A végzet könnyei - 32. fejezet

Sziasztok! 

Nem tudom, hogy van-e még valaki, aki kíváncsi a történet végére de reménykedem, hogy azért még akad egy-két ember.:) Köszönöm a segítőimnek, Katának és Zsizsának a javítást, nektek meg a türelmet. 
Jelentem, hogy nagy valószínűséggel már csak egy fejezet van hátra és az epilógus.:) Köszönöm, azoknak akik türelemmel várnak, nagyon hálás vagyok nektek!:) 

Jó olvasást!:)

Súlyos döntések (váltott szemszög)

Audrey

A feltámadó szél belekapott a hajamba. Nem tudtam volna az érzéseimet egy szóval tökéletesen megfogalmazni. Jasper a bennem lévő gyűlöletet olyan mértékig felgerjesztette bennem, hogy az így keletkező szél hasznunkra lehessen. Gyűlölet, utálat… A gyomromban gombóc keletkezett és úgy éreztem, bármikor fel tudnék robbanni, az érzéseim elvakítottak. Jasper próbált kicsit csillapítani rajtuk, de nem volt könnyű dolga. Az egyetlen feladatom annyi volt, hogy leengedve kellett tartanom a falat köztünk. Magamtól nem tudtam volna pillanatok alatt másik érzelemre váltani tudatosan. Ehhez Jasper segítsége kellett. Szükségünk volt a déli szélre, hogy a többiek illatát ne lehessen megérezni, legalábbis egy bizonyos távolságban még biztonságban követni tudjanak minket.

Senkit nem kérhettünk, hogy maradjon otthon. Az egész család egy emberként – vagy inkább vámpírként – imádta Maget. Nessie-t az éjjel elvitték a nagyapjához, hogy biztonságban legyen. Még Seth is a háttérben volt, de Jacob szigorú utasításai mellett nem tudott semmi őrültséget csinálni, ami árthatna Maggie-nek.

Apám botladozva jött velünk a fák között. Nem hatották meg a könnyeim odahaza, nem érdekelte semmi, csak a saját kis élete. Egyetlen egy dologgal nem számolt, hiába érezte magát teljes mértékben vámpírszakértőnek, ez pedig Edward képessége volt. A félelme néhány pillanatra annyira lekötötte, hogy nem korlátozta a gondolatait és Edward ki tudta olvasni a fejéből a hely nevét, még a barlang képét is látta apám emlékei között.

Mielőtt apám rájöhetett volna, mekkorát hibázott, Emmett lépett a színre és minden Maggie iránti aggodalmát és feszültségét rávetítette. Fenyegetőzött, bútorokat tört, kiabált, apám pedig lehunyt szemmel azt szajkózta, hogy úgysem tudná megölni, mert kell nekünk az információ, mi több, ő maga is.

Az arcán tükröződő érzelem mégis elégtétel volt nekem, mikor megtudta, hogy nem tud kicselezni minket és velünk jön, akár akar, akár nem. Nem akart.

Volt még tíz percünk Gregory három órájából. A barlang Amerika északi részén volt egy eldugott kis erdőben. Saját magunktól sosem találtuk volna meg elég gyorsan.

- Nem hagyhatsz meghalni! – suttogta apám sokadszorra.

- Neked sem lett volna szabad megvonnod a vállad Maggie életére! – vágtam vissza. A kezdeti bűntudatomat hamar elfedte a haragom.

- Most még visszafordulhatunk, és otthon együtt kifejlesztünk valami hatásos fegyvert a vámpírok ellen – motyogta.

- Elfelejtetted, hogy a lányaid is vámpírok, vagy nagyobb biztonságban érzed magad, ha már mi sem leszünk? – kérdeztem vissza és úgy éreztem, most Jasper segítsége nélkül is menne a szél feltámasztása.

