Sziasztok!
Megjöttem a fejezettel!
Bocsánat a késésért, sikerült úgy időzítenünk, hogy a bétáimmal mindannyian egy időben vizsgáztunk.:) A csütörtöki vizsgám sikerült! Köszönöm, hogy gondoltatok rám! Köszönöm a bétáimnak a sok-sok segítséget.:) Zsizsának külön, hogy átadta nekem azt a helységnevet!:)
Ezt a fejezetet küldöm azoknak, akinek még hátravan a szóbeli érettségijük, vagy valamilyen vizsgájuk.
Kommenthatár most nincs! Éppen azért, mert nem tudok frisselni nektek ebben a hónapban. Van még öt vizsgám, ha nem több és egyszerűen nincsen időm írni. A legközelebbi friss júliusban várható, ha minden jól megy július elején, de nem ígérek pontos időpontot. Úgy gondoltam, ezért most nem lenne fair, ha kommenthatárt szabnék meg. Nagyon örülök minden egyes sorotoknak, és remélem, hogy azért bíztatásként írni fogtok nekem! :) Ugye?:)
No, nem húzom az időt, jó olvasást! ( Nem ér a végébe beleolvasni!:P)
Puszi,
Truska
Hamuvá lett múlt ( Jasper szemszöge)
Hallottam, ahogyan Carlisle foga átszakította a bőrét, és megéreztem a vér szagát. Audrey teste hirtelen megfeszült, a szeme pedig kinyílt, miközben benne rekedt a levegő. A szívverése egy hosszú, kínkeserves másodperc erejéig leállt, hogy aztán megháromszorozva lüktetését ismét nekilóduljon.
Carlisle néhány másodperc után elhajolt tőle, és letörölte a szájáról a vért.
Audrey nyöszörögni kezdett, majd egy perc után a nyöszörgése sikításba ment át.
- Jól van, jól van! – csitítgattam, és átöleltem, nem törődve a sebes bőrével.
- El kellene vinnünk innen – sóhajtott Carlile mélyet lélegezve. – Maggie miatt is.
- Hozzátok a mi házunkba! – ajánlotta Bella, aki eddig megkövülten meredt az ajtó felé, ahol Edward eltűnt. Éreztem, hogy igyekszik leküzdeni a kétségbeesését, és ránk koncentrálni. – Annak semmi baja sincs, vagy nem törődtek vele, vagy észre sem vették. Ott tarthatjátok, amíg tart az átváltozás.
Bólintottam, és felnyaláboltam Audrey testét a lepedőbe csavarva. Magamhoz ölelve indultam el vele a ház felé. Minden porcikájával remegett, és hol nyöszörgött, hol sikított.
Ahogy odaértünk, Bella kinyitotta előttem az ajtót, és a paplant felhajtotta, hogy bele tudjam fektetni az ágyukba.
- Majd később visszajövök! - igazította meg rajta takarót Bella.
- Jól van kicsikém, jól van. Csssss! - simítottam ki a haját az arcából. Az ép szemével hosszan nézett a szemembe.
- Fáj… - susogta halkan.
- Tudom, ne haragudj, vége lesz hamar, csak még egy kicsit bírd ki!
- Ne hagyj egyedül - lehelte.
- Itt leszek melletted végig. Veled maradok. Ígérem. Itt vagyok. – csitítgattam, mikor megint nyöszörögni kezdett.
Befeküdtem mellé az ágyba, és hagytam, hogy az ingembe kapaszkodva belefúrja a fejét a mellkasomba. Egy idő után azt vettem észre, hogy ez megnyugtatja, ha átöleltem, sokkal kevesebbet sikított. Végig megnyugtató szavakat suttogtam neki. Próbáltam enyhíteni a szenvedését a képességemmel, de sehogy sem sikerült hatnom rá. A fal ott állt köztünk, és nem tudtam enyhíteni a fájdalmát.
Annyi újszülött átváltozását láttam már, és soha egyiknek sem akartam segíteni. Úgy gondoltam mindig, hogy ez mindenkinek a saját maga harca, de Audrey-t látni, ahogy gyötrődik, megváltoztatta a hozzáállásomat.
Kezemben volt a képesség, hogy csillapítsam a fájdalmát. Persze a testi fájdalmakat én sem tudtam elmulasztani, de a test és az érzések szorosan összefüggenek, és az érzésein keresztül enyhíteni tudtam volna a lángokon. Mégis akármennyire igyekeztem, nem sikerült. Így nem tudtam mást csinálni, mint ott lenni vele, fogni a kezét és visszaszámolni helyette is a másodperceket.
