Nyertes:)

Sziasztok!

Gyors leszek, elég rossz bőrben vagyok szóval nem húzom sokáig az időt felesleges szövegeléssel.:)
A helyzet az, hogy ahogyan elnéztem a hozzászólásokat sikerült két holtversenyben lévő emberkét választanom.:) Ugyanakkora hsz kaptam mindkettőjüktől.:) köszönöm ezúton is.:)
Továbbá azt hiszem kitalálok valami új dolgot, vmi új kedvcsináló játékot vagy valamit.:) Amitől az új olvasóim is szívesen írnak kritikát, valamint a régi olvasóimnak is meg tudom hálálni a hűségüket.:)

A nyertesek:

Mazsolä és Jazzmin

A feladatotok annyi, hogy írjatok nekem egy mailt( madame.truska@gmail.com) , egy kérdésetekre válaszolok, amire am nem válaszolnék a történettel kapcsolatban.:) Ha szeretnétek, lehet ötletelni.:) Valamint elküldöm a fejezetet( bétázatlan v bétázott verziót) a gyorsaságotoktól függően.:)

Várom leveleteket, köszönöm a hozzászólásokat!

Puszi,
Truska

A végzet könnyei – 7. fejezet

Sziasztok!

Íme megjött a fejezet.:):) Remélem, hogy boldog perceket okozok nektek vele, így a nyár közepén, ebben a kánikulában...:D Először is köszönöm szépen A.Katának.:) Nagyon sokat segítettél! Nagyon alapos voltál! és hálás vagyok, hogy így a család mellett is szánsz rám, és a fejezetre időt még hajnalok hajnalán is.:) Köszönöm és köszönöm! Zsizsának is egy hatalmas köszönet jár.:) A nyertessel ( Rita, azaz Büdös könyv(L)) sajnos nem tudtam felvenni a kapcsolatot, ez valószínű a nyár miatt van, és remélem nem bánja hogy nem vártam meg az e-mailét, majd a "nyeremény" ezen részében valahogy meggyezünk. De azért, írj nekem!

Most szeretnék hozzászólás határt is rakni. nyugalom, nem túl nagyot!:D Azért annyira nem ártott meg a meleg.:)

Legyen öt sornál hosszabb, csak azokat számolom bele.:) legyen 20 db hozzászólás( különböző személyektől.:)) , azért húsz , mert gyorsan rápillantottam az előző fejezetre, és ott annyi volt.:) Amint meglesz a 20 kiírom a nyertest ( a leghosszabbat.:)), és remélhetőleg pár napon belül tudom nektek szolgáltatni a fejezetet. Igyekezni fogok, de cserébe ti is adjatok okot, hogy igyekezzek.:)

puszi, Truska

Jó olvasást!

A királylány és a csillag (váltott szemszög)

Jasper

- Negyven másodperce hagytad levegőt venni, öcsi! Csupán a te érdekedben szólok, hogy lassan oxigénre lesz szüksége! – Emmett vidám és kicsit gúnyos hangja annyira nem illett bele a közegbe, amiben lebegtem Audrey-val.

Mindenesetre a hangnak igaza volt. Elhúzódtam tőle. Zihálva kereste a tekintetem, mintha ettől az aprócska mozdulattól épp arra következtetésre jutott volna, hogy világ körüli utazásra készülök. Megnyugtatásképpen megsimogattam az arcát - a mai napon sokadszorra.

Boldog voltam. Hónapok óta nem éreztem ezt a felhőtlen örömöt. Hiába akartam volna tagadni, tudtam, hogy az arcomon elterülő mosoly cáfolhatatlan bizonyítéka a boldogságomnak.

Még Emmett élces megjegyzése sem tudta kedvemet szegni. Boldog voltam, és ezt senki sem vehette el tőlem.

Szabadabbnak éreztem magam. A lelkem megkönnyebbült, a bűntudatom - ami már hetek óta ott lappangott a háttérben - lassan kezdett elhalványulni, bár tudtam sosem fog teljesen eltűnni. Az érvek ez ellen a kapcsolat ellen annyira sziklaszilárdan gyökeret eresztettek a tudatomban, hogy tudtam, egy belső hang mindig is szajkózni fogja a maga igazát, de most a boldogságom elsöpört minden más érzelmet.

Éreztem a torkomat kaparó szomjúságot, és bármily meglepő volt saját magam számára is, kibírtam. Szerettem őt, és épp ezért tudtam, hogy uralkodni tudok magamon és kordában tudom tartani a szörnyemet.

Két órával és tizenhét perccel ezelőtt még nem is gondoltam volna, hogy így fog végződni a beszélgetésünk. Azzal az eltökéltséggel jöttem ide, hogy valamilyen módon meggyőzzem őt ennek az ellenkezőjéről. Végül ő győzött meg engem.

A szavaival, az őszinteségével, a szerelmével, a vágyakozásával, a dühével és a fájdalmával. A szavai még mindig visszhangoztak a fejemben. „... ha tényleg van hely a szívedben nekem, akkor hagyd, hogy boldog legyek.” Én pedig hagytam…

Csodáltam őt, csodáltam, hogy mennyire elszánt, akaratos, és makacs. Minden észérvemet félresöpörve akarta, hogy szeressem.

- Min gondolkozol? – kérdezte előrehajolva az ágyán. Még akkor ültettem le, mikor a negyedik csókunk közben kis híján összecsuklott a kezeim között. Senki sem szaladt be a szobába, hogy megvizsgálja őt, pedig Carlisle és Edward is a házban tartózkodtak. A magas pulzusszámából arra következtettem, hogy csak a gyors szívverése miatt lett rosszul. Bár tudtam, hogy ő ezt korántsem emlegetné rosszullétként. Jól volt nagyon is jól.

Egy szörnyeteg csókolta őt, egy szörnyeteg szerette, mégis talán soha jobban nem volt. Nem ismertem a gyerekkorát, nem ismertem őt négy hónappal ezelőttig, de úgy éreztem, senki sem tette őt még ilyen boldoggá.

Mielőtt válaszolhattam volna, a gyomra nagyot kordult. Összeszorított szájjal, összeráncolt homlokkal ölelte át a hasát, mintha abban reménykedne, hogy így tompítani tudja a hangokat.

Elmosolyodtam és közel hajoltam hozzá. – Jobb lesz, ha eszel valamit, Esme már úgyis fél órája elkészült a vacsorával.

Válaszomra ugyanolyan arckifejezéssel átkarolta a nyakamat, és szinte biztos voltam benne, hogy magában a kis emberi szükségleteit szidja. Nem igazán akaródzott egyikünknek sem megmozdulni.

- Megígérem, hogy nem fogok eltűnni - motyogtam a fülébe, közben léptek halk zaja ütötte meg a fülemet. A személy, aki kiadta a hangot, egy kis bűntudatot és szorongást érzett, miközben az ajtó felé sétált. Éreztem, hogy nem akar minket megzavarni, de a kötelessége hajtja. – Lent várlak - súgtam ismét Audrey fülébe. Ijedten nézett rám. – Carlilse jön, hogy megvizsgáljon.

Lassan lefejtettem a kezét a nyakamról és felálltam. Éreztem a fájdalmas ürességet, amit érzett miközben eltávolodtam az ágytól. Nagyot szusszantva léptem vissza hozzá és adtam egy puszit a szájára. Szélesen elmosolyodott, mikor az ajtó felé fordultam. Fejcsóválva nyitottam ki Carlisle-nak az ajtót. Vidámságomat látva ő is visszamosolygott. Megkönnyebbülten… és… büszkén nézett végig rajtam. Nem néztem Audrey-ra, mikor kimentem mellette az ajtón, mert félő volt, hogy ismét visszatartana.

Miközben emberi tempóban elindultam a konyha felé, sorra vettem a házban uralkodó érzéseket. Esme a konyhában dudorászott. Féltett, de örült is, hogy megoldódni látszódnak a dolgok. Éreztem, hogy Bella is a konyhában van, ő boldogan pakolászott Esme árnyékában.

Edward nyugodtan és könnyeden zongorázott a nappaliban. Aztán megéreztem Emmettéket is…

A nappali felé vettem az irányt. Emmett az egyik fotelben ült Rosalie-val az ölében.