Itt áll a halál küszöbén, és ahelyett, hogy próbálna számot vetni az életével, valami megbánást mutatni, inkább maga alatt vágja a fát. Vagy lehet, hogy a félelem annyira elvakítja, hogy nem tudja, mit beszél? Minek is ámítom magam? Sajnos nem bízhatok benne, hogy apám megbánja bűneit és bocsánatot kér. Nem rá vallana.

Éreztem a levegőben, hogy már közel vagyunk. A felénk fújó szél magával hozta Gregory, Tracy, a húgom és Maggie illatát is.

Kiértünk a fák sűrűjéből és megláttuk a barlangot. Kicsi volt a bejárata, még nekem is le kellene hajtanom a fejemet, ha be akarnék menni oda. De nem akartam! A barlang előtt egy kisebb füves részen álltunk meg.

- Pont időben – hallottuk meg a hangját Gregorynak. Tőlünk jobbra bukkant fel a fák közül. – Richard, örülök, hogy te is velük tartottál. Féltem, hogy esetleg mégsem teszel eleget a meghívásomnak – nevetett rá. Apám állta a pillantását, de nem mert megszólalni, tudtam, hogy fél.

- Hol van Maggie? – szegeztem neki a gondolkodás nélkül a kérdést.

- Őzikém, hát így kell beszélni? Azt ajánlom, jól gondold meg minden egyes szavadat drágám, mert a végén, még rosszat merészelek tenni – vetette oda fölényesen. – Hozd ki őt! – kiáltott fel.

Léptek hangját hallottam a barlang mélyéből közeledni. A húgom lépett ki rajta Maggie-vel a kezében. Egy tizedmásodpercre engedtem a látszatnak és hagytam eluralkodni magamon a pánikot, mikor megláttam Maggie csukott szemeit. Csak ezután jöttem rá - szuszogását és a szívverését hallva -, hogy alszik a kicsikém. Nem láttam rajta semmi külsérelmi nyomot, Chloe vállán pihentette a fejét és aludt.

Hálásan pillantottam a húgomra, de ő apámat - pontosabban apánkat - bámulta. Arca egy mozdulatlan maszk volt, de szemében megannyi érzelmet láttam. Örömet, megkönnyebbülést, félelmet és utálatot. Ráadásul még a sok-sok őt ért csapás ellenére is képes volt szeretettel nézni apánkra.

- Nem aranyosak együtt? Mint egy nagycsalád. Itt a nagypapi, meg a gyerekek.

- De azok! – tűnt föl mögöttünk Tracy. Valószínűleg a nagyobb hatás kedvéért megkerülhetett bennünket, de a szél még mindig úgy fújt, hogy nem vehették észre a néhány mérföldnyi távolságban várakozó családomat.

- Add ide a gyereket! – nyúlt a szőkeség Chloe felé. A húgom vonakodott.

- Add oda neki! – szólt rá határozottan Gregory, mire Chloe megrezzent és szó nélkül odaadta a kicsit. A mozgolódásra Maggie fölébredt. Pislogni kezdett és rajtam állapodott meg a tekintete.

- Ódji! Ódji! Ódji! – kiabálta boldogan.

- Nem mehetsz oda hozzájuk. Még kicsit nálunk kell lenned! – magyarázta behízelgőn Tracy. – Most pedig válaszoljatok a kérdésemre. Egyedül jöttetek?

- Igen - válaszolta Jasper határozottan.

- Nem követett titeket senki?

- Nem.

Tracy a képességével próbált minket tesztelni, ha kiderül, hogy hazudtunk, Maggie-nek vége. Ezt jól láthatóan érzékeltette, mikor a kislány fejére tette a kezét.

Jasper képességére számítottunk ebben az esetben. Bizonyosságot és határozottságot sugalmazott feléjük. Bíztunk benne, hogy ezzel annyira össze tudja zavarni a szőkeséget, hogy ne bukjunk le előtte. Szerencsére nem engem vagy apámat kérdezte.