Az idő múlásának követése sosem jelentett nekem gondot. Ezúttal mégis minden egyes másodpercet hosszú óráknak éreztem.
- Jasper… - szólított meg egyszer, mikor kicsit alábbhagyott a nyöszörgése.
- Itt vagyok, drágám. Itt vagyok melletted! – biztosítottam.
- Ölj meg! - nézett rám könnyes szemmel. – Kérlek, ölj meg!
Döbbenten néztem a szemébe. Déja vu érzésem volt. Hosszú hónapokkal ezelőtt, mikor egy alkalommal vigasztaltam, ugyanezt kérte tőlem. Akkor sem tudtam elképzelni, hogy hogyan hiheti, hogy bántani tudnám, most is meglepett a kérése.
- Ne! Audrey, ne beszélj butaságokat! – kérleltem őt és simogatni kezdtem az arcát.
- Nagyon fáj! – sírta.
- Tudom – válaszoltam, és ezúttal a fél karomat odaadtam volna érte, hogy elmulaszthassam a fájdalmát.
- Nem bírom elviselni, kérlek, Jasper! – könyörgött.
Egy pillanatra elgondolkoztam, hogy tényleg jogom van-e a sorsa felett dönteni? Hagyni őt szenvedni? Aztán rá kellett jönnöm, hogy ő mindvégig szerette volna ezt a megoldást választani. Annyi minden következménye lett annak, hogy Carlisle megharapta… nem szabad most feladnom. Ezt Audrey sem akarná.
- Nem, Audrey ne kérj ilyet tőlem! Át fogod vészelni, itt vagyok melletted, itt vagyok, szeretlek! Itt vagyok. Szeretlek. Szeretlek – öleltem át. – Figyelj, Audrey, nézz rám! – fogtam meg az arcát. Megvártam, amíg rám fókuszál és csak akkor folytattam. - Engedd le a falat köztünk. Tudom csillapítani a fájdalmadat, csak engedned kell, hogy érezzelek.
Hosszú pillanatokig nem történt semmi, aztán egyszer csak hirtelen gyomron vágott az érzéseiből áradó fájdalom. Elakadt a lélegzetem tőle, de megpróbáltam csillapítani. Szemében hirtelen csillant a felismerés, és amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tűnt el a fájdalom.
- Ne… neked ne… - suttogta.
- Csak segíteni akarok...
- Neked ne fájjon – sírta. – Ne haragudj! Ne haragudj!
- Dehogy haragszom, de engedd, hogy segítsek!
A fejét csóválva, szipogva a vállamba temette a fejét. Ezek után nem kérte tőlem, hogy öljem meg, vagy csillapítsam a fájdalmát.
Egy hosszú kínkeserves éjszaka után. Carlisle lépteit hallottam közeledni.
- Hogy van? – kérdezte, mikor belépett a szobába.
- Épp most haldoklik, hogy lehetne? – kérdeztem, de amint kimondtam, megbántam. – Sajnálom, csak annyira tehetetlennek érzem magamat.
- Tudom, én is emlékszem, mennyire borzalmasan éreztem magamat, mikor Esme kezét fogva vártam, hogy vége legyen az átváltozásának. Lehet, hogy ez nem vígasztal, de vége lesz ennek is.
- Áldani fogom a percet, mikor vége lesz – sóhajtottam.
- Megnézném a sebeit - kérte. Megpróbáltam lefejteni magamról Audrey kezeit.
- Ccssss. Csak Carlisle az. Megnéz téged. Itt maradok – magyaráztam neki, mikor kétségbeesve még jobban belém kapaszkodott. Carlisle belevilágított a szemébe, megnézte az arcát, majd a kezét is.
- Szépen gyógyulnak a sebei szerencsére. Mire vége lesz ennek az egésznek, teljesen el fognak múlni – állapította meg végül.
- Az jó – sóhajtottam. - Carlisle, köszönöm, amit értünk tettél.
- Ez természetes.
- Sajnálom, hogy csalódnod kellett bennem, hogy nem voltam rá képes – kértem bocsánatot.
- Jasper, a fiam a vagy. Nem vártam el, hogy te tedd meg. Büszke vagyok rád az eddigiek miatt is.
- De nekem lett volna kötelességem őt átváltoztatni.
- Nem ettől függ. A lényeg, hogy szereted, és most is itt vagy mellette. Az is hatalmas dolog, hogy eddig is legyőzted a szomjúságodat Audrey jelenlétében – ült le az ágy szélére, miközben Audrey hirtelen felsikított fájdalmában.
- Nagyon nehéz lehetett neked megtenni - gondoltam arra, hogy mekkora küzdelem lehet abbahagyni a vér ivását, egy korty után.
