Sziasztok!
Íme itt a fejezet! Mindenkinek nagyon boldog karácsonyt kívánok! Kellemes ünnepeket, sok sütit, ajándékot és nyugodt, békés napokat. :)
Tény ami tény, hogy ezzel a fejezettel a nyugodt békés napoknak annyi.:D:D HA az előző nektek függővég volt, ezzel valósággal meg fogtok lincselni...:D:D:D.:) Köszönettel tartozom Zsizsának, és Katának a javításért!:) Mindanyniótoknak boldog karácsonyt:)
Nem fogok kiemelni ezúttal senkit, mindenkinek boldog karácsonyt kívánok!:)
Nagyon sok meglepetéssel készülök nektek, szóval a következő napokban, ha lesz egy-két nyugodt órátok, akkor mindenképp gyertek fel, mert megéri.:)
A kommenthatár pedig.... Hát legyen az az egyik karácsonyi ajándékom, hogy első, és utolsó alkalommal nem húzom meg a határt.:) Nagyon örülnék a megjegyzéseknek, és minél több gyűlne össze, annál több energiám lenne az ajándékaitokra(amik nagyon szuperek lesznek!!!) illetve talán a következő fejezet is hamarabb érkezne, ha látnám, hogy érdekel titeket a folytatás...:D:D:D:D
Puszi Mindenkinek! Jó olvasást!
Truska
Féktelen szenvedély (váltott szemszög)
Jasper
Az egyik pillanatban még arra kerestem a választ, hogy Audrey arcára miért ült ki olyan hatalmas fájdalom, s a másikban saját magamat próbáltam összekaparni.
Olyan csönd volt, hogy csak a szobában lévő emberek szívdobogását lehetett hallani. Vegyes érzések rohamoztak meg a családtagjaim felől. Esme fájdalma volt az egyik legrosszabb. Tudtam, hogy a közelemben igyekszik elrejteni a szomorúságát, de ez a kérdés feltépett minden sebet. Carlisle szomorú volt, de legfőképpen nyugtalan, talán Esme miatt, vagy a helyzet abszurditása miatt. Emmett és Rosalie dühös volt. Utóbbi szó nélkül felkapta Maggie-t és kivitte a konyhába. A saját érzéseim pedig? Talán én voltam az, aki a legtöbbet gondolt rá. Mint egy elvonókúra, az elején fájdalmasan, majd egyre enyhülő kínokkal éltem az életet. Audrey mindemellett, mint egy angyal, úgy ápolta a sebeket, amiket Alice halála ejtett rajtam.
Szótlanul ültem és szemem becsukva igyekeztem kizárni a családom érzéseit, ugyanakkor uralni a sajátomat. Ha Audrey nem szorítja meg a kezemet, talán kirohanok a világba, de ott volt mellettem, a jelenléte biztonságot adott.
A kezdeti megdöbbenés után, néhány hosszú másodperc elteltével, mikor tudatosult benne a kérdés, hirtelen felugrott mellőlem.
- Miért jöttél ide? Tényleg tönkre akarod tenni az életünket? – Audrey hangja olyan síri volt, mint ahogyan én, és néhány családtagom is érezte magát.
- Én csak egy ártatlan kérdést tettem fel. Nem értem, mi rosszat mondtam. – Richard olyan rideg maradt, mint mindig. Arcáról nem lehetettet leolvasni semmit, érzései értetlenséget tükröztek.
- Áttaposni érzéketlenül másokon neked ártatlan dolog? – vágott vissza a lánya.
- Még mindig nem értem a felháborodásod okát – nézett vissza a családi képre, ami alig néhány évvel ezelőtt készült.
- Audrey csak arra céloz, hogy ez a téma mindannyiunk életében fájó pont – csatlakozott Carlisle a szóváltásukhoz.
- Én ezt igazán nem tudhattam – jött a megszokott hangvételű válasz. – Hány évtizeddel ezelőtt történt az eset? Meghalt, vagy túl gyenge volt ehhez az életmódhoz? – kérdezte könnyedén.
A feltételezése, hogy Alice akár csak egyszer is hibázott, felülmúlta minden eddigi feltevését.