Jake és Seth a sarokban ültek a földön és horkoltak. A falkából felváltva őrjáratoztak a farkasok, és figyelték a terepet, nehogy ismét megjelenjenek Gregory-ék. A kanapén Nessie olvasott mesét Maggie-nek. Emmett vett észre először, boldogan vigyorgott rám és ugyanolyan hangsúllyal szólt hozzám, mint alig néhány perccel ezelőtt.

- Azt hiszem, már csak én vagyok a kivétel. Mi a jó abban, hogy úgy nyalogatod a nyalókát, hogy közben nem veszed le róla a csomagolást?

- Emmett, fejezd be!- szólt Esme, miközben kijött a konyhából. Odajött hozzám és egy puszit nyomott az arcomra – Büszke vagyok rád! – mondta ki azt, amit már amúgy is éreztem.

- De Esme, most miért? – folytatta Emmett. – Én csak kíváncsi vagyok, hogy mi a jó ebben az egészben. Ez valami újfajta sport? Túl kevés izgalomban volt részetek az évszázadok alatt?- kérdezte nevetgélve.

Egy párna repült Emmett felé, amire nem számított, és kellőképpen fejen találta őt. Nessie dobta hozzá nevetve a kanapéról. Biztos voltam benne, hogy Nessie engem akart megvédeni. Ezt bizonyítva pajkosan rám kacsintott. Kicsi kora ellenére nagyon értelmes kislány volt. Most körülbelül hat évesnek látszott, de sokkal többet értett és tudott a világ dolgaiból, mint a vele egykorúnak kinéző gyerekek.

- Emmett, már a reggeli beszólásodért is tartozom neked egy alapos gyepálással. – jegyeztem meg, utalva a csipkelődésére Audrey részegsége miatt.

- Oké - éreztem a feltörő lelkesedését. – Gyere ki a hóra! - mutatott az ajtó fele.

- Nektek most más dolgotok van - hagyta abba hirtelen a zongorázást Edward. A hirtelen csöndre Jacob nagyot horkantva fészkelődött a sarokban, de nem ébredt fel.

- Igen, mennünk kell- állt fel Emmett öléből Rosalie. - Csak téged vártunk, hogy szóljunk, elmentünk. – mondta nekem.

- Fremont-ba?- kérdeztem. Még délelőtt elterveztük, hogy valamelyikünk elmegy abba a városba, ahol Audrey húga nőtt fel, és ahol rejtélyesen eltűnt - legalábbis az emberek számára.

- Igen. - mondta Rosalie. A számításaimmal ellentétben már nem éreztem irányából azt a helytelenítést, amit tőle várnék el. Egyszerűen csak beletörődve várt a feladata elvégzésére. Egy kicsit szomorú lett, mikor a lányokra pillantott. Nehéz szívvel hagyta itt őket még csak pár napra is.

- Megnéztem interneten az időjárást, és úgy néz ki, abban a térségben néhány napig szakadni fog az eső. – mosolygott rám Esme.

- Vigyétek a karperecet! – emlékeztettem őket.

- Már beraktam- mutatott egy kisebb táskára Rosalie. Mellette pedig két bőröndre. – Úgy teszünk, mintha átutazók lennénk, és a fedősztorit majd kitaláljuk útközben.

- Nem értem, mért nem lehetünk FBI ügynökök?! – zsörtölődött Emmett.

- Mert egy öt hónapja történt gyilkosság nem hiszem, hogy az FBI-ra tartozna - csóválta a fejét Rosalie.

- Használjátok ki, hogy lassan jönnek az ünnepek - tette hozzá Edward.

- Jaja, Rose lesz a karácsonyi ajándék a szomszéd bácsinak. – Egy másik párna - Rosalie jóvoltából - ismét Emmett felé repült.

- Nem pont erre gondoltam - mosolyodott el Edward. – Csak az ünnepek közeledtével az emberek vágynak a szabadságra, a családra, közben pedig mindennel el vannak késve, össze vannak zavarodva. Ha most mentek, nem fog nekik feltűnni az érdeklődésetek.

- Mr. Tudom-mi-jár-az-emberek-fejében megszólalt. – vigyorgott Emmett.

- Na jobb lesz, ha elindultok – mondtam ki a végszót.

- Ne má’, még gratulálni akartam Audrey-nak.

- Azt mondtam, menjetek! - szóltam rá a lehető leghatározottabb hangon.

- Jól van, na, jól van, na - ekkor Esme felé fordult. – Maggie-re figyeljetek! Esténként egyre hidegebb van, és ki szokott takarózni! Nehogy megfázzon! - mondta apukásan. Úgy rajongott Maggie-ért, mint még kisbabáért soha.

- Emmett, tudom - mosolygott szélesen és elnézően Esme.

- De ha a farkaska elmegy járőrözni, mindig legyen vele valaki a szobában! Nagyon vigyázzatok rá! – mondta aggódva, miközben egy puszit nyomott Mag arcára és összeborzolta Nessie haját. – és…

- Emmett! – szólt rá Rosalie az ajtóból, ahol a nehéznek tűnő bőröndöt könnyen a hátára vetve várakozott – Még egy szó, és én vezetek!

- Jól van már, asszony! – morgolódott Emmett. De utánarohant.

Hallottuk az élcelődést köztük, majd a halkan beinduló motort.

Nessie mindeközben tovább olvasott. Hallgattam a mesét, és hirtelen lett egy ötletem.

Audrey

Hálát adtam magamban, hogy Carlisle-nak nem volt semmilyen megjegyzése ránk. Biztos voltam benne, hogy az egész család mindent tud. Tudtam, hogy amennyire tudják, próbálják meghagyni a magánszféránkat, de bizonyos dolgok előbb-utóbb mindig kiderülnek ebben a családban, és úgy éreztem, ez a dolog előbb derült ki, mint szerettem volna.

Óvatosan mentem le a lépcsőn Carlisle-lal a sarkamban. Minden nap ragaszkodott hozzá, hogy megvizsgáljon, bár a bordáim már lassan összeforrni látszottak, a lábam pedig gyógyulófélben volt.

A lépcső közepén félve megálltam és lesandítottam.

- Nyugi - jött Bella a konyha felől mosolyogva –, Emmett elment Rosalie-val.

- Elment?- kérdeztem megkönnyebbülten. Nem bírtam volna elviselni még néhány megjegyzést a reggeliek után.

- Igen, elmentek – mosolygott Bella még mindig szélesen.

- Hova? – tettem fel a soron következő kérdést.

- Hosszú, majd később elmesélem – hallottam meg Jasper hangját az ajtóból. Karba tett kézzel állt az ajtónak dőlve és engem nézett. A mosoly még mindig nem tűnt el a szája sarkából. Ettől egy pillanat alatt elfelejtettem, hogy nemrég még Emmett megjegyzései miatt aggódtam. – Carlisle, beszélhetnénk? – fordult végül mégis az apja felé.

- Persze... – válaszolt meglepetten és az emelet felé intve elindult felfele a lépcsőn.

Jasper utána iramodott, mikor mellém ért, egy puszit nyomott a homlokomra és felviharzott a lépcsőn.

Szemlesütve mentem Bella után a konyhába.

Mint később kiderült, az egész család teljesen nyugodtan kezelte a helyzetet. Nem volt itt Emmett, aki néhány csípős beszólással bizonyára megnehezítette volna a helyzetemet. Sem Rose, aki bár beismerte, hogy nincs ellenünk, mégis mintha láttam volna valami olyat a tekintetében, amit máséban nem.

Esme csak egy puszit adott az arcomra, és azt susogta a fülembe, hogy büszke rám. Bella pedig mindentudóan ült az asztalnál és épp Nessie matekpéldáit javította ki lassan és figyelmesen, mint egy emberi anyuka, attól eltekintve, hogy még szupergyorsaságával sem vétett volna egy hibát sem.

Hiába nyugtatott meg a tény, hogy senki sem tiltakozik foggal-körömmel a kapcsolatunk ellen, mégis alig bírtam lenyelni a falatokat.

- Végeztél?- kérdezte Jasper az ajtóból.

- Igen- válaszoltam azonnal, bár valahol tudtam, hogy akkor is ezt a választ adtam volna, ha nem eszem már két hete. A közelsége megnyugtatott. Csak mikor a konyhán átbicegve tartottam felé, vettem észre, hogy két kabátot tart a kezében. Kérdőn néztem rá.

