A végzet könnyei - 33. fejezet és Epilógus

Sziasztok!

Íme, hát elérkezett a nagy nap. Vége. Még magam sem hiszem el. Az alábbiakban olvashatjátok a befejező fejezetet és az epilógust, remélem tetszeni fog. 

Mikor elkezdtem írni egy valamit megfogadtam, hogy ha törik, ha szakad, be fogom fejezni. Annyi, de annyi jó történet van a neten, amit egyszer elkezdtek, de sosem fejeztek be valami miatt. Ezt nem akartam, nem csak veletek szemben lett volna kiszúrás, hanem magammal szemben is. Hiszen nagyon sokat dolgoztam vele én is. Így kerek és egész. Néhány hónap híján négy évig készült ez a két történet. Köszönöm, hogy velem voltatok, van, aki már a kezdetektől.

Sok mindent tanított nekem az írás, legfőképpen azt, hogy nem lehet a véleményeteket kicsikarni és az is legalább akkora siker, ha valaki csak csendben megjegyzés nélkül szereti, amit csinálok, mint ha valaki mindig írna. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem tett boldoggá, ha írtatok. :) Köszönöm a türelmeteket, főleg az utóbbi egy-két évben. Nagyon hálás vagyok érte.

Köszönöm Katának és Zsizsának a sok-sok munkát, amit belefektettek a javításba. Nem csak a bétázásban, hanem a történet alakulásában is nagyon sokat segítettek. Nagyon-nagyon köszönöm, lányok! Szeretlek titeket!:)

Folytatás biztosan nem lesz. Lenne még két karakter, akiket szívesen megírtam volna – Maggie és Chloe -, de inkább már nem kezdenék bele. Már megszűnt az Alkonyat-láz és nem csak az olvasók részéről kisebb az érdeklődés, hanem az írókéról is. Talán ezért is jöttek olyan nehezen a fejezetek az utóbbi időben. Sajnálom, mert imádom mind a két karaktert, de inkább valami sajátba kezdenék. Persze nem most azonnal, de hamarosan. Vannak ötleteim, csak idő és energia kellene hozzá. Mindenesetre nem tűnök el végleg, ez biztos.:)

Jah még valami, a lényeg. Bár új történet szál nem lesz, van a tarsolyomban egy novella. Ezt még felrakom ide, néhány hét múlva. Spoileres, ezért várok még kicsit vele, nehogy valaki későn találjon a befejezésre. Hogy mivel kapcsolatos a novella? Sztem a végére rájöttök.:)

Még egyszer köszönöm, hogy olvastatok! Igaz, hogy sokat írtam nektek, de nem tudom szavakkal kifejezni, hogy mennyire hálás vagyok érte, hogy velem tartottatok végig. :)

Küldöm mindenkinek! :)

Jó olvasást!

Puszi,

Truska 

A végzet könnyei – 33. fejezet

Végjáték (váltott szemszög)

                    

Audrey

- Ne! Ne! Jasper! – sikítottam, mint egy eszelős. Lábaim azonnal megindultak a füst forrása felé. Ha ő meghalt… én… - Jasper!

Éreztem, hogy valami nekem ütközik és hasra vágódom. Nem törődtem semmivel, csak Jasper nevét sikítottam és vergődtem a rám nehezedő súly alatt. Valami hozzáért az arcomhoz, és hangokat hallottam.

Lassan kitisztult a kép és Bellát láttam térdelni magam előtt. A nevemet mondogatta és csitítgatni próbált, majd az is tudatosult bennem, hogy Emmett ugrott nekem. Rátérdelt a hátamra, a karjaimat pedig a törzsem mellé szorította. A hajam rátapadt az arcomra az erősen zuhogó esőtől.

- Audrey! Kérlek, nyugodj meg! – kért Bella remegő hangon. Megnyugodni? Majdnem felnevettem a kérésen. Arra csak akkor leszek képes, ha Jasper kisétál a barlangból épségben.

Mereven néztem a barlang bejáratát. Az onnan kiáramló fekete, fojtogató füst rosszabb volt mindennél. Az emberként nézett akciófilmek jutottak eszembe. Mikor egy földet megrázó hatalmas erejű robbanás után drámaian előlépked a füstfelhőből a főhős, egy karcolás nélkül. Hiába néztem, hiába vártam a léptei hangját, semmi sem történt.

- Audrey! Kérlek, gondolj Maggie-re! – szólt Bella.

Ugyanezt mondta ő is. Eszembe jutott az ígéretem, hogy nem teszek kárt magamban, ha bármi is történjen vele. Mennyire, de mennyire naiv voltam, mikor beleegyeztem abba az alkuba! Próbáltam mélyeket lélegezni, hogy megnyugodjak, de friss levegő helyett, csak a füst szagát éreztem. Inkább tüntetően nem vettem levegőt.

Felidéztem Maggie arcocskáját és próbáltam belekapaszkodni. Ez volt az egyetlen dolog, ami miatt nem veszthettem el végleg az eszemet. Annyira egyszerű lett volna átengedni magamat a fájdalomnak, de nem tehettem. Ha meg is… Nem, amíg nem látom, addig nem hiszem el. Látnom kell, hogy elhiggyem, megtörtént.

A zuhogó esőből szemerkélés lett. Lehajtottam a fejemet a földre és vártam. Vártam, hogy felébredjek a rémálomból. Azt kívántam, bárcsak álom lenne az elmúlt közel két év. Igaz, hogy megannyi gyönyörű dolog történt ezalatt, de inkább feláldoznám őket, csak Jasper éljen.

A szemem sarkából láttam, hogy Edward int Emmettnek, mire a vasmarkok elengedtek, és leszállt rólam. Edward láthatta a gondolataimban, hogy nem áll szándékomban ártani magamnak. Még nem.

- Jasper, Jasper, Jasper… - suttogtam eszelősen és az esőtől fellazult földbe vájtam az ujjaimat.

Bella leült mellém, és az ölébe hajtotta a fejemet. Sírtam, kétségbeesetten próbáltam elhitetni magammal, hogy ez nem igaz. Nem lehet…

- Be akarok menni. Látni akarom - suttogtam.

- Meg kell várnunk, míg megszűnik a füst. Akkor lehetünk biztosak benne, hogy már nem ég semmi – felelte Edward kimérten, mire összerándultam.

- Jasper, Jasper, Jasper – suttogtam tovább és vártam. Tehetetlenül.

Jasper

Bemenni az oroszlán barlangjába a többiek nélkül eszelős ötletnek tűnt. Mégis úgy éreztem, ez az én harcom. Nem avatkozhat bele senki, csak nekem van jogom megölnöm őt.

Annyi fájdalmat okozott már a családomnak és nekem is. Alice megölése, Audrey kis híján élve elégetése, a sok-sok halott és könny. Tudtam, hogy van annyi tapasztalatom és éberségem, hogy sikerül felülkerekednem rajta. Meg kellett tennem.

A barlang bejárata után egy hosszú és kacskaringós járat vezetett a barlang belsejébe. Richard kétségtelenül remek helyet választott a vámpírok leölésére. Ha itt tűz üt ki, nem lesz olyan egyszerű kijutni. A barlang tágas volt. Bár nem volt világítás, jól érzékeltem minden egyes kis részletet.

Éreztem, hogy a lábam alatt levelek és ágak ropognak. Elismerően füttyentettem, mikor összeállt a kép.

- Remek terv, nem igaz? – kérdezte Gregory önelégülten.

- Ugyanezt tette Richard is, jól gondolom? – válaszoltam a kérdésre kérdéssel.

- Az nem számít, a lényeg, hogy te most meghalsz. – Feltűnt, hogy nem szereti, ha Richard leleményességét hangsúlyozom.

- Mégis lényeges, mert egy ember volt, aki kitalálta ezt a csapdát.

- Egy ember, aki ezerszer megbánta tettét – vicsorgott.

- Hányan haltak meg itt? Tízen? Tizenöten? – hergeltem tovább. Ha meggondolatlanul, dühből támad, az csak az én malmomra hajtja a vizet.

- Hallgass! – kiáltott rám.

- A tény attól még igaz marad. Ő győzött – folytattam, de bejárat közelében maradtam.

- Ő csak egy ember, egy alsóbbrendű lény…

- Miért ítéli el annyira az embereket? Egykor maga is az volt… - világítottam rá.

- Az emberek selejtek. Annyira el vannak szállva a tudományuktól, de vámpírok… ők istenek.

- Nem lehet csak táplálékként tekinteni rájuk – mondtam ki, amit én is jól megtanultam az elmúlt évtizedekben. - Az emberekben sokkal több van, mint csak a vér.   

- Elég a beszédből! – kiáltott és két lépést tett felém – Most meghalsz! Aztán elmenekülök.

- A többiek úgysem hagynák – vágtam vissza.                                                     

- De erre is van egy remek megoldásom – mondta és vigyorogva a háta mögé mutatott.

A sötétben lassan fogtam föl, hogy mi van a barlang legvégében.

- Tehát így élte túl akkor is – világosodtam meg.

- Igen…

- Mért menekül? A képessége talán nem is olyan végtelen? – húztam tovább az időt. Egyrészt bele akartam látni a fejébe, másrészt muszáj volt úgy helyezkednem, hogy esélyem legyen a végén.

- A képességem csak egy vámpír megölésére elég. Sajnos most nem irthatom ki az egész klánotokat – mondta ki, amit már mi is sejtettünk.

