen ezért utálom őket. Nem bírok megbízni senkiben. Míg a suliban néhányan gyűjtötték a trófeákat, én nem bíztam senkiben, mert az apámat jutatta eszembe mindenki. Legalábbis az amit tett, és tudtam ,hogy előbb-utóbb nekem is ugyanúgy összetörnék a szívemet ,mint anyámnak.
-Jaj kicsikém.- Ölelt át Esme. Csak most vettem észre, hogy elkezdtek potyogni a könnyeim.
-Nem gondoltál még a megbocsátásra?
-Persze gondoltam rá, de más gondolni, és más érezni. Az emberek olyan könnyen tudnak megbocsátani. Oly
egyszerű dolgokért kérnek bocsánatot, mint egy lökés vagy egy szó még az igazság kimondásáért is. A szó, hogy bocsánat, és hogy semmi baj megkopott. Más érezni, és én nem tudom érezni.
-Hiszen bennünk is megbízol.
-Barátként más. Titeket emberként pardon vámpírként szeretlek, nem úgy, mint férfi és nő.
Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar bizalmat szavazok nektek, de annyit segítetek, és vigyáztok rám.
-Mi lesz, ha férjed lesz, abban sem fogsz megbízni?
-Nem tudom, most úgy érzem egy férfiben sem tudok, mert nem lenne jó vége. Tudom, hogy rossz a hozzáállásom, de majd egyszer talán megváltozik.
-Ódi! Ódiiiiiiiii!- rohant be a bejáraton Maggie, Seth-tel a sarkában. Annyira lefoglalt a rejtélyes levél, hogy elfelejtettem,, hogy ők együtt vannak.
-Gyere ide kicsikém!- odaszaladt hozzám, és beleült az ölembe.- Hát ti hol voltatok?
-Vittem őt pár kört a hátamon, Maggie-t hamarabb haza kellett hozni,Nessie tovább bírja.
-Édesem..- pár pillanattal később tudatosultak bennem Seth szavai.- Hogy mit csináltál?
-Vittem pár kört, mint mondtam, és- Seth egyre megilletődve, és ijedtebben beszélt. Az utolsó szavait inkább csak tátogta.
Odaadtam, Esmének Mag-et és felálltam.
-Hogy mit csináltál? Mi van akkor, ha leesik? Mi van akkor, ha beüti a fejét egy ágba vagy történik vele valami?- egyre közelebb léptem Seth-hez. Lassan elkezdett hátrálni, tudta, hogy ez már csak rosszabb lesz. Elkönyveltem magamban, hogy elég vészjóslóan nézhetek rá, ha visszavonulni kényszerül. Pedig erő- és magasságfölényben is volt. Én csak a válláig értem.
-Hogy lehettél ilyen felelőtlen? És hogy hogy nem szóltál nekem? Ha történik valami baja, nem is tudom, mit csinálok? Egyáltalán mért hiszed azt, hogy kizárólagos jogod van felette? ÉN vagyok a rokona. ÉN vigyázok rá.
-Az elmúlt napokban alig láttad őt. Ha annyira vigyáznál rá a nap huszonnégy órájában vele lennél, és nem a vámpírok vállán sírdogálnál.
-Semmit nem tudsz az én bajaimról.
-Hallottam én is őket.
-Hallani teljesen más. Ha nem éled át, vajmi keveset számít, hogy mit hallasz.- tudtam, hogy igaza van. Tényleg lényegesen kevesebbet törődtem Maggie-vel. Könnyen a szállásadóimra bíztam őt, gondtalanul.
-Én akkor is jobban vigyázta Maggie-re, mint te bármikor is.
-Tényleg, és ki hagyta ott őt az erdő közepén, amikor egy vámpír támadott meg minket?
-Az más.
-Nem, nem más, mert ha felelőséggel lennél iránta, akkor nem hagytad volna őt magára.
-Segítséget hívtam.
-Alice mesélt rólatok is. Tudtommal egy vérfarkasnak semmi egy vámpír.
-Egy vámpír tényleg nem…
-Akkor?- csak most vettem észre a szavaimban bujkáló titkot- Mit nem mondtatok el nekem?
Seth kérdőn a hátam mögé nézett. Én is követtem a példáját. Edward és Bella egymásra néztek.
-Szerintem ideje megtudnia az igazat.- jött be Carlisle a konyha felől. Alice és Jasper is követte őt kéz a kézben.
-Milyen igazat?
-Azon az éjszakán mikor megtámadtak rajtunk kívül nem csak egy vámpír volt az erdőben.
