A végzet könnyei – 6. fejezet

Sziasztok!

Láttam, hogy kérdezgettek a friss felől, csak nem akartam előre ígérgetni semmit.:) Így biztosabb volt.:) Remélem tetszik az új dizájn, a bloggeren van egy új fajta sablontervező-használó lehetőség, és bátorkodtam próbálgatni.:) Egyszer élünk felkiáltással!:D (hajnali három van, szóval bocsánat, ha reggelre még nem minden tökéletes, kicsit elfáradtam a csinosítgatásba.:) A hsz határt illetően, most sem adok intervallumot. Remélem fogtok neki annyira örülni, hogy cserébe megajándékoztok néhány sorral::) JAh, és leszögezem NE olvassatok bele a végébe előre!!! A hosszúsági verseny még mindig él.:) Szóval hajrá.:)

Mismouth-szal végül nem tudtam beszélni, remélem nem bánja, hogy felraktam, kaptam több oldalról is segítséget, remélem, nincs benne több, vagy nagy hiba.:) Szóval köszönöm mindenkinek, hogy segített. Zsizsa, neked jó nyaralást, és remélem, még tudunk közben is kommunikálni.:)

Hát akkor jó olvasást drágáim.:) Köszönöm a türelmeteket!:) Írjatok véleményt!

Egy tenyérnyi bátorság ( Audrey szemszöge)

Maggie nagy nehezen elaludt. Lassan két éves már, minél nagyobb annál több türelem kell hozzá, hogy szépen elaludjon. Most én voltam a soros. Seth elment La pushba, Emmett meg gondolom Rosalie-val töltötte az idejét. Így most nekem kellett légből kapott meséket kitalálnom a kiselefántról.

Betakartam és kiléptem az ajtón, még elég kótyagos voltam ahhoz, hogy ne akarjak senkivel se beszélni, csak bebújni a jó meleg ágyamba és követni Mag példáját. Csak későn vettem észre, hogy ott van.

Megijedtem. Nem tőle, hanem a helyzettől, hogy ilyen hamar kínálkozik lehetőség a tisztázásra. Rosalie-nak talán mégis van képessége, vagy csak eléggé ismeri a férfiakat ahhoz, hogy tudja, mit fog cselekedni Jasper egy ilyen helyzetben? Lényegtelen volt már. Ott állt, és a szívem majd kiugrott a helyéről.

- Beszélhetnénk? – kérdezte halkan. Úgy éreztem, hogy a gombóctól, ami a torkomban dobogott, soha többé nem tudok majd megszólalni, de bólintottam belegyezésképp, és beléptem a szobámba. Automatikusan elsétáltam az ablakhoz. Nem hallottam, hogy utánam jött, de ez még nem jelentett semmit, a hónapok alatt megtanultam, hogy amire egyáltalán nem kell figyelmet fordítaniuk, az a halk, és észrevétlen járás.

- Hogy vagy? – suttogta. Ez a kérdés megnyugtatott. Legalábbis a hanglejtése, és a tétovázása azt sugallta, hogy ő sem tudja, hogy hol kezdje. Lehet, hogy mindketten másra gondoltunk, más okból voltunk itt. De itt volt, és pillanatnyilag nem érdekelt más.

- Ezt már ma egyszer kérdezted – válaszoltam automatikusan. Meglepett, hogy az egyre nagyobb gombóc ellenére meg bírok szólalni. - Megvagyok, ahhoz képest... - ahhoz képest, hogy nem tudom, hogy mit mondhatnék még azon kívül, nagyon szeretlek, és eszeveszetten hülyének érzem magamat - fejeztem be a mondatot magamban. Nem mondtam ki hangosan túlságosan gyáva voltam hozzá, túlságosan féltem, hogy elijesztem. .

- Annyira örülök, hogy…- szólaltam meg végül, minden bátorságomat összeszedve.

- Audrey, én annyira… - kezdett bele a mondatába ugyanabban a pillanatban. Hirtelen hátrafordultam a meglepetéstől. Még mindig az ajtónál állt, és engem nézett. Akármennyire szégyelltem magamat az estét illetően, nem tudtam levenni az arcáról a szememet. Annyira elhagyatott volt, aggódó, és összezavarodott.