- Maga egy pszichopata.

- Ezt bóknak veszem.

- Mért nem hagyja békén Audrey-t és a húgát? Nem vétettek maga ellen semmit – mondtam és elkezdtem megkerülni őt.

- Ugyanolyan, mint az apja, ahogy a másik lány is. Azt akarom, hogy kihaljon ez a vér. Képesek lennének kiirtani minket, azt hiszik, nagyobb hatalmuk van, mint nekünk, pedig ez nem igaz. A mi fajunk a leghatalmasabb. – Éreztem rajta, hogy minden egyes szót elhisz, amit mond. Beleesett a saját maga alkotta csapdába, az őrületbe.

- Mindkét lány vámpír, nem hiszem, hogy ártani tudnának a fajnak.

- A hajlam ott van bennük. A hajlam mindenre képes – sziszegte. Vicces volt az ő szájából hallani a hajlam szót.

- Richard valószínűleg meghalt – mondtam, mert az odakint történtek után nem láttam sok esélyét, hogy Audrey apja túléli. Nem voltam orvos, de látszott, hogy életveszélyesen megsérült. - Vége van, Gregory.

- Nem, nincs! – éreztem a tébolyt rajta. Bár a fejébe nem láttam bele, de az érzései annyira kuszák és gyűlölettel átitatottak voltak, hogy tudtam, a fejében is megbomlott valami. Már nagyon rég.

- A családom csak békében akar élni – biztosítottam és még mindig lépkedtünk körbe-körbe. Mintha valami morbid tánc lenne az egész.

- Meghalsz és levadászom őket is. A kislány jó volt feszültséglevezetőnek, félt tőlem, de mindvégig Audreyra vágytam.

- Ha egy ujjal is hozzá mer érni…

- Feltámadsz halottaidból és levadászol? – nevetett fel és felém tartotta a kezét támadásra készen.

- Jobb ötletem van… Most vadászom le! - mondtam és közelebb léptem hozzá.

Egészen eddig nem vetettem be ellene a képességemet. Ritkán használtam támadásra és Gregory eddig túlságosan veszélyes volt, hogy megpróbálkozzak vele. Az eddigi alkalmakkor mindig volt egy túsz a kezei között, ami miatt ez a terv meg sem fordult a fejemben. De most csak ketten voltunk.

Félelmet sugároztam felé. Láttam az arcán a döbbenetet, mikor megcsapta a hirtelen jött érzelemhullám. Azt akartam, hogy olyan félelmet érezzen, amilyet Audrey is érzett, mikor menekült előle, vagy mikor körbevették őt a méteres lángnyelvek. Csak egy tizedmásodpercet hagytam magamnak a gondolkozásra, aztán ugrottam.

Mivel tudtam, hogy a gyilkos kezeitől távol kell tartanom magamat, így hasra vetődtem és elkaptam a lábát. Még mindig a képességem hatása alatt volt, így könnyen kirántottam alóla a talajt. Nem tehette le a kezét, hogy megtartsa magát, mert fellobbantott volna mindent maga körül és vele együtt saját magát is. A feje nagyot csattant a barlang talaján. A pillanatnyi időt kihasználva a bal lábát kitámasztottam és kitéptem a helyéből.

Felordított és felém kapott a kezével, de én már hátraugrottam.

- Ezt Audrey- ért kapod! – mondtam és elhátráltam a barlangfalig.

A gyűlölet erőt adott neki ahhoz, hogy valahogy felálljon.

- Most meghalsz! - vicsorogta felém.

Ismét felé küldtem egy érzelemhullámot, ezúttal bűntudatot. Megrázta magát, mint aki így akar szabadulni az érzéseitől. Egy pillanatra elgondolkoztam, hogy vajon érzett-e az emberi és vámpírélete során valaha bűntudatot. Nekiugrottam ismét, és elvágódtunk. Mielőtt a kezeit felém irányította volna, megfogtam az alkarját és minden erőmet összeszedve eltartottam magamtól.

- Nem nyerhetsz… nem… – motyogta eltökélten, bár ő állt vesztésre, még mindig azt hitte, győzhet.

Lassan a kezei a saját arca felé közelítettek. Láttam a szemében a felismerést, hogy már nincsen esélye.

- Ezt pedig Alice-ért kapod – mondtam és hozzáérintettem a kezét a saját arcához.

Mintha lassított felvételként láttam volna magam előtt mindent. Láttam, ahogy fellobban az arca. Hátraugrottam a felém tartó lángok elől. A lángok pillanatok alatt felcsaptak az egész barlangban. Elhátráltam tőle és ugrottam.

Az utolsó gondolatom Audrey volt.

Audrey

241… 242… 243…

Számoltam magamban a másodperceket. Egészen attól a pillanattól kezdve, hogy a füst már nem ömlött a barlang szájából. Edward elővigyázatosságból nem engedte, hogy azonnal elinduljunk, arra kért minket, hogy várjunk pár percet, hogy biztos elmúljon a veszély.  

256… 257… 258…

Az eső lassan elcsendesedett. A szemem nem bírtam levenni a bejáratról.

264… 265… 266…

Éreztem, hogy Bella simogatja a hajamat és valahol a távolban dúdol valamit. Legalábbis én nagyon távolinak éreztem.

289… 300… 301…

Nem halhatott meg… Tudom, hogy nem. Hiszen megígérte, hogy ő fog győzni… Megígérte.

312… 313… 314…

- Hol van Maggie? – kérdeztem hirtelen.

- Seth, Esme és Rosalie elmentek vele az autóig – kaptam a választ, de nem volt erőm megállapítani, hogy kitől.

Csak bólintottam és továbbszámoltam.

345… 356… 347…

Miért engedtem be egyedül? Miért? Nekem is mennem kellett volna… Nem lett volna szabad egyedül… Nem…

358… 359… 400…

Megígérte, hogy túléli. Túl kell élnie! Ő nem halhat meg…

411… 412… 413…

Éreztem, hogy kezdek megőrülni. Tudnom kell, hogy mi történt odabent, látnom kell, mert megőrülök… Megőrülök…

- Audrey, bemegyünk! – hallottam meg a várva várt mondatot.

Edward szavaira azonnal felugrottam és elindultam a barlang felé. Két erős kéz ragadott meg és fordított maga felé.

- Audrey, tudom, mit érzel! – mondta Edward.

- Nem tudod... – ráztam meg a fejemet és próbáltam kihúzni a karom a szorításából.

- Audrey, csak egy feltétellel jöhetsz be velünk – nézett rám jelentőségteljesen és még erősebben fogta bilincsbe a karjaimat. Kérdőn néztem rá és vártam.

- Ha azt mondom, hogy kijössz, szó nélkül hallgatsz rám. Értetted?

- Be kell mennem, Jasper is benn van – dadogtam.

- Én csak azt tudom, valaki meghalt odabent, a kiáramló füst ezt bizonyítja. Nem tudom, hogy mindketten, vagy csak az egyikőjük, de a füst szaga nem hazudik, ez biztos. Értsd meg, nem tudjuk mi vár odabenn. Nem akarom, hogy neked is bajod essen. Lehet, hogy ez az egész egy csapda.

A feltételezésre, hogy Jasper vesztett, Gregory odabent vár minket és ez csak egy trükk, összerezzentem.

- Nem akadályozhatod meg, hogy bemenjek – sziszegtem.

- Emmett lefog és nem enged be. Ilyen egyszerű.

- Nem tilthatod meg hogy…

- Audrey, gondolj Maggie-re. Mindent megtettél, hogy megmentsd és most eldobnád magadtól? Gondolj arra, hogy megígérted Jaspernek, akármi történjen vele, te nem adod fel. Mert megígérted, tudom.

- Mássz ki a fejemből! – kiáltottam rá.

- Csak jót akarok neked!

- Rendben. Hallgatni fogok rád a barlangban – adtam meg magamat.

Edward még néhány másodpercig a fejemben kutakodott, majd rábólintott és elengedett.

- Megyek én is – lépett hozzánk Bella.

- Szó sem lehet róla – vágta rá Edward.

- Jasper ugyanúgy fontos nekem is, mint nektek.

- Akkor sem engedem, hogy veszélynek tedd ki magadat. Itt kell maradnod Chloe-val.

- Akkor maradj kint velem – nézett rá könyörgően.

- Bella…

Néhány percig nézték egymást, láttam rajtuk, hogy Bella győzködi őt gondolatban, majd Edward végül megkínzott arccal Carlisle felé fordult.

- Maradj csak, minden rendben lesz.

Tudtam, hogy Bella is félti őt, hogy nem akarja elveszíteni őt, látta, mekkora fájdalmat éreztem már a feltételezésre is, nem akart ő is a helyembe kerülni.

Végül Emmettel és Carlisle-lal mentünk be. Sötét volt. A levegőben még mindig érezhető volt a füst fojtogató szaga.

A fiúk lassan, meggondoltan lépkedtek a koromsötétben. Legszívesebben rájuk szóltam volna, hogy siessenek már, de nem akartam magam alatt vágni a fát a viselkedésemmel. Tudtam, hogy ha még mindig ember lennék, a szívem a torkomban dobogna.