- Nem nehezebb, mint elveszíteni két családtagomat is – válaszolta. – Emiatt ne aggódj. A jövőre kell koncentrálnunk.
Feszültséget éreztem Carlisle felől, attól a pillanattól kezdve, mióta belépett a szobába.
- Valami baj van? – kérdeztem rá végül.
- Költözünk - mondta ki, ami a szívét nyomta.
- Ez sejthető volt. És tudjátok már hova?
- Williams Lake-be. Messze van Forkstól, de a farkasok számára is elérhető távolságban.
- Furcsa lesz mindent itt hagyni. Annyi minden történt…
- Igen, itt éltünk majdnem 6 évet. Jasper, ezeket neked akarom adni – váltott témát és egy kulcscsomót vett ki a zsebéből.
- Mi ez?
- Az oregoni házunk kulcsai – nézett rám jelentőségteljesen.
- A nemzeti parkban?
- Igen. Tudom, hogy messze van, de ha szükség lesz rá, az eljutást is intézem. Persze, csak ha szükségét érzed ennek – tette hozzá.
- Rendben. Köszönöm a lehetőséget – néztem rá hálásan.
- Még Bellának készítettük el, arra az esetre, ha nehezen kezelhető lenne – emlékeztetett a több mint másfél évvel ezelőtti eseményekre.
- Emlékszem –bólintottam. – Gondolod, hogy Audrey-nak szüksége lesz rá?
- Talán… Sosem lehet tudni, hogy ki, hogy reagál rá. Fel kell készülnünk minden eshetőségre.
- Féltem őt. Félek, hogy nem lesz önmaga, hogy valami olyat tesz, ami majd kísérti egész életében - fakadtam ki. Csak ekkor gondoltam bele a másik lehetőségbe. Mi van, ha Audrey a nomád életmód mellett dönt? Ha nem akar visszajönni?
- Ez benne van a pakliban, de reménykedjünk a legjobbakban.
- Reménykedjünk – ismételtem, miközben az arcát néztem.
- Jasper, ugye azt tudod, hogy akármi is történjen, visszavárunk titeket?
- Igen. Vissza fogunk jönni – biztosítottam.
- Rendben. Megyek, intézem a költözést, majd még jövünk.
Bólintottam, ő pedig magamra hagyott az aggasztó gondolataimmal.
A következő órákban Audrey sikításai gyakoribbak lettek, és a közelségem sem segített már, hogy lecsillapítsam őt. Tehetetlenül öleltem át, reménykedve, hogy hamarosan vége lesz ennek az egésznek.
- Bejöhetek? – csengett Bella hangja az ajtóból.
- Persze – súgtam, miközben Audrey ismét görcsösen összerándult fájdalmában.
Bella egy adag ruhával a kezében lépett be a szobába és együttérzően nézett ránk. – Már nincs sok hátra - sóhajtott, miközben a ruhakupacot lerakta az ágy végébe.
- Mennyi idő telt el már? – kérdeztem, bár magam is sejtettem a választ.
- 39 óra. A felén már túl vagytok – próbált biztatni. Közelebb lépett és odahajolt Audrey-hoz. – Hallod Audrey, a felén túl vagy! Nemsokára vége, csak kicsit tarts ki! – suttogta neki. Audrey valószínűleg hallhatta és megérthette a szavait, mert látszott rajta a megkönnyebbülés. – Én az átváltozásom alatt állandóan azt akartam tudni, hogy mennyi idő van még. De senki sem tudta, hogy magamnál vagyok, így nem is mondták ki hangosan sose – magyarázta.
- Köszönöm, hogy nem hagytad, hogy lebénítsák – mondtam ki hangosan azt, amit már korábban meg kellett volna tennem.
- Nem akartam rosszat Audrey-nak, így is eleget szenvedett. Meg előbb-utóbb úgyis kiderült volna a titkom – hajtotta le a fejét szomorkásan. Még mindig éreztem felőle a bűntudatot és a kétségbeesést.
- Edward? – kérdeztem.
- Nem szól hozzám. Mármint nincs lehetősége sem hozzám szólni, mert elment Esmével Williams Lake-be a ház ügyeit intézni, és felmérni a terepet – magyarázta. - Menekül előlem.
- Nem rád haragszik, hanem magára.
- De Jasper, ez annyira nagy butaság, hiszen a fájdalom velejárója ennek. Nem érezheti magát rosszul emiatt. Én ettől még ugyanúgy szeretem őt, és megérte a fájdalom azért, amim lett azzal, hogy vámpír vagyok – fakadt ki kétségbeesve. Egy adag nyugalmat küldtem felé, mire hálásan nézett rám. – Te is emészted magad, hogy nem tudsz rajta segíteni, ugye? – kérdezte.