- Elnézést, folytasd…- szólalt meg.

- Mo-Mondd csak… - akadozva szólaltam meg ismét, vele egyszerre.

Annyira abszurd helyzet volt, hogy egy beszélgetést sem tudtunk elkezdeni. Belekapaszkodtam az ablakpárkányba, és minden gondolatomat elveszítve könyörögve ránéztem.

- Nem, mondd nyugodtan.

- A hölgyeké az elsőbbség - szólt udvariasan. Régies, mégis elragadó szokásnak tartottam mindig is az udvariasságát. Azt a furcsa modort, ahogy járt-kelt a világban. Valahol tudtam, hogy mindannyiukra hat kicsit a modern világ, de most az egyszer bosszantott a lovagias viselkedése.

- Kérlek, mondd előbb te – suttogtam.

– Audrey, gondolkoztam. Ami történt… nem csak tegnap, hanem tegnapelőtt… én… - kezdte akadozva, féltem, hogy megint csak magát fogja hibáztatni mindenért.

- Te?- próbáltam segíteni neki.

- Először is bocsánatot szeretnék kérni tőled. Mindenért. Az én hibám. Sajnálom. – az utolsó szót már- már suttogva mondta ki. Igazam lett. Magát okolja mindenért… mégis az előzményeket tekintve tudtam, hogy nem, ehhez két ember kell. Ezúttal az ablakon néztem ismét kifelé, bár nem igazán figyeltem a tájat. Ez esetben nem tudott érdekelni. Monoton volt és unalmas. Csak arra tudtam várni, hogy folytassa.

- Nem fogok elmenni többet – akarva akaratlanul is sóhajtottam egyet megkönnyebbülésemben. Egy hatalmas nagy kő esett le a szívemről, örültem, hogy megnyugodhatok, hogy itt akar mellettem maradni.- Viszont jobbnak látom, ha tartjuk a távolságot. Legfőképpen miattad - folytatta, és a pillanatnyi örömöm el is illant.

- Jasper nem értelek! – csak azt vettem észre, hogy rákiáltok, és elszakítom a pillantásom az egyhangú fehérségről. – Azt hittem, ezt már tisztáztuk – néztem vele farkasszemet.

- Audrey, én… - próbált valamilyen magyarázatot keresni.

- Nem, végighallgatsz. Nagyon gyerekes, ahogyan viselkedsz. Te vagy a nagy érző, gratulálok. Ennyire nem figyelsz rám? Jasper, tudom, hogy mennyire nehéz neked ez az egész, de nem hagyom, hogy levegőnek nézz, érted? Nem. Hagyom – a szavak, amelyek elhagyták a számat egyre kesze-kuszább formát öltöttek, de láttam a tekintetén, hogy érti, mit mondok.

- Audrey, ezt nem érted – vagy mégsem.

- De nagyon is értem – vágtam vissza.

- Audrey, már akkor is veszélyes vagyok rád, ha csak miattam csinálsz valamit. Én… én… Nem tudod milyen érzés ez nekem – annyira bosszantott, hogy nem bízik magában, hogy nem akar bízni, mikor én megismertem, láttam a szemében a küzdést, a harcra készséget.

- Jasper, erős vagy, nem fogsz megölni. Ebben biztos vagyok. – próbáltam őt meggyőzni.

- Ha csak ez lenne a legnagyobb bajom, talán engednék a kísértésnek. De Audrey, csak négy hónapja, hogy Alice meghalt. Négy hónap alatt nem találhatok helyette mást. Ez… Ez annyira bonyolult. Én szerettem őt – annyira sajnáltam. Láttam rajta, mennyire fogva tartják őt az ellentétes érzései.

- És Ő is szeretett téged – suttogtam.