- Nincs kedved egy kicsit kocsikázni velem? – kérdezte apró mosollyal a szája sarkában.

- Mire készülsz?- kérdeztem vissza azonnal még mindig meglepetten.

- Meglepetés – mondta mosolyogva. Felsegítette rám a kabátom, még ott a konyhában.

- Jazz, a Volvo-t elvitték Rose-ék. – hozta a sapkámat és a sálamat is utánunk Bella, Esme szorosan a nyomában jött.

- Carlisle odaadta a kocsit- mutatott felé egy apró kulcsot.

- Akkor vigyázzatok magatokra…- kezdte Bella.

- Igen mami, igyekszem hazahozni tizenegyre. Nem muszáj fennmaradnotok. - kacsintott rá.

- Ne pimaszkodj! – szólt rá Esme kedvesen.

Jasper nevetve kitessékelt a garázsba. Tényleg boldog volt. Engem is boldoggá tett a széles, levakarhatatlan mosolya. Lassan kezdtem megérteni azt a mérhetetlen hálát, ami tükröződött mind Esme, mind Carlisle szemében kimondatlanul. A nagy fekete Mercedeshez vezetett, és kinyitotta nekem az ajtaját. Óvatosan beültem a kocsiba.

- Hova megyünk?- kérdeztem ismét, mikor egy pillanattal később beült mellém.

- Megtudod nemsokára. Csak néhány percet autókázunk.

- Az jó - húztam el a számat és próbáltam kitalálni, hogy miben mesterkedhet.

- Maggie-nek és Nessie-nek köszönd az ötletet – vetette oda félvállról, mikor elindultunk Forks irányába.

- Miért, Mag autókázni akart? – kérdeztem közömbösnek tűnő hangon.

- Majd megtudod – vigyorgott rám. Lenézett a lábamra. – Fáj még?

Egy pillanatra aggódás suhant át az arcán.

- Túlélem. Carlisle azt mondta, hogy az ünnepekre már teljesen rendben leszek – próbáltam megnyugtatni.

Nem szólt semmit, csak az utat figyelte. Mintha egy alagútban száguldottunk volna a kocsival. Az utat szegélyező hófödte fák ijesztően hatottak az alkonyat előtti félhomályban.

- Szóval…- kezdtem volna bele a következő puhatolódzó kérdésembe, mikor hirtelen letért az útról egy buckás erdei ösvényre. Megszeppenve kapaszkodtam az ülésembe, és csöndben ültem, míg néhány perc múlva meg nem állt.

Kinyitotta nekem az ajtót és felém nyújtotta a kezét. – Kicsit sétálnunk kell – tájékoztatott. Összehúztam magamon a kabátot, és a fejembe húztam a sapkámat.

- Most már megmondhatnád, hogy hova viszel – jegyeztem meg.

- Még néhány percig kétségek közt kell hagyjalak - mosolygott az orra alatt, miközben elindultunk egy keskeny ösvényen a fák között. Bosszúsan szusszantottam egyet és a következő percekben a lábam elé tornyosuló hóbuckákra összpontosítottam.

Az ösvény egyre meredekebben lejtett felfelé. Remegve kapaszkodtam a kezébe.

- Mesélj a gyerekkorodról! – mondta egyszer csak, közben pedig utánam kapott, mert majdnem hanyatt estem egy bizonytalan lépés után. Felnéztem rá, összeráncolt homlokkal bizonytalanul átkarolt, hogy még csírájában megelőzze a további eséseket. Egy pillanatra olyan érzésem volt, hogy saját magától félt leginkább nem pedig attól, hogy spárgázok a következő tíz méteren.

- Mit szeretnél tudni? – kérdeztem végül.

- Milyen gyerek voltál?

- Unalmas gyerek voltam, semmi felfüggesztés, vagy beírás. De mégis… - a szemem sarkából láttam, hogy kíváncsian pillant rám. – Egyszer a nővérem dolgozatát adtam be a történelemtanáromnak. Boszorkányokról kellett fogalmazást írni, engem pedig kiakasztott az összes misztikus téma az órákon. Csak ott rontottam el, hogy Kate dolgozata túl emlékezetes volt a tanár számára és rögtön kiszúrta a csalást. A büntetés az volt, hogy dupla hosszúságú dolgozatot kellett beadnom rövid idő alatt. – Jasper felnevetett mellettem. Hangját visszaverték a fák, egy pillanatra összerezzentem.

- Szóval nem szeretted a misztikus dolgokat - kuncogott magában.

- A 17. századi boszorkányüldözések nem tartoztak éppen a kedvenc témáim közé - állapítottam meg – Vámpírokról és alakváltó farkasokról nem szólt a fáma. Akkor lehet, hogy több érdeklődést mutattam volna – szögeztem le.

- Lehet - mondta elgondolkozva. - Milyen voltál kisgyereknek? Még az iskola-előkészítő előtt? – kérdezte ismét kíváncsian.

- Hát akkor még más volt a helyzet. Rossz voltam, vagyis inkább dacosabb. Felmásztam mindenre, amire nem kellett volna, kipróbáltam minden mászókát, amit megtiltottak. Egyszer Kate-tel bújócskáztunk és elbújtam a szekrény tetején – elmosolyodtam az emlékre. – Máig nem tudom megmondani, hogy hogyan másztam fel, de anyu olyan mérges volt rám, hogy közölte, hogy meg kell várnom apát, majd ő leszed. Több órát töltöttem a szekrény tetején. Azt hiszem, attól a ponttól lettem jó kislány.

- Már értem, megtaláltam a gyenge pontodat! Ha túl veszélyes leszel magadra, akkor felültetlek egy fa tetejére. – Grimaszomra hangosan és önfeledten felnevetett, épp úgy, ahogyan az előbb.

Fél percig csöndesen lépkedtünk a hóban.

- Akkor most csukd be a szemedet – suttogta a fülemhez hajolva.

- Jazz, nem akarlak elkeseríteni, de ha becsukom a szemem, növelem az esélyét a nyaktörő akrobata mutatványoknak.

- Audrey, nem akarlak elkeseríteni - utánozta a hanglejtésemet –, de előbb mászol le magadtól egy fáról, mint hogy mellettem nyaktörő mutatványokba keljen kezdened. – Felszusszantottam. – Naaa, kérlek! – hajolt ismét a fülemhez.

A hanglejtésétől kis híján elolvadtam, de továbbra sem tartottam jó ötletnek a csukott szemű közlekedést, főleg a közelségétől kialakuló halmazállapotom miatt.

Végül engedelmesen lehunytam a szememet és erősen a karjába kapaszkodtam. Próbáltam fülelni, hátha meghallok valami neszt, ami elárulja a meglepetésének bármi jelét. Felidéztem, hogy miket játszottunk Maggie-vel az elmúlt napokban. A meséket is végigpörgettem, de nem igazán tudtam egyiket sem elképzelni meglepetésként. Kevés esélyét láttam a hóemberépítésnek vagy a hógolyózásnak, amiket Mag kedvenc meséiben csináltak a gyerekek.

Meghallottam egy apró nyikorgást, mintha egy vasajtót nyitnának ki, ami már hónapok óta be van csukva és a rozsdától ennyire nyikorgó a hangja.

- Még ne less!- súgta a fülembe. – Egy pillanatra maradj egy helyben, azonnal visszajövök - mondta és elengedte a kezemet. Valamilyen reccsenéseket hallottam nem messze tőlem. Egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy remélhetőleg nem ismét az erejével akar ijesztgetni. Aztán megéreztem az érintését az arcomon.

- Rendben, most már kinyithatod - halottam meg a hangját.

Szívdobogásom felgyorsult. Mikor kinyitottam, a szemem el kellett telnie néhány másodpercnek, míg hozzászokott a félhomályhoz. Megdöbbenve néztem körül. Mindenre számítottam, csak erre nem. Egy tenyérnyi játszótér közepén álltam. Néhány hinta és libikóka, egy mászóka, és egy mókuskerék állt a csöppnyi hófödte területen. Még jobban körülnéztem. Ha jobbra fordultam, Forks városát pillantottam meg néhány fa ágai között, ahogy jobban megnéztem egy tucat faág letörve feküdt a földön, talán azért, hogy jobban látszódjanak a város pislákoló fényei. Egy aprócska dombtetőn voltunk, nem tudtam pontosan hol, de láttam a várost elterülni alig egy kilométernyire tőlünk. Aztán balra néztem. Leesett állal, letaglózva néztem a tengert. La Push házai túl messze voltak, de sejtettem, hogy a parton valahol terpeszkedhet el a falu. A horizont alatt lebukott már a nap a felhős ég eltakarta az utolsó sugarait.