- Rendben – bólintott néhány másodperc múlva.

- Most pedig… Gyere ide hozzám, Őzikém! – nyújtotta felém a karjait Gregory.

- Én? – néztem rá meglepve, nem erre számítottam következő lépésként.

- Persze – vigyorodott el.

- Megyek én helyette – ajánlkozott Jasper gondolkodás nélkül.

- Amit most tenni akarok vele, azt te nem tudod nekem megadni, szőke herceg. Még a végén őrültnek tűnhetnék – nevetett fel a poénján. – Gyere, Őzikém, mert még elvesztem a türelmem – a szemem sarkából láttam, hogy Tracy még mindig satuként fogja Maggie fejecskéjét, így elindultam Gregory felé.

- Ódji! – szólított meg ismét Mag, mikor közelebb léptem feléjük.

- Még nem lehet, drágám. Egy kicsit a néninél kell maradnod. Ígérem, nemsokára ismét velünk lehetsz – biztattam.

- A vámpírságtól csak gyönyörűbb lettél – simított végig az arcomon Gregory. – De a szemed még mindig ugyanolyan tüzes, mint emberként is volt. Tudod, Richard elbűvölő, hogy ez a két lányod ennyire hasonlít rád. A harmadik pedig annyira más volt… Biztos, hogy a te lányod volt?

- Ne merészelje… - sziszegtem.

- Micsodát? Ki tudja, talán a kedves anyuka nem is volt olyan szent…

Nem tudom, honnan jött a bátorságom, vagy talán a szél gerjesztése miatt állandóan bennem lappangó gyűlölet okozta, de felpofoztam őt. Pár tizedmásodperccel később visszakaptam a pofont, amitől egy pillanatra megtántorodtam. Már nem voltam olyan erős, mint újszülöttként, Gregory éppen ezért erőfölényben volt velem szemben. Ijedten kaptam a tekintetem Maggie felé. Ha az én kirohanásom miatt…

- Még ne öld meg! – kiáltott rá Tracyre Gregory és magához rántott. – Szőke herceg, én nem jönnék közelebb – vetette oda Jaspernek. – Hacsak nem akarod feleleveníteni a régebbi emlékeidet – vigyorodott el. - Biztosan emlékezetes volt, mikor a csajod lángokba borult. Milyen csúnya lenne az élet, ha ez megismétlődne, nemde?

Jasper nem mozdult, csak merőn nézett engem. Nyugalomhullámot küldött felém, ugyanakkor még mindig annyi utálat tobzódott bennem, hogy a szél kitartóan fújt a nekünk kedvező irányba. Ha Jasper nem lett volna kicsúszott volna a kezemből az irányítás.

- Jól van Őzike, ugyanolyan vad vagy, mint a hugicád volt… De ő most már megszelídült.  – A szemem sarkából Chloe-ra pillantottam. A földre szegezte a tekintetét.

- Most pedig csókolj meg! – jött a jeges utasítás. Látva tétovázásomat hozzátette: - Ha nem csókolsz meg, akkor gondoskodom róla, hogy eggyel kevesebb élő rokonod legyen!

Minden lelki erőmre szükségem volt, hogy ne lökjem el magamtól. Mintha olvasott volna a gondolataimban, kezeivel bilincsbe fogta a csuklóm. Számat az övére tapasztottam, majd néhány másodperc múlva elhúzódtam.

- Ez neked csók? Akkor pontosabban fogalmazok. Csókolj meg úgy, mintha Ő lennék – bökött Jasper felé.

Utálkozva ugyan, de teljesítettem kérését. Ha ember lettem volna, biztos vagyok benne, hogy felfordult volna a gyomrom tőle. Ahogyan a nyelve a számba furakodott, megfeszültem. Jasper halk morgását hallottam mögülem. Kínozni akart minket. Mi voltunk a bábuk, akikkel kedvére játszhatott, Maggie miatt nála volt a gyeplő.

