Remélem, nektek jobban fog tetszeni, mint nekem, mert ebben elég bizonytalan vagyok.:):)
Ugyanakkor, ha valami nem tetszik nektek kérlek azt is mondjátok el, nem fogok megsértődni, szeretnék tanulni a hibáimból.:):) Csak ezt azért szögeztem le, hogy tudjátok nyugodtan bevallhattok nekem bármit.:) Persze ez nem azt jelenti, hogy nem olvasom szívesen a pozitív visszajelzéseket.:) Köszönöm őket!
Köszönöm Zsizsának és Katának a sok segítséget!!!:):):)
Ezt a fejezetet a pécsi társaságnak ajánlom.:) Ha esetleg valamelyikőtök idejut olvasásban, ha olvas, akkor tudjátok, hogy ez a fejezet a tiétek.:) Köszönöm a háromnapos élményt! Felejthetetlen volt!:)
A kommenthatár még mindig 15.:) A nyerteseknek majd a következő fejezetig próbálok kitalálni valami újítást, hogy legyen valami változatosság is.:)
Puszi mindenkinek,
Truska
Betelt a pohár (váltott szemszög)
Audrey
A vonyítás egyáltalán nem volt távolinak mondható. Első gondolatom az idillünk miatt az volt, hogy egy magányos farkas vonyít az ablak alatt szerelmét siratva. Aztán néhány másodperc után kitisztult a kép és rá kellett jönnöm, hogy magányos farkas a közvetlen ismertségi körömben nincs.
Második értelmes gondolatom az ijedtség után Maggie volt. Ösztönösen tudtam, hogy Seth vonyítása hallatszik, és Maggel van valami baj. Gépiesen keltem fel a földről és indultam meg az ajtó felé. Lélekszakadva rohantam le a lépcsőn az udvar felé, ahonnan a hangok jöttek.
A verandáról meghökkentő látvány fogadott. Seth farkasként az apám fölé ágasodott, aki döbbenten bámult a hatalmas állatra a földön fekve. Maggie alig egy méterrel arrébb ült a földön egy fa mellett és ahhoz képest, hogy egy ló méretű farkas állt mellette, egyáltalán nem félt, csak elbűvölve nézett fel rá, mint aki pontosan tudja, hogy ki az, és mért ilyen ingerült.
Tudtam, hogy Seth nem bántaná Maget, de a látvány, ahogyan egy farkas alig néhány lépésnyire elállja előle az utat, megijesztett. Edward és Emmett a közelben álltak, Edward a bátyja mellkasára tette a kezét, mintha ezzel próbálná visszatartani.
- Seth! Seth! Nyugodj meg! – kiáltottam, és leszaladtam a lépcsőn.
- Audrey!- Jasper hangja parancsoló és ijedt volt. A kezei a derekam köré kulcsolódtak.
- Segíts! – néztem rá kérlelve.
Szeme sem rebbent, mégis tudtam, hogy minden idegszálával Seth megnyugtatására koncentrál, aminek fél perc múlva látható jelei voltak. A nagy farkas morgása már nem volt olyan erőteljes. Értelmes szemeivel rám nézett.
- Seth, engedj oda Maghez! – bontakoztam ki Jasper karjai közül..
Seth a szemembe nézett, majd szusszantva oldalra lépett, így könnyedén elértem Maggie-hez.
Megkönnyebbülve öleltem magamhoz a kicsit.
- Anya! Szeee méjjjges!!! – mutatott rá.
- Látom, kicsim.
- Milyen vadállatok vannak a környéken… - jegyezte meg szárazon az apám felülve, de rögtön vissza is hőkölt, mert Seth ismét felé lépett dühösen morogva.
Egy mélyebb morgás hallatszódott a fák közül, ahol Jake jelent meg farkas alakban. Határozottan vakkantott egyet Seth felé, aki mintha zsinóron rágatnák hátrább lépett és dühösen szusszantva megfordult és Jake után vetette magát.
- Maggie jól van? - ugrott mellém Emmett aggódva.
- Igen, jól!- vetettem oda. - Mit csináltál? – fordultam az apám felé.
- Én semmit - tette fel védekezően a kezét, miközben felállt.
- A semmi nem idegesíti fel Seth-et – feleltem ingerülten.