- Épp ez, ami bonyolítja a dolgot. Azzal, hogy engedek neked, tulajdonképpen az ő emlékét sértem meg vele. Nem szabadna mást szeretnem, Audrey. Túlságosan igazságtalan az egész. –Meg akartam neki mondani, hogy én nem így látom, hogy Alice sem így látja, de hirtelen felemelte a kezét, jelezve, hogy be szeretné fejezni. Így hát hagytam. – Az már csak hab a tortán, hogy egy gyenge pillanatomban megölhetlek. De te sem szerethetsz olyat, aki elfelejtette a volt, halott felesége emlékét ilyen rövid idő alatt.

- Jazz, mindenki tudja, hogy nem felejtetted el őt – mondtam végül röviden.

- De nagyon gonosznak érzem magam, Audrey – suttogta halkan, miközben lehunyta a szemét.

- Nem vagy az! Alice megérti, tudom – bizonygattam, gondolva az álomra.

- Hogyan érthetné meg? – nézett rám reményt vesztve.

Meg akartam őt vigasztalni. Azt akartam, hogy megértse, nem kell utálnia magát ezért. Mindent ösztönösen csináltam. Nem gondolkodtam.

- Mert mondta. Ő mondta – szaladt ki a számon, és bár halkan mondtam, biztos voltam benne, hogy meghallotta.

- Tessék? – aranyszín szemei elkerekedtek.

- Jasper, én tegnapelőtt este, mikor elmentél…- próbáltam nem örültnek tűnni. - Én vele álmodtam, úgy, mint két hónapja. Tudom, hogy hihetetlen az egész és, hogy a halottak nem szoktak megjelenni az emberek álmában, de Alice megjelent – dadogtam.

Láttam a szemében, hogy nem hisz nekem. Láttam, hogy képtelenségnek tarja az állításomat. Talán én is annak tartanám, ha nem a saját álmom lett volna. Ha nem látom a saját szememmel.

Térdre vetette magát. Még sosem láttam ilyen sebezhetőnek. Az arca eltorzult, valósággal vicsorgott.

- Jasper, kérlek, higgy nekem. Alice azt mondta legutóbb, hogy nem haragszik rád és hogy így kellett lennie. Nem csak egy nagy Ő van az életben. Azzal, hogy meghalt, egymást tettük olyanná, amilyenek most vagyunk. Jasper, én nem hazudok. Kérlek, ne nézz rám így – suttogtam. Megijesztett a tekintete. Mintha nem is ő lett volna. Az arca eltorzult, és a szeme fekete lett. Egy pillanatra földbe gyökerezett a lábam, és éreztem, hogy sós könnycseppek csurognak le az arcomon.

Nagyot nyeltem és közelebb léptem hozzá. Talán nem kellett volna tovább játszanom a tűzzel, de be akartam neki bizonyítani, hogy egyáltalán nem veszélyes rám, hogy csak annak hiszi magát. Ha mégis bánt, akkor is megpróbálom. Gyorsan elhessegettem a pesszimista gondolatokat. Még egyet léptem felé. Annyira kétségbeesve és magába roskadva ült a földön, hogy összeszorult s szívem.

Leguggoltam mellé, és megsimogattam még mindig fájdalmas grimaszba torzult arcát. Megrezzent, mikor hozzáértem. Furcsa volt belegondolni, hogy sikerült meglepnem őt. Annyira elveszett a saját gondolataiban, hogy nem vette észre még a szuperképességeivel sem, hogy itt vagyok mellette. A képességei…

Támadt egy ötletem. Bíztam benne, hogy ha a szerelmemet is megérezte, akkor az őszinteségemet is ki tudom mutatni. Lehunytam a szemem és arra koncentráltam, hogy érezze, amit érzek. Sosem tudtam igazán megfogalmazni, hogy hogyan tudtam ilyen tudatosan kontrolálni azt a falat, ami köztünk volt, de csak akarnom kellett.

- Jasper, én nem hazudok. – Láttam a csodálkozást az arcán. Tehát működött. – Alice megjelent álmomban, és tudja, hogy szereted, de nem kell szégyellned magadat amiatt, hogy talán engem is… - végül bizonytalanul nem fejeztem be a mondatot. Láttam a megkönnyebbülést és a bizalmat is a szemeiben, melyek ismét arany színben pompáztak. Mintha az érzései így befolyásolnák a szemszínét is, mintha a benne lévő szörnyeteg - ahogy ő nevezi - így próbálná megmutatni magát teljes valójában.