- Bármit megtennék, hogy átvállalhassam a fájdalmát. Szeretem őt. Nem akartam soha, hogy szenvedjen – sóhajtottam.
- Jasper, tudod, sosem hittem volna, hogy te is belekerülsz ebbe a szituációba, és hogy ilyen jól fogod kezelni a dolgot. Büszke vagyok rád, hogy volt erőd harcolni.
- Én sem hittem volna – simítottam ki egy kósza tincset Audrey arcából.
- Audrey-nak hatalmas szerencséje van, hogy itt vagy neki. Már múlnak a sebei, gyönyörű lesz – jelentette ki mosolyogva.
- Emberként is gyönyörű volt – ellenkeztem.
- Igen, az – mosolygott Bella. - Jasper, át kellene menned a nagy házba – váltott hirtelen témát, miközben a ruhákért nyúlt. Mintha eddig is csak a megfelelő pillanatra várt volna.
- Nem megyek! Nem hagyom itt! – ráztam meg a fejemet.
- Van odaát egy-két dolog, ami nem tűr halasztást – magyarázta. – Maggie-nek szüksége van rád – tátogta, nehogy Audrey meghallja a szavait. – Össze is kellene pakolnod a holmiijaidat a költözéshez. Audrey-ét már én összepakoltam – mondta normális hangnemben.
- Megígértem neki, hogy vele maradok – szorítottam még jobban magamhoz.
- Csak néhány percről lenne a szó. Én itt leszek vele. Átöltöztetem addig. Csak negyed óra, Jasper. Kérlek. Nem lesz semmi baja – ígérte Bella.
Sóhajtva lefejtettem magamról Audrey kezeit. Igaza volt. - Visszajövök nemsokára. Addig Bella itt lesz veled. Visszajövök, szerelmem – nyugtatgattam, mikor ijedten kapott utánam. – Visszajövök.
Az ajtóból még aggódva néztem vissza rá. – Menj, nem lesz semmi baj! – szólt utánam Bella elnézően, majd kiléptem az ajtón, és elindultam a ház felé.
A ház előtt megtorpantam. Nem számítottam ekkora mértékű pusztításra. Nem gondoltam volna, hogy ekkorra kárt okoztak azok a kis lángok. Romos állapotúvá tették a házat. Bentről a többiek hangját hallottam, és Maggie sírását. Még be se léptem a házba, de Seth megtört tekintetével találtam magamat szemközt. Maget tartotta a karjában. A kicsi arca vörös volt a sírástól. Egyszerre éreztem felőle kétségbeesést, félelmet és hiányt. Audrey miatt volt ilyen. Csak azt látta, hogy bántják Seth-et és Audrey-t, de mikor felébredt, csak Seth volt vele. Nem csoda, hogy megijedt, hogy hol lehet Audrey.
- Segíts! – szólalt meg Seth, mikor ezzel egy időben a kicsi felé nyúltam, hogy átvegyem őt tőle.
- Óóódjiiiiii! – sírta a kislány egyre.
Egy perc múlva már pislogva a vállamra hajtotta a fejét, és elaludt.
- Köszönöm! Tegnap még meg tudtam őt nyugtatni azzal, hogy Audrey jól van. De ma már látni akarta. Órák óta sír – magyarázta Seth még mindig remegő hanggal. Nyugalmat küldtem felé is, mire hálásan nézett rám.
- Most egy darabig nyugodt lesz. Hogy utána mi lesz, azt ne kérdezd – sóhajtottam, miközben visszaadtam neki Maget. – Bízzunk a legjobbakban.
- Köszönöm. Audrey hogy van?
- Szenved – válaszoltam tömören.
- Nagyon sajnálom, hogy nem tudtam őket megvédeni – nézett rám Seth bűntudatosan.
- Nem a te hibád. Nekem sem kellett volna itt hagynom őt. Köszönöm a dolgot a lepedővel. Olyat tettél, amire mi nem lettünk volna képesek – hálálkodtam.
- Ez természetes. Jasper, nekem Audrey nem fog változni a szememben attól, hogy vámpír lesz. Ugyanúgy a barátom marad – jelentette ki őszintén.
- Ennek örülni fog – biztosítottam. - Megyek, összepakolok és visszamegyek hozzá. Maggie-t jobb lenne, ha levinnétek La Pushba. Biztos, ami biztos.
- Rendben. Meglesz!
- Maggie hogy van? – támadt nekem Emmett odafönt. Meglepett, hogy már itthon van, és nem értettem, hogy mért nem Mag mellett szobrozik odalent.