Mikor a járat végéhez értünk, Carlisle elővett egy elemlámpát és bekapcsolta. A kis lámpa fénycsóvája körbepásztázta a barlangot. Senki nem volt a bent, mire a mellkasomban gombóc keletkezett. Lehet, hogy mindketten…

Beljebb léptünk, még mindig lassan és megfontoltan. Éreztem az orrfacsaró szagot és a minimális oxigént a barlang levegőjében. Megszüntettem a lélegzésemet, mikor eszembe jutott, hogy lehet, épp Gregory-t lélegzem be, már ami megmaradt belőle.

- Minden csupa hamu, mi égett még itt el? – kérdezte Emmett mögöttem.

- Fák és bokrok gallyai, levelek, bármi, ami könnyen éghető – válaszolta nem sokkal később Carlisle, miután ő is szemügyre vette a lábunk alatt lévő maradványokat. - Biztosra akart menni. Ha valami egy ilyen szűk térben meggyullad, azonnal lángra lobbantja az egészet – tette hozzá.

- Ezt nem értem, Gregory mért állított volna fel egy olyan csapdát, amiből nem kerülhetett ki élve?  - kérdeztem.

- Igazad van, nem rá vall – bólintott Carlisle.

- Kell lennie valami kiskapunak – suttogtam inkább magamnak. A tudat, hogy Jasper meghalt…

- És ha nincsen? Az a pacák egy őrült, lehet, hogy ez egy öngyilkos akció volt – találgatott Emmett. – Tudjátok, hogy nem akarok Jazznek semmi rosszat, de a tény az tény… - tette hozzá, mikor találkozott a pillantásunk. – Audrey, én is azt akarom, hogy túlélje! – biztosított sietve. Látszott, hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel.

- Nincsen valami másik kijárat? – kérdeztem. Kétségbeesve néztem körbe bár a vámpírlátásom tökéletes volt, mégsem láttam semmit a göröngyös barlangfalon kívül.

- Ha lenne, láttuk volna a füstöt máshonnan is fölszállni.

- Megkérdeztem Chloe-t amíg vártunk, hogy mit tud a barlangról – mondta Carlisle és kérdő pillantásomat látva folytatta. – Tulajdonképpen semmit, Gregory sose engedte be őt ide és Tracy-t sem.

- De innen jött ki Maggel – emlékeztem vissza.

- Csak a bejárat közelében állt vele, hogy védje ő a széltől – pontosított.

- Tehát akik a barlangról tudtak valamit, az apám és Gregory volt – sóhajtottam és megérintettem a barlang falát. Az ujjaim kormosak lettek.

- Apád nem árult el semmit idefele jövet és most már nem is fog.  

Körbe-körbe forogtam és vártam a csodát.

- Audrey, én tényleg keresem innen a kiutat, de nem láttunk senkit kijönni a barlangból és… - kezdett bele Carlisle halkan.

- … a jelek szerint nincsen más kiút… - fejeztem be suttogva.

- Igen – bólintott és közelebb jött hozzám.  

- Nem halhatott meg… - ráztam meg a fejem.

- Audrey én is nehezen hiszem el – sóhajtott reszelősen -, de…

- Nem, nem, nem…- mondogattam, és őrült módjára körbe kezdtem járkálni. Éreztem, hogy könnyek peregnek le az arcomon. A fájdalom olyan elementáris erővel talált mellkason. Nem veszthetem még el… annyira rövid időnk volt még együtt. Nem, nem… - Jasper… Jasper… Gyere vissza hozzám… Ne hagyj itt egyedül… Jasper… - suttogtam.

- Hallgassátok! - szólt Emmett egyszer csak, mire összezavarodva, de reménykedve néztem rá.

- Mit?

- Ezt a hangot…

Halk, alig észrevehető pezsgés volt hallható nem messze tőlem. Fáradtan arra fordítottam a tekintetem.

- Audrey vigyázz! – szólt rám Emmett.

Amit eddig a barlang részének hittünk, egy kicsi vízzel teli meder volt. Alig egy méternyi, a felszínét beborította a hamu, talán ezért nem vettük észre eddig.

A következő másodpercben sok dolog történt. Valami kinyúlt a mederből – egy kéz – és elkapta a bokámat. Annyira megdöbbentem, hogy képtelen voltam mozdulni. Egy pillanatra végigfutott rajtam, hogy ha Gregory az, akkor bármelyik pillanatban fellobbanthat, vártam a fájdalmat vagy a perzselést, de nem jött. Aztán a kezet követte a fej, a vizes haj és a felsőtest…

- Audrey – szólt egy halk hang, minek hallatán úgy éreztem ismét beindul a szívem.

- Jazz – sóhajtottam megkönnyebbültem és beugrottam mellé a vízbe. Egy pillanatra a lendülettől lenyomtam őt a víz alá. A boldogságom leírhatatlan volt. Szorosan megöleltem, és úgy döntöttem, hogy soha többé nem engedem el.

- Köszönöm, köszönöm… köszönöm – motyogtam.

- Bocs a várakoztatásért – suttogta a nyakamba.

- Köszönöm, köszönöm, köszönöm – mantráztam tovább az égnek, hogy visszakaphattam őt.

- A frász hoztad ránk tesó!  Azt hittem te is odakozmáltál – lépett oda hozzánk Emmett és a kezét nyújtva kihúzott minket- egyszerre -  a vízből.

- Egy pillanatra én is.

- Eddig hogyhogy nem vettünk észre? – kérdezte Carlisle Jaspert, vállára téve a kezét. A szemem sarkából láttam rajta is a megkönnyebbülést.

- Odalent kicsit betompultak az érzékszerveim, csak az érzésidet éreztem az előbb – mondta nekem -, onnan tudtam, hogy már feljöhetek.

- Köszönöm… Szeretlek!

- Én is téged – adott egy puszit a fejemre.

- Gregory?

- Halott.

Mikor kiértünk, a képességemnek köszönhetően kisütött a nap. Edward és Bella nevetve jöttek oda hozzánk. Egy percre sem engedtem el Jaspert így kénytelenek voltak velem együtt megölelni őt.

- Hogy sikerült túlélned? – kérdezte Bella.

- Ahogyan Gregorynak is néhány évvel ezelőtt. Van egy aprócska tó a barlangban. Nem túl nagy, de ahhoz épp elég, hogy valaki meghúzhassa ott magát, főleg, ha nincsen szüksége oxigénre. A víz megvédett a tűztől.

- Biztosan meghalt?

- A saját keze által.

Halk, reszkető sóhajt hallottam mögülünk. Rápillantottam Chloe-ra. Az arcán mindenféle érzelem volt, de a sóhaja és a tekintete megkönnyebbülést sugárzott.

- El sem hiszem, hogy vége – suttogtam mikor elindultunk az autók felé.

- Pedig igen.  

Apám testét magunkkal vittük, hogy megrendezhessünk neki egy balesetet. Így jobb volt, mintha otthagytuk volna az erdőben. Chloe is velünk jött, de kizárólag csak a lányokat engedte közelebb magához. A karját maga köré fonta és bár nem volt már veszélyben, tekintete még mindig félelmet tükrözött.

-  Mondtam már, hogy szeretlek? - néztem Jasper arcára, amin megcsillant a nap sugara.

- Igen, de azt hiszem sosem lesz belőle túl sok. Én is szeretlek.

- Maggie hogy van? – kérdeztem Rosalie-t, mikor beértük őket.

- Az ijedtségen kívül nincs baja – válaszolt és Jasper felé biccentett. – Téged akar.

- Ódji! Ódji! – ugrott a nyakamba, mikor meglátott.

- Kicsikém – öleltem magamhoz, de egy percre sem távolodtam el Jaspertől. – Jól vagy?

- Igen. Szejetlek!

- Én is téged, kincsem – pusziltam mega feje búbját.

- Most hova megyünk? – kérdezte kis idő múlva Maggie.

- Haza. Haza megyünk - suttogtam és Jasperre pillantottam a vállam fölött. Aranybarna szemeiben megkönnyebbülés és szerelem tükröződött. – Ugye?

- Igen. Haza. – mondta és átölelt minket.

A végzet könnyei - Epilógus

…és boldogan élnek…

A nap felkelt a horizontról és besütött a nappali ablakán. Lehet, hogy az érzéseim - a nyugalom, a megkönnyebbülés és a boldogság - kivetülése volt ez, de jól esett, ahogy lágyan végigcirógat a sugaraival. Nem éreztem a melegét, még nem volt olyan intenzív, csak a fényét, ami csillogóvá tette a bőrömet.

Még mindig nehezen hittem el, hogy vége van. Nincsen több félelem, rettegés, szomorúság. Gregory beleesett a saját csapdájába. Azt hitte, elpusztíthatatlan csak azért, mert volt egy veszélyes fegyver a kezében, mégis ez lett a veszte. Nem bírta elviselni, hogy egy ember túljárt az eszén és túl sok ember életét tette tönkre emiatt.

Maggie-nek tényleg semmi baja nem volt fizikailag, csak remélni tudtam, hogy a lelkében sem sérült meg semmi. Tegnap délután elmesélte nekünk, hogy hogyan vidította fel őt Chloe és vigyázott rá mindaddig, amíg meg nem jelentünk. Örült, hogy Gregory és Tracy nem jön vissza többet.