De most nem láttam mást, csak őt, akit annyira szeretek. Megsimogatta az arcomat. Csak most vettem észre, hogy a könnyeim megállíthatatlanul folytak továbbra is, pedig magabiztos voltam. Ujjával elmorzsolta a könnycseppeket, én pedig belebújtam az arcommal a tenyerébe, mint egy doromboló kiscica.

Nem féltem tőle. Ugyan miért is tettem volna? Tudtam, sosem tudna bántani. Éreztem a jéghideg, márványkemény kezét az arcomon, és tudtam, hogy egyetlen mozdulattal véget vethetne az életemnek. Könnyebben és gyorsabban, mintha én csapnék agyon egy legyet. Mégis ezer százalékig biztos voltam benne, hogy nem bántana.

Aztán elhúzta a kezét. Ez a mozdulat egy pillanat erejéig sokkal jobban fájt, mintha megütött volna, vagy valami más módon felhasználta volna az erejét ellenem. Kinyitottam a szememet. Láttam, hogy félúton megállt a keze, dermedten nézett engem. Majd mégis hagyta leesni a kezét az oldala mellé.

- Sajnálom – suttogta.

Kérdőn néztem rá. Annyira nem illettek ebbe a helyzetbe a szavak, hogy furcsa nyelvezetnek tűnt a beszéd.

- Sajnálom, hogy megijesztettelek – fejtette ki bővebben. – Sajnálom, hogy így alakult.

Meg kellett köszörülnöm a torkom, hogy meg bírjak szólalni. – Ezt hogy… hogy érted?

- Audrey… én … elkövettem a legnagyobb hibát, amit valaha is tehettem volna egy emberi lénnyel. Nem vettem észre, nem akartam észrevenni, hogy ennyire kötődsz hozzám… hogy ennyire fontos vagyok a számodra – jelentőségteljesen nézett rám. Hirtelen felállt a földről, és beletúrt a hajába.

Nem szólt semmit, én is csöndben maradtam. Hallgattam a lélegzését és vártam.

Akkor, ott mintha két tornádó csapott volna össze…

Ehhez tudnám hasonlítani az érzéseinket. Emlékeim szerint Alice halála után volt olyan lelki állapotban, hogy nem tudta befolyásolni a képességét, és gyakran az egész család mély letargiába esett- rajtam kívül- a mély gyásza miatt.

Most is elvesztette az irányítást a képessége felett. Nem hinném, hogy a többiek érezték volna, de én elég közel voltam hozzá, hogy érezzem.

Kétségbeesés, bűntudat, félelem…

Azt kívántam bárcsak segíteni tudnék valahogyan. Nem mozdult. Úgy állt, mint egy szobor a kezét az arcára szorította és próbált kiutat találni az érzelmek áradatából. Emberi agynak felfoghatatlan volt a képessége.

Az érzések annyira különösek. Érzések nélkül megszűnnénk létezni, épp úgy, mint az oxigén, vagy a víz nélkül. Ez tett minket emberekké, hogy valami megmagyarázhatatlan rendszer végett tudunk félni, rettegni, szeretni, szomorúnak vagy boldognak lenni.

Mindent érezni…

De mindenkit érezni, az más…és bárki - vagyis majdnem bárki - érzéseit befolyásolni is hatalmas nagy őrület lehet.

Mélyet sóhajtott.

- Az egy dolog, – kezdte olyan halkan, hogy éppen csak meghallottam - hogy az egész mókuskerék az én hibám miatt indult be. Az én hibám, hogy veszélyeztetem az életedet, az én hibám, hogy nem tudlak megóvni.

Összeszorította a szemét, majd rám emelte a tekintetét. A szemében is ugyanazt láttam, mint amit éreztem.

- Az érzéseid… Audrey, ez nem normális, hogy már csak azzal fájdalmat okozok, hogy elengedem az arcod. Én…- már értettem.

Annyira az ő érzéseire koncentráltam, hogy fel sem tűnt, hogy az a pillanatnyi érzés ugyanúgy átment azon a furcsa csatornán közöttünk, mint a többi.