- Az a srác nekem támadt, kiabált, aztán egyszer ez a vadállat lett belőle… - mutatott az erdő felé, de a várt felháborodás helyett csak kíváncsiságot véltem felfedezni a hangjában. Tehát mégsem rázta meg annyira az eset. Gondolhattam volna.
- Mit csináltál? – kérdeztem ismét.
- Csak a kislányt hoztam ki játszani - felelte, mikor ismét rám nézett.
- Mi? – nyögtem ledermedve. Csak a gondolat, hogy Maggie vele volt… rögtön megértettem Seth-et, és pártoltam az első ötletét.
- Az unokám. Gondoltam bemutatkozok neki, hogy én vagyok a nagypapa – magyarázkodott, az utolsó szót olyan vigyorogva mondva, hogy még jobban magamhoz szorítottam Maggie-t.
Végül úgy döntöttem, hogy ez egy jó alkalom arra, hogy elmondjam neki azokat a dolgokat, amik annyiszor ki akartak törni belőlem.
- Jasper, fogd meg! – nyújtottam Maggie-t felé.
- Mit csinálsz? – kiáltott apám, mikor kérdőn néztem rá, tovább folytatta - Pont neki adod a gyereket? – kérdezte gúnyosan.
- Kérlek, fogd meg és vidd fel a szobájába. Majd én is megyek – tettem hozzá Jasper összeráncolt homlokát látva. – Négyszemközt akarok beszélni veled - fordultam az apám felé.
Jasper óvatosan átvette Maggie-t és Emmett-tel sarkában besétáltak a házba. Hallottam, ahogy Emmett utasításokat suttog neki, hogy fogja a kicsit, de hogy Jasper mit válaszolt, azt már elnyomta a becsukódó ajtó.
Edward karba tett kézzel állt és figyelt engem, pontosan ott, ahol megérkezésünk pillanatában is. Jól vagyok, csak tisztázni akarom vele a dolgokat - üzentem gondolatban. Bólintott és ő is eltűnt a házban.
- Menjünk mi is be! - böktem az ajtó felé. Elindultam és nyitva hagytam magam után az ajtót bízva abba, hogy utánam jön. Mikor a nappaliba értem, nagyot sóhajtva leültem az egyik fotelbe.
- Hogy lehetsz ilyen felelőtlen? – dörrent rám mikor utolért.
- Tessék? – néztem rá kérdőn, elkönyvelve magamban, hogy semmi esélye a nyugodt beszélgetésnek.
- A saját lányodat annak a veszélyes vámpírnak a kezébe adod. – mutatott fel az emeletre. – Erről beszélek.
- Inkább adom az ő kezébe, mint a tiédbe - szűrtem ki a fogaim között, miközben igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra.
- A nagyapja vagyok, nem tilthatod meg, hogy kapcsolatba kerüljek vele.
- Először is tisztázzunk valamit. Maggie nem az én lányom. Kate kislánya – álltam fel, így kevésbé tudott felém tornyosulni.
- De… De mért hív téged anyának? – nézett rám értetlenül.
- Talán azért, mert még csak két éves és alig fél éve halt meg az igazi anyukája. Nem tilthatod meg neki, hogy valakit így nevezzen – magyaráztam.
- Szóval azt hiszi, hogy te vagy…
- Nem! Tudja, hogy a nagynénje vagyok, de anyának is szokott hívni. Pont. – zártam le beszélgetés ezen részét.
- Rendben - sóhajtott. - Akkor sem tilthatod meg, hogy lássam Kate kislányát – javította ki magát.
- Tudtommal te vagy az oka az anyja halálának.
- Nem én öltem meg őket – védekezett.
- De ha nincs a fene nagy szenvedélyed, akkor még ma is élnének! – kiáltottam rá.
- Ne akarj minden felelősséget rám hárítani, kislányom! – kezdett ez a beszélgetésünk is hasonlítani egy korábbihoz, és kezdtem feladni, hogy bármi érdemlegeset megbeszéljünk.
- Ne akarj alóluk kibújni – válaszoltam végül.
- Maggie az én unokám.
- Ó igen - sóhajtottam.
- Inkább olyan dolgok miatt kéne aggódnod, mint azok a farkasok. Mi a fenék azok a szörnyszülöttek? – nézett rám dühösen.