Audrey ezt a pillanatot választotta arra, hogy kezemet megragadva kihúzzon a szobából. Engedelmeskedtem az akaratának, bár még így is hallottam az apám és Richard közötti tárgyilagos beszélgetést.
A szobája felé húzott és valósággal berobbant az ajtón, becsapva magunk után. A kezemet elengedve a szekrényhez lépett. Kinyitotta az egyik felső szekrényajtót, ahol Edward a régi CD lejátszóját hagyta. A zenegyűjteménye nagy részét átvitte a saját házukba, de néhány CD maradt itt a régi szobájában. Audrey csak akkor használta a készüléket, mikor ágyhoz volt kötve hosszú hetekig. Most nem sokat gondolkozva a választáson lekapta az egyik CD-t a polcról, és feldúltan beindította a lejátszót, majdnem maximum hangerőre véve. A dübörgő zenébe beleremegtek a falak és az ablakok is.
Aggódva nézett rám, mikor mellé léptem. Lejjebb tekertem a hangerőszabályozót, hogy hallja, amit mondok.
- Nem is tudtam, hogy szereted az ilyen zenét - jegyeztem meg. - De attól, hogy én nem fogok megsüketülni, a te hallásod még romolhat ettől a nagy hangerőtől.
- Én csak… én csak azt akartam, hogy ne halld a lenti beszélgetést - mondta, miközben a homlokát a mellkasomnak támasztotta.
Elmosolyodtam a kedvességén és figyelmességén, hálásan öleltem át őt.
- Köszönöm – súgtam a nyakába.
- Annyira utálom őt… Fogadok, hogy direkt csinálta… - pufogott magában.
- Nem tudhatta.
- De bántott téged ezzel. Mindannyiótokat - tette hozzá.
- Audrey ez egy olyan szituáció, amihez hozzá kell szoknunk. Nem élhetünk burokban, ami elzár minket a ténytől, hogy ő már…- nem fejeztem be a mondatot, mire ő a derekam köré fonta a karját és még erősebben ölelt vissza. – Ha itt tartunk, nem csak engem bántott, hanem téged is – váltottam témát.
- Mire gondolsz? – nézett fel az arcomra.
- Mit mondott, amitől így elszomorodtál odalent? – kérdeztem végigsimítva az arcán. Szavaim után visszatért szemébe az előbbi fájdalom, száját pedig összepréselte.
- Nem hallottad? – mondta ki végül suttogva, de már nem nézett rám, hanem ismét a mellkasomra hajtotta a fejét.
- Mit? – kérdeztem. Hirtelen nem tudtam, hogy mi az, amit elmulasztottam, mikor megérkeztünk.
- Azt hiszi, hogy Maggie az én lányom - mondta ki végül elcsukló hanggal.
- Dee-dee… - súgtam, és csókot nyomtam a feje búbjára. Tudtam, hogy mennyire érzékenyen érinti őt ez a téma, bár sosem beszéltünk róla nyíltan, mert mindig igyekezett is palástolni előttem ezeket a sebeit.
- Nyugi, túlélem - próbált erősnek tűnni.
Legszívesebben lementem volna az apjához, és jól megruháztam volna, amiért ekkora fájdalmat okozott neki.
- Az egy dolog, hogy nem tud arról, hogy ha belegebedek sem lehet olyan édes kisbabám, mint Maggie – kezdte halkan. - De az, hogy nem is hallott róla, hogy Kate-nek született egy pici lánya, ez annyira… annyira dühítő… – egyre halkabban suttogott, de a hangos zene ellenére is hallottam minden egyes tehetetlen, sóhajba futott szavát.
- Szeretlek…- mondtam hangosabban, hogy a zenén keresztül is biztosan meghallja. - Tudom, hogy ezzel nem tudom minden sebedet orvosolni, de nagyon szeretlek.
Könnyes szemmel nézett fel rám. - Hidd el, ez többet ér nekem mindennél.
Az édes, mindent feledtető pillanatot kintről jövő kiabálás szakította félbe.
- Maga tényleg nem képes tiszteletben tartani bizonyos dolgokat. – Rosalie tajtékzott, ritkán éreztem őt ilyen dühösnek.
