Új évi ajándék.:) - 4. jelenet

Sziasztok!

Bocsi, hogy eltűntem, tegnap volt egy vizsgám, és eléggé elvette az időmet a készülés... reméljük a legjobbakat.:) Íme még egy jelenet.:)
egy-két napon belül kaptok még egyet, közben pedig esténként igyekszem írni a frisset.:)
Addig is jó olvasást hozzájuk drágáim!
A vizsgázóknak hajrá! az iskolásoknak, kiknek tegnap kezdődött a suli azoknak pedig kitartást:)

Kíváncsian várom a véleményeteket az alábbi jelentről.:)

puszi,
Truska

A végzet könnyei – 12. fejezet

(Jasper szemszöge)

- részlet –

Vallomások

A panzió szűk folyosóján mászkáltam fel-alá. Nem akartam Belláékat sem megzavarni a másik szobában. A folyosó végén lévő ablakhoz léptem és kitártam. A hideg tavaszi levegő jó hatással volt a tudatomra. Kicsit kitisztult a fejem és csillapodott a vágy.

Hallottam hogy épp öltözik. Néhány percig úgy akartam, hogy az éjszakát a folyosón töltöm. Majd a mai napra gondolva, az érzésekre, amit a távolságommal okoztam, úgy döntöttem, hogy mégsem fogom őt ezzel büntetni. Főleg, hogy ő egyáltalán nem bűnös. Nem tehet róla, hogy ő ennyire csábító, én pedig ennyire gyenge vagyok. Mikor a hallásom segítségével megbizonyosodtam róla, hogy már biztosan felöltözött, az arcomra komolyságot erőltettem, és megfogadtam, hogy nem fogom őt és magamat többet ilyen veszélyes helyzetbe hozni. Aztán halkan bekopogtam az ajtaján.

- Szabad – suttogta néhány másodperc elteltével.

- Bejöhetek? – kérdeztem halkan, szemlesütve. Arra is felkészültem, hogy kiküld, és végképp elástam magam a szemében a viselkedésemmel.

- Persze – vágta rá azonnal, és felült az ágyában. Hallottam, hogy felgyorsul a szívverése, de nem engedtem a késztetésnek, hogy mellé bújva átöleljem, és álmomba ringassam. Határozottan becsuktam magam után az ajtót, és a sarokba vonultam.

- Csak nem akartam zavarni Belláékat – mondtam, mivel nem halottam a reakcióját, felnézni meg nem mertem rá.

- Ott fogsz állni egész éjjel? – kérdezte halkan.

- Igen – vallottam be. Abban reménykedtem, hogy hamar letudjuk ezeket a tiszteletköröket, és lassan aludni tér.

Hallottam, hogy oldalra fordul, és felpillantottam rá. A kis lámpa fénye megvilágította az alakját. Láttam a testének fekete sziluettjét. A csípője ívét, a hátán szétterülő sötét haját.

Hirtelen ült föl, így csak gyorsaságomnak köszönhetem, hogy észrevétlenül le tudtam sütni a szememet.

- Na jó, megtennéd, hogy leülsz? – kérdezte mérgesen, szíve a megszokottnál gyorsabban dörömbölt, a szeme pedig villogott mikor felpillantottam rá. – Kezdem úgy érezni, hogy épp a személyi testőr szerepét töltöd be – jelentette ki durcásan.

- Jól gondolod – válaszoltam egy-két másodperc szünet után, legyőzve az ingert, hogy teljesítsem a kérését.

- Nem állhatsz ott egész éjjel – jelentette ki még mindig bosszúsan.

- Vámpír vagyok – mondtam ki a nyilvánvalót. Szeme szinte szikrákat szórt mikor rám nézett.

- Én pedig a barátnőd, úgyhogy legyél szíves közelebb jönni hozzám, ha már bemerészkedtél a szobámba – kérte kicsit erélyesebben, és legszívesebben azonnal teljesítettem a volna a kérését, de nem mertem.

- Akarod, hogy kimenjek? – kérdeztem, remélve, hogy nemet mond.

- Nem! Azt akarom, hogy ide gyere hozzám – mondta egy fokkal magasabb hangon.

- Audrey, szerintem jobb, ha tartjuk a távolságot – próbáltam megmagyarázni a viselkedésem okát.

- Nem foglak letámadni, nem tartozom azok közé a nők közé, akik körmönfont ötletekkel elcsavarják a férfiak fejét. Légy szíves, gyere ide! – hangja akaratos volt. Elmosolyodtam rajta, és reménykedve abban, hogy igaza van, és hogy lassan amúgy is aludni fog, leültem az ágy végébe.