- Na ide figyelj! Lehet, hogy neked szörnyszülöttek, de én hosszú hónapok óta köztük is élek, és nem hagyom, hogy így beszélj róluk! - jelentettem ki határozottan.
- Hogy hagyhatod, hogy a kicsi egy ilyen közelében legyen? – nézett rám elképedve. Na tessék, már megint a gyanúsítgatás…
- Miért próbálod elhitetni velem, hogy nem vigyázok eléggé az unokahúgomra? – vetettem a szemére.
- Mert kívülről így látom a helyzetet – jelentette ki. Mire összeszorult a szívem. Hogy mondhat ilyet?
- A farkasokról majd Carlisle mesél neked, ő sokkal tájékozottabb a dolgokban – tereltem el a témát. Igyekeztem nem sírni a jelenlétében.
- Rendben. De lenne még egy-két kérdésem hozzád.
- Ne kímélj… - sóhajtottam.
- Mi vagyok én itt? Túsz vagy vacsora? – kérdezte csevegőn.
Meglepett a kérdése, nem erre számítottam. Csak az elgondolás, hogy akár Esme vagy Carlisle azért akarta, hogy velünk jöjjön, hogy megöljék… Az egész felháborított, a kezdeti fájdalom eltűnt és harag lett belőle.
- Szóval te úgy ismereted meg Cullenéket, mintha csak a vacsorát készítenék elő… és még te csodálkozol, hogy mindenki olyan rideg veled. A hozzáállásodon kellene változtatni. Túsz? Nem hinném, mert akkor nem laknál luxuskörülmények között saját szobával. Áldozat, na azt sem hinném. De ahogy a családot ismerem, ha bármi balul sülne el, megvédenének, mert tudják, hogy Magen kívül te vagy az egyetlen élő rokonom. S bár dühös vagyok rád mindenért, nem hagynák, hogy bajod essen. Remélem, kielégítő választ adtam - mondtam végül és igyekeztem visszatartani, hogy azt vágjam a szemébe, hogy nyűg az egész családra a jelenléte. Nem akartam lesüllyedni a szintjére.
- Dühös vagy rám- ismételte az előző szavaimat.
- Igen, nagyon… - sóhajtottam.
- Majd elmúlik. Előbb-utóbb megértesz – jelentette ki magabiztosan.
- Azt kétlem. Most megyek – fordultam az ajtó felé.
- Az a szőke odafenn – intett az emelet felé. – Csak manipulál téged.
- Igen? Ezt miből gondolod? – nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek az állításán. Jasper? Engem? Nem is tudta, hogy mekkorát tévedett…
- Ahogy ragaszkodsz hozzá. Természetellenes – a ragaszkodni szót gúnyosan ejtette ki.
Végül a két fennálló lehetőség közül az utóbbit választottam. Hangosan nevetni kezdtem.
- Szóval azt hiszed, hogy manipulál – mosolyogtam rá cseppet sem vidáman. - Az meg sem fordul a fejedben, hogy önszántamból szeretem őt.
- Nem. Úgy gondolom, van annyi eszed, hogy ne csinálj ilyeneket – forgatta meg a szemét.
- Mégis mit vársz, mit tegyek? – kérdeztem már komolyan.
- Állj neki ellen! Segítek. Győzzük le a befolyását együtt! – a szemében valami különös csillant. Megrettentem tőle.
- Értem. Akármit gondolsz, nekem tökéletes így. Szeretem őt, és ez a saját döntésem.
- Tévedsz.
- Carlisle néhány óra múlva hazajön, majd akkor kérdezz rá a farkasokra. – emeltem fel a hangom jelezve, hogy befejezettnek tekintem a beszélgetést. - Most megyek.
- Audrey - szólt utánam, mire megtorpantam és vártam. – Én tényleg jót akartam nektek.
- Értem. Csak ezt nem hiszem el – suttogtam remélve, hogy meghallotta.
Jasper
A világ legnagyobb marhájának éreztem magamat, hogy engedelmeskedtem a kérésének. Tisztán hallottam, hogy miket vágott Mr. Hopes a fejéhez, milyen képtelenségekkel gyanúsította meg őt. Emmett halkan susogva igyekezett meggyőzni, hogy semmi sem ér, ha lemegyek és beverem a képét. Különben is, most Audrey kérte, hogy kettesben maradjanak. De nekem akkor sem lett volna szabad hagynom… Tudtam, hogy bár igyekszik leplezni, és nem érzem őt, de legbelül borzalmasan érzi magát.