- Hölgyem, ne idegesítse fel magát! – Richard óvatosan szólt hozzá, mintha attól tartott volna, hogy nekiugrik. Ezen nem csodálkoztam volna.
- Mért nem érti meg, hogy nem fogjuk…
- Mi történt? – szakította félbe Audrey, kilépve velem együtt a folyosóra.
Egy ajtó. Olyan ajtó előtt álltak, amitől rögtön rossz érzéseim lettek.
- Az úr – kezdte Rosalie gúnyosan - kitalálta, hogy ha már nem használjuk, mért ne költözhetne be Alice szobájába.
Ez volt a második alkalom tíz percen belül, hogy neki akartam ugrani Mr. Hopes-nak.
Audrey
Azt hittem, hogy a nappaliban tett megjegyzései után visszafogja magát. Rosszul hittem.
- Én csak megérdeklődtem, hogy mennyi üres szoba van a házban, és hogy melyiket bocsátják rendelkezésemre - mentegetőzött ridegen.
- Ez már több a soknál, apa, mégis mit gondolsz magadról?
- Azt, hogy nem aludhatok a kanapén. Öreg vagyok én már ehhez. – jelentette ki.
- Te csak megtűrt vendég vagy itt, viselkedj ehhez méltóan! – vágtam hozzá dühösen.
- Szóval te már egy magasabb szinten vagy a vendégek listáján, kislányom - állapította meg idegesítő mosollyal az arcán.
Legszívesebben ismét a szemébe kiáltottam volna a véleményemet, de nyeltem egyet, és Jasper kezét szorítva válaszoltam.
- Semmi közöd hozzá. És Alice szobájába még a kisujjadat sem teheted be.
- Tudtam, hogy veszélyesek. Nem meglepő, hogy a leggyengébbet elkapta maguk közül. – Jasper torkából egyre erősödő morgás tört elő.
- Mr. Hopes, arra kérem, hogy a megjegyzéseit fogja vissza, nem igazán ismeri a mi életünket, sem azt, hogy mi történt velünk. – Carlisle olyan nyugodtan beszélt vele végig, hogy teljesen elhittem, hogy őt nem zavarják a szavai.
- Azért vagyok itt, hogy tanulmányozhassam a maguk világát – csillant fel rögtön apám szeme.
- Csak szeretnéd, de semmi közöd hozzánk!
- Beleegyeztek, hogy ide költözhetek, kérem kezeljenek tisztességes vendégként – intézte a szavait Carlisle-hoz, figyelembe sem véve engem.
- A kérés kölcsönös, Richard – felelte higgadtan Carlisle. – A szobájával kapcsolatban pedig intézkedünk.
Egyszerűen nem tudtam megérteni, hogy miként lehetnek ilyen kedvesek vele. Egyedül Rosalie-n láttam valamiféle ellenségeskedést felé. Fájt, hogy ennyire átnéz rajtam, és ahol csak tud, beledöf a valamelyik családtagomba.
- Minden rendben lesz - súgta a fülembe Jasper, én pedig hittem neki.
Később a konyhában üldögéltem és egy bögre tea fölött fortyogtam. Vagyis próbáltam megfejteni apám és a családom szándékait, de nem sokra mentem velük. Emmett kikönyörögte, hogy ő altassa Maggie-t, mert annyira hiányzott neki, én pedig engedve a boci-, pontosabban medvebocstekintetének, átadtam neki a feladatot. Seth elment La pushba hírt vinni Saméknek.
- Hallottam, mi történt - jött be Bella a konyhába. Kecsesen leült mellém és megveregette a kézfejemet. – Minden rendben lesz – ismételte Jasper szavait megnyugtatóan.
- Miért ilyen? Nem tudom megérteni a céljait.
- Ha ez megnyugtat, én sem. Nem rendelkezek ilyen belelátó képességekkel, mint a férjem, vagy a sógorom.
- De mégis előrébb vagy, mint én – jegyeztem meg.
- Lehet - mosolyodott el.
- Nem akarom, hogy Nessie miatta ne jöhessen a nagyszülei közelébe – néztem rá bocsánatkérően.