Döbbenten, és elvarázsolva álltam a hóban.

- Hűűű - nyögtem ki, bár a látvány sokkal nagyobb lelkesedést követelt, de még mindig le voltam nyűgözve.

Jasper mellettem állt és az arcomat fürkészte. Elmosolyodott a reakciómra.

- Szóval tetszik – állapította meg boldogan.

- Nagyon – suttogtam. – Ez… mesés- leheltem.

A hold lassan kibújt egy felhő mögül, ezüstösen megvilágítva az aprócska területet.

Óvatosan közelebb lépkedtem a libikókához és lesöpörtem a kezemmel róla a havat. Arra számítottam, hogy ez az egész mesevilág az érintésemtől elillan, de ahogy éreztem a kezem alatt lassan rá kellett jönnöm, hogy ez itt mind valóság.

- Nessie találta meg még tavaly nyáron, mikor vadászni mentek. Eléggé eldugott hely.– lépett mellém. – Látod azt? – mutatott a fák közé, ahol sok cserje gyökerezett, az időre való tekintettel csupaszon.

Bólintottam.

- Az is egy ösvény volt, aztán valahogy elfelejtődött ez a hely, Talán a rossz időjárás miatt nem jöttek ide fel az emberek, vagy más oka volt, de az ösvényt belepte az avar, a bokrok, és itt állt ez a játszótér jó sok ideig használatlanul. Aztán Esme segítségével és tanácsaival valamennyire felújítottuk, így használható – Ismét az arcomat kezdte fürkészni. – Majd felhozzuk ide Maggie-t is mikor jobb lesz az idő – ígérte meg.

- És mi köze ehhez Maggie-nek? – utaltam a korábbi célzásaira.

- Mint mondtam, ő adta az ötletet. Egy mesében épp játszótérre vitték a szomorú barátjukat a szereplők - magyarázta.

- Én szomorú vagyok?- kérdeztem vissza azonnal. - És csak egy barát? - tettem hozzá halkan.

Fejcsóválva rám mosolygott. – Nem, már nem vagy szomorú - mondta miközben végigsimított az arccsontomon. - De hetek óta be vagy zárva és szükséged van egy kis friss levegőre és valami újra. Carlisle is szorgalmazta az ötletet. – nézett rám komolyan.

- Értem, de a második kérdésemre nem válaszoltál – súgtam.

- Jaj Audrey, a délutáni csókok nem válaszolták már meg azt a kérdést?- mosolygott rám szélesen.

- Sosem lehetek benne elég biztos - suttogtam.

Aztán ismét megcsókolt. Úgy éreztem, mentem elolvadok kezei között, akár a hópelyhek az ujjaim közt.

- Jobb lesz, ha leülsz - suttogta a számba. Lassan az egyik hintához támogatott. – A mászókákról meséltél, de a hintákról nem – állapította meg, miközben beleültetett az egyik hintába. – Szóval, Miss Hopes, mi a véleménye eme játékszerekről? Milyen emlékei vannak róla? – kérdezte komolyan, bár a félhomályban még mindig láttam a csillogást a szemében.

- Imádtam hintázni. Anyut mindig lefárasztottam egy-egy hintázás alkalmával. Az kiáltoztam mindig, hogy magasabbra-magasabbra! El akarom érni a leveleket a fán! A csillagokat az égen! – emlékeztem vissza mosolyogva.

- Ezen könnyen segíthetek - mondta somolyogva, miközben a láncot becsatolta a hintámon.

- De…- kezdtem meglepve, de félbeszakított.

- Hunyd le a szemed - kérte ma már sokadszorra. Engedelmeskedtem neki. Óvatosan megigazította a fejemen a sapkát meg a sálat. El is felejtettem, hogy a tél közepén vagyunk, és fáznom kellene, de csak boldog voltam, hogy kettesben vagyok vele, a boldogságom pedig melegséggel töltötte meg a szívemet és az egész testemet. – Most, pedig képzeld azt, hogy gyerek vagy, hogy el akarod érni a csillagokat. – megéreztem az ajkát a fülemnél, az illata megtöltötte az egész elmémet. – Én segítek neked elérni - súgta lágyan.

Mikor kinyitottam a szememet, már nem térdelt előttem. A hinta mögé állt és finoman elkezdte lökni. Szinte láttam az arcát magam előtt, hogy retteg, hogy kárt tesz bennem. Egyre magasabbra repült velem a hinta. Én pedig lehunytam a szememet és ugyanolyan boldog nevetésbe kezdtem, mint mikor angyalkáztam az udvaron. Éreztem a hideg téli levegőt a bőrömön. Néztem a városka fényeit. A hintából jól láttam minden apró kis fénysugarat.

Mint aznap, mikor Seth-tel angyalkáztam, éppúgy most sem tudtam megállapítani, mikor kezdtem el sírni, csak arra lettem figyelmes, hogy Jasper ijedten megállítja a hintát és letérdel elém.

- Mit rontottam el?- kérdezte kétségbeesve. A szemei féltéssel és aggodalommal teltek meg. – Megütöttelek? Fáj valamid? Miért sírsz? Fázol?- kérdezte. Meg sem várva a válaszomat, levette a kabátját, és a hátamra terítette. Ösztönösen, mint egy kisgyerek, hüppögve felé nyújtottam a kezemet. Kiemelt a hintából és egy szempillantás alatt ő ült a helyemre, és az ölébe húzott. Megigazgatta rajtam a kabátját, és óvatosan elkezdte a lábával lökni a hintát. Nem olyan magasra és olyan gyorsan, mint az előbb, csak kicsit. Mintha egy hintaszékben ülnénk. A mellkasába fúrtam az arcomat és tovább sírtam.

- Mit rontottam el? – kérdezte ismét, mikor kicsit megnyugodtam.

- Semmit. Boldog vagyok – mondtam, bár a könnyfátyolon át láttam, hogy nem igazán hiszi el ezt a kijelentésemet. – Nagyon szeretlek – súgtam. – Köszönöm, hogy elhoztál ide – Elmosolyodott, most nem olyan szélesen.

- Nem akarom, hogy sírj. El akarom mulasztani a fájdalmadat - mondta magabiztosan.

- Ez nem fájdalom - cáfoltam meg nagyon halkan. Tényleg nem az volt. Bár valahol mindig sajgott a szívem az elvesztett múltamért, de az, hogy itt lehettem vele, kárpótolt mindenért. Úgy éreztem magamat, mint a mesékben, ahol én vagyok az elveszett királylány, aki megtalálta a maga szőke hercegét és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Na jó, kisebb módosításokkal… de valahogy így. Boldogabb voltam, mint valaha. – Látod? - kérdeztem, miközben odasimítottam az arcához a sajátomat. – Elértem egy csillagot. A legfényesebbet.

- Szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek - motyogta a hajamba. Az egész lágy zümmögésként hatott a csendes éjszakában, keze a hátamat simogatta, lábával meg még mindig automatikusan hajtotta kicsit a hintát.

Beszívtam az illatát és lehunytam a szememet.

Nem tudom, mikor aludtam el, hogy hogyan és mikor jutottunk haza, de abban biztos vagyok, hogy álmomban én voltam a legboldogabb királylány hetedhét országban.

Nyertes:)

Sziasztok!