- Te meg mit keresel itt? – kérdeztem meglepve.
- Tudod, Gregék után mentem, mikor minden a feje tetejére állt, és… - elővette a háta mögül a kezét. A bal karján egy hatalmas nagy seb éktelenkedett. Égési seb volt.
- Mi történt? – kérdeztem hápogva. Az elmúlt napokban nem is gondoltam a többiekre, hogy esetleg veszélyben lehetnek, vagy bajuk eshetett. Teljesen lefoglalt Audrey állapota.
- Csak történt egy kis baleset. Mikor majdnem elkaptam, odakozmált engem és lelépett. De semmiség – magyarázta.
- Semmiség? Ez neked semmiség? Meg is ölhetett volna! – méltatlankodott Rosalie.
- Drágám, ne aggódj, tényleg nem nagy cucc – legyintette őt le Emmett.
- Ne aggódjak? Ne aggódjak? Egyik pillanatról a másikra azt veszem észre, hogy eltűntél, és mikor utánad megyek, ezt látom – mutatott a sebre.
- Hogy van Maggie? – tért a tárgyra Emmett, figyelmen kívül hagyva Rosalie szavait. – Rose nem engedett le hozzá, mondván, hogy csak megijedt volna a sebemtől – morgolódott bosszúsan.
- Így is meg volt ijedve szegény. Ha te, a nagy legyőzhetetlen maci is bebizonyítod, hogy nem vagy az, akkor ne hidd, hogy nem esik kétségbe még jobban! – ellenkezett Rosalie.
- Jobban van – nyugtattam őt, válaszolva a kérdésére. – Nagyban függ az állapota attól, hogy Audrey-nak mennyi ideig kell távol maradnia tőle.
- Mit gondolsz, sok ideig? – nézett rám aggódva.
- Nem tudni, reméljük nem – sóhajtottam. – Megyek, pakolok, és vigyázz magadra – néztem a sebére.
- Már legalább én is büszkélkedhetek sebhellyel, nemcsak te! – jelentette ki kihúzva magát, mire elvigyorodtam.
A szobánk nagy százalékban megégett. A könyveim nagy hányada is menthetetlen volt. Egyedül azok a példányok élték túl, melyek a polcom hátsó részében voltak. Elmosolyodtam egy emléken, ami még Alice-hez kötött. Ő győzött meg, hogy rendezzem így a könyveimet. „Minek annyi könyvespolc?” – kérdezte karba tett kézzel. Mosolyogva gondoltam vissza rá. Furcsa volt, mert valahol mélyen éreztem az ürességet, amit a hiánya okozott, de már együtt tudtam vele élni.
A holmiijaimat két perc alatt összeraktam. Egy táskába összeszedtem néhány ruhát is, és gyorsan átöltöztem. Emlékeztem Alice első kirohanására az öltözködésemről. Kijelentette, hogy nem akar többet ugyanabban az ingben látni másnap, és hogy ő majd kézbe veszi a ruhatáramat. A táskámat és a dobozokat leraktam a szoba ajtajához, bízva benne, hogy költözésnél majd megtalálják.
Elindultam a lépcső felé, de megtorpantam még Alice szobája előtt. Minden szénné égett, az egész berendezés. A mi szobánk még lakható volt ehhez az állapothoz képest. A falak szürkék voltak, az ablakokra is vastag por tapadt. Ha becsuktam a szemem, pontosan fel tudtam idézni, hogyan sütött a vidámság erről a szobáról. Mintha a múltam ezzel együtt is hamuvá lett volna. Már nem tudtam ide menekülni, ha gondolkozni akartam, nem várhattam valami jelre, hogy tudjam, Alice velem van. Vége volt. Már épp ki akartam lépni az ajtón, mikor egy összedőlt polc alatt megláttam valamit. Egy rózsaszín ruhás rongybabát angyalszárnyakkal. Ez volt az ajándékom Alice-nak az első karácsonyunkkor. A baba túlélte a tüzet, minden mással ellentétben. Magamhoz ölelve kiléptem a szobából, visszamentem a táskámhoz, és beleraktam a kis angyalt. Csak hogy egy kis tárgyi emléket ténylegesen magammal vigyek.
Sietni akartam vissza Audrey-hoz, de tudtam, hogy ha átváltozik, magammal kell vinnem őt vadászni, és utána már nem jövünk vissza ide többet, hanem az új házunk felé vesszük az irányt. Így hagytam pár percet magamnak, hogy ellepjenek az emlékek.
Elhaladtam a szoba előtt, ami eredetileg Edwardé volt, majd Audrey-é, a hamutól kirajzolódtak az ajtó erezetei. Ezt bámultam, azon az estén tétován, mikor Audrey nem engedett be magához. Végül csak azzal tudtam bebocsátást nyerni, hogy megfenyegettem, bemászom az ablakon.