Hálával tartoztam Chloe-nak, pedig annyi rosszat tettem ellene… Mégis megvédte a rokonát, a testvérünk vérét. Bár vége volt ennek a lidércnyomásnak, neki még sok-sok borzalmas emlékkel kellett megbirkóznia, hogy egyszer elmondhassa magáról, túllépett rajta. Az ő lelke még túlságosan sérült volt. Bár velünk jött, de kerülte a társaságunkat, csak ült egymagában és nézett maga elé. Elvesztette az apánkat is, aki miatt az egészet csinálta és kitartott. Akármilyen rossz apa is volt, a húgom szerette őt és vágyott a szeretetére. Ő csak egy fiatal lány, akinek túlságosan korán kellett felnőnie és szembenézni a gonosszal.

Kiléptem a verandára és őt kerestem a tekintetemmel. Jóval messzebb a fák között állt és a távolba bámult. Lassan mellé sétáltam, nem akartam megijeszteni.

- Szia!

- Szia! – szólt halkan, de nem nézett rám.

- Gyönyörű ez a reggel- mondtam én is fákra nézve, ahol éppen átszűrődtek a nap sugarai.

- Igen.

- Carlisle beszélt Tanyával, szeretettel várnak, Esme elvisz – mondtam pár perc hallgatás után.

- Jó.

- Ugye tudod, hogy itt is maradhatsz velünk? Jasper elvégezte a pszichológiát, tudna segíteni… Én is itt vagyok.

- Igen, de képtelen vagyok… - suttogta halkan, mint aki attól fél, hogy ha felemeli a hangját, valami szörnyűség ugrik ki a fák közül. - Minden rá emlékeztet. Legszívesebben kitörölném a fejemből – mondta és megmasszírozta a homlokát. - Nem megy… nem…

- Azt tesszük, ami neked a legjobb. Tanyáék is nagyon kedvesek, vigyázni fognak rád. Megtanítják az életmódunkat – igyekeztem biztatóan mondani, bár gombóc volt a torkomban.

- Rendben, ezt szeretném – bólintott.

- Chloe, eddig nem voltam jó testvéred, de mostantól szeretnék az lenni – fordultam hozzá.

- Én is ugyanúgy utáltalak, ahogyan te is utáltál engem – mosolyodott el keserűen.

- Sok minden megváltozott azóta – mondtam.

- Tudom. De most még nem megy… - hunyta le a szemét.

- Annyi időt kapsz, amennyit szeretnél. Én várok – biztosítottam.

- Jó.

- Bármikor felhívhatsz, ha beszélgetni szeretnél. Nem lesztek túl messze, bármikor átmegyek, csak szólnod kell és mi is szívesen látunk.

- Jó – mondta ismét.

- Maggie is nagyon megszeretetett. Tegnap este végig rólad mesélt, hogy milyen vicces történeteket meséltél, és megnyugtattad őt.

- Aranyos kislány – jelent meg halvány mosoly az arcán.

- Köszönöm, hogy vigyáztál rá és nem hagytad, hogy bántsa.

- Én is veszélyt jelentettem rá, ezt ne feledd – súgta.

- Mégsem görbült meg egy haja szála sem.

- Igaz…

- Ha látni szeretnéd őt, csak szólnod kell, a te unokahúgod is – mondtam ismét újabb hosszú csend után.

- Majd - felelte tömören. A válasza reményt keltett bennem, hogy tényleg szeretné őt még látni.

Egy autó motorját hallottam meg a ház felől. Esme szállt ki Carlisle fekete Mercedeséből és várakozón nézett ránk.

- Rendben. Esme készen áll, ha menni szeretnél.

- Jó – mondta és lassan hátrafordult a ház felé.

Tétován felé nyújtottam a karom egy ölelésre, de messzebb lépett tőlem.

- Még nem megy… Sajnálom… - suttogta. Amióta vége lett, nem engedte, hogy bárki hozzáérjen. Két lépés távolságot tartott mindenkivel. Összeszorult a szívem, ha belegondoltam, mennyi fájdalmat okozott neki Gregory.

- Semmi baj – súgtam most már én is, és figyeltem, ahogyan az autó felé sétál.

Bár nagyon közel állt hozzám, úgy éreztem, hogy soha nem voltunk egymástól ilyen távol.

- Gyere kicsikém – szól Esme, de nem nyúlt ki felé, hogy megérintse. Chloe az autó felé indult és mielőtt beült volna, visszafordult felénk. Belenézett a szemembe és összerándultam a sok szomorúságtól, amit láttam benne.

- Köszönök… mindent - súgta és elfordult.

Az autó hátsó ablakán keresztül láttam, hogy távol húzódik Esmétől és maga köré fonja a karját.

- Jobban lesz, csak idő kell neki – szólalt meg mögöttem Jasper.

- Mégis mennyi?

- Pár hónap vagy év, nem tudom – mondta és átölelte a derekamat.

- Év… - sóhajtottam.

- Légy türelmes vele!

- Persze, csak így is bűntudatom van, hogy ennyi ideig Gregory kezei közt volt miattam.

- Nem miattad történt, ami történt, hanem Richard miatt - fordított maga felé.

- Tudom, de…

- Nyugodj meg – szorított magához és a fejemre támasztotta az állát -, ha felengeded a falat, akkor segítek benne.

A vállára hajtottam a fejemet és engedtem, hogy a képességével elsöpörje a bennem kavargó negatív érzéseket.

- Indulhatunk? – kérdezte néhány perc múlva.

- Igen, induljunk – mosolyodtam el.

- Irány San Francisco! – lépett ki a verandára Seth Maggie-vel a karjában.

Úgy gondoltam, úgy zárul be teljesen a kör, ha visszatérek oda ahol az egész elkezdődött. Maggie-vel együtt. Persze a történtek után – vagy talán még anélkül is – Seth is ragaszkodott hozzá, hogy velünk tartson. 

Így négyen, mint egy furcsa kis család, beültünk Edward Volvojába. Vagyis megpróbáltunk.

- Megnéztem az időjárás jelentést. - szaladt oda hozzánk Rose, mikor kinyitottuk a kocsi ajtaját. - Tudom, tudom, hogy nincs már szükségetek rá, de a megszokás - magyarázkodott Jasper tekintetét látva. – Ne nézz így rám, csak nem akarom, hogy feltűnő legyen az időjárásváltozás.

- Szerencsére úgysem tudják hozzánk kapcsolni.

- Ez igaz, de jobb, ha nem vagytok feltűnőek.

- Pedig buli lett volna, ha Audrey a Union Square-en esőtáncot lejtett volna – nevetett fel Seth.

- Nagyon vicces. Ha hagynátok, hogy végigmondjam, már rég indulhattatok volna.

- Bocsánat, szöszi, mit tudtál meg?

- A következő egy hétben felhős lesz az ég, de sokszor mondanak napsütést is, szóval legyetek résen.

- Igenis! - szalutált Seth nem törődve Rosalie morgolódásával.

- Na menjetek, mielőtt leütöm ezt a kutyát. Szia, Maggie – nyomott egy cuppanós puszit a kicsi arcára.

- Sziaaa!

- Hercegnőm, hiányozni fogsz! Mikor jöttök vissza? – kapta ki Seth kezéből Maget Emmett.

- Még el sem indultunk… - sóhajtottam.

- Nem lehetne, hogy itt maradjon? Ti hamarabb megjárjátok – próbálkozott Emmett.

- Nem, neki is jönnie kell – hárítottam.

- Jó, akkor én is megyek – állt elő a legújabb ötletével.

- Emmett, megbeszéltük, hogy csak négyen mennek. Nem kell az egész család ehhez – mondta fejcsóválva mögöttük Carlisle.

- De… jól van… Maggie siess vissza hozzám, jó? – nézett a kislányra.

- Jó sietek! Légy jó – paskolta meg az arcát Maggie nevetve.

- Ahogyan a kisasszony parancsolja – mondta komolyan Em és puszit nyomott az arcoskájára.  

További tíz perc búcsúzkodás után végül sikerült beülnünk az autóba.

- Lépj a gázra, mert a végén még megállít valamivel minket a testvéred – szólt előre Seth Jaspernek.

Épp elhagytuk Williams Lake tábláját, mikor Maggie megkérdezte:

- Ott vagyunk már?

- Még nem – feleltük nevetve.

***

Mikor már lement a nap, az ablaküvegnek nyomtam a homlokom és néztem a fényeket. Seth hangosan horkolt, Maggie is békésen aludt a gyerekülésében.

Lassan végiggondoltam, mi történt velünk az elmúlt években.

A pillanat, amikor begurultunk Maggie-vel Forksba, mikor Cullenék befogadtak magukhoz.

Mikor először találkoztam a húgommal…

Alice halála…

Az Octopus hegység barlangja, ahol Gregory kis híján megölt.

Jasper vallomása, mikor aludtam, vagyis azt hitte, hogy alszom.

Az apám megjelenése. A mód, ahogyan a húgom elvezetett hozzá.

Bár ezek mind emberi emlékek voltak, emlékeztem rájuk, és tudtam, nem feledhetek el semmit se. Muszáj emlékeznem rá, muszáj tudnom, mi miatt harcoltunk.

Aztán…

Mikor Gregory felgyújtott és át kellett változtatniuk.

Az emberek, akiket megöltem, még újszülöttként.

A Crater Lake Nemzeti Park. Az első együttlétünk Jasperrel.

A visszatérésünk ide Williams Lake-be.

A pillanat, amikor rájöttünk, hogy mi a képességem.

Végül Gregory utolsó húzása, az apám halála és az ő haláluk is.