- Gondolom, az túl nagy kérés lenne, hogy gyere ide mellém – sóhajtott tehetetlenül.

- Igen, az túl nagy – válaszoltam. Elnéztem a táskáját, láttam, hogy egy fal mellett álló székre terítette a világoskék törülközőjét. Nagyot nyeltem az emlékre, de szerencsére ő nem vette észre.

A szemem sarkából láttam, hogy karba tett kézzel, durcásan néz engem. A viselkedése aranyos volt, de tudtam, hogy nem engedhetek neki, még túl friss volt az elgyengülésem emléke...

- Jasper, kérlek, nézz rám! – sóhajtotta könyörögve. Nem tudtam, mire készül. Nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet lesz elveszni a kék szemeiben. Végül mégis teljesítettem a kérését, és felé fordultam.

A fal, amit automatikusan közöttünk állt, ami nem engedte, hogy érezzem az érzéseit, leengedett. Éreztem a szerelmét, és a vágyakozását is. Talán azért, hogy odamenjek mellé, hogy a közelében legyek. Ami leginkább megdöbbentett, az mégis a félelme volt. Félt, sokkal jobban, mint amit el tudtam képzelni, amit hittem róla. Annyira erősnek mutatkozott. Én hülye pedig a makacsságommal büntettem őt egész nap ahelyett, hogy támogatom, ha már így alakult. A fejemet egy képzeletbeli falba vertem, és reménykedtem, hogy megbocsát nekem.

Sóhajtva felálltam és közelebb léptem hozzá, amilyen lassan csak tudtam. Hagyta, hogy betakarjam és belecsavarjam a takaróba. Majd átölelve őt mellé feküdtem.

- Nem akarom, hogy félj! – szóltam rekedtesen, és a hajába temettem az arcomat.

- Én sem akarok félni…- sóhajtotta elfúlóan. – Sajnálom, hogy megbántottalak, hogy nem hallgattam rád. Sajnálom, hogy csalódnod kellett bennem, sajnálom, hogy nem olyan vagyok, mint amilyennek képzeltél… - sorolta, én pedig nem tudtam mire vélni a szabadkozását, hiszen ő nem csinált semmi rosszat...

- Audrey, ez nem igaz – szakítottam félbe, miközben a szájára tettem az ujjamat. - Nem csalódtam benned. Egyszerűen csak… nem akarom, hogy bajod essen. Sajnálom, hogy olyan csúnyán viselkedtem ma. Ennek ellenére egész nap figyeltelek, hallgattam a szívverésedet az út alatt, próbáltam áttörni a falon, ami felengedett az érzéseid előtt. Sajnálom, hogy elvesztegettem a mai napot úgy, hogy nem veled töltöttem az időt – suttogtam. A vallomástól megkönnyebbültem.

- Sajnálom, hogy okot adtam rá – motyogta az ujjamon keresztül. – De tudod nagyon jól, hogy ez a legjobb megoldás.

- Neked csak emberi memóriád van Könnyebben szelektálod a rossz élményeket – komorodott el hirtelen az arca. Tudtam, hogy nem kellene ezt a témát felhoznom, de talán ezzel meg tudom értetni vele az érveimet. A hüvelykujjammal mintákat rajzoltam az arca bőrébe, miközben beszéltem. – Én tisztán emlékszem a sikolyaidra, az arcodra, mikor ott feküdtél félholtan a barlang kövén… - éreztem, hogy megremeg a teste a szavaimra, és még közelebb húztam magamhoz. – Emlékszem minden apró részletre, és nem csak erre, hanem Alice-re is. Arra, ahogyan felcsaptak körülötte a lángok. Emlékszem az érzésekre is, és nem akarom őket ismét érezni, Audrey. Nem akarom… - csuklott el a hangom, akaratom ellenére.

A szememet nézte, nem tudom, hogy az én tekintetem mit jelentett neki, de azt igen, hogy az övé engem rabul ejtett. Megnyugtatott és megőrjített, elfeledtetve velem a kellemetlen érzéseket. Kiszabadította a kezét a takaró alól, és megsimogatta az arcomat.

- Én sem akarlak elveszíteni, és sem akarom, hogy újabb tragédia történjen. Ezt elhiheted. De nagyon szeretlek, ez nem mentség minden hülyeségemre, de arra talán igen, hogy beleőrülnék, ha valami bajod esne – vallotta be őszintén. Én pont ugyanígy éreztem.