Carlisle szobája azt jutatta eszembe, mikor Audrey lerészegedett miattam, és átesett a küszöbön. Mikor kinéztem az ablakon, megláttam a tisztást, ahol Bella legyőzte szkanderben Emmetett. A lépcsőn lesétálva eszembe jutott, hogy itt ment le édesapjával karöltve Bella az oltárhoz, és itt esett le Audrey is Alice halálának napján. Odalent megláttam egy gyertyatartót elgurulva a földön, egy ilyen volt- vagy talán pont ez- amit Audrey önvédelmi eszköznek használt és nekem esett mikor megijesztettem, miután visszatértem. Az egyik szekrény behorpadt kicsit, mert Emmett túl nagy hévvel kergette Maggie-t és nekiment, leverve ezzel pár virágot is.
Sok-sok emlék… ami ehhez a házhoz kötött. Megtanultam, hogy sehol se eresszek gyökeret, hiszen minden olyan múlandó, de itt túl sok minden történt. Kibővült a családunk két taggal is, majd elvesztettem Alicet, és megtaláltam Audrey-t. Elvesztettem mindent, és ezek után kaptam egy új esélyt, egy reményt.
- Jasper! Hahó! Minden oké? – vágott hátba Emmett. Én pedig úgy éreztem, mintha egy álomból ébredtem volna fel. Egy fél másodperc erejéig meglepetten néztem körbe.
- Persze, csak elgondolkoztam – magyaráztam.
- Nem láttad Richardot? – kérdezte elgondolkodva Emmett.
- Nem La Push-ban van? – kérdeztem vissza, miközben próbáltam figyelni, hátha meghallom a szívverését valahonnan.
- De, csak elhozták ide, hogy összepakolja a cuccait. - dőlt az ajtófélfának Emmett, és idegenkedve nézett a sebes kezére - Sehol sem találom, mintha a föld nyelte volna el.
- Ó hogy az… - haraptam el a mondatot. - Tudom, hol van! – És otthagyva az értetlen bátyámat kivágódtam az ajtón.
Ez volt a legjobb lehetőség számára, hogy Audrey közelébe férkőzhessen. Mért nem gondoltam erre? Bosszúsan torpantam meg Belláék háza előtt, bentről kiszűrődött Bella határozott hangja, és Richard izgatott szívverése.
- Menjen innen! Semmi keresnivalója itt! – kiabálta a sógornőm.
- A lányom, jogom van látni őt! – vetette ellen Richard.
- Mi folyik itt? – léptem be az ajtón. Audrey apja láthatóan meglepődött a megjelenésemen, de nem hátrált meg. Határozottan és kíváncsian tekingetett a lánya felé.
- Eljöttem megnézni a kislányomat – jelentette ki önelégülten.
- Menj innen! – nyöszörögte Audrey.
- Az apja vagyok – ismételte Richard, mintha ez feljogosítaná mindenre.
- Azt hiszem, az erre való jogát már rég elvesztette. Mi az a kezében? – néztem az összezárt ujjaira.
- Csak mintát akartam venni – nyitotta ki az ujjait, és megláttam a tűt és a kémcsövet a kezében, amit valószínűleg Carlisle felszerelése közül vett el.
- A lánya nem kísérleti nyúl! – kiabáltam rá, és határozottan felé kezdtem közelíteni.
- Belegondolt már abba, hogy az átváltozás a kulcsa mindennek? – kérdezte, miközben hátrálni kezdett előlem. - Ha a folyamatba belekukkanthatnék… Ha vehetnék egy kis vért… - sandított az ágy felé vágyakozva.
- NEM! Nem engedem!- ismételtem meg a döntésemet.
- Kérem…
- Bella, vidd innen! – kértem, mert féltem, pár mondat után nekiesek.
- Richard, jöjjön! – nyúlt a karja felé Bella.
- Nem megyek sehova, hölgyem! –rázta meg magát Richard.
- Na, ide figyeljen! Ajánlom, hogy tűnjön el innen, mert nem állok jót magamért. Menjen el jó messzire, bújjon be egy sarokba és imádkozzon, hogy nem maga lesz az első személy, akit a lánya vámpírként fel akar kutatni! – sziszegtem, miközben az arcába hajoltam.
- Természetesen ez nem fog megtörténni – jelentette ki határozottnak tűnő hangon, de megéreztem átfutni rajta a félelmet.
- Pedig nem biztos, hogy visszatartanám őt, ha magára támadna – folytattam.