- Jazz! Figyejj!!! Mondja azt a kisautó, hogy szia!! Gyejünk, beszéljen a kisautó! - szakította félbe Maggie a gondolatmenetemet. Egy kék kisautót fogtam a kezemben, és Maggie utasításit követve beszéltettem, egy babához, amit Emmett fogott.
- Szia - mondtam végül. Maggie várakozóan nézett Emmettre.
- Szia! Hogy vagy, kisautó? – torzította el Emmett nőiesre a hangját, amin minimum elmosolyodtam volna egy normális helyzetben. De ez egyáltalán nem volt normális. Hallottam Audrey lépteit közeledni a folyosón.
- Jól vagyok! És te? – kérdeztem vissza.
Nem érdekelt a válasz, csak arra tudtam figyelni, hogy Audrey megtorpan a szoba előtt.
- Nagyon jól! Gyere adok egy puszit! – jött a válasz, és a baba száját az autó „fejéhez” érintve puszit utánzó hangot adott ki. Maggie-nek ez volt a játék lényege. Két szereplő találkozik egymással. És puszilkodnak. Ebben az esetben egy autó és egy baba voltak az áldozatok.
- Hát ti mit játszotok? – lépett be a szobába mosolyogva Audrey.
- Ódjiiiiiiiii! Gyeje legyél te a kisbékával! - kiáltott fel Maggie lelkesen meglátva a nagynénjét.
- Rendben – mosolyodott el, és leült mellém. – A kisautó is tud beszélni? - Nézett meglepve a kezemben tartott járműre. Láttam az arcán megcsillanni egy kis nedvességet. Tehát sírt… Borzasztó érzés volt, hogy nem tudok csak úgy segíteni rajta.
- Pejsze, hogy tud, beszélni! – válaszolt Maggie lelkesen. – Nééézd, van szája és szeme is! – mutatott az autó lámpáira.
- Igazad van - mosolygott elismerően Audrey. De láttam rajta, hogy a mosoly nem teljesen őszinte.
- Az én kis fogadott keresztlányom – húzta ki magát büszkén Emmett, és megsimogatta Maggie arcocskáját.
- A kisbéka akkor most örüljön meg a barátainak…- kezdett bele az utasításaiba Maggie.
Nem vettem le Audrey-ról a szemem, megérezhette, hogy nézem, mert rám pillantott és elmosolyodott.
- Jól vagy? – súgtam a lehető legidiótább kérdést.
Bólintott, és ismét Maggie felé fordult tovább folytatva a játékot. Én pedig tovább őrlődtem az aggodalmaim között.
Néhány hosszú órával később Maggie szobája előtt álltam és próbáltam megtartani az elhatározásomat. Szomjas voltam. Túlságosan nagy veszélyt jelentettem rá. Muszáj volt vadásznom, még egyszer nem engedhettem meg magamnak, hogy elkövessem ugyanazt a hibát.
Nehezen hagytam itt Audrey-t, de nem volt túl sok választási lehetőségem. Mikor benyitottam a szobába, Audrey a rácsos ágynak dőlt lehunyt szemmel, egy pillanatra azt hittem, hogy alszik, mikor megszólalt.
- Elaludt – suttogta. – Ma csak két mesét kellett kitalálnom. Lefárasztották őt a délutáni események. Remélem, Seth visszajön, mert félálomban nagyon hiányolta - motyogta lehajtott fejjel.
- Biztos vagyok benne, hogy visszajön - próbáltam megnyugtatni. Felé nyújtottam a kezem és felhúztam őt a székből. – Hogy vagy? – kérdeztem, bár láttam a szemében a szomorúságot.
- Nem rosszabbul, mint máskor – felelte végül.
- Audrey… én …- kezdtem bele.
- El kell menned vadászni – szakított félbe belenézve a szemeimbe.
- Nem akarlak itt hagyni - vallottam be.
- De akkor is menned kell, menj, ne aggódj nem leszek egyedül.
- Jó, de…
- Siess, lakj jól és várlak haza – mosolygott rám.