- Audrey, én valamennyire távol akartam magam tartani tőled és… Őrület az egész.

- Tudom, hogy meg tudnál védeni - mondtam határozottan, direkt nem az óvni szócskát használva. Óvni a gyerekeket szoktál a szülők, a mi kapcsolatunk más volt.

Ismét beletúrt a hajába, láttam, hogy próbál magának fájdalmat okozni, olyan erővel húzta a saját haját.

Aztán megakadt a szeme valamin, mikor elnézett fölöttem. Kihasználva gyorsaságát a polcomnál termett egy fél pillanat alatt. Óvatosan botladozva felálltam a földről, és odamentem hozzá.

A Maggie-től és Seth-től kapott kis kézlenyomatot tartotta a kezében. Nem értettem mi köze van a beszélgetésünkhöz ennek. Reméltem nem Seth-tet fogja felhozni a témában. Hiszen még alig néhány nappal ezelőttig azt hitte, hogy őt szeretem.

- Nézd meg ezt- mondta halkan, bűvölve az aprócska kézlenyomatot. Végigsimított az ujjaival ott, ahol Mag ujjacskái jól kivehetőek voltak. Aztán hirtelen eltűnt mellőlem. A kis kézre fókuszáló szemem elvesztette a pontot, amit nézett, közben Jasper már nem állt mellettem. Hallottam egy apró reccsenést a szoba másik feléből, mintha omlana a vakolat. De szükségem volt még néhány pillanatra, hogy fel tudjam fogni mi történt.

Az ajándék már a polcon volt, az eredeti helyén, ahogy alig néhány perccel ezelőtt is. Körbe néztem a szobában Jaspert keresve. Az ablak mellett állt, és engem nézett. Várt, hogy emberi agyamnak feldolgozható legyen a gyorsasága.

Odasétáltam hozzá. Az arcomat nézte, de nem látott, illetve nem érzett mást, csak összezavarodottságot.

- Most pedig nézd meg ezt - mondta épp olyan halkan mint az előbb, és a falra mutatott. Először nem értettem mire céloz. A fal hófehér volt, mint mindig, első ránézésre nem láttam semmi különbséget. Aztán észrevettem.

A fal volt, ami recsegett - ropogott az előbb. Talán a vakolat is potyogott volna, ha nem lenne ilyen gyors. Jól kivehetőek voltak az ujjai a fehér falban. Mintha a ház építésénél is itt lett volna, és direkt hagyta volna a kézlenyomatát a falon.

De nem… Ez nem volt olyan régi, mint a ház.

Értettem mit akart mutatni. Nagyot nyeltem.

- Ugyanezt meg tudnám csinálni a betonnal vagy az acéllal is – suttogta. Tudta, hogy hatással volt rám a bemutatója. – Nem hinném, hogy én vagyok a legalkalmasabb személy arra, hogy megvédjelek. Ez - mutatott a falra, amit én még mindig megbűvölve néztem – akár az arcoddal is történhetne. Nem úgy vagyok erős, ahogyan te gondolod, Audrey.

Végigsimítottam az ujjaimmal a kézlenyomatán. Éppúgy, ahogy ő is Maggie-én. A kezem túl kicsi volt az övéhez képest.

Hirtelen meghallottam, hogy felszisszen mellettem. Felnéztem rá. A kezemet nézte. Az arca kemény maszk volt. Nem tudtam leolvasni róla semmit. Nem tudtam, hogy mi a baja. Aztán a kezemre néztem. Az agyam próbálta szelektálni a kevésbé jó, és a rossz emlékeket, így nagyon ritkán jutott eszembe az utolsó támadásom - főleg az elmúlt napokban. Pedig még jól látszott, hogy letépték három ujjamról a körmöt. A hetek alatt lassan elkezdett visszanőni, de még nem teljesen. Carlisle néhány hete levette róla a kötést, és azt mondta úgy gyorsabban visszanő, ha szabadon hagyjuk. Nem fájt, de egy külső szemlélő számára még ijesztő lehetett a félig visszanőtt körmöm három ujjamon.