- Rendben… De nem tudja, milyen lehetőségtől foszt meg… - sóhajtotta, és elindult az ajtó felé.
- Sajnálom, Jasper… - tátogta Bella.
- Nem a te hibád – nyugtattam.
- Jazz… – hallottam meg Audrey halk sóhaját.
- Itt vagyok kicsim, visszajöttem hozzád.
- Ne hagyj itt többé – sírta.
- Itt maradok veled. Itt vagyok - átöleltem és ringatni kezdtem őt. Bella időközben tényleg átöltöztette egy barna vászonnadrágba és egy sötét pulcsiba.
Richard pedig még mindig az ajtóban állt és nézett minket. Csodálkozást éreztem felőle.
- Mit akar még?
- Maga szereti - jelentette ki hatalmas meglepettséggel. Ugyanezt mondta nekünk még Kanadában, mikor megtaláltuk őt, és Audrey-t nyugtatgattam. Ellentétben azzal, most nem volt kétely benne, tényleg elhitte, hogy szeretem a lányát.
- Mi változtatta meg a véleményét? – kérdeztem kíváncsian.
- Ezek szerint nem csak a vére miatt volt vele – állapította meg. – Számomra még mindig hihetetlen, hogy a maguk fajta képes valami szeretetfélét produkálni, de úgy látszik tényleg lehetséges – sóhajtotta, és ezúttal tényleg magunkra hagyott minket.
- Nem akarom, hogy itt legyen… nem akarom – motyogta Audrey.
- Jól van, jól van, elment, nyugodj meg – csitítgattam.
A következő másfél napon egyedül voltunk. Nem jött hozzánk több látogató, csak mi voltunk. Audrey, én és a fájdalom, ami hullámzóan tört rá. Néhány esetben hosszú percekig sikított, míg fél órát félig eszméletlenül vegetált, vagy nyöszörögve bújt hozzám egy kis enyhülésért. Továbbra sem hagyta, hogy segítsek neki, de a tény, hogy mellette voltam, jól esett neki, láttam a szemében, mikor egy-két józan pillanatában hálásan pillantott rám.
Hálás voltam a napnak, hogy lement, majd ismét felbukkant a horizonton. Tétlenül számoltam vissza a másodperceket, a lélegzeteket a legvégéig. Bella tanácsára minden órában megmondtam neki, hogy mennyi idő van még hátra, hogy tartsam benne a lelket.
Aztán hosszas fohászkodás után, tényleg eljött a megváltó befejezés. Szíve dobogása sokszorosára lódult közeledve a végső dobbanásáig.
A telefonomért nyúltam és Carlisle számát tárcsáztam.
- Mindjárt vége! –szóltam bele a telefonba, és azonnal letettem. – Hallod Audrey, nemsokára vége! – Nem reagált. Csukott szemel feküdt az ágyon, most hasonlított a legjobban ahhoz, amivé készült válni. Olyan volt, mint egy halott.
Fél perc múlva – mikor már a szívverése duplájára erősödött –, a családom belépett az ajtón. Felsorakoztak a szoba végében, úgy, ahogyan Bellánál is tettük. A szemem sarkából észrevettem, hogy Bella és Edward a csoportosulás két szélén álltak. Tehát még mindig nem tudták megbeszélni a helyzetet.
- Jasper, menj egy kicsit odébb, nehogy valami bajod essen! – aggodalmaskodott Esme, mivel még mindig az ágy szélén ültem és Audrey kezét fogtam. – Ha megbizonyosodunk róla, hogy nem veszélyes, ismét közelebb lehetsz hozzá, de kérlek, most a kedvemért lépj hátra! – kérlelt aggódva.
- Rendben – sóhajtottam, és elengedtem Audrey kezét. Nem kapott utána, mint eddig, csak feküdt mozdulatlanul, mint egy szobor.
A szíve vad harcot folytatott az elkerülhetetlennel. Minden egyes dobbanás makacsul küzdött a szívét ostromló méreggel. Tudtam, hogy lassan elmúlik a fájdalom a végtagjaiban, és minden csak arra az egy – még élő – szervére fog összpontosulni. Meg-megremegtek a kezei, és halk morgás tört fel a torkából.
A szíve egyre inkább feladta a harcot. Először csak egy dobbanás maradt ki, majd kettő, és az utolsó erőtlen dobbanással végleg meghalt. Egy aprócska részem ijedten rezzent össze, mikor a szívverésének a hangja megszűnt. Furcsa volt a hirtelen támadt csend.
Tudtam az eszemmel, hogy ez még nem a vég számára, mégis ijesztő volt a tudat, hogy a nő, akit szeretek, meghalt.