Hosszú percekkel később végre abbahagyta, de nem engedett el. Jasper felé fordított, és szorosan a hátamnak simult.

- Most pedig a feladat még mindig ugyanaz. Nem mozdul senki! Te sem Őzikém. Egy nyikkanást se halljak! – figyelmeztetett.

Az ujjaival a nyakamnál babrált, végighúzta őket a kulcscsontomon… egyszer… kétszer… majd ujjbegyeiben forróság támadt. Összeszorítottam a fogaim mikor lángoló keze ismét hozzám ért. Jasper szemeibe kapaszkodtam és közben igyekeztem visszafogni a kiáltásomat. Jasper érezte az érzéseim és ezzel együtt igyekezett enyhíteni a fájdalmamon. Ki nem mondott szövetség volt ez köztünk. Gregory azt hitte, ezzel tud kínozni mindkettőnket a legjobban. Nem is sejtette, hogy csak megkönnyíti, hogy Jasper segítsen rajtam.

Gregory a megfélemlítésre és a fájdalomra játszott, ez volt az egyetlen fegyvere, ezzel tudott uralkodni Chloe fölött is. Ezt próbálta most használni ellenünk is. Pokolian fájt és tudtam, hogy tele leszek sebhelyekkel, de ez tűnt most a legkisebb problémának. Összepréseltem a szám és Jaspert néztem. Bízva benne, hogy hamarosan vége lesz… vagy így vagy úgy.

- Jól van Őzike! Ügyes voltál! – mondta és dühösen ellökött magától. Nem tetszett neki a reakcióm. Visszatántorogtam Jasperhez és átöleltem őt. – Most jöjjön a második felvonás.  Akkor a kedves papa jöjjön most ide hozzám! – tárta szét ismét a kezét.

Apám remegve állt mellettünk, tudta, hogy elfutni nincs esélye. Jasper kicsit megtaszajtotta, így nagy nehezen elindult felé. Mintha a Kaszás karmaiba indulna. 

Mikor odaért mellé,  Gregory elkapta, ő pedig felszisszent fájdalmában.

- Most pedig jöjjön a nagy kérdés – kezdte és Chloe-hoz fordult. – Kit választasz? A kislányt vagy az apádat? Egyiket megmentheted, a másik meghal.

Döbbenten néztem rájuk. Ha engem kérdezett volna, tudtam a választ. De a húgom esetében ebben nem voltam teljesen biztos. Ő még szerette az apánkat.

Maggie…

Jasper

Chloe arcára kétségbeesés ült ki. Ő is tudta, hogy mekkora súlya van a választásának. Éreztem mennyire összezavarodott és fél. Ez a választás számára sokkal nehezebb volt. A sok rossz ellenére, amit átélt, még mindig ragaszkodott az apjához.

A hátunk mögött körülbelül másfél mérföldnyire a család többi tagja rejtőzött és csak a jelre várt. A jelre, aminek még nem jött el az ideje.

- Válassz! – szólította fel Chloe-t Gregory. Éreztem, mekkora elégedettséggel töltötte el a helyzet.

- Chloe – suttogta Audrey. – Maggie még csak három éves… Kérlek…

- Kislányom – vágott közbe Richard. – Ne hagyd, hogy egyetlen édesapád meghaljon! Nem teheted ezt velem! Az elmúlt években én is szenvedtem! Minden vágyam az volt, hogy mellettem lehess. Újra egy család lehetnénk. Édes kislányom! – Dörögni kezdett az ég, Audrey iránta érzett érzéseitől. Megszorítottam a kezét, nehogy valami meggondolatlanságot csináljon. Még nincsen itt az idő.

- Tudod, hogy hazudik. Csak a haláltól retteg. Azért mond ilyeneket – vetett ellen a lehetőségekhez képest nyugodt hangon.