- Min gondolkozol? – kérdezte Jasper mellőlem.

- Csak azon a sok mindenen, ami történt – válaszoltam felé fordulva.

- Megbántad? – kérdezte.

- Tudod jól, hogy nem. A hallottainkat sajnálom egyedül, sok mindenkinek nem kellett volna így végeznie.

- Ezen már nem tudunk változtatni - mondta könnyedén, de láttam, hogy előreszegezi az útra a tekintetét.

- Tudom.

- Mikor a vízbe ugrottam, egy pillanatra láttam őt – vallotta be néhány perc múlva.

- Tényleg?  - fordultam felé meglepve.

- Igen. Azt hittem, hogy meghaltam és értem jött, de nem nyújtotta felém a kezét, csak mosolygott szélesen, ahogy mindig is. Aztán eltűnt.

- Megbántad? – visszhangoztam az ő kérdését.

- Hogy találtam két nőt az életemben, akiket tiszta szívből szeretek? Nem. És szeretném nagyon-nagyon sokáig élni veled ezt a bizonyos életet – nézett a szemembe.

- Benne vagyok – mosolyogtam rá.

- Szeretlek – mondta egyszerűen.

- Én is téged.

- Gondolod, hogy Alice látott minket együtt a képességével?  - kérdeztem később.

- Lehet, Sosem mondta, de talán ezért áldozta fel magát olyan könnyen, mert tudta, hogy nem leszek egyedül – válaszolta elgondolkozva.

- Ha itt végeztünk, menjünk el Forksba a patakhoz, ahova a hamvait szórtuk.

- Nem muszáj, Audrey. Már elengedtem őt – nézett rám ismét, és tudtam, őszintén beszél.

 - Tudom De Seth úgyis beviszi az anyukájához La Push-ba Maggie-t, oda pedig mi nem mehetünk – magyaráztam.

- Rendben. Köszönöm - nézett rám hálásan és jobb kezével megfogta az enyémet.

Lágy csókot lehet a számra és visszafordult a kormányhoz.

***

Lassan lépkedtem a sírok között. Kezemben egy fehér és egy sárga rózsacsokrot tartottam. Megálltam az édesanyám sírja előtt és leraktam rá a fehér csokrot, majd pár méterrel arrébb a nővéremék sírjára a sárga rózsákat.

Megálltam a kettő között és felváltva néztem őket. Összeszorult a szívem, nem kellett Jasper segítsége, hogy felhős legyen az ég. Jasper, Seth és Maggie a bejáratnál maradtak. Szerettem volna kicsit egyedül lenni.

- Hiányoztok, nagyon- nagyon… - kezdtem. - Annyi minden történt, annyi mindent kaptam, de ti mindig is hiányozni fogtok nekem – néztem a két sírra. Lehet, hogy őrültnek tűntem, hogy a halottakhoz beszélek, de tudtam nagyon jól, hogy ők hallanak engem.

- Kate… Mag jól van. Még nem tudom, hogy mi lesz a jövőben, elég lökött családban kell felnőnie, de mindenki nagyon szereti – mosolyodtam el Emmettékre gondolva. - Nem fog nélkülözni,  körülvesszük szeretettel, és ha nagy lesz, akkor sem marad egyedül – néztem a bejárat irányába és a vámpírlátásommal tökéletesen láttam, ahogy Seth dobálja őt és hallottam, ahogyan Maggie nevet. - Szerencsés kislány. Nem tudom, hogy fogom neki megmagyarázni, ami veled, veletek történt, de még van rá pár évem, hogy kitaláljam.

- Sosem akartam ezt Kate… Én nem akartam a helyedbe állni, csak azért mert nekem nem lehetett gyerekem. Megelégedtem volna a nagynéni szereppel. Hidd el, sosem kívántam ezt… - letöröltem a könnyeimet. – De így történt. Képzeld, voltunk a rendőrségen és hivatalosan is én lettem a gyámja. Kicsit hosszabb a procedúra általában, de Jasper elég nagy hatással volt az ügyintézőre, hogy meggyorsítsák a folyamatot.

- Apa… apa életében először jól cselekedett. Találtunk egy levelet a szobájában, amiben mindent magára vállalt. A ti halálotokat, a húgom, Chloe édesanyjának és a testvérének a halálát is. Chloe-t így halottnak nyilvánították. Jobb így, senki sem fogja keresni. Most, hogy tisztázódott, hogy én csak menekültem, mint családtag, megkaptam a jogot a gyámságra. Cullenék jól tudnak hamisítani. De nem akartam, hogy Maggie-nek más neve legyen. Ennyi maradt meg belőletek neki, nem akartam elvenni ezt is. Így törvényesen élheti az életét. Azt hiszem így lesz a legjobb.

 - Körülbelül ennyi. Sajnálom, hogy eddig nem jöttem. Öt napja vagyunk itt, de csak most gyűjtöttem elég bátorságot rá. Furcsa nem? Félek eljönni hozzátok, talán azért, mert még nem láttam a sírotokat és abban reménykedtem, hogy ez nem valóság. Gyerekes vagyok? Lehet – beszéltem össze-vissza.

- Hiányoztok nagyon. Azt kívánom, bárcsak élnétek és látnátok a boldogságomat. De tudom, hogy ez nem így működik. Minden évben elhozom ide Maget. Messze lakunk, de ti vagytok a családja, azt akarom, hogy ne felejtsen el titeket – határoztam el.

Pár perc múlva hallottam a lépteiket, ahogyan lassan mellém érnek mindhárman.

Maggie egy-egy csokor kéknefelejcset tartott a kezében. Az én virágaim mellé tette őket, majd szorosan hozzám bújt. Nem kérdezte, hogy kiknek a sírja ez, de volt egy olyan érzésem, hogy valahol a kis lelkében tudja nagyon jól.

- Ódji, vajon öjülnek a vijágnak? – kérdezte rám nézve nagy kék szemeivel.

- Nagyon örülnek, tudom – simogattam meg az arcát.

- Akkoj jó – mondta komolyan.

- Azt hiszem, lassan mehetünk – sóhajtottam.

- Én még szeretnék valamit – szorította meg a kezemet Jasper.

- Mit? – néztem rá értetlenül.

- Tudom, hogy neked ők voltak a családod, ezért vártam vele eddig – magyarázta.

- Mivel?

Válasz helyett Jasper fél térdre ereszkedett előttem. Elakadt a lélegzetem. Kivett a zsebéből egy dobozkát, és kinyitva felém nyújtotta.

- Seth… Jaspej mért akajja bekötni Ódji cipőjét? – kérdezte Maggie a háttérben, de annyira meg voltam hatva, hogy még mosolyogni is elfelejtettem a megjegyzésén.

- Audrey Hopes, megtisztelne azzal, hogy hozzám jön feleségül?  - nézett rám Jasper komolyan.

- Igen, uram, igen - suttogtam és könny csordult le az arcomon. 

A könnyeimen keresztül láttam az egyszerű pici kövekkel kirakott karikagyűrűt. Egyszerű és elegáns volt, olyan, mint Jasper.

- Gyere ide - ugrott fel és fölemelt a földről, háromszor megfordulva velem. Nevetni kezdtem, majd a számra tapasztottam a kezem, mikor rájöttem, hogy egy temetőben vagyunk.

Hirtelen Jasper megragadott és a közelben álló fák mögé húzott.

- Jazz… - néztem rá értetlenül.

- Imádom mikor boldog vagy, de süt a nap - suttogta és kinézve a fa mögül láttam a felhők mögül előbújó napot.

- Hoppá…

- Igen, úgyhogy ne haragudj de.. – Hagytam, hogy befolyásolja az érzéseimet annyira, hogy a felhők visszatérjenek a nap elé.

 - Gratulálok – vigyorgott ránk Seth. - Most már mehetünk? – kérdezte felkapva Maget. .

- Igen – válaszoltam és még egy utolsó pillantást vetettem a két sírra. - Köszönöm, hogy itt – súgtam neki, mikor Seth előrement Maggie-vel. – Sokat jelent ez nekem.

- Tudom, ismerlek. Ugyanakkor…  hidd el, jobb, ha a többiek nem tudják még egy darabig – nézett rám bocsánatkérőn.

- Miért?

- Mert megőrjítenének, főleg Rose. Hidd el, tudom, miről beszélek. Egy esküvő felér a családunkban egy atomtámadással.

- A tudtuk nélkül akarsz feleségül venni? – néztem rá összeráncolt homlokkal.

- Fogalmazzunk úgy, hogy az utolsó pillanatban fogok nekik szólni. Ha nem bánod – sandított rám.

- Te ismered őket régebb óta – adtam meg magamat.

- Ez igaz – mosolygott rám.

- Szeretlek – súgtam.

- Én is szeretlek.

- Akkor jön a boldogan éltek, míg meg nem haltak?  - kérdeztem átölelve őt.

- Ezt a mi esetünkben inkább úgy fogalmaznám, hogy boldogan élnek, mert soha meg nem halnak – pontosított és egy csókot lehelt a homlokomra.

- Ez jobban tetszik – mosolyodtam el.

- Nekem is – mosolygott vissza.

Beültem a volán mögé és hátranéztem Maggie-re a visszapillantó tükörben.

- Mehetünk haza, kicsikém?

- Igen! Emmett már biztos nagyon váj!

- Abban nem kételkedem – nevettem fel és beindítottam a kocsit.