-Ezt nem értem.- ráztam meg a fejem
-Három idegen vámpír szagát éreztük akkor. A támadód volt az egyik közülük ,és…
-És?
-A borítékon lévő szag egy másik vámpíré.
-Igen ezt már mondtad.
-Az a vámpír egy a másik kettő közül, akinek nem láttuk az arcát.
-Az nem lehet. Három?
Hirtelen egy forró ölelésre lettem figyelmes. Csak fél perccel később tudatosult bennem, hogy Seth kapott el, mielőtt összeroskadtam volna, mert a kanapén ülök és pohár vizet tart Alice a számhoz.
Vámpírok, vámpírok… támadták meg Maggie szüleit, nagy valószínűséggel az apámat is, és most én vagyok a célpont. Miért? Miért? Hiszen én csak egyszerű lány voltam. Mit vétettem? Mért kellett apámnak a legveszélyesebb foglalkozást választani? Hát nem sejtette, hogy azok a mítoszok, amiket mesélt a kegyetlen valóság. Mért nem ment el paleontológusnak? A dinoszauruszok legalább kihaltak. Ők már nem lázadhatnak fel ellenem. Bár, amilyen szerencsém van…
-Ssssh, semmi baj nyugi…-fogta meg Jasper a remegő kezemet. Csak most vettem észre, hogy remegek.
-Audrey, vigyázunk rátok, nem lesz semmi bajotok, ígérem- mondta Carlisle.
-De hárman vannak.
-Mi meg nyolcan.- végig néztem rajtuk. Alice, Esme és Bella olyan törékenynek tűnt. Az az egy vámpír aki láttam a…támadóim közöl…. Az is nagyon nagy darab volt. Nem akarom kockáztatni az életüket az én kis életemért.
-Jobb ha elmegyek- fel akartam állni.
-Nem mész sehova. Itt vagy a legnagyobb biztonságban.
-De mi van ha többen vannak?
-Nem szoktak többen lenni egy csapatban. A három is elég ritkának számnak számít.- tájékoztatott Edward közben Bellával sokatmondóan összenéztek.
-Ha pedig többen vannak, Emmet odáig lesz az örömtől, hogy még több vámpír van, akinek szétrúghatjuk a seggét-, mondta Jasper. Alice tarkón ütötte.- Au…
Felnevettünk. Nem volt szívből jövő, de jó volt ironikusan állni a helyzethez.
-Soha többé nem viheted ki őt az erdőbe egyedül Értetted?- kerestem Seth pillantását.
-Tehát vihetem? Vele lehetek?
-Igen. De ne bízd el magad. Attól, hogy engedem, hogy veled legyen, még nem adtam rátok az áldásomat.
-Értettem semmi megszöktetés vagy ilyenek.- kacsintott rám.
-Alice, légyszi ütögesd meg Seth-et is helyettem.- Alice fölugrott, és megiramodott Seth felé.
-Hé, HÉ!!!- menekült előle nevetve Seth.
-Vajon mit tehetett az apám, ami miatt ennyire bosszút akarnak állni rajtunk?
Nem tudott erre senki sem válaszolni.
-Apuuuuuu! Anyuuuuuuu! Megjötteeeeeeeeeeeeem! –rohant be sikítva Nessie az ajtón.
Egy- egy szál virágot adott mindannyiunknak. Maggie fejére pedig egy kis koszorút tett.
-Késtetek. Két perce meg kellett volna jönnötök.- mutatott az órára Edward.
-Nessie még virágot akart nektek szedni. De épségben meghoztam.- mondta Jacob.
-Még szerencse…-zsörtölődött Edward.
-Apuuuu! Ne legyél rá mérges. Én húztam az időt! Naaaaaa!
-Elég ebből! Megyünk haza alvásidő!
-De apuuuu!
Felkapta és megiramodott az ajtóig. –Őrülj, hogy még nem tud beszélni. Ha majd könyörögni kezd, a tekintélyednek lőttek- nézett vissza rám az ajtóból.
Együttérzően visszamosolyogtam.
-Ódddiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii!- kúszott a lábamhoz maggie.-Ódiiiiiiiiiiii!
Mindenki felkacagott.
-Ennyit a tekintélyről!- és felvettem az ölembe az unokahúgomat, és adtam egy nagy cuppanós puszit az arcára.
Körbenéztem a védelmezőimön. Mindannyian fülig érő szájjal néztek rám. Boldogok voltak.
Szemük csillogott a közelgő veszély ellenére is.
Akkor még nem tudtam, hogy mennyire fog hiányozni ez az örömteli mosoly mindannyiuk arcáról.