- Ez nem igaz! Audrey csak féltékeny! Tudja, hogy mindig téged szerettelek. Kislányom, nem voltam a legjobb apa, de te voltál a szívem csücske, a büszkeségem! – hazudozott tovább az apja kétségbeesetten. Éreztem, hogy egy pillanatra képes elhinni a saját hazugságait is.

- Sosem említette egy szóval sem, hogy aggódna érted. Tudta, hogy Gregory mit tesz veled, de ő otthagyott. Nem érdekelte semmi, csak a saját élete – folytatta Audrey is.

- Chloe nézz rám! – szólaltam meg. Pár másodperccel később rám pillantott. – Meg fogja ölni – mondtam ki az igazságot, amit talán ő is sejtett a lelke mélyén. - Tudod nagyon jól. Gregory megöli Richardot, akármit is mondasz. Ez a leghőbb vágya. Nem fogja miattad feladni ezt.

- Csönd! Egy szót se többet! – kiáltott fel Gregory miután rátapintottam a lényegre. -  Ha valamelyikőtök megszólal, meghal mindkettő. – Tudtuk, hogy komolyan gondolja és képes rá, így csönd telepedett közénk. Csak Richard kapkodó légzését és Maggie halk sírását lehetett hallani. - Most pedig, kislány, válassz! – szólt rá Chloéra türelmetlenül Gregory fél perc után.

- É-én nem tudok – dadogta. Tekintete oda-vissza röppent az apjáról Maggie-re. Félt és ez volt a legrosszabb mozgatórugója a döntésnek. Nyugalomhullámot küldtem felé, meglepetten pillantott rám, és halkan felsóhajtott.

- Akkor mindkettő halála a te lelkeden fog száradni – mosolyodott el elégedetten Gregory. -  Háromig számolok. Egy, kettő, há… - kezdett számolni gyorsan.

- Döntöttem! – vágott közbe gyorsan, mielőtt még Gregory felhatalmazva érezné magát az ölésre.

- Helyes!

Chloe az apja felé fordult és beszélni kezdett.

- Annyira vágytam rá, hogy azt mondd, büszke vagy rám,és szeretsz. És most.. – nézett Richardra.

- Az vagyok! – bizonygatta reménytelien Richard.

- Elég a szavakból, mondd ki, kit választasz! – szólította fel Gregory.

- Én a….  – ez a néhány hang különböző reakciókat váltott ki a környezetünkből. Gregory halkan felnevetett, Tracy szorosabban ölelte magához Maggie-t, Audrey lélegzete elakadt és újabb dörrenés rázta meg az eget. Éreztem a bizonyosságot Chloe-n, így egy pillanatra én is hittem a látszatnak. Csak néhány másodperc volt az egész és befejezte a mondatot. -… kislányt választom.

- Mi? Ne! Chloe, ne! – kiáltott fel Richard miután felfogta Chloe szavainak jelentését.

- És most már nem hiszek neked… – fejezte be a mondatát a lány.  

Fölmértem a helyzetet. Tracy még mindig szorosan fogta Maggie-t, így nem mertem jelt adni. Audrey megkönnyebbülve fújta ki a levegőt. Chloe felől magabiztosság sugárzott, talán még sosem volt ilyen biztos a dolgában. Gregory-t elégedettséggel töltötte el Richard nyüszítése, maga felé fordította és elmosolyodott.

- A lányaid cserben hagytak… - vetette a szemére.

- Kérem, kérem… - suttogta, mintha bármit el tudna vele érni.

- Félj csak! Senki nem szállhat velem szembe, senki, főleg nem egy ember… - suttogta jegesen. Hihetetlen volt, hogy mennyire megőrjítette a tény, hogy egyetlen egyszer felülkerekedett rajta egy ember és majdnem legyőzte. Ezért a sérelemért képes volt évekig várni a bosszúra és sok-sok ártatlant megölni. Ezért.