- Vigyázz! – szólt Jasper, mikor a kocsi kereke megcsúszott a nedves úton.

- Ódji, csak óvatosan! – figyelmeztetett Maggie is.

- Bocsánat, utálok tolatni – mentegetőztem és egyszerre felnevettem. Valamikor nagyon régen egy lány ugyanígy bénázva hajtott be Forksba. Már akkor is utáltam tolatni. Úgy éreztem, mintha a sors, vagy valaki odafentről rám öltötte volna a nyelvét, hogy ne felejtsem el a kezdeteket. Hogy is lehetne elfelejteni…

- Átvegyem? – kérdezte egyszerre a két fiú és láttam ahogyan összenéznek.

- Nem, megoldom – szusszantottam.

- Ebben biztos vagyok - felelte Jasper. 

Így lassan elindultam San Francisco dimbes-dombos utcáin, vissza a családomhoz, mert most már ők voltak a családom. Ránéztem a gyűrűre a kezemen – amit majd hazaérésünk előtt gondosan leveszek, hogy ne vegyék észre azonnal a lányok - és elmosolyodtam. Jasper felé nyújtottam a jobb kezem, úgy ahogyan ő az éjszaka.

Sok mindent nem tudtam még a jövő illetően, de mikor megszorította a kezem, egy valamiben biztos voltam. Ennél jobb helyen nem is lehetnék.

VÉGE

A végzet könnyei - 32. fejezet

Sziasztok! 

Nem tudom, hogy van-e még valaki, aki kíváncsi a történet végére de reménykedem, hogy azért még akad egy-két ember.:) Köszönöm a segítőimnek, Katának és Zsizsának a javítást, nektek meg a türelmet. 
Jelentem, hogy nagy valószínűséggel már csak egy fejezet van hátra és az epilógus.:) Köszönöm, azoknak akik türelemmel várnak, nagyon hálás vagyok nektek!:) 

Jó olvasást!:)

Súlyos döntések (váltott szemszög)

Audrey

A feltámadó szél belekapott a hajamba. Nem tudtam volna az érzéseimet egy szóval tökéletesen megfogalmazni. Jasper a bennem lévő gyűlöletet olyan mértékig felgerjesztette bennem, hogy az így keletkező szél hasznunkra lehessen. Gyűlölet, utálat… A gyomromban gombóc keletkezett és úgy éreztem, bármikor fel tudnék robbanni, az érzéseim elvakítottak. Jasper próbált kicsit csillapítani rajtuk, de nem volt könnyű dolga. Az egyetlen feladatom annyi volt, hogy leengedve kellett tartanom a falat köztünk. Magamtól nem tudtam volna pillanatok alatt másik érzelemre váltani tudatosan. Ehhez Jasper segítsége kellett. Szükségünk volt a déli szélre, hogy a többiek illatát ne lehessen megérezni, legalábbis egy bizonyos távolságban még biztonságban követni tudjanak minket.

Senkit nem kérhettünk, hogy maradjon otthon. Az egész család egy emberként – vagy inkább vámpírként – imádta Maget. Nessie-t az éjjel elvitték a nagyapjához, hogy biztonságban legyen. Még Seth is a háttérben volt, de Jacob szigorú utasításai mellett nem tudott semmi őrültséget csinálni, ami árthatna Maggie-nek.

Apám botladozva jött velünk a fák között. Nem hatották meg a könnyeim odahaza, nem érdekelte semmi, csak a saját kis élete. Egyetlen egy dologgal nem számolt, hiába érezte magát teljes mértékben vámpírszakértőnek, ez pedig Edward képessége volt. A félelme néhány pillanatra annyira lekötötte, hogy nem korlátozta a gondolatait és Edward ki tudta olvasni a fejéből a hely nevét, még a barlang képét is látta apám emlékei között.

Mielőtt apám rájöhetett volna, mekkorát hibázott, Emmett lépett a színre és minden Maggie iránti aggodalmát és feszültségét rávetítette. Fenyegetőzött, bútorokat tört, kiabált, apám pedig lehunyt szemmel azt szajkózta, hogy úgysem tudná megölni, mert kell nekünk az információ, mi több, ő maga is.

Az arcán tükröződő érzelem mégis elégtétel volt nekem, mikor megtudta, hogy nem tud kicselezni minket és velünk jön, akár akar, akár nem. Nem akart.

Volt még tíz percünk Gregory három órájából. A barlang Amerika északi részén volt egy eldugott kis erdőben. Saját magunktól sosem találtuk volna meg elég gyorsan.

- Nem hagyhatsz meghalni! – suttogta apám sokadszorra.

- Neked sem lett volna szabad megvonnod a vállad Maggie életére! – vágtam vissza. A kezdeti bűntudatomat hamar elfedte a haragom.

- Most még visszafordulhatunk, és otthon együtt kifejlesztünk valami hatásos fegyvert a vámpírok ellen – motyogta.

- Elfelejtetted, hogy a lányaid is vámpírok, vagy nagyobb biztonságban érzed magad, ha már mi sem leszünk? – kérdeztem vissza és úgy éreztem, most Jasper segítsége nélkül is menne a szél feltámasztása.

Itt áll a halál küszöbén, és ahelyett, hogy próbálna számot vetni az életével, valami megbánást mutatni, inkább maga alatt vágja a fát. Vagy lehet, hogy a félelem annyira elvakítja, hogy nem tudja, mit beszél? Minek is ámítom magam? Sajnos nem bízhatok benne, hogy apám megbánja bűneit és bocsánatot kér. Nem rá vallana.

Éreztem a levegőben, hogy már közel vagyunk. A felénk fújó szél magával hozta Gregory, Tracy, a húgom és Maggie illatát is.

Kiértünk a fák sűrűjéből és megláttuk a barlangot. Kicsi volt a bejárata, még nekem is le kellene hajtanom a fejemet, ha be akarnék menni oda. De nem akartam! A barlang előtt egy kisebb füves részen álltunk meg.

- Pont időben – hallottuk meg a hangját Gregorynak. Tőlünk jobbra bukkant fel a fák közül. – Richard, örülök, hogy te is velük tartottál. Féltem, hogy esetleg mégsem teszel eleget a meghívásomnak – nevetett rá. Apám állta a pillantását, de nem mert megszólalni, tudtam, hogy fél.

- Hol van Maggie? – szegeztem neki a gondolkodás nélkül a kérdést.

- Őzikém, hát így kell beszélni? Azt ajánlom, jól gondold meg minden egyes szavadat drágám, mert a végén, még rosszat merészelek tenni – vetette oda fölényesen. – Hozd ki őt! – kiáltott fel.

Léptek hangját hallottam a barlang mélyéből közeledni. A húgom lépett ki rajta Maggie-vel a kezében. Egy tizedmásodpercre engedtem a látszatnak és hagytam eluralkodni magamon a pánikot, mikor megláttam Maggie csukott szemeit. Csak ezután jöttem rá - szuszogását és a szívverését hallva -, hogy alszik a kicsikém. Nem láttam rajta semmi külsérelmi nyomot, Chloe vállán pihentette a fejét és aludt.

Hálásan pillantottam a húgomra, de ő apámat - pontosabban apánkat - bámulta. Arca egy mozdulatlan maszk volt, de szemében megannyi érzelmet láttam. Örömet, megkönnyebbülést, félelmet és utálatot. Ráadásul még a sok-sok őt ért csapás ellenére is képes volt szeretettel nézni apánkra.

- Nem aranyosak együtt? Mint egy nagycsalád. Itt a nagypapi, meg a gyerekek.

- De azok! – tűnt föl mögöttünk Tracy. Valószínűleg a nagyobb hatás kedvéért megkerülhetett bennünket, de a szél még mindig úgy fújt, hogy nem vehették észre a néhány mérföldnyi távolságban várakozó családomat.

- Add ide a gyereket! – nyúlt a szőkeség Chloe felé. A húgom vonakodott.

- Add oda neki! – szólt rá határozottan Gregory, mire Chloe megrezzent és szó nélkül odaadta a kicsit. A mozgolódásra Maggie fölébredt. Pislogni kezdett és rajtam állapodott meg a tekintete.

- Ódji! Ódji! Ódji! – kiabálta boldogan.

- Nem mehetsz oda hozzájuk. Még kicsit nálunk kell lenned! – magyarázta behízelgőn Tracy. – Most pedig válaszoljatok a kérdésemre. Egyedül jöttetek?

- Igen - válaszolta Jasper határozottan.

- Nem követett titeket senki?

- Nem.

Tracy a képességével próbált minket tesztelni, ha kiderül, hogy hazudtunk, Maggie-nek vége. Ezt jól láthatóan érzékeltette, mikor a kislány fejére tette a kezét.

Jasper képességére számítottunk ebben az esetben. Bizonyosságot és határozottságot sugalmazott feléjük. Bíztunk benne, hogy ezzel annyira össze tudja zavarni a szőkeséget, hogy ne bukjunk le előtte. Szerencsére nem engem vagy apámat kérdezte.

- Rendben – bólintott néhány másodperc múlva.

- Most pedig… Gyere ide hozzám, Őzikém! – nyújtotta felém a karjait Gregory.

- Én? – néztem rá meglepve, nem erre számítottam következő lépésként.

- Persze – vigyorodott el.

- Megyek én helyette – ajánlkozott Jasper gondolkodás nélkül.