Egy csókot nyomtam a homlokára, és mélyen a szemébe néztem. Várakozásteljesen néztem rá, reméltem rájön, mit szeretnék. Fél perccel később elmosolyodott és lehunyta a szemét. A falat felengedve köztünk hagyta, hogy lenyugtassam a háborgó lelkét.
- Sietek vissza – súgtam, mikor teljesen megnyugodott. Nem vártam, meg míg kinyitja a szemét, mert féltem, hogy képtelen leszek ott hagyni, így gyorsaságomat kihasználva lerohantam az emeletről.
Esme a konyhában tett-vett. Csak későn vettem észre, hogy nincs egyedül.
- Csak nem vadászni megy? – kiáltott utánam Richard gúnyosan.
- Azt hiszem, ez magánügy - jelentettem ki könnyedséget erőltetve a hangomra.
- Ha a lányomat nem sikerült megkaparintania este, akkor most friss hús után kell néznie, ugyebár?
- Richard, legyen szíves és fogja vissza magát – szólalt meg Esme határozottan. - Jasper egyáltalán nem érdemelte meg ezt a hangnemet.
- Hölgyem, maga igazán kedves, de az urasággal szembeni ellenszenvem még a maga kedvéért sem tudom palástolni – hárította őt.
- Esme, majd sietek haza – szóltam.
- Átlátok magán – jelentette ki Richard.
- Igen? Mégis mit lát?
- Nem hagyom, hogy irányítsa a lányomat – lépett közelebb hozzám.
- A lánya érzéseit képtelenség irányítani - mondtam az igazat megvallva.
- A lányom csak egy pótlék a halott lány helyett – mondta olyan gúnnyal a hangjában, hogy úgy éreztem, türelmem rohamos ütemben fogyatkozik.
- Ne merészeljen róla így beszélni – szűrtem ki a fogaim között, bár nem tudtam volna
megmondani, hogy a „róla” ebben az esetben kit takar.
- Mért akkor mi lesz? Megöl? Az csak engem igazolna – csillant meg valami a szemében.
- Nem fogom bántani magát - súgtam.
- Lehet, hogy már késő mi? Minden lehetséges módon magához édesgette a lányomat. Csak tudnám miért jó egy emberrel… Sokat kellett őt győzködni? Vagy ő győzködte magát?
Nem gondolkoztam, csak egy hirtelen mozdulattal cselekedtem. Később belegondolva egyszerűbb lett volna, ha lenyugtatom, de túlságosan betelt a pohár, hogy ésszerűen tudjak gondolkozni. Az, hogy Alice emlékét megsértette és Audrey erényeit is megkérdőjelezte, már sok volt nekem. A falnak szegeztem őt a nyakánál fogva, a lábai néhány centivel a talaj fölött kapálóztak. Esme ijedten kapaszkodott a karomba.
- Jasper, engedd el – kérte.
- Ne merészeljen még egyszer így beszélni Audrey-ról – mondtam minden egyes szót jól kihangsúlyozva. – Megértette?
- Mert akkor mi lesz? – suttogta mosolyogva.
- Nem viccelek – mondtam és egy leheletnyivel erősebben szorítottam meg a nyakát.
- Jasper, engedd el – könyörgött ismét Esme. – Még a végén megölöd.
- Jazz… - Audrey hangja szinte suttogásként hatott. Nem láthattam az arcát, de tudom, hogy ráijesztettem a viselkedésemmel. Mégis, Richard szavai még mindig elevenen égtek bennem.
- Jasper…- éreztem, hogy a keze a hátamra csúszik és végigsimít rajta. – Engedd el őt... kérlek.
Nagy puffanással rogyott le a földre, miközben köhögve levegő után kapkodott. Döbbenten néztem a kezeimre. Majdnem megöltem…
- Jól vagy? – kérdezte Audrey mellőlem.
- Voltam már jobban is… - krákogta az apja.
Megéreztem a kezét, ahogy lágyan végigsimít a karomon, ránéztem és rá kellett jönnöm, hogy nem az apjától várta a választ, hanem tőlem.
Bólintottam, és szégyenkezve néztem a szemébe. Majdnem megöltem az utolsó rokonát… Végigsimított az arcomon, és halványan rám mosolygott. Minden volt ebben a pillantásban, szerelem, féltés, megkönnyebbülés… de a haragot, amit elvártam volna tőle, sehol sem láttam.