- Ha rám nem hallgatsz, akkor legalább a tapasztalataidra hallgass - mondta még mindig az ujjaimat nézve. Megindult a keze felé, de végül nem ért hozzá. Pedig mindennél jobban szerettem volna, hogy hozzám érjen. Emlékeimből még mindig vissza-visszaköszönt az a fájó üresség, amit éreztem, mikor elengedte az arcomat.

- Sajnálom, hogy nem léptem időben, hogy nem vettem észre, mit indítottam el. Nem kellett volna Seth miatt aggódnom olyan sokáig. Az én hibám, hogy idáig jutottunk. - Megindult az ajtó felé, de félelmemmel ellentétben végül nem ment ki rajta.

- Meg foglak védeni attól az őrülttől - suttogta elkínzott arccal –, nem hagyom, hogy még egyszer hozzád érjen. De én is veszélyes vagyok rád. Mindannyian veszélyesek vagyunk rád. És…

Mondta és mondta. Láttam, hogy mozog a szája, és láttam, ahogy mutogat magyarázat közben, de a szavak nem jutottak el a tudatomig. Egyszerre voltam hálás, hogy még mindig itt van mellettem, bár láttam rajta, hogy legszívesebben kirohanna az ajtón egy-egy pillanatban. Nem is maga miatt, hanem engem féltve. Ugyanakkor mérhetetlenül dühös is voltam rá. Ahogy magát próbálta a legnagyobb veszélynek beállítani, annak ellenére, hogy tudta, megbízok benne. Futottuk a tiszteletköröket, de ő hajthatatlan volt.

Dühös lettem. Ahogy lassan végigpörgettem a beszélgetésünk alatti mondandóját, egyre mérgesebb lettem. Megértettem, hogy félt engem, és meg tudtam érteni, hogy fél saját magától, de dühös voltam, hogy nem érti meg, hogy szeretem.

Ezúttal az én érzéseim csordultak túl.

Észrevette a hangulatváltozásomat, így megtorpant a mondandójában, amiben az én veszélyeztetésemmel kapcsolatos további pontokat vett sorra. Az apró szünetet arra használtam fel, hogy átvegyem tőle a szót.

- Ezt most hagyd abba, de azonnal! - kiáltottam rá. Láttam, hogy megindul felém, hogy lenyugtasson, de ezúttal én emeltem fel a kezemet, hogy leállítsam. – Csak semmi érzelmi befolyásolás, ura vagyok a helyzetnek, ezért légy szíves maradj nyugton, és figyelj rám, hallgass végig, ne forgasd a szemed vagy sóhajtozz tiltakozásképp. Egyszerűen hallgass végig! Kérlek - az utolsó szót normális hangerővel mondtam végül.

Láttam, ahogy visszatartja a lélegzetét, és szoborrá dermed. Nem könnyítette meg ezzel sem a helyzetemet, de legalább végig akart hallgatni.

- Amióta itt vagy… nem hallok mást, hogy te mennyire féltesz engem. Mennyire veszélyes vagy rám, mennyire a te hibád. – Mélyet sóhajtottam – Minden ilyenhez két ember kell, nem veheted a válladra az egésznek a felelősségét. Halhatatlan vagy, szupererős, de ez nem fog menni, ez őrültség! - próbáltam valamennyire csillapítani a köztünk lévő feszültségen. – Jasper én érzem, hogy mennyire megőrjítenek az érzéseid, és segíteni akarok, hogy leküzdd őket, de akkor hagynod kell, hogy segítsek, hogy melletted legyek. A fenébe is, Jazz egyszer hadd mentselek meg én téged valamitől!

Láttam, hogy megrezdül az arca a mentselek szóra. Így tovább folytattam.

- Azt hiszed, nem mentetted, mentettétek meg számtalanszor az életemet az elmúlt időszakban?! Azzal hogy léteztek lehetőséget adtatok a túlélésre. Amikor idekerültem, mikor jöttek a halálhírek, a sok–sok gyász, ha ti, és ha Te nem vagytok, akkor már rég csináltam volna magammal valami megbocsáthatatlant.