Szóval ezúttal csak egy nyertest hirdetek ki.:) Kicsit szomorú voltam, hogy csak ennyi hsz-t kaptam:( Tudom, hogy nyár van, és mindenki megy mindenfele, meg meleg is van, csak nekem sokat jelentene.:( Na, a remény hal meg utoljára, szóval reménykedek, hogy a következő fejezetnél aktívabbak lesztek.:) Akik, pedig írtak azoknak köszönöm, még ma válaszolok(remélem.:)A nyertesről annyit, hogy amint látjátok A.Kata hozzászólása a legszembetűnőbb terjedelmű, de egy darabig ő helyettesíti a bétámat, szóval ő így is úgyis megkapja a fejezetet.:D Úgyhogy az övét nem számolom bele.:) Remélem nem haragszol érte.:):):)

A nyertes:

Rita, azaz Büdös könyv(L):)

Szóval, amilyen hamar tudsz írj nekem egy mailt.:) (madame.truska@gmail.com)
Kérdezhetsz egyet( bármit a ficcel kapcs), ha van ötleted meghallgatom, plusz elküldöm a bétázatlan fejezetet, ha elég gyorsan írsz.:)

Még valami: A hozzászólok között volt egy olyan hozzászólás ( a negyedik) amit nem írtatok alá, de utalt rá az illető rá, hogy az előtte lévő három hozzászóló egyike( ha jól vettem ki a szavaiból) Szóval, majd kérem jelezze nekem, hogy kicsoda volt tő, akár itt, akár majd a következő fejezetnél,mikor hozzászólást ír.:) És utólag hozzászámolom a terjedelmet.:) Mert ugye terjedelemre megy a verseny.:)

Köszönöm a véleményeket!

puszi,
Truska

A végzet könnyei – 6. fejezet

Sziasztok!

Láttam, hogy kérdezgettek a friss felől, csak nem akartam előre ígérgetni semmit.:) Így biztosabb volt.:) Remélem tetszik az új dizájn, a bloggeren van egy új fajta sablontervező-használó lehetőség, és bátorkodtam próbálgatni.:) Egyszer élünk felkiáltással!:D (hajnali három van, szóval bocsánat, ha reggelre még nem minden tökéletes, kicsit elfáradtam a csinosítgatásba.:) A hsz határt illetően, most sem adok intervallumot. Remélem fogtok neki annyira örülni, hogy cserébe megajándékoztok néhány sorral::) JAh, és leszögezem NE olvassatok bele a végébe előre!!! A hosszúsági verseny még mindig él.:) Szóval hajrá.:)

Mismouth-szal végül nem tudtam beszélni, remélem nem bánja, hogy felraktam, kaptam több oldalról is segítséget, remélem, nincs benne több, vagy nagy hiba.:) Szóval köszönöm mindenkinek, hogy segített. Zsizsa, neked jó nyaralást, és remélem, még tudunk közben is kommunikálni.:)

Hát akkor jó olvasást drágáim.:) Köszönöm a türelmeteket!:) Írjatok véleményt!

Egy tenyérnyi bátorság ( Audrey szemszöge)

Maggie nagy nehezen elaludt. Lassan két éves már, minél nagyobb annál több türelem kell hozzá, hogy szépen elaludjon. Most én voltam a soros. Seth elment La pushba, Emmett meg gondolom Rosalie-val töltötte az idejét. Így most nekem kellett légből kapott meséket kitalálnom a kiselefántról.

Betakartam és kiléptem az ajtón, még elég kótyagos voltam ahhoz, hogy ne akarjak senkivel se beszélni, csak bebújni a jó meleg ágyamba és követni Mag példáját. Csak későn vettem észre, hogy ott van.

Megijedtem. Nem tőle, hanem a helyzettől, hogy ilyen hamar kínálkozik lehetőség a tisztázásra. Rosalie-nak talán mégis van képessége, vagy csak eléggé ismeri a férfiakat ahhoz, hogy tudja, mit fog cselekedni Jasper egy ilyen helyzetben? Lényegtelen volt már. Ott állt, és a szívem majd kiugrott a helyéről.

- Beszélhetnénk? – kérdezte halkan. Úgy éreztem, hogy a gombóctól, ami a torkomban dobogott, soha többé nem tudok majd megszólalni, de bólintottam belegyezésképp, és beléptem a szobámba. Automatikusan elsétáltam az ablakhoz. Nem hallottam, hogy utánam jött, de ez még nem jelentett semmit, a hónapok alatt megtanultam, hogy amire egyáltalán nem kell figyelmet fordítaniuk, az a halk, és észrevétlen járás.

- Hogy vagy? – suttogta. Ez a kérdés megnyugtatott. Legalábbis a hanglejtése, és a tétovázása azt sugallta, hogy ő sem tudja, hogy hol kezdje. Lehet, hogy mindketten másra gondoltunk, más okból voltunk itt. De itt volt, és pillanatnyilag nem érdekelt más.

- Ezt már ma egyszer kérdezted – válaszoltam automatikusan. Meglepett, hogy az egyre nagyobb gombóc ellenére meg bírok szólalni. - Megvagyok, ahhoz képest... - ahhoz képest, hogy nem tudom, hogy mit mondhatnék még azon kívül, nagyon szeretlek, és eszeveszetten hülyének érzem magamat - fejeztem be a mondatot magamban. Nem mondtam ki hangosan túlságosan gyáva voltam hozzá, túlságosan féltem, hogy elijesztem. .

- Annyira örülök, hogy…- szólaltam meg végül, minden bátorságomat összeszedve.

- Audrey, én annyira… - kezdett bele a mondatába ugyanabban a pillanatban. Hirtelen hátrafordultam a meglepetéstől. Még mindig az ajtónál állt, és engem nézett. Akármennyire szégyelltem magamat az estét illetően, nem tudtam levenni az arcáról a szememet. Annyira elhagyatott volt, aggódó, és összezavarodott.

- Elnézést, folytasd…- szólalt meg.

- Mo-Mondd csak… - akadozva szólaltam meg ismét, vele egyszerre.

Annyira abszurd helyzet volt, hogy egy beszélgetést sem tudtunk elkezdeni. Belekapaszkodtam az ablakpárkányba, és minden gondolatomat elveszítve könyörögve ránéztem.

- Nem, mondd nyugodtan.

- A hölgyeké az elsőbbség - szólt udvariasan. Régies, mégis elragadó szokásnak tartottam mindig is az udvariasságát. Azt a furcsa modort, ahogy járt-kelt a világban. Valahol tudtam, hogy mindannyiukra hat kicsit a modern világ, de most az egyszer bosszantott a lovagias viselkedése.

- Kérlek, mondd előbb te – suttogtam.

– Audrey, gondolkoztam. Ami történt… nem csak tegnap, hanem tegnapelőtt… én… - kezdte akadozva, féltem, hogy megint csak magát fogja hibáztatni mindenért.

- Te?- próbáltam segíteni neki.

- Először is bocsánatot szeretnék kérni tőled. Mindenért. Az én hibám. Sajnálom. – az utolsó szót már- már suttogva mondta ki. Igazam lett. Magát okolja mindenért… mégis az előzményeket tekintve tudtam, hogy nem, ehhez két ember kell. Ezúttal az ablakon néztem ismét kifelé, bár nem igazán figyeltem a tájat. Ez esetben nem tudott érdekelni. Monoton volt és unalmas. Csak arra tudtam várni, hogy folytassa.

- Nem fogok elmenni többet – akarva akaratlanul is sóhajtottam egyet megkönnyebbülésemben. Egy hatalmas nagy kő esett le a szívemről, örültem, hogy megnyugodhatok, hogy itt akar mellettem maradni.- Viszont jobbnak látom, ha tartjuk a távolságot. Legfőképpen miattad - folytatta, és a pillanatnyi örömöm el is illant.

- Jasper nem értelek! – csak azt vettem észre, hogy rákiáltok, és elszakítom a pillantásom az egyhangú fehérségről. – Azt hittem, ezt már tisztáztuk – néztem vele farkasszemet.

- Audrey, én… - próbált valamilyen magyarázatot keresni.

- Nem, végighallgatsz. Nagyon gyerekes, ahogyan viselkedsz. Te vagy a nagy érző, gratulálok. Ennyire nem figyelsz rám? Jasper, tudom, hogy mennyire nehéz neked ez az egész, de nem hagyom, hogy levegőnek nézz, érted? Nem. Hagyom – a szavak, amelyek elhagyták a számat egyre kesze-kuszább formát öltöttek, de láttam a tekintetén, hogy érti, mit mondok.

- Audrey, ezt nem érted – vagy mégsem.

- De nagyon is értem – vágtam vissza.

- Audrey, már akkor is veszélyes vagyok rád, ha csak miattam csinálsz valamit. Én… én… Nem tudod milyen érzés ez nekem – annyira bosszantott, hogy nem bízik magában, hogy nem akar bízni, mikor én megismertem, láttam a szemében a küzdést, a harcra készséget.

- Jasper, erős vagy, nem fogsz megölni. Ebben biztos vagyok. – próbáltam őt meggyőzni.