- Pár napot még biztosan várunk. Jake is azon az állásponton van, hogy még ne mutassuk be az apádnak Nessiet. Túlságosan nagy szám lenne neki egy félvér kislány.
- Abban biztos vagyok. - Ha tehettem volna, soha nem engedtem volna a közelébe. Még annak a tudatában sem, hogy Nessie sokkal ügyesebb és erősebb nála.
- Audrey - szólt Jasper az ajtóból, és halk, de emberi léptekkel átszelte a köztünk lévő távolságot. Belenéztem az egyre feketébb szemébe, és hagytam, hogy a kezét a vállamra tegye.
- El kellene menned vadászni – jegyeztem meg.
- Amíg ez a …. az apád a közelben van, nem.
- Mégis mit csinálhatna velem?- kérdeztem szkeptikusan. - Még jobban keresztülnéz rajtam? Meg tudom védeni magam - mosolyodtam el.
- Ezzel azért vitatkoznék, de nem is ezért jöttem. Van egy ötletem - jelentette ki mosollyal a szája sarkában.
- Mi az? – kérdeztem azonnal.
- Mit szólnál, ha könnyedén és egyszerűen megoldanánk apád szobájának a problémáját?
- Nem engedem, hogy belépjen az Alice-ébe! - tiltakoztam.
- Nem erre gondoltam.
- Akkor mégis mire?
- Arra, hogy beköltözhetne a te szobádba…
- Mi? Te teljesen megőrültél? Egy szobában lenni vele? – vágtam a szavába felháborodottan.
- Kérlek, hagyd, hogy végigmondjam – kérte mosolyogva, és megcirógatta hüvelykujjával az arcomat.
- Mégis honnan szedted ezt az őrült ötletet? Tényleg azt akarod, hogy kikészítsen…
- Arra gondoltam, hogy te pedig átjöhetnél az enyémbe – vágott közbe.
Nagy szemekkel néztem rá, mint aki most hall először embert, akarom mondani vámpírt beszélni. Kellett néhány másodperc, míg rájöttem, hogy illene becsuknom a szám.
- Ez…
- Persze, ha nem akarod, megértem, de szívesen… Tudom, hogy nem szeretik a nők, ha egy férfival kell osztozkodni a szekrényeken meg a szobán. - Bella mellettem megköszörülte a torkát. – Tudod, hogy nem rád gondoltam - mosolygott rá. -Gondoltam, örülnél neki – fordult ismét hozzám.
- Imádom az ötletet! - suttogtam.
- Tényleg? – nézett rám meglepve.
- Igen. Igen – ismételgettem és közben hevesen bólogattam megerősítve az állításomat.
Szélesen rám mosolygott, mintha én adtam volna neki a legnagyobb ajándékot, közben pedig ő ajándékozott meg a bizalmával, és ezzel a felajánlással, ami nagyon sokat jelentett nekem.
Rápillantottam a még mindig mellettünk ülő Bellára, aki mosolyogva nézte a bögrém mintáit.
Jasper nem törődve azzal, hogy nem vagyunk egyedül, megcsókolt.
Maggie sírása törte meg az idillünket. Olyan hangosan ordított, hogy lehallatszott a konyhába. Visszatérve a valóságba kibújtam Jasper karjai közül és felrohantam az emeletre, annak tudatában, hogy mögöttem van. Feltéptem a gyerekszoba ajtaját, arra számítva, hogy apám karmai között van, de csak a rácsos ágyában állt és sírt, Emmett pedig tehetetlenül toporgott mellette.
- Mi folyik itt? – kérdeztem, körbenézve a felforduláson.
Maggie, mint akin benyomtak egy gombot, azonnal abbahagyta a sírást, és komolyan megszólalt: - A könnyem!
Emmettel döbbenten összenéztünk, és egyszerre tört ki belőlünk a kacagás. Hasamat fogva sétáltam oda hozzá és nyomtam egy puszit az arcára.
- Ódji, gyeje- fogta meg a kezemet. - Meséjj nekem a kiselefántjól!