- Amit most tenni akarok vele, azt te nem tudod nekem megadni, szőke herceg. Még a végén őrültnek tűnhetnék – nevetett fel a poénján. – Gyere, Őzikém, mert még elvesztem a türelmem – a szemem sarkából láttam, hogy Tracy még mindig satuként fogja Maggie fejecskéjét, így elindultam Gregory felé.

- Ódji! – szólított meg ismét Mag, mikor közelebb léptem feléjük.

- Még nem lehet, drágám. Egy kicsit a néninél kell maradnod. Ígérem, nemsokára ismét velünk lehetsz – biztattam.

- A vámpírságtól csak gyönyörűbb lettél – simított végig az arcomon Gregory. – De a szemed még mindig ugyanolyan tüzes, mint emberként is volt. Tudod, Richard elbűvölő, hogy ez a két lányod ennyire hasonlít rád. A harmadik pedig annyira más volt… Biztos, hogy a te lányod volt?

- Ne merészelje… - sziszegtem.

- Micsodát? Ki tudja, talán a kedves anyuka nem is volt olyan szent…

Nem tudom, honnan jött a bátorságom, vagy talán a szél gerjesztése miatt állandóan bennem lappangó gyűlölet okozta, de felpofoztam őt. Pár tizedmásodperccel később visszakaptam a pofont, amitől egy pillanatra megtántorodtam. Már nem voltam olyan erős, mint újszülöttként, Gregory éppen ezért erőfölényben volt velem szemben. Ijedten kaptam a tekintetem Maggie felé. Ha az én kirohanásom miatt…

- Még ne öld meg! – kiáltott rá Tracyre Gregory és magához rántott. – Szőke herceg, én nem jönnék közelebb – vetette oda Jaspernek. – Hacsak nem akarod feleleveníteni a régebbi emlékeidet – vigyorodott el. - Biztosan emlékezetes volt, mikor a csajod lángokba borult. Milyen csúnya lenne az élet, ha ez megismétlődne, nemde?

Jasper nem mozdult, csak merőn nézett engem. Nyugalomhullámot küldött felém, ugyanakkor még mindig annyi utálat tobzódott bennem, hogy a szél kitartóan fújt a nekünk kedvező irányba. Ha Jasper nem lett volna kicsúszott volna a kezemből az irányítás.

- Jól van Őzike, ugyanolyan vad vagy, mint a hugicád volt… De ő most már megszelídült.  – A szemem sarkából Chloe-ra pillantottam. A földre szegezte a tekintetét.

- Most pedig csókolj meg! – jött a jeges utasítás. Látva tétovázásomat hozzátette: - Ha nem csókolsz meg, akkor gondoskodom róla, hogy eggyel kevesebb élő rokonod legyen!

Minden lelki erőmre szükségem volt, hogy ne lökjem el magamtól. Mintha olvasott volna a gondolataimban, kezeivel bilincsbe fogta a csuklóm. Számat az övére tapasztottam, majd néhány másodperc múlva elhúzódtam.

- Ez neked csók? Akkor pontosabban fogalmazok. Csókolj meg úgy, mintha Ő lennék – bökött Jasper felé.

Utálkozva ugyan, de teljesítettem kérését. Ha ember lettem volna, biztos vagyok benne, hogy felfordult volna a gyomrom tőle. Ahogyan a nyelve a számba furakodott, megfeszültem. Jasper halk morgását hallottam mögülem. Kínozni akart minket. Mi voltunk a bábuk, akikkel kedvére játszhatott, Maggie miatt nála volt a gyeplő.

Hosszú percekkel később végre abbahagyta, de nem engedett el. Jasper felé fordított, és szorosan a hátamnak simult.

- Most pedig a feladat még mindig ugyanaz. Nem mozdul senki! Te sem Őzikém. Egy nyikkanást se halljak! – figyelmeztetett.

Az ujjaival a nyakamnál babrált, végighúzta őket a kulcscsontomon… egyszer… kétszer… majd ujjbegyeiben forróság támadt. Összeszorítottam a fogaim mikor lángoló keze ismét hozzám ért. Jasper szemeibe kapaszkodtam és közben igyekeztem visszafogni a kiáltásomat. Jasper érezte az érzéseim és ezzel együtt igyekezett enyhíteni a fájdalmamon. Ki nem mondott szövetség volt ez köztünk. Gregory azt hitte, ezzel tud kínozni mindkettőnket a legjobban. Nem is sejtette, hogy csak megkönnyíti, hogy Jasper segítsen rajtam.

Gregory a megfélemlítésre és a fájdalomra játszott, ez volt az egyetlen fegyvere, ezzel tudott uralkodni Chloe fölött is. Ezt próbálta most használni ellenünk is. Pokolian fájt és tudtam, hogy tele leszek sebhelyekkel, de ez tűnt most a legkisebb problémának. Összepréseltem a szám és Jaspert néztem. Bízva benne, hogy hamarosan vége lesz… vagy így vagy úgy.

- Jól van Őzike! Ügyes voltál! – mondta és dühösen ellökött magától. Nem tetszett neki a reakcióm. Visszatántorogtam Jasperhez és átöleltem őt. – Most jöjjön a második felvonás.  Akkor a kedves papa jöjjön most ide hozzám! – tárta szét ismét a kezét.

Apám remegve állt mellettünk, tudta, hogy elfutni nincs esélye. Jasper kicsit megtaszajtotta, így nagy nehezen elindult felé. Mintha a Kaszás karmaiba indulna. 

Mikor odaért mellé,  Gregory elkapta, ő pedig felszisszent fájdalmában.

- Most pedig jöjjön a nagy kérdés – kezdte és Chloe-hoz fordult. – Kit választasz? A kislányt vagy az apádat? Egyiket megmentheted, a másik meghal.

Döbbenten néztem rájuk. Ha engem kérdezett volna, tudtam a választ. De a húgom esetében ebben nem voltam teljesen biztos. Ő még szerette az apánkat.

Maggie…

Jasper

Chloe arcára kétségbeesés ült ki. Ő is tudta, hogy mekkora súlya van a választásának. Éreztem mennyire összezavarodott és fél. Ez a választás számára sokkal nehezebb volt. A sok rossz ellenére, amit átélt, még mindig ragaszkodott az apjához.

A hátunk mögött körülbelül másfél mérföldnyire a család többi tagja rejtőzött és csak a jelre várt. A jelre, aminek még nem jött el az ideje.

- Válassz! – szólította fel Chloe-t Gregory. Éreztem, mekkora elégedettséggel töltötte el a helyzet.

- Chloe – suttogta Audrey. – Maggie még csak három éves… Kérlek…

- Kislányom – vágott közbe Richard. – Ne hagyd, hogy egyetlen édesapád meghaljon! Nem teheted ezt velem! Az elmúlt években én is szenvedtem! Minden vágyam az volt, hogy mellettem lehess. Újra egy család lehetnénk. Édes kislányom! – Dörögni kezdett az ég, Audrey iránta érzett érzéseitől. Megszorítottam a kezét, nehogy valami meggondolatlanságot csináljon. Még nincsen itt az idő.

- Tudod, hogy hazudik. Csak a haláltól retteg. Azért mond ilyeneket – vetett ellen a lehetőségekhez képest nyugodt hangon.

- Ez nem igaz! Audrey csak féltékeny! Tudja, hogy mindig téged szerettelek. Kislányom, nem voltam a legjobb apa, de te voltál a szívem csücske, a büszkeségem! – hazudozott tovább az apja kétségbeesetten. Éreztem, hogy egy pillanatra képes elhinni a saját hazugságait is.

- Sosem említette egy szóval sem, hogy aggódna érted. Tudta, hogy Gregory mit tesz veled, de ő otthagyott. Nem érdekelte semmi, csak a saját élete – folytatta Audrey is.

- Chloe nézz rám! – szólaltam meg. Pár másodperccel később rám pillantott. – Meg fogja ölni – mondtam ki az igazságot, amit talán ő is sejtett a lelke mélyén. - Tudod nagyon jól. Gregory megöli Richardot, akármit is mondasz. Ez a leghőbb vágya. Nem fogja miattad feladni ezt.

- Csönd! Egy szót se többet! – kiáltott fel Gregory miután rátapintottam a lényegre. -  Ha valamelyikőtök megszólal, meghal mindkettő. – Tudtuk, hogy komolyan gondolja és képes rá, így csönd telepedett közénk. Csak Richard kapkodó légzését és Maggie halk sírását lehetett hallani. - Most pedig, kislány, válassz! – szólt rá Chloéra türelmetlenül Gregory fél perc után.

- É-én nem tudok – dadogta. Tekintete oda-vissza röppent az apjáról Maggie-re. Félt és ez volt a legrosszabb mozgatórugója a döntésnek. Nyugalomhullámot küldtem felé, meglepetten pillantott rám, és halkan felsóhajtott.

- Akkor mindkettő halála a te lelkeden fog száradni – mosolyodott el elégedetten Gregory. -  Háromig számolok. Egy, kettő, há… - kezdett számolni gyorsan.

- Döntöttem! – vágott közbe gyorsan, mielőtt még Gregory felhatalmazva érezné magát az ölésre.

- Helyes!

Chloe az apja felé fordult és beszélni kezdett.

- Annyira vágytam rá, hogy azt mondd, büszke vagy rám,és szeretsz. És most.. – nézett Richardra.