- Ha csak ez lenne a legnagyobb bajom, talán engednék a kísértésnek. De Audrey, csak négy hónapja, hogy Alice meghalt. Négy hónap alatt nem találhatok helyette mást. Ez… Ez annyira bonyolult. Én szerettem őt – annyira sajnáltam. Láttam rajta, mennyire fogva tartják őt az ellentétes érzései.

- És Ő is szeretett téged – suttogtam.

- Épp ez, ami bonyolítja a dolgot. Azzal, hogy engedek neked, tulajdonképpen az ő emlékét sértem meg vele. Nem szabadna mást szeretnem, Audrey. Túlságosan igazságtalan az egész. –Meg akartam neki mondani, hogy én nem így látom, hogy Alice sem így látja, de hirtelen felemelte a kezét, jelezve, hogy be szeretné fejezni. Így hát hagytam. – Az már csak hab a tortán, hogy egy gyenge pillanatomban megölhetlek. De te sem szerethetsz olyat, aki elfelejtette a volt, halott felesége emlékét ilyen rövid idő alatt.

- Jazz, mindenki tudja, hogy nem felejtetted el őt – mondtam végül röviden.

- De nagyon gonosznak érzem magam, Audrey – suttogta halkan, miközben lehunyta a szemét.

- Nem vagy az! Alice megérti, tudom – bizonygattam, gondolva az álomra.

- Hogyan érthetné meg? – nézett rám reményt vesztve.

Meg akartam őt vigasztalni. Azt akartam, hogy megértse, nem kell utálnia magát ezért. Mindent ösztönösen csináltam. Nem gondolkodtam.

- Mert mondta. Ő mondta – szaladt ki a számon, és bár halkan mondtam, biztos voltam benne, hogy meghallotta.

- Tessék? – aranyszín szemei elkerekedtek.

- Jasper, én tegnapelőtt este, mikor elmentél…- próbáltam nem örültnek tűnni. - Én vele álmodtam, úgy, mint két hónapja. Tudom, hogy hihetetlen az egész és, hogy a halottak nem szoktak megjelenni az emberek álmában, de Alice megjelent – dadogtam.

Láttam a szemében, hogy nem hisz nekem. Láttam, hogy képtelenségnek tarja az állításomat. Talán én is annak tartanám, ha nem a saját álmom lett volna. Ha nem látom a saját szememmel.

Térdre vetette magát. Még sosem láttam ilyen sebezhetőnek. Az arca eltorzult, valósággal vicsorgott.

- Jasper, kérlek, higgy nekem. Alice azt mondta legutóbb, hogy nem haragszik rád és hogy így kellett lennie. Nem csak egy nagy Ő van az életben. Azzal, hogy meghalt, egymást tettük olyanná, amilyenek most vagyunk. Jasper, én nem hazudok. Kérlek, ne nézz rám így – suttogtam. Megijesztett a tekintete. Mintha nem is ő lett volna. Az arca eltorzult, és a szeme fekete lett. Egy pillanatra földbe gyökerezett a lábam, és éreztem, hogy sós könnycseppek csurognak le az arcomon.

Nagyot nyeltem és közelebb léptem hozzá. Talán nem kellett volna tovább játszanom a tűzzel, de be akartam neki bizonyítani, hogy egyáltalán nem veszélyes rám, hogy csak annak hiszi magát. Ha mégis bánt, akkor is megpróbálom. Gyorsan elhessegettem a pesszimista gondolatokat. Még egyet léptem felé. Annyira kétségbeesve és magába roskadva ült a földön, hogy összeszorult s szívem.

Leguggoltam mellé, és megsimogattam még mindig fájdalmas grimaszba torzult arcát. Megrezzent, mikor hozzáértem. Furcsa volt belegondolni, hogy sikerült meglepnem őt. Annyira elveszett a saját gondolataiban, hogy nem vette észre még a szuperképességeivel sem, hogy itt vagyok mellette. A képességei…

Támadt egy ötletem. Bíztam benne, hogy ha a szerelmemet is megérezte, akkor az őszinteségemet is ki tudom mutatni. Lehunytam a szemem és arra koncentráltam, hogy érezze, amit érzek. Sosem tudtam igazán megfogalmazni, hogy hogyan tudtam ilyen tudatosan kontrolálni azt a falat, ami köztünk volt, de csak akarnom kellett.

- Jasper, én nem hazudok. – Láttam a csodálkozást az arcán. Tehát működött. – Alice megjelent álmomban, és tudja, hogy szereted, de nem kell szégyellned magadat amiatt, hogy talán engem is… - végül bizonytalanul nem fejeztem be a mondatot. Láttam a megkönnyebbülést és a bizalmat is a szemeiben, melyek ismét arany színben pompáztak. Mintha az érzései így befolyásolnák a szemszínét is, mintha a benne lévő szörnyeteg - ahogy ő nevezi - így próbálná megmutatni magát teljes valójában.

De most nem láttam mást, csak őt, akit annyira szeretek. Megsimogatta az arcomat. Csak most vettem észre, hogy a könnyeim megállíthatatlanul folytak továbbra is, pedig magabiztos voltam. Ujjával elmorzsolta a könnycseppeket, én pedig belebújtam az arcommal a tenyerébe, mint egy doromboló kiscica.

Nem féltem tőle. Ugyan miért is tettem volna? Tudtam, sosem tudna bántani. Éreztem a jéghideg, márványkemény kezét az arcomon, és tudtam, hogy egyetlen mozdulattal véget vethetne az életemnek. Könnyebben és gyorsabban, mintha én csapnék agyon egy legyet. Mégis ezer százalékig biztos voltam benne, hogy nem bántana.

Aztán elhúzta a kezét. Ez a mozdulat egy pillanat erejéig sokkal jobban fájt, mintha megütött volna, vagy valami más módon felhasználta volna az erejét ellenem. Kinyitottam a szememet. Láttam, hogy félúton megállt a keze, dermedten nézett engem. Majd mégis hagyta leesni a kezét az oldala mellé.

- Sajnálom – suttogta.

Kérdőn néztem rá. Annyira nem illettek ebbe a helyzetbe a szavak, hogy furcsa nyelvezetnek tűnt a beszéd.

- Sajnálom, hogy megijesztettelek – fejtette ki bővebben. – Sajnálom, hogy így alakult.

Meg kellett köszörülnöm a torkom, hogy meg bírjak szólalni. – Ezt hogy… hogy érted?

- Audrey… én … elkövettem a legnagyobb hibát, amit valaha is tehettem volna egy emberi lénnyel. Nem vettem észre, nem akartam észrevenni, hogy ennyire kötődsz hozzám… hogy ennyire fontos vagyok a számodra – jelentőségteljesen nézett rám. Hirtelen felállt a földről, és beletúrt a hajába.

Nem szólt semmit, én is csöndben maradtam. Hallgattam a lélegzését és vártam.

Akkor, ott mintha két tornádó csapott volna össze…

Ehhez tudnám hasonlítani az érzéseinket. Emlékeim szerint Alice halála után volt olyan lelki állapotban, hogy nem tudta befolyásolni a képességét, és gyakran az egész család mély letargiába esett- rajtam kívül- a mély gyásza miatt.

Most is elvesztette az irányítást a képessége felett. Nem hinném, hogy a többiek érezték volna, de én elég közel voltam hozzá, hogy érezzem.

Kétségbeesés, bűntudat, félelem…

Azt kívántam bárcsak segíteni tudnék valahogyan. Nem mozdult. Úgy állt, mint egy szobor a kezét az arcára szorította és próbált kiutat találni az érzelmek áradatából. Emberi agynak felfoghatatlan volt a képessége.

Az érzések annyira különösek. Érzések nélkül megszűnnénk létezni, épp úgy, mint az oxigén, vagy a víz nélkül. Ez tett minket emberekké, hogy valami megmagyarázhatatlan rendszer végett tudunk félni, rettegni, szeretni, szomorúnak vagy boldognak lenni.

Mindent érezni…

De mindenkit érezni, az más…és bárki - vagyis majdnem bárki - érzéseit befolyásolni is hatalmas nagy őrület lehet.

Mélyet sóhajtott.

- Az egy dolog, – kezdte olyan halkan, hogy éppen csak meghallottam - hogy az egész mókuskerék az én hibám miatt indult be. Az én hibám, hogy veszélyeztetem az életedet, az én hibám, hogy nem tudlak megóvni.