- Köszönöm kislányom, ez itt majdnem…- kezdte volna Mr. Hopes.
- Nem miattad csináltam - szakította félbe.
- De…
- Ódjiii!!!! Ódjii!!!- Maggie kiabálása hallatszódott le az emeletről.
Audrey egy utolsó pillantást vetett rám és sóhajtva az ajtó felé fordult.
Én pedig jobbnak láttam, ha minél hamarabb elindulok vadászni.
Audrey
A hintaszék lágyan ringatott Jasper szobájában. Odakint sötét volt már, Jasper pedig még mindig nem jött haza. Befészkeltem magamat a hintaszékébe és feltett szándékom volt, hogy megvárom őt. Egy sokat forgatott fotóalbumot tartottam a kezemben. Legalábbis ismertem minden egyes négyzetcentiméterét.
Karácsonyra kaptam Rosaliéktől, a legnagyobb ajándékot, amit valaha kívánhattam. Rosalie és Emmett még a kis kiruccanásuk alkalmával elmentek San Franciscoba is. A házunkba, amit mivel én eltűntnek számítottam, még nem rámoltak ki úgy, mint a húgomék házát. Vámpír trükkjeiknek köszönhetően besurrantak a házba, és elhozták nekem a fotóalbumokat és néhány emléket Maggie-nek a szüleiről.
A hónapok során most már könnycseppek nélkül végig tudtam nézni a képeket. A gyerekkoromról, az anyukámról és a testvéremről. Minden egyes képnek saját története volt, és ezzel úgy éreztem, hogy egy kicsi megmaradt abból az életemből. Ugyanakkor boldoggá tett a tudat, hogy ha Mag megnő, akkor megmutathatom neki a szüleit és a nagymamáját is.
Nem tudom hogy, de lassan a nagy ringatózásban sikerült elbóbiskolnom. Csak arra ébredtem, hogy egy hideg kéz simít végig az arcomon.
- Nem akartalak felébreszteni – súgta bocsánatkérően Jasper.
- Nem baj, örülök, hogy hazaértél – kaptam a keze után.
- Siettem, amennyire, tudtam – suttogta ellágyultan.
- Mutasd magad – néztem fel rá. Lehajolt hozzám és a szemembe nézett. Bár csak a kintről jövő fények világították meg a szobát, de biztos voltam benne, hogy a szeme világos. – Ügyes – mosolyodtam el. Kérlelőn kinyújtottam felé a kezemet és várakozóan néztem rá.
Mosolyogva egy szempillantás alatt felkapott és az ölébe ültetett. Megkönnyebbülve öleltem át. – Mi történt, amíg nem voltam itthon? – kérdezte.
- Semmi különös. Seth délután visszajött, vele is játszottunk a babával és a kisautóval.
- És Richard?- terelte az apámra a szót.
- Nem tudom. Gondolom Carlisle kezelésbe vette – vontam meg a vállamat.
- Bocsánatot kell tőled kénem a viselkedésemért - sütötte le a szemét. - Nagyon…
- Nem! Jól tetted! – szakítottam félbe. - Mármint biztosan megérdemelte… - magyarázkodtam.
- Akkor sem szabad kihasználnom az erőfölényemet. Ő csak egy ember… - fájdalmat hallottam a hangjában.
- Egy olyan ember, aki könnyedén mindenkibe beletapos. Mit mondott neked?
- Semmit – ezúttal ő vonta meg a vállát.
- Jazz…
- Alice-ről meg rólad mondott dolgokat – vallotta be végül.
- Istenem… - sóhajtottam tehetetlenül. Alice-ről? Hogy merészeli? Nem volt neki elég az eddigi?
- Ne izgasd fel magad miatta – csitítgatott.
- Csak nem szeretem, ha a szeretteimet bántják…
- Tudom - ölelt át, és a nyakamba fúrta az arcát. Hosszú percekig nem szólaltunk meg, csak csöndben öleltük egymást. Igyekeztem nem gondolni semmire, csak örülni annak, hogy a közelemben van. – Audrey, gondolkoztam – törte meg a csendet.
- Nehogy azt mondd, hogy igaza van, mert esküszöm, felpofozlak – jelentettem ki határozottan, mire elmosolyodott.