- Tudom… - erőltettem egy mosolyt az arcomra.

- Őrült egy páros vagyunk… - jelentette ki nagyot sóhajtva.

- Még annál is őrültebb – mosolyogtam rá, mert nagyon tetszett a megfogalmazás.

– Ami a fürdőszobában történt… - kezdte egy perc után.

- Nem fog még egyszer megtörténni – szakítottam félbe. Nem akartam beszélni róla, nem akartam, hogy ismét eltörjön belőlem az az állat, amit csak a vágyak vezérelnek.

- Jazz… - kezdett bele.

- Dee-Dee, ebben nem tudsz megrendíteni! Túlságosan nagy veszélyben lennél… Én nem vagyok Edward… ilyenre ne is próbálj rávenni. Nem engedem – hangom magabiztosan csengett, így reméltem, hogy sikerül őt meggyőznöm.

- Hogy hívtál? – nézett rám értetlenül.

- Dee-Dee… - sóhajtottam, és csak ekkor döbbentem rá, hogy most hívtam először az általam választott becenevén. - Rájöttem, hogy már hónapok óta együtt vagyunk, de még nincs beceneved – magyarázkodtam. - Idefele találtam ki az úton. Ha nem tetszik akkor… - kezdtem bele.

Egész úton az Audrey beceneveit latolgattam. A Dree túl rövid volt, míg az Audie Maggie használata alatt van, a Ree pedig madárvijjogáshoz hasonlított a leginkább.

- Nagyon tetszik... – szakította félbe a magyarázkodásomat. Tekintete tele volt melegséggel. - De nincs szükségem becenevekre, hogy elhiggyem, hogy szeretsz.

- Emberibbnek érzem magam ezektől az apró gesztusoktól – vallottam be.

- És az Emma? – kérdezte. – Esme azt mondta, te találtad ki. Miért pont ez? – utalt a névre, amit az okmányaiban használtunk.

- Tudod, alig emlékszem valamire az emberi létemből, de erre az egy névre biztosan. Az édesanyámat hívták Emmának – válaszoltam. Minden név és arc lassan elhalványodni készült az emlékezetemben, de édesanyám neve maradt meg egyedül, és töretlenül. Tisztán..

- Húúúha – súgta. – Köszönöm – mondtam, miközben megláttam könnyektől csillogó szemét.

Meghitt pillanat volt. Ha rajtam múlt volna, így maradtam volna vele az örökkévalóságig. Végül engedve a szervezete szükségleteinek ásított egy nagyot. Elmosolyodtam, látva a bosszúságot az arcán, amiért megtört az idilli pillanatunk.

- Most már aludnod kéne – sóhajtottam, és reméltem tényleg így tesz.

- Itt maradsz? – nézett rám aggodalmasan.

- Igen – mosolyodtam el.

- Nem menekülsz a szoba másik végébe, mikor lehunyom a szemem? – Hangja gyanakvó volt, igyekeztem nem elvigyorodni a hanglejtésén. Simogatás volt a szívemnek minden egyes szava. Szüksége van rám!

- Nem – ráztam meg a fejemet megerősítésképp. – Ígérem. – súgtam mosolyogva.

- Akkor jó – mondta, és továbbra is az arcomat fürkészte. Mit akarhat?

- Most meg mi az? – sóhajtottam remélve, hogy nem lesz semmi extra kívánsága.

- Még jóéjtpuszit sem kapok?- kérdezte kislányosan csengő hangon.

- Audrey… Kicsim, aludj! – nyeltem egy nagyot, eltépve a tekintetem róla.

- Csak egy puszit! Azért, hogy jobban aludjak! – könyörgött.

Belenéztem a szemembe és csintalanul nézett engem, sóhajtva hajoltam közelebb hozzá, és adtam puszit az arcára. A bőre forró volt az illata édes, de igyekeztem nem törődni a csábítással. Szerencsére nem firtatta tovább a dolgot, és megelégedett ezzel.

- Szép álmokat! – sóhajtottam miközben mellkasomhoz bújt.

- Jó éjszakát! – suttogta, és lassan elernyedtek az engem ölelő karjai, majd mély álomba merült. Megtehettem volna, hogy kibújok az öleléséből, de tartottam magamat az ígéretemhez, és még közelebb húztam a testét az enyémhez. Egész éjjel róla álmodoztam éberen, miközben a fülembe hatolt a légzése és a szívverésének édes szimfóniája.