- Könyörgöm…

- Megnyugodhatsz, lassú lesz a halálod! – mosolyodott el.

A mellette lévő avar lángra kapott és lassan kígyózva feléjük közeledett. Gregory megragadta Richard karját és a lángok fölé tartotta, a lángok lassan körbenyaldosták a karját. Richard ordított és érezni lehetett az égett hús szagát. Közben Tracy elengedte Maggie-t, mikor nem bírt már vele Richard ordításai hatására. Odament és lefogta Audrey apját, Gregory szembeállt vele és Richard mellkasára tette a kezét. A bordák recsegésétől, ha ember lettem volna, kirázott volna a hideg. Gregory csak nevetett. Richard még eszméleténél volt, mikor az eső csöpörögni kezdett. Audrey-ra pillantottam. Tudtam, hogy ő fakasztotta. Bizonytalanul rám pillantott és a segítségemmel az eső még erősebben kezdett csepegni. A tűz lassan kialudt. Chloe a földön síró kislányhoz araszolt és a karjába vette, a kicsi úgy kapaszkodott bele, mint egy mentőövbe. Chloe-n nem éreztem semmi rossz szándékot, csak sajnálatot és fájdalmat. Maggie ha nem is a legmegbízhatóbb kezekben, de biztonságban volt.

- Mi a…  - Gregory bosszúsan szitkokat kezdett szórni az ellene fordult ég felé, ahonnan már sűrű cseppekben esett.  

Megdörrent az ég. Újra és újra…

- Mi van, odafönt úgy gondolják elég ebből? Még csak most kezdődik!

- Nem…– suttogta Audrey – Csak én gondolom úgy. - És belecsapott a villám Gregoryba. – Chloe fuss! – kiáltotta oda a húgának.

A villámcsapás okozta sokk csak három másodpercig tarthatott, két másodperc elég volt a családomnak, hogy körülvegyenek minket. Esme és a farkasok Chloe-t vették körbe. Carlisle a földön fetrengő Richardhoz ment, akit Tracy lökött oda a becsapódáskor. Rosalie és Bella Tracy után szaladt. Edward és Emmett Gregoryt vették közre, még Audrey is közelebb állt hozzá.

Miután letelt a három másodperc Gregory még mindig sokkosan nézett ránk. Tudtam mit érez, nem a legfrissítőbb egy villámcsapás.

- Ő az enyém! – szóltam oda a fiúknak.

- De Jazz…

- Audrey, maradj ki ebből! – néztem a szemébe. – Ő az enyém! Kérlek!  

Bólintott és hátrébb lépett. Emmett tétovázott kicsit majd ő is beleegyezően bólintott. Mindannyian belátták, hogy nekem van közülünk a legnagyobb okom, hogy megbosszuljam a gonoszságait.

- Ugye tudod, hogy nem adom meg magam olyan könnyen – állt fel Gregory, miután végképp lerázta magáról a megrázkódtatás utóhatásait.

- Ebben biztos voltam – válaszoltam.

Gregory bevetette magát az alig néhány lépésnyire álló barlang bejáratán. Nem volt más választásom, követtem őt.

Audrey

Sikerült. Maggie biztonságban van. Apám… majd ráérek később foglalkozni vele, még hallom a szívverését. Levettem a szemem a barlang bejáratáról és igyekeztem leküzdeni a késztetést, hogy Jasper után menjek. Edward és Emmett Tracy után iramodtak, úgy döntöttem én is ezt az utat választom. Ha Gregory-t nem is, de Tracy-t megölhetem. Meg kell bosszulnom azt a sok-sok halált.

Meg kell ölnöm, hiszen egy ragadozó vagyok. Veszélyt jelentett a családomra.

Mire utolértem őket, Tracy kezét letépte Rosalie, Bella vicsorogva kapaszkodott a hajába. Eddig azt hittem, hogy Gregory alkotja az őrültek egy személyes klubját, de tévedtem, Tracy is ugyanúgy megtébolyodott mellette.