- Az vagyok! – bizonygatta reménytelien Richard.

- Elég a szavakból, mondd ki, kit választasz! – szólította fel Gregory.

- Én a….  – ez a néhány hang különböző reakciókat váltott ki a környezetünkből. Gregory halkan felnevetett, Tracy szorosabban ölelte magához Maggie-t, Audrey lélegzete elakadt és újabb dörrenés rázta meg az eget. Éreztem a bizonyosságot Chloe-n, így egy pillanatra én is hittem a látszatnak. Csak néhány másodperc volt az egész és befejezte a mondatot. -… kislányt választom.

- Mi? Ne! Chloe, ne! – kiáltott fel Richard miután felfogta Chloe szavainak jelentését.

- És most már nem hiszek neked… – fejezte be a mondatát a lány.  

Fölmértem a helyzetet. Tracy még mindig szorosan fogta Maggie-t, így nem mertem jelt adni. Audrey megkönnyebbülve fújta ki a levegőt. Chloe felől magabiztosság sugárzott, talán még sosem volt ilyen biztos a dolgában. Gregory-t elégedettséggel töltötte el Richard nyüszítése, maga felé fordította és elmosolyodott.

- A lányaid cserben hagytak… - vetette a szemére.

- Kérem, kérem… - suttogta, mintha bármit el tudna vele érni.

- Félj csak! Senki nem szállhat velem szembe, senki, főleg nem egy ember… - suttogta jegesen. Hihetetlen volt, hogy mennyire megőrjítette a tény, hogy egyetlen egyszer felülkerekedett rajta egy ember és majdnem legyőzte. Ezért a sérelemért képes volt évekig várni a bosszúra és sok-sok ártatlant megölni. Ezért.

- Könyörgöm…

- Megnyugodhatsz, lassú lesz a halálod! – mosolyodott el.

A mellette lévő avar lángra kapott és lassan kígyózva feléjük közeledett. Gregory megragadta Richard karját és a lángok fölé tartotta, a lángok lassan körbenyaldosták a karját. Richard ordított és érezni lehetett az égett hús szagát. Közben Tracy elengedte Maggie-t, mikor nem bírt már vele Richard ordításai hatására. Odament és lefogta Audrey apját, Gregory szembeállt vele és Richard mellkasára tette a kezét. A bordák recsegésétől, ha ember lettem volna, kirázott volna a hideg. Gregory csak nevetett. Richard még eszméleténél volt, mikor az eső csöpörögni kezdett. Audrey-ra pillantottam. Tudtam, hogy ő fakasztotta. Bizonytalanul rám pillantott és a segítségemmel az eső még erősebben kezdett csepegni. A tűz lassan kialudt. Chloe a földön síró kislányhoz araszolt és a karjába vette, a kicsi úgy kapaszkodott bele, mint egy mentőövbe. Chloe-n nem éreztem semmi rossz szándékot, csak sajnálatot és fájdalmat. Maggie ha nem is a legmegbízhatóbb kezekben, de biztonságban volt.

- Mi a…  - Gregory bosszúsan szitkokat kezdett szórni az ellene fordult ég felé, ahonnan már sűrű cseppekben esett.  

Megdörrent az ég. Újra és újra…

- Mi van, odafönt úgy gondolják elég ebből? Még csak most kezdődik!

- Nem…– suttogta Audrey – Csak én gondolom úgy. - És belecsapott a villám Gregoryba. – Chloe fuss! – kiáltotta oda a húgának.

A villámcsapás okozta sokk csak három másodpercig tarthatott, két másodperc elég volt a családomnak, hogy körülvegyenek minket. Esme és a farkasok Chloe-t vették körbe. Carlisle a földön fetrengő Richardhoz ment, akit Tracy lökött oda a becsapódáskor. Rosalie és Bella Tracy után szaladt. Edward és Emmett Gregoryt vették közre, még Audrey is közelebb állt hozzá.

Miután letelt a három másodperc Gregory még mindig sokkosan nézett ránk. Tudtam mit érez, nem a legfrissítőbb egy villámcsapás.

- Ő az enyém! – szóltam oda a fiúknak.

- De Jazz…

- Audrey, maradj ki ebből! – néztem a szemébe. – Ő az enyém! Kérlek!  

Bólintott és hátrébb lépett. Emmett tétovázott kicsit majd ő is beleegyezően bólintott. Mindannyian belátták, hogy nekem van közülünk a legnagyobb okom, hogy megbosszuljam a gonoszságait.

- Ugye tudod, hogy nem adom meg magam olyan könnyen – állt fel Gregory, miután végképp lerázta magáról a megrázkódtatás utóhatásait.

- Ebben biztos voltam – válaszoltam.

Gregory bevetette magát az alig néhány lépésnyire álló barlang bejáratán. Nem volt más választásom, követtem őt.

Audrey

Sikerült. Maggie biztonságban van. Apám… majd ráérek később foglalkozni vele, még hallom a szívverését. Levettem a szemem a barlang bejáratáról és igyekeztem leküzdeni a késztetést, hogy Jasper után menjek. Edward és Emmett Tracy után iramodtak, úgy döntöttem én is ezt az utat választom. Ha Gregory-t nem is, de Tracy-t megölhetem. Meg kell bosszulnom azt a sok-sok halált.

Meg kell ölnöm, hiszen egy ragadozó vagyok. Veszélyt jelentett a családomra.

Mire utolértem őket, Tracy kezét letépte Rosalie, Bella vicsorogva kapaszkodott a hajába. Eddig azt hittem, hogy Gregory alkotja az őrültek egy személyes klubját, de tévedtem, Tracy is ugyanúgy megtébolyodott mellette.

- Úgysem öltök meg! Úgysem! Mindjárt feltörnek a lángok és megmentenek! – kiabálta úgy, mintha egy kisgyerek lett volna. Már csak a bibibbíííí hiányzott a végéről.

- Törődj bele, mi kerekedtünk felül – sziszegte neki Rosalie.

- Neeeeem! Mi vagyunk a jobbak! Sarokba szorítottuk mindenkit, ha nem engedelmeskedtek, sikítoztak, lángoltak…

- Mért nem hagytad őt ott? Tudod mennyire őrült!

- Gregory nem szereti, ha cserbenhagyják. Gregory mérges, ha nem az van, amit ő akar. Gregory szereti a játékbabákat! – bizonygatta.

- Te is egy játékbaba voltál, ugye? – kérdeztem rá, és kezdtem szánalommal nézni a nőre. Őt is ugyanúgy kihasználta, mint a húgomat.

- Én engedelmes voltam, nem úgy, mint néha a húgocskád! Én jó voltam hozzá, engem szeretett.

- Gregory csak magát szereti – vetettem oda és közelebb léptem, mikor Rosalie és Emmett lefogták nekem.

-  Mégis kinek képzeled magadat?

- A végzetednek – mondtam és két oldalt a fejére raktam a kezemet.

- Audrey, ne ölj! Ne legyél olyan, mint ő – tette a vállamra a kezét Edward.

- Tessék? De….

- Majd én elintézem.

- Edward, tudod, hogy már öltem.

- De ez nem ugyanaz. Vége… Majd elintézzük mi Emmettel – mondta, bizonyára hallotta a gondolataimban a bizonytalanságot, ezért állt mellém.

- Rendben – mondtam és hátat fordítottam nekik, hallottam a reccsenést és a fájdalmas sikolyokat, de nem néztem oda.

Visszasétáltam apámhoz, Carlisle még mindig ott térdelt mellette.

- Eltörtek a bordái, nem merem megmozdítani, nehogy valami kárt okozzak – mondta nekem. Tanácstalanul ült mellette, nem igazán tudta, mivel segíthetne. Apám alig vett levegőt, bizonyára fájdalmai voltak minden mozdulatra.

Lépéseket hallottam közeledni. Esme átkarolta Chloe vállát és felénk közeledtek. A húgom szomorúan bámulta apánkat.

- Maggie hogy van? – kérdeztem.

- Seth vele van, minden rendben, kicsit megijedt, de fizikailag jól van – válaszolt Esme, hálásan biccentettem felé.

- Audrey… Chloe… - suttogta Richard.

- Apa, vége… - mondtam.

- Kérlek, ne, ne…

- Esetleg átváltoztathatnánk… - suttogta Esme.

- Jacob nem biztos, hogy pártolná az ötletet… - válaszolta Carlisle és a távolból farkasmorgást hallottunk. Carlisle-nak igaza volt. Jacob már két átváltozást megengedett, nem volt több lehetőség.

Apám kapkodni kezdte a levegőt és a szíve őrült tempóban kezdett verni. Fél perc után mozdulatlan lett és fennakadt a szeme. Utáltam magam azért, hogy sokkal rosszabbul éreztem magam Tracy megölése után, mint most. Megkönnyebbültem. Mindenkinek így volt a legjobb. Nem tudta még most sem megbánni a bűneit, csak félt.

Chloe letérdelt hozzá és lecsukta a kezével a szemeit. Az ölébe hajtotta a fejét és simogatni kezdte az arcát. Már épp mondani készültem neki egy-két vigasztaló szót, mikor a barlangból átható fekete füst tört elő. El kellett telnie néhány másodpercnek mire összeraktam a mozaikdarabokat. Jasper bement Gregory után…

- Ne… Ne! Jasper! – hallottam meg a sikításomat nagyon távolról.

Ne!