A szemét hirtelen nyitotta ki. A megszokott kékség helyett ijesztő vörösség pásztázta körbe a szobát. Feszült voltam, hogy nem éreztem az érzéseit, sokkal könnyebb lett volna minden, ha érzem őt. De sajnos éppúgy, mint Bellánál is, a vámpírságtól nála sem múlt el ez furcsa emberi képesség.
Mindenki megfeszült izmokkal várt. Audrey lassan felemelte a kezeit a arca elé és nézni kezdte őket. Mint egy kisbaba, aki ismerkedik a világgal. Ez egy új világ volt neki, ahol minden kis apró részecskét látunk, és még a bőrünk is más.
- Audrey – szólítottam meg, mire ijedten fordította felém a fejét – Csss, nem kell félned! - léptem közelebb hozzá – Jasper vagyok – nyújtottam fel a kezem lassan. – Tudom, hogy minden nagyon zavaros, hogy nem érted az egészet, de itt vagyunk. Segíteni akarunk. Segítek, kicsim – próbáltam megnyugtatni, és lassan hozzáérintettem a kezem az övéhez. Merőn nézett engem, de hagyta, hogy összekulcsoljam az ujjainkat. Annyira szép lett, hogy pár pillanatig elbűvölten néztem az arcát. – Itt vagyok. Ügyes vagy! – mosolyogtam rá.
Mire halványan elmosolyodott és ő is megfogta a kezemet. Hallottam, és éreztem is, hogy a családom kicsit megnyugszik a háttérben ettől az egy apró mosolytól.
Aztán a következő másodpercben mintha valami furcsa fény csillant volna a szemeiben. Éreztem, hogy erősen, sőt fájón megragadja a kezemet, és átrepít maga fölött. Átszelve a szobát nekicsapódtam a szemközti falnak.
Mikor feleszméltem, már a szoba legtávolabbi sarkában állt támadóállásban, és vicsorgott ránk. Két másodpercet elvesztegettem azzal, hogy döbbenten néztem rá.
A fiúk – Edwarddal egyetemben - a feleségük elé álltak védekezésül. A lányok arcán épp azt a meglepettséget láttam visszatükröződni, mint amit én is éreztem.
Audrey vadul morgott felénk, az ellenséget látva bennünk. Nem ilyen reakcióra számítottam újszülött korában. Reméltem, hasonlóan fog reagálni, mint Bella. Bár minden ember és minden újszülött más. Ezt életem során már többször megtapasztalhattam.
- Audrey, Carlisle vagyok - lépett egyet felé apám. – Audrey, nem akarunk bántani!
Audrey nem figyelt rá, csak hirtelen kihasználva a rést, ami Carlisle és Esme között keletkezett, meg akarta támadni Esmét. Hirtelen cselekedtem, nem gondolkoztam, csak elé vetettem magamat. Hallottam Esme kiáltását, és felkészültem arra, hogy Audrey nekem esve megharaphat, vagy letépheti a fejem vagy a karomat. Mégsem voltam képes védekezni, és bántani őt. Éreztem ahogy a karjai körülölelnek és vártam a fájdalmas szorítását. De… nem jött. Dermedten álltam, és Audrey átölelt, de nem bántott. Az arcát a nyakamba fúrta és mélyeket lélegzett.
- Mi történik? – kérdezte halkan Bella, nehogy felidegesítse őt.
- Az illatom – világosodtam meg. – Az illatom megnyugtatja – ismételtem meg megkönnyebbülve, és finomat visszaöleltem.
- Ez páratlan! Emberként is nagy hatással volt rá az illatod, vámpírként, pedig valóságos nyugtatószer! – lelkesedett Carlisle.
- Igen, legalább valamivel le tudom csillapítani. Elmegyek vele Oregonba – néztem Carlsile- ra magabiztosan.
- Ne menjen egyikünk veletek?
- Nem, megoldjuk, megoldom. Ti csak felzaklatnátok a jelenlétetekkel – magyaráztam, és lassan kihátráltam az ajtó felé.
- Intézem az utat - ugrott Carlsile is.
Miközben elhaladtam a bejárat mellett felkaptam a ház kulcsait, amit még Carlisle rakott oda nekem.
- Hát öregem, ez a lány nem olyan, mint Bella… - állapította meg Emmett.
- Nem… ő az én vámpírom – jelentettem ki átkarolva őt. Bíztam benne, hogy ezzel a lehetőséggel van egy kis reményünk arra, hogy ne vaduljon el teljesen, és tudjam őt szabályozni. De, hogy mi is lesz ennek az egésznek a vége, addig még sok hónapnak kell eltelnie. Sok harcot meg kell nyernünk. Mindkettőnknek.