Összeszorította a szemét, majd rám emelte a tekintetét. A szemében is ugyanazt láttam, mint amit éreztem.

- Az érzéseid… Audrey, ez nem normális, hogy már csak azzal fájdalmat okozok, hogy elengedem az arcod. Én…- már értettem.

Annyira az ő érzéseire koncentráltam, hogy fel sem tűnt, hogy az a pillanatnyi érzés ugyanúgy átment azon a furcsa csatornán közöttünk, mint a többi.

- Audrey, én valamennyire távol akartam magam tartani tőled és… Őrület az egész.

- Tudom, hogy meg tudnál védeni - mondtam határozottan, direkt nem az óvni szócskát használva. Óvni a gyerekeket szoktál a szülők, a mi kapcsolatunk más volt.

Ismét beletúrt a hajába, láttam, hogy próbál magának fájdalmat okozni, olyan erővel húzta a saját haját.

Aztán megakadt a szeme valamin, mikor elnézett fölöttem. Kihasználva gyorsaságát a polcomnál termett egy fél pillanat alatt. Óvatosan botladozva felálltam a földről, és odamentem hozzá.

A Maggie-től és Seth-től kapott kis kézlenyomatot tartotta a kezében. Nem értettem mi köze van a beszélgetésünkhöz ennek. Reméltem nem Seth-tet fogja felhozni a témában. Hiszen még alig néhány nappal ezelőttig azt hitte, hogy őt szeretem.

- Nézd meg ezt- mondta halkan, bűvölve az aprócska kézlenyomatot. Végigsimított az ujjaival ott, ahol Mag ujjacskái jól kivehetőek voltak. Aztán hirtelen eltűnt mellőlem. A kis kézre fókuszáló szemem elvesztette a pontot, amit nézett, közben Jasper már nem állt mellettem. Hallottam egy apró reccsenést a szoba másik feléből, mintha omlana a vakolat. De szükségem volt még néhány pillanatra, hogy fel tudjam fogni mi történt.

Az ajándék már a polcon volt, az eredeti helyén, ahogy alig néhány perccel ezelőtt is. Körbe néztem a szobában Jaspert keresve. Az ablak mellett állt, és engem nézett. Várt, hogy emberi agyamnak feldolgozható legyen a gyorsasága.

Odasétáltam hozzá. Az arcomat nézte, de nem látott, illetve nem érzett mást, csak összezavarodottságot.

- Most pedig nézd meg ezt - mondta épp olyan halkan mint az előbb, és a falra mutatott. Először nem értettem mire céloz. A fal hófehér volt, mint mindig, első ránézésre nem láttam semmi különbséget. Aztán észrevettem.

A fal volt, ami recsegett - ropogott az előbb. Talán a vakolat is potyogott volna, ha nem lenne ilyen gyors. Jól kivehetőek voltak az ujjai a fehér falban. Mintha a ház építésénél is itt lett volna, és direkt hagyta volna a kézlenyomatát a falon.

De nem… Ez nem volt olyan régi, mint a ház.

Értettem mit akart mutatni. Nagyot nyeltem.

- Ugyanezt meg tudnám csinálni a betonnal vagy az acéllal is – suttogta. Tudta, hogy hatással volt rám a bemutatója. – Nem hinném, hogy én vagyok a legalkalmasabb személy arra, hogy megvédjelek. Ez - mutatott a falra, amit én még mindig megbűvölve néztem – akár az arcoddal is történhetne. Nem úgy vagyok erős, ahogyan te gondolod, Audrey.

Végigsimítottam az ujjaimmal a kézlenyomatán. Éppúgy, ahogy ő is Maggie-én. A kezem túl kicsi volt az övéhez képest.

Hirtelen meghallottam, hogy felszisszen mellettem. Felnéztem rá. A kezemet nézte. Az arca kemény maszk volt. Nem tudtam leolvasni róla semmit. Nem tudtam, hogy mi a baja. Aztán a kezemre néztem. Az agyam próbálta szelektálni a kevésbé jó, és a rossz emlékeket, így nagyon ritkán jutott eszembe az utolsó támadásom - főleg az elmúlt napokban. Pedig még jól látszott, hogy letépték három ujjamról a körmöt. A hetek alatt lassan elkezdett visszanőni, de még nem teljesen. Carlisle néhány hete levette róla a kötést, és azt mondta úgy gyorsabban visszanő, ha szabadon hagyjuk. Nem fájt, de egy külső szemlélő számára még ijesztő lehetett a félig visszanőtt körmöm három ujjamon.

- Ha rám nem hallgatsz, akkor legalább a tapasztalataidra hallgass - mondta még mindig az ujjaimat nézve. Megindult a keze felé, de végül nem ért hozzá. Pedig mindennél jobban szerettem volna, hogy hozzám érjen. Emlékeimből még mindig vissza-visszaköszönt az a fájó üresség, amit éreztem, mikor elengedte az arcomat.

- Sajnálom, hogy nem léptem időben, hogy nem vettem észre, mit indítottam el. Nem kellett volna Seth miatt aggódnom olyan sokáig. Az én hibám, hogy idáig jutottunk. - Megindult az ajtó felé, de félelmemmel ellentétben végül nem ment ki rajta.

- Meg foglak védeni attól az őrülttől - suttogta elkínzott arccal –, nem hagyom, hogy még egyszer hozzád érjen. De én is veszélyes vagyok rád. Mindannyian veszélyesek vagyunk rád. És…

Mondta és mondta. Láttam, hogy mozog a szája, és láttam, ahogy mutogat magyarázat közben, de a szavak nem jutottak el a tudatomig. Egyszerre voltam hálás, hogy még mindig itt van mellettem, bár láttam rajta, hogy legszívesebben kirohanna az ajtón egy-egy pillanatban. Nem is maga miatt, hanem engem féltve. Ugyanakkor mérhetetlenül dühös is voltam rá. Ahogy magát próbálta a legnagyobb veszélynek beállítani, annak ellenére, hogy tudta, megbízok benne. Futottuk a tiszteletköröket, de ő hajthatatlan volt.

Dühös lettem. Ahogy lassan végigpörgettem a beszélgetésünk alatti mondandóját, egyre mérgesebb lettem. Megértettem, hogy félt engem, és meg tudtam érteni, hogy fél saját magától, de dühös voltam, hogy nem érti meg, hogy szeretem.

Ezúttal az én érzéseim csordultak túl.

Észrevette a hangulatváltozásomat, így megtorpant a mondandójában, amiben az én veszélyeztetésemmel kapcsolatos további pontokat vett sorra. Az apró szünetet arra használtam fel, hogy átvegyem tőle a szót.

- Ezt most hagyd abba, de azonnal! - kiáltottam rá. Láttam, hogy megindul felém, hogy lenyugtasson, de ezúttal én emeltem fel a kezemet, hogy leállítsam. – Csak semmi érzelmi befolyásolás, ura vagyok a helyzetnek, ezért légy szíves maradj nyugton, és figyelj rám, hallgass végig, ne forgasd a szemed vagy sóhajtozz tiltakozásképp. Egyszerűen hallgass végig! Kérlek - az utolsó szót normális hangerővel mondtam végül.

Láttam, ahogy visszatartja a lélegzetét, és szoborrá dermed. Nem könnyítette meg ezzel sem a helyzetemet, de legalább végig akart hallgatni.

- Amióta itt vagy… nem hallok mást, hogy te mennyire féltesz engem. Mennyire veszélyes vagy rám, mennyire a te hibád. – Mélyet sóhajtottam – Minden ilyenhez két ember kell, nem veheted a válladra az egésznek a felelősségét. Halhatatlan vagy, szupererős, de ez nem fog menni, ez őrültség! - próbáltam valamennyire csillapítani a köztünk lévő feszültségen. – Jasper én érzem, hogy mennyire megőrjítenek az érzéseid, és segíteni akarok, hogy leküzdd őket, de akkor hagynod kell, hogy segítsek, hogy melletted legyek. A fenébe is, Jazz egyszer hadd mentselek meg én téged valamitől!

Láttam, hogy megrezdül az arca a mentselek szóra. Így tovább folytattam.