- Én is meséltem volna a kiselefántról- tette hozzá duzzogva Emmett.
- Nem! Te csak macis meséket tudsz! Jó’ van, jó’ van, szejetem a macis meséket is, de most kiselefántosat akajok – mosolygott a nagymacira.
- Értettem, hercegnőm - szalutált Emmett, és Jaspert kitessékelve becsukta maga után az ajtót, én pedig boldogan belefogtam a kiselefántos mesémbe.
Jasper
Azt hittem, hogy sokkal nagyobb jelentőségű döntés lesz, ha beengedem őt a szobámba, úgy igazából. De nem így volt. A lehető legjobb döntés volt ez tőlem. Azzal a gondolattal sokkal nehezebben barátkoztam volna meg, hogy valaki beköltözzön Alice szobájába, mint hogy ő jöjjön be az enyémbe.
Szerettem Audrey-t, és a ragyogó szemét látva elfelejtettem minden aggodalmamat a döntésemmel kapcsolatban. Előre engedtem őt az ajtóban és utánahoztam a kis táskáját.
- Ugye tudod, hogy ha Rosalie ráeszmél, hogy csak ennyi ruhát hoztál át, képes lesz Emmettel építtetni egy gardróbot?
- Szerencsére még nem tartunk ott – mosolygott.
- Az egész ágy a tied, tudod, hogy én úgysem használom - böktem az ágy felé -, a hintaszék felett is átengedem a használati jogot, van néhány könyv, amire nagyon vigyázz, ha olvasni támad kedved mert foszlik a…
- Nem fogok turkálni a cuccaid között - jelentette ki. – Nem akarom, hogy kellemetlen legyen neked, hogy beengedsz a személyes szférádba…- kezdte a mentegetőzést.
- Örülök, hogy itt vagy – vallottam be őszintén.
Elmosolyodott és körbepillantott a félhomályos szobán.
- Hova zártad a sárkányt? – kérdezte játékosan.
- Szabadon engedtem, hármunknak már úgysem jutott volna itt elég hely, és boldogan egyezett bele a szabadságba – feleltem komolyan.
- Akkor mindenki jól járt? – kérdezte óvatosan.
- Én biztosan, remélem te is – simítottam ki egy tincset az arcából. Nem válaszolt, csak csillogó szemmel nézett rám.
- El kellene ma menned vadászni – mondta végül a szemeimet nézve. A torkomat valóban egyre erősebben kaparta a szomjúság, és akármennyire is szerettem volna vele maradni, úgy döntöttem, hogy hallgatok rá.
- Nem akarom, hogy esetleg álmatlanul forgolódj.
- Nyugi, nem kell aggódnod – mosolygott rám szélesen.
- Jó, akkor megvárom, míg elalszol, és utána indulok.
- Jazz, késő van, indulj, és hamarabb visszaérsz hozzám – kérlelt.
- Oké, mindent megtalálsz, ha bármi van, szólj a többieknek. – Csókot nyomtam az arcára. - Jó éjszakát. Ja és üdvözöllek a szobámban!
Sarkon fordultam és elrohantam vadászni, hogy minél hamarabb végezzek.
Néhány óra múlva, miután egy szarvast az örök vadászmezőkre küldtem, beléptem a bejárati ajtón. Hallottam, hogy Audrey egyenletesen lélegzik, tehát alszik a szobámban. Rögtön felé vettem az irányt, de apám kilépett a dolgozó szobája ajtaján és utánam szólt.
- Beszélhetnénk? – nézett rám bocsánatkérőn. Beléptem a szobájába, és ott volt az egész családom. Bella karjaiban Nessie aludt békésen. A többiek pedig - ki állva, ki ülve - várták érkezésemet.
- Mindketten, illetve mindhárman alszanak, most megoszthatnátok, hogy mit találtatok ki – kezdett bele apám rám és Edwardra nézve.
- Először tudni szeretném, hogy milyenek a gondolatai – szóltam a testvéremhez.
- Néha zavarosak, de főként a kutatásaira gondol, hogy beteljesülhet velünk az álma.
- Biztos, hogy nem viszem Nessie-t a közelébe - jelentette ki Bella, átkarolva a kislányát.