- Úgysem öltök meg! Úgysem! Mindjárt feltörnek a lángok és megmentenek! – kiabálta úgy, mintha egy kisgyerek lett volna. Már csak a bibibbíííí hiányzott a végéről.

- Törődj bele, mi kerekedtünk felül – sziszegte neki Rosalie.

- Neeeeem! Mi vagyunk a jobbak! Sarokba szorítottuk mindenkit, ha nem engedelmeskedtek, sikítoztak, lángoltak…

- Mért nem hagytad őt ott? Tudod mennyire őrült!

- Gregory nem szereti, ha cserbenhagyják. Gregory mérges, ha nem az van, amit ő akar. Gregory szereti a játékbabákat! – bizonygatta.

- Te is egy játékbaba voltál, ugye? – kérdeztem rá, és kezdtem szánalommal nézni a nőre. Őt is ugyanúgy kihasználta, mint a húgomat.

- Én engedelmes voltam, nem úgy, mint néha a húgocskád! Én jó voltam hozzá, engem szeretett.

- Gregory csak magát szereti – vetettem oda és közelebb léptem, mikor Rosalie és Emmett lefogták nekem.

-  Mégis kinek képzeled magadat?

- A végzetednek – mondtam és két oldalt a fejére raktam a kezemet.

- Audrey, ne ölj! Ne legyél olyan, mint ő – tette a vállamra a kezét Edward.

- Tessék? De….

- Majd én elintézem.

- Edward, tudod, hogy már öltem.

- De ez nem ugyanaz. Vége… Majd elintézzük mi Emmettel – mondta, bizonyára hallotta a gondolataimban a bizonytalanságot, ezért állt mellém.

- Rendben – mondtam és hátat fordítottam nekik, hallottam a reccsenést és a fájdalmas sikolyokat, de nem néztem oda.

Visszasétáltam apámhoz, Carlisle még mindig ott térdelt mellette.

- Eltörtek a bordái, nem merem megmozdítani, nehogy valami kárt okozzak – mondta nekem. Tanácstalanul ült mellette, nem igazán tudta, mivel segíthetne. Apám alig vett levegőt, bizonyára fájdalmai voltak minden mozdulatra.

Lépéseket hallottam közeledni. Esme átkarolta Chloe vállát és felénk közeledtek. A húgom szomorúan bámulta apánkat.

- Maggie hogy van? – kérdeztem.

- Seth vele van, minden rendben, kicsit megijedt, de fizikailag jól van – válaszolt Esme, hálásan biccentettem felé.

- Audrey… Chloe… - suttogta Richard.

- Apa, vége… - mondtam.

- Kérlek, ne, ne…

- Esetleg átváltoztathatnánk… - suttogta Esme.

- Jacob nem biztos, hogy pártolná az ötletet… - válaszolta Carlisle és a távolból farkasmorgást hallottunk. Carlisle-nak igaza volt. Jacob már két átváltozást megengedett, nem volt több lehetőség.

Apám kapkodni kezdte a levegőt és a szíve őrült tempóban kezdett verni. Fél perc után mozdulatlan lett és fennakadt a szeme. Utáltam magam azért, hogy sokkal rosszabbul éreztem magam Tracy megölése után, mint most. Megkönnyebbültem. Mindenkinek így volt a legjobb. Nem tudta még most sem megbánni a bűneit, csak félt.

Chloe letérdelt hozzá és lecsukta a kezével a szemeit. Az ölébe hajtotta a fejét és simogatni kezdte az arcát. Már épp mondani készültem neki egy-két vigasztaló szót, mikor a barlangból átható fekete füst tört elő. El kellett telnie néhány másodpercnek mire összeraktam a mozaikdarabokat. Jasper bement Gregory után…

- Ne… Ne! Jasper! – hallottam meg a sikításomat nagyon távolról.

Ne!