Összerezzent az utolsó szavaimra, mert jól értette, mire célzok.

- Az, hogy néhány hete visszahoztatok a halálból… az már csak hab a tortán. Jasper, láttam, akkor, ott, hogy mennyire aggódsz, hogy mennyire féltesz, Még sosem láttalak azodáig annyira kétségbeesettnek. Vagy mikor azt hitted, hogy alszom és elsuttogtad nekem az érzéseidet. Nem vagyok érző, mint te, de utólag - még ha későn is - de össze tudom rakni a dolgokat.

Mély levegőt vettem ismét. - Én hiszek benned, Jasper. Hiszem, hogy meg tudsz védeni mindentől, még magadtól is. De ehhez előbb neked kell bíznod magadban. Ha ez jól esik, kitapétázhatod az egész házat a kézlenyomatoddal, de nem fogsz megijeszteni. Ha jól esik, kidöntheted az összes fát, hogy bebizonyítsd, mennyivel erősebb vagy nálam. Nem fogok félni. Tudom, amióta csak itt vagyok, hogy mennyire különböztök az emberektől. Nem tudsz ilyenekkel megijeszteni, Jazz. Bízom benned! Te őrültségnek hiszed a bizalmat, de nem érdekel.

- Továbbá - a kezemre néztem - amíg ők engem üldöznek, erről mindig eszembe jut az a nap - mutattam a körmömre - akkor is, ha már teljesen visszanőtt. De ezt nem te csináltad, te nem vagy Gregory, hogy ilyen dolgokat művelj velem. Úgyhogy ez a legrosszabb példa arra, hogy bebizonyítsd milyen veszélyes vagy számomra.

- Kérlek, hagyd abba az önostorozást, ez nem a te műfajod, annyira felidegesítettél vele, hogy legszívesebben odamennék hozzád és felpofoználak, hogy fájjon, de tudom, hogy csak azt érném el, hogy januárig gipszben lenne a kezem. De tudd, hogy bármikor megkérhetem Seth-tet vagy Emmettet, szerintem még Bella is rávehető arra, hogy jól seggbe rúgjon helyettem.

Láttam rajta, hogy elfojt egy mosolyt.

- Alice pedig… Szeretted őt és ő is szeretett téged. Tudom nagyon jól. De Jazz ez nem megoldás. Én.. mikor idejöttem, egyszerűen még gondolni sem mertem volna arra, hogy a szerelem lesz az, ami segít kilábalni mindenből. Sosem sejtettem volna, hogy te leszel az, aki már a létezésével esélyt ad nekem túlélni – suttogtam, a szemét lehunyta mikor Alice-ről kezdtem el beszélni.

Tudtam, hogy Alice nevét nem szabad többször felhoznom, tudtam, hogy az Alice okozta bűntudatot muszáj valamennyire enyhítenem. Az álom… Az a valós-valótlan álom talán nem csak útmutatást adott, hanem a feloldozás kulcsát is. Csak a magam módján kell használnom.

- Alice imádott téged, és épp ezért hagyd abba az önvádaskodást. Mindig is szeretni fogod valahol a szíved legmélyén. Tudom. Viszont az az álom…. Lehet hogy a tudatalattim generálta, de túl valóságos volt ahhoz, hogy ne higgyek benne, hogy ne érezzem úgy, hogy megkönnyíti az érzéseimet, a helyzetünket.

- Jasper, az egész egy őrület, ami körülöttem zajlik - folytattam. - Én szeretlek téged, akármit csinálsz, akármennyi érvet hozol fel ellene, én imádni foglak. Úgy érzem, hogy van bennem annyi magabiztosság, hogy tudjam, szerethetlek annyira, mint Ő szeretett téged, sőt, én hálás is leszek neked életem végéig mindenért.

- Nem azt kérem az önmarcangolás nélkülözése mellett, hogy felejtsd el őt. Csak azt, hogy ne félj érezni mást is – folytattam. - Tudom, hogy mindig is a szívedben marad valamilyen formában. Nem tornádó vagyok, ami elpusztítja az emlékeket, vagy az érzéseket, ezek örökre a tieid maradnak, de kérlek, adj helyet nekem is a szívedben. Csak egy nagyon kicsit helyet, hogy tudjam, hogy tényleg tudsz szeretni engem is.