- Egyáltalán nem gondol a lányára és az unokájára? – kérdeztem Edwardtól.
- Nem igazán. Vagyis…
- Vagyis mi? - kérdeztem türelmetlenül. Richardot illetően szívesen rendelkeztem volna a gondolatolvasás képességével. Legalább akkor, mikor Audrey-t bántotta a hideg hangvételével.
- Azt próbálja megfejteni titeket látva, hogy mivel csavartad el Audrey fejét, hogy miért vagytok ennyire közel egymáshoz. Nem tudja elképzelni, hogy mivel tartod őt az uralmad alatt. Azt hiszi, hogy az a képességed, hogy magadhoz édesgeted.
- A szemétláda! - kiáltott fel Emmett. – Komolyan, ha felébred. én kibelezem!
- Ezzel nem megyünk semmire – mondtam, elnyomva a dühömet.
- De hallod, hogy miket gondol – értetlenkedett.
- Igen, hallom. és nem is lepődöm meg ezen, mármint a hozzáállásán. De azzal nem érünk el semmit, ha nekiugrunk. Az érzései azt tükrözik, hogy tart tőlünk… - magyaráztam.
- Jól is teszi – kiáltotta a bátyám.
- Kulcsra zárta az ajtót lefekvés előtt…- jegyezte meg Rosalie a férjével egy időben.
-… és hogy kíváncsi a fajtánkra - fejeztem be a mondatom. - A mérhetetlen érdeklődést bár az arcán tudja palástolni, de az érzésein nem, ahogy a gondolatain sem.
- Mi a terved? – kérdezte Carlisle.
- Az első gondolatom az volt, hogy már Chloe miatt is érdemes lenne őt magunkkal hoznunk – kezdtem.
- Ezt hogy érted?
- Gregoryék először is rajta akartak bosszút állni és csak utána a családján. Ha kiderülne, hogy él, akkor talán tudnánk egyezséget kötni és talán elcserélni.
- Jasper, ez tudod, hogy embertelen megoldás lenne.Mármint én is támogatom, hogy kiszabadítsuk azt a kislányt, de mindenki számára a legjobb megoldást kell keresni – reagált azonnal Carlisle az elgondolásomra.
- Tudom, és tudtam, hogy ezt fogod mondani – biccentettem felé -, de egyszer ki fog derülni, hogy még él és átverte őket.
- És mi felkészülünk rá - mondta Emmett magabiztosan.
- Ha erre fel lehet készülni – suttogta Bella.
- Másrészt, bíztam benne, hogy talán megenyhülnek egymás felé – utaltam a kapcsolatukra Audrey-val.
- Hát ez nem egy mesebeli apa-lánya kapcsolat – jegyezte meg Esme.
- Az biztos… Ha nem haragszotok, megnézem… – indultam az ajtó felé, mert alig vártam, hogy megbizonyosodjak róla, hogy nincsen semmi baja.
- Jasper – szólt utánam az anyám.
- Igen?
- Nemcsak Audrey érzéseire kell vigyáznod, hanem a sajátjaidra is. Ezt ne felejtsd, kicsikém!
- Tudom - mosolyogtam rá és megöleltem.
Ekkor meghallottam a sikoltozását a szobám felől és meghűlt a vér az ereimben.
Audrey
Egy kéz ért az arcomhoz és a vállamhoz, azt hittem, hogy most én leszek a következő áldozat, aztán hirtelen kinyitottam a szememet. Csak álmodtam…
- Dee-dee…. Dee-dee…
- Jazz - nyakába borultam és olyan erősen szorítottam magamhoz, ahogyan csak tudtam.
- Jól van, kicsim, csak rosszat álmodtál – suttogta a nyakamba. Hüppögve szorítottam a nyakát és szívtam be az illatát.
- Soha…soha… - kezdtem.
- Nyugodj meg, itt vagyok, nincsen semmi baj - simogatta a hátamat.
- De soha, soha... – lágy nyugalom hullám csapott át rajtam és így már nyugodtan tudtam lélegezni. – Ha lángszórót látsz, sose hagyd, hogy legyőzzenek – súgtam.