- Nem erről van szó. Túl sok gyűlölet van benned. – simított ki egy tincset az arcomból.
- Hát ez… azt hiszem, érthető…
- Igen érthető. De meg kellene próbálnod változtatni rajta.
- Nem értelek.
- Teljesen érthető, hogy haragszol rá, de néha mindenben a rosszat látod. Mintha mindent, amit tudatlanul tesz, direkt csinálna, hogy bántson. – magyarázta akadozva. Most először láttam őt bizonytalannak, mint aki fél, hogy valami rosszat mond. Óvatosan válogatta meg a szavait.
- Most jól értelmezem, hogy véded?
- Természetesen nem. Csak szeretném, ha megpróbálnád a pozitív tulajdonságait is meglátni.
- Most hülyéskedsz, ugye? Amúgy sem hinném, hogy túl sok pozitív tulajdonsága van - ellenkeztem.
- Figyelj, gondolj Gregory-ékra. Gondolj arra, hogy a bosszú menyire eltorzította őket. Már szinte beleőrültek abba, hogy bosszút álljanak egy emberen. Nem akarom, hogy a te életedet is megkeserítse az gyűlöleted. Ha a jó oldalát nem látod, akkor legalább próbáld meg nem gyűlölni. Kezdetnek ez is megteszi – simogatta meg az arcomat.
- Mért mondasz nekem ilyeneket? – kérdeztem kétségbeesve. Sosem gondoltam volna, hogy ilyeneket fog tőlem kérni.
- Nem akarom, hogy szenvedj. Nem akarom, hogy belesavanyodj a gyűlölködésbe. Ugyanolyan boldognak akarlak látni, mint néhány héttel ezelőtt – ölelt még szorosabban magához.
- Nem tudom őt szeretni – jelentettem ki.
- Ő az apád…
- Nem megy…
- Elég, ha nem utálod. Ennyit megteszel nekem? – kérlelt olyan tekintettel, amitől megremeg a lábam. Szerencsére most nem álltam.
- Jó, megpróbálom, de nem ígérek semmit – szögeztem le.
- Rendben – mosolyodott el.
- Ugye nem a mai eset miatt csinálod?
- Nem, ezt előbb-utóbb felvetettem volna, a mai csak emlékeztetett erre.
- Nem tettél semmi rosszat ma.
- Ezt megcáfolnám.
- Kérlek, ne…
- Rendben - súgta, és ismét mélyet szippantott a nyakamból. - Gyere – ölelt át, és emberi gyorsasággal igyekezett felnyalábolni.
- Hova megyünk?
- Pihenned kell!
- Nekem így kényelmes - jelentettem ki és a mellkasára hajtottam a fejemet.
- Jó – sóhajtott, - de akkor hunyd le a szemed és aludj.
Felpislogtam az arcára, alig néhány centiméter választott el a szájától.
- Mit szeretne a hölgyemény? – kérdezte nevetve.
- Ááá, semmi külö… - kezdtem, de belém fojtotta a szót a vágyott csókkal. Éreztem, hogy még az eddiginél is sokkal óvatosabb. Mégis ugyanolyan könnyen és gyorsan olvadtam el a karjaiban, mint mindig.
- Most aludj – húzódott el tőlem.
- Arra gondoltam, hogy… - kezdtem.
- Nem énekelek! – vágott közbe mosolyogva.
- Nem is erre gondoltam, hanem, hogy mesélj nekem valamit – mondtam ki a legelső dolgot, amit eszembe jutott. Olyannak éreztem magamat, mint Maggie szokott lenni. Elalvás előtt időhúzás, a végtelenségig…
- Mit meséljek? – kérdezte mosolyogva. Talán ő is pont erre gondolt.
- Nem is tudom, mondjuk, amikor a szép szőke herceg a kis kék autóján megmenti a babát – vetettem fel az ötletet.
- Kis kék autó?
- De lehet kisbéka hátán is – szögeztem le vigyorogva.
- Hú micsoda lehetőségek - mosolyodott el. - Hát jó… Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiatal kékszemű királylány, akit a gonosz sárkány a…
És hallgattam a lágyan búgó hangját a hercegekről és a királylányokról. Azt már nem tudom, hogy mi lett a történet vége, de abban az egyben biztos vagyok, hogy mosolyogva aludtam el.