- Audrey - suttogta becsukott szemmel. Most mozdult meg a monológom kezdete óta először.

- Még valami - vágtam gyorsan közbe. Kérdőn pillantott rám.

- Annyit beszéltem arról, hogy mikor idekerültem, mennyi szomorúság ért, meg mennyi ellentétes érzelem volt a levegőben, de egy valamiben száz százalékig biztos vagyok. Tegnapelőtt este, mikor megcsókoltál… soha, de soha nem voltam még olyan boldog. Hihetetlen volt, és … talán egész életemben nem voltam még annyira boldog, mint abban a néhány percben, amikor ott voltál a közelemben, és átöleltél - mondtam, miközben nagyon lassan mellé lépkedtem.

- Jazz, ha tényleg van hely a szívedben nekem, akkor hagyd, hogy boldog legyek. Tudom, hogy te is az voltál. Boldog akarok lenni még egyszer. Nagyon sokszor – helyesbítettem. – Veled.

Végigsimított az arcomon. Összekoccantotta finoman a homlokunkat, és átkarolt. Annyira jó érzés volt, hogy végre ott van mellettem.

- Én is nagyon szeretlek - suttogta.

Muszáj volt felkuncognom a helyzeten.

- Mi az? – kérdezte meglepve, de nem engedett el csak kíváncsian nézett.

- Ez az első alkalom, amikor kimondod, és nem szaladsz el utána – válaszoltam boldogan.

Meglepve nézett rám, majd ő is rám mosolygott. Annyira ritkán láttam az elmúlt hónapokban mosolyogni, hogy ettől a széles mosolytól elszállt minden maradék feszültségem, és csak a felhőtlen boldogság maradt.

A két keze közé vette az arcomat, és én hosszan néztem az aranybarna szemeibe. Aztán lehajolt hozzám, és megcsókolta a homlokomat. Már épp szólásra nyitottam a számat tiltakozásképp, mikor megszólalt.

- Csssssss – mosolygott még mindig szélesen, látva bosszúságomat. A kezei még mindig bilincsbe fogták az arcomat. – Hunyd le a szemed - kérte. Rásandítottam, az arckifejezése komoly volt és magabiztos, olyan, amilyennek a beszélgetésünk alatt egyszer sem láttam.

Lehunytam a szemeimet engedelmeskedve a kérésének. Vártam. Újra éreztem az ajkát a homlokomon, majd az orrnyergemen, az orromon, az orrom tövénél, az arcom minden egyes négyzetcentiméterén. Hallottam hogy halkan felkuncog és a fülemhez csúszott a szája.

- Audrey, lehet, hogy bízol bennem, és örülök neki - belefúrta a fejét a hajamba. – de kérlek, vegyél levegőt!

Megkönnyebbülve sóhajtottam fel, örültem a jó kedvének. Bár valahol még mindig attól rettegtem, hogy kitépi magát a kezem közül, és eltűnik ismét.

Aztán megcsókolt. Minden szorongásom elszállt. Olyan óvatosan mégis intenzíven csókolt, hogy a szívem majd kiugrott a helyéről. Görcsösen kapaszkodtam az ingébe, mert attól féltem, hogy egyik pillanatról másikra elillan. Egy pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy a nagy dühkitörésem közepette ájultam el, és még mindig nem vagyok magamnál. A tudatalattim játszik velem most is.

De az érintése annyira valóságos volt. Ahogy átölelt, ahogy óvatosan, félelemmel és szeretettel telve csókolt, az annyira emberi volt.

Megszakította a csókot, hogy kapjak levegőt. De nem engedett el csak apró mosollyal a szája sarkában fürkészte az arcomat.

- Ugye holnapra nem gondolod meg magadat?- kérdeztem félve.

- Nem - mosolygott még mindig.

- Biztos? – suttogtam, az elmúlt napokra gondolva.

- Ígérem – mondta végül mielőtt ismét megcsókolt.