- Tessék? – nézett rám meglepve.- Mit álmodtál? – kérdezte.
- Nem akarom… nem…- ráztam meg a fejem.
- Hátha megkönnyebbülsz – simogatta meg az arcomat lágyan nézve rám. A barna szemei megnyugvást adtak, így elfeledve ellenkezésemet belekezdtem.
- Te voltál benne és az apám, egyszer….egyszer csak megjelent egy lángszóróval…olyannal mint a faházban és bántott téged, és te csak mosolyogtál, és el. Elég... – a nyakába temettem az arcomat. Szükségem volt arra, hogy megbizonyosodjak róla, nincsen semmi baja.
- Audrey – sóhajtotta -, nem lesz semmi bajom. Nem bánthat, nem engedem neki. Ígérem. Ígérem- simogatta kitartóan a hajamat. Nem tudom, hogy a képessége további használatának köszönhetően, vagy a közelsége miatt, de végül megnyugodtam.
- Nem tett jót nekem az elmúlt néhány nap – jelentettem ki már teljesen higgadtan.
- Mindenki jól van, minden rendben – suttogta.
- Hazaértél? - tettem fel a leghülyébb kérdést, ami hirtelen eszembe jutott.
- Igen, pontosan 23 perce és 47 másodperce – mosolygott rám.
- Gyors voltál- állapítottam meg.
- Nem válogattam sokat – mondta és felkapcsolta az ágya melletti lámpát. Meglepve nézett végig rajtam és láttam a szemén, hogy még mindig nem teljesen aranysárga, tehát nem lakott jól. - Ez az én pulcsim?- kérdezte meglepve.
Szemlesütve néztem végig magamon. – A széken hagytad. Olyan az illata, mint neked, gondoltam, így könnyebben alszom el – magyarázkodtam zavaromban.
- Jól áll Ha nem tudnám, hogy Rose meglincselne érte, akkor arra kérnélek, hogy néha vedd fel a pulcsijaimat – mosolygott szélesen. - Neked nincs déja vu-d? – kérdezte még mindig mosolyogva, és magához húzott.
- Arra gondolsz, hogy másodszorra ugrom rémálmomból a nyakadba? -… és másodszor álmodom azt, hogy megöltek a szemem láttára? – fejeztem be gondolatban.
- Még korán van, aludnod kéne – súgta. – Nyugodj meg, nem hagyom, hogy ismét rosszat álmodj!
Még mindig a nyakát ölelve bújtam hozzá és olyat tettem, amit eddig nem nagyon merészeltem. Megcsókoltam. Azt hittem, hogy megfeddve és csitítgatva eltol magától, de ehelyett visszacsókolt. Olyan szenvedéllyel csókolt és ölelt át, hogy elfelejtettem minden problémámat, még azt is, hogy alig néhány perce sikítozva ébredtem.
Beletúrtam a hajába, hogy még közelebb tudhassam magamhoz. Eddig ritkán érzett intenzitással ölelt magához. Csak azt vettem észre, hogy megfogja a pulcsija szegélyét, és lehúzza rólam. Magával rántott az ágyra, és tovább csókolt, mintha nem létezne semmi más csak mi. Kezdtem ezt az egyszerű tényt elhinni, és azt akartam, hogy soha ne legyen vége.
Éreztem, hogy belekapaszkodik a hálóingembe, és csak egy mozdulat kellett volna hozzá, hogy letépje rólam. Készségesen viszonoztam az összes csókját, bár egyre rövidebb időkre hagyott levegőhöz jutni.
Mikor megfogta a két karomat és a fejem fölé szorította, akkor kezdtem magamhoz térni a bódulatból.
- Jasper…- súgtam. – Abba kéne hagynunk - folytattam, de csak tovább csókolt, figyelembe sem véve engem. - Jazz, ez fáj!- kérleltem, mikor még erősebben zárta bilincsbe a csuklómat.
A szívem a torkomban dobogott, de már nem a szenvedélytől. Az volt a legijesztőbb, mikor hátrafeszítette a fejemet, és megéreztem a fogait a nyakamon… Már egy sikításra sem maradt időm…