- Azt hiszed, nem mentetted, mentettétek meg számtalanszor az életemet az elmúlt időszakban?! Azzal hogy léteztek lehetőséget adtatok a túlélésre. Amikor idekerültem, mikor jöttek a halálhírek, a sok–sok gyász, ha ti, és ha Te nem vagytok, akkor már rég csináltam volna magammal valami megbocsáthatatlant.

Összerezzent az utolsó szavaimra, mert jól értette, mire célzok.

- Az, hogy néhány hete visszahoztatok a halálból… az már csak hab a tortán. Jasper, láttam, akkor, ott, hogy mennyire aggódsz, hogy mennyire féltesz, Még sosem láttalak azodáig annyira kétségbeesettnek. Vagy mikor azt hitted, hogy alszom és elsuttogtad nekem az érzéseidet. Nem vagyok érző, mint te, de utólag - még ha későn is - de össze tudom rakni a dolgokat.

Mély levegőt vettem ismét. - Én hiszek benned, Jasper. Hiszem, hogy meg tudsz védeni mindentől, még magadtól is. De ehhez előbb neked kell bíznod magadban. Ha ez jól esik, kitapétázhatod az egész házat a kézlenyomatoddal, de nem fogsz megijeszteni. Ha jól esik, kidöntheted az összes fát, hogy bebizonyítsd, mennyivel erősebb vagy nálam. Nem fogok félni. Tudom, amióta csak itt vagyok, hogy mennyire különböztök az emberektől. Nem tudsz ilyenekkel megijeszteni, Jazz. Bízom benned! Te őrültségnek hiszed a bizalmat, de nem érdekel.

- Továbbá - a kezemre néztem - amíg ők engem üldöznek, erről mindig eszembe jut az a nap - mutattam a körmömre - akkor is, ha már teljesen visszanőtt. De ezt nem te csináltad, te nem vagy Gregory, hogy ilyen dolgokat művelj velem. Úgyhogy ez a legrosszabb példa arra, hogy bebizonyítsd milyen veszélyes vagy számomra.

- Kérlek, hagyd abba az önostorozást, ez nem a te műfajod, annyira felidegesítettél vele, hogy legszívesebben odamennék hozzád és felpofoználak, hogy fájjon, de tudom, hogy csak azt érném el, hogy januárig gipszben lenne a kezem. De tudd, hogy bármikor megkérhetem Seth-tet vagy Emmettet, szerintem még Bella is rávehető arra, hogy jól seggbe rúgjon helyettem.

Láttam rajta, hogy elfojt egy mosolyt.

- Alice pedig… Szeretted őt és ő is szeretett téged. Tudom nagyon jól. De Jazz ez nem megoldás. Én.. mikor idejöttem, egyszerűen még gondolni sem mertem volna arra, hogy a szerelem lesz az, ami segít kilábalni mindenből. Sosem sejtettem volna, hogy te leszel az, aki már a létezésével esélyt ad nekem túlélni – suttogtam, a szemét lehunyta mikor Alice-ről kezdtem el beszélni.

Tudtam, hogy Alice nevét nem szabad többször felhoznom, tudtam, hogy az Alice okozta bűntudatot muszáj valamennyire enyhítenem. Az álom… Az a valós-valótlan álom talán nem csak útmutatást adott, hanem a feloldozás kulcsát is. Csak a magam módján kell használnom.

- Alice imádott téged, és épp ezért hagyd abba az önvádaskodást. Mindig is szeretni fogod valahol a szíved legmélyén. Tudom. Viszont az az álom…. Lehet hogy a tudatalattim generálta, de túl valóságos volt ahhoz, hogy ne higgyek benne, hogy ne érezzem úgy, hogy megkönnyíti az érzéseimet, a helyzetünket.

- Jasper, az egész egy őrület, ami körülöttem zajlik - folytattam. - Én szeretlek téged, akármit csinálsz, akármennyi érvet hozol fel ellene, én imádni foglak. Úgy érzem, hogy van bennem annyi magabiztosság, hogy tudjam, szerethetlek annyira, mint Ő szeretett téged, sőt, én hálás is leszek neked életem végéig mindenért.

- Nem azt kérem az önmarcangolás nélkülözése mellett, hogy felejtsd el őt. Csak azt, hogy ne félj érezni mást is – folytattam. - Tudom, hogy mindig is a szívedben marad valamilyen formában. Nem tornádó vagyok, ami elpusztítja az emlékeket, vagy az érzéseket, ezek örökre a tieid maradnak, de kérlek, adj helyet nekem is a szívedben. Csak egy nagyon kicsit helyet, hogy tudjam, hogy tényleg tudsz szeretni engem is.

- Audrey - suttogta becsukott szemmel. Most mozdult meg a monológom kezdete óta először.

- Még valami - vágtam gyorsan közbe. Kérdőn pillantott rám.

- Annyit beszéltem arról, hogy mikor idekerültem, mennyi szomorúság ért, meg mennyi ellentétes érzelem volt a levegőben, de egy valamiben száz százalékig biztos vagyok. Tegnapelőtt este, mikor megcsókoltál… soha, de soha nem voltam még olyan boldog. Hihetetlen volt, és … talán egész életemben nem voltam még annyira boldog, mint abban a néhány percben, amikor ott voltál a közelemben, és átöleltél - mondtam, miközben nagyon lassan mellé lépkedtem.

- Jazz, ha tényleg van hely a szívedben nekem, akkor hagyd, hogy boldog legyek. Tudom, hogy te is az voltál. Boldog akarok lenni még egyszer. Nagyon sokszor – helyesbítettem. – Veled.

Végigsimított az arcomon. Összekoccantotta finoman a homlokunkat, és átkarolt. Annyira jó érzés volt, hogy végre ott van mellettem.

- Én is nagyon szeretlek - suttogta.

Muszáj volt felkuncognom a helyzeten.

- Mi az? – kérdezte meglepve, de nem engedett el csak kíváncsian nézett.

- Ez az első alkalom, amikor kimondod, és nem szaladsz el utána – válaszoltam boldogan.

Meglepve nézett rám, majd ő is rám mosolygott. Annyira ritkán láttam az elmúlt hónapokban mosolyogni, hogy ettől a széles mosolytól elszállt minden maradék feszültségem, és csak a felhőtlen boldogság maradt.

A két keze közé vette az arcomat, és én hosszan néztem az aranybarna szemeibe. Aztán lehajolt hozzám, és megcsókolta a homlokomat. Már épp szólásra nyitottam a számat tiltakozásképp, mikor megszólalt.

- Csssssss – mosolygott még mindig szélesen, látva bosszúságomat. A kezei még mindig bilincsbe fogták az arcomat. – Hunyd le a szemed - kérte. Rásandítottam, az arckifejezése komoly volt és magabiztos, olyan, amilyennek a beszélgetésünk alatt egyszer sem láttam.

Lehunytam a szemeimet engedelmeskedve a kérésének. Vártam. Újra éreztem az ajkát a homlokomon, majd az orrnyergemen, az orromon, az orrom tövénél, az arcom minden egyes négyzetcentiméterén. Hallottam hogy halkan felkuncog és a fülemhez csúszott a szája.

- Audrey, lehet, hogy bízol bennem, és örülök neki - belefúrta a fejét a hajamba. – de kérlek, vegyél levegőt!

Megkönnyebbülve sóhajtottam fel, örültem a jó kedvének. Bár valahol még mindig attól rettegtem, hogy kitépi magát a kezem közül, és eltűnik ismét.

Aztán megcsókolt. Minden szorongásom elszállt. Olyan óvatosan mégis intenzíven csókolt, hogy a szívem majd kiugrott a helyéről. Görcsösen kapaszkodtam az ingébe, mert attól féltem, hogy egyik pillanatról másikra elillan. Egy pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy a nagy dühkitörésem közepette ájultam el, és még mindig nem vagyok magamnál. A tudatalattim játszik velem most is.

De az érintése annyira valóságos volt. Ahogy átölelt, ahogy óvatosan, félelemmel és szeretettel telve csókolt, az annyira emberi volt.

Megszakította a csókot, hogy kapjak levegőt. De nem engedett el csak apró mosollyal a szája sarkában fürkészte az arcomat.

- Ugye holnapra nem gondolod meg magadat?- kérdeztem félve.

- Nem - mosolygott még mindig.

- Biztos? – suttogtam, az elmúlt napokra gondolva.

- Ígérem – mondta végül mielőtt ismét megcsókolt.