Sziasztok!

Felkerült a 33. fejezet és az Epilógus. Egy bejegyzésben találjátok meg őket. Jó olvasást!

Március elején egy novella fog még felkerülni, kiegészítésként. Várlak vissza titeket akkor!:)

Puszi,
Truska

(2013. 01. 20.)

2012. március 31., szombat

A végzet könnyei – 30. fejezet

Sziasztok!


Íme itt a fejezet, jó olvasást hozzá!

Köszönöm ismét Zsizsának és Katának a segítséget. Remekül kiegészítitek egymást, köszönöm!:)

Ezen kívül még körülbelül 4-5 fejezet lesz.:) Kicsit nehezen megy a folytatás, mert egyrészt nehezen szakadok el a történettől, másrészt nem akarom elrontani az utolsó részeket.:) De remélem minden jól fog elsülni.:)
A játékkal kapcsolatban Talamit és Kiki nem írt nekem, vagy elkeveredett a levelük az éterben, mindenesetre majd írjatok lányok.:)(lásd: előző fejezet vége.:))

Jó olvasást!:) Kellemes Ünnepeket! Sok locsolót!:)


Puszi,

Truska




Harcok (Audrey szemszöge)


Akkor szembesültem igazán azzal, hogy mire vállalkoztam, mikor odakint Emmett - mintha direkt meg akart volna félemlíteni - megfeszített izmokkal megállt velem szemben. El kellett ismernem, méla bátyám hatalmas volt. Mikor Maggel játszott vagy Rose-zal évődött, akkor korántsem tűnt ilyen termetesnek, de most, hogy harcra készült – még ha nem is volt vérre menő - elég fenyegetőnek látszott. A gond jelen esetben csak az volt, hogy az „ellenség” én voltam. Mégis mire gondoltam? Nem úgy tűnt, hogy túl sok esélyem van vele szemben. Aggodalmam hatására az égen sötét felhők kezdtek gyülekezni.


- Na, Hugi! Feladod? – vigyorodott el. Nem szóltam semmit, csak Jasperre pillantottam valami kapaszkodót keresve. Bíztatóan mosolygott és rám kacsintott. Oké, ha másért nem is, ezért a pillantásért érdemes lesz péppé veretni magam. – Hékás, csak semmi külső segítség! – kiáltott rám Emmett.


- Szó sincs ilyesmiről. Na, kezdhetjük? – kérdeztem könnyednek szánt hangon.


- Várj, nem tisztáztuk, hogy mi a tét – figyelmeztetett. - Ha én nyerek, minden reggel egy órán keresztül hallgatod a megjegyzéseimet a kis kalandjaitokról és sütsz még egy tál almás pitét, amit az utolsó morzsáig meg kell ennie Jaspernek – szaladt fülig a szája az utóbbi kikötésére olyan szélesen, mint aki már maga előtt látja a jelenetet.


- Jó – egyeztem bele bizonytalanul. A szemem sarkából láttam, hogy Jasper fintorog, de nem ellenkezett. - Viszont ha én nyerek, befejezed a célozgatásaid, és úgy csinálsz, mintha semmit sem hallanál éjjelenként, szó és grimasz nélkül kicseréled a bútorokat… – soroltam a feltételeket. - És azt a tál pitét neked kell megenned. – tettem hozzá még pluszba bosszúként, mire olyan grimaszt vágott, hogy kis híján felkacagtam elfelejtve a helyzet komolyságát.


- Az első vállra fektetésig megy a harc! – kiáltotta és támadott.


Ahogy megindult felém, ösztönösen védekező állásba álltam. Még átfutott az agyamon, hogy milyen ciki lesz, ha már az első másodpercekben le leszek terítve, aztán beindultak az ösztöneim. Gondolkodás nélkül, automatikusan mozdultam. Mielőtt még hozzámérhetett volna, megragadtam és ellöktem magamtól. Tátva maradt a szám, mikor széles ívben öt métert repült és egy fának csapódott. A kezeimre meredtem meglepetésemben, és elvigyorodtam.


Eszembe jutott az összes olyan alkalom, amikor Jaspert kis híján legyőztem, és tudtam, Emmett hiába nagydarab, Jaspernek sokkal több tapasztalata van az újszülöttekkel szemben. Ha Jazzt is sikerült, Emmettet miért ne?


Eddig jutottam a gondolataimban, mert Emmett ismét megindult felém. Az utolsó pillanatig vártam, aztán balra léptem két lépést, minek következtében bátyám korántsem kecsesen rohant el mellettem. Ha nem lettek volna neki is jó képességei, talán a legközelebbi fáig meg sem áll. Bosszúsan nézett rám, mikor nagy nehezen lefékezett.


- Kapj el, ha tudsz! – kiáltottam és meglódultam az ellenkező irányba.


Hallottam a fújtatását, ahogyan utánam veti magát, de túl gyors voltam, és nem tudott olyan könnyedén beérni. Váratlanul fordultam meg, és a Jaspertől ellesett állással vártam be őt. Teljes erejéből nekem szaladt, de nem éreztem semmilyen fájdalmat, amit várhattam volna egy ilyen helyzetben a becsapódástól. Éreztem, hogy a lábam mély sávot vájt a talajba, ahogyan nagy lendülettel tolni kezdett.


Erőlködés nélkül sikerült ellöknöm magamtól, amitől hátratántorodott. Kihívóan rámosolyogtam és felugrottam a legközelebbi faágra. Emmett nem jött utánam, hanem teljes erejéből a fának rohant, ami hatalmas reccsenéssel kettétört és ledőlt a földre egy másikat is magával sodorva. Még dőlés közben sikerült leugranom róla. Visszafordultam a ház irányába, s mikor a többiek látótávolságába értünk, odakiáltottam Esmének.


- Azt mondtad, bővíteni akarod a virágoskertet, melyik fák nem kellenek?


- A kert nyugati oldalán álló két nagy tölgy – válaszolta aggodalmas ráncokkal a homlokán.


- Emmett-maci, hallottad a parancsot – kiáltottam oda neki és a kert felé vettem az irányt.


Olyan irányból közelítettem meg a tett színhelyét, hogy még véletlenül se tegyünk kárt a virágoskertben. Felszökkentem a legkisebb fára, és pont úgy, ahogyan vártam Emmett átölelve a törzsét, kiemelte a földből azt. Átugrottam a másikra, de ezúttal Emmett utánam mászott. Nagy testalkata ellenére úgy mozgott az ágakon, mint egy nagymacska. Pár méter választott el minket egymástól, mikor meguntam a játékot, és a lehető legkecsesebben leugrottam a fáról. Még csak nekiszaladnom sem kellett, első lökésemre kifordult a földből. Miután Emmett körülményesen földet ért, a gyorsaságomat kihasználva ráugrottam, véget vetve a barátságos macska-egér játékunknak. Úgy éreztem, hogy egy kugligolyónak nehezebb dolga van a bábukkal szemben, mint nekem Emmettel.


- Nyertem! – nevettem fel, biztos, ami biztos alapon még mindig a vállainál a földhöz szegezve. – Mehetsz is kicserélni a kádat! – keltem fel róla pár másodperc után, mikor már a többiek is odaértek hozzánk.


Olyan dühösen ugrott fel, mintha gombostűbe ült volna. De ahelyett, hogy rajtam töltötte volna ki a mérgét Jasper felé vette az irányt.


- Te! – mutatott Jasperre – Meg Te! – nézett Edwardra – Mind! Ha még egyszer valaki be mert fogadni a családunkba egy emberlányt, annak velem gyűlik meg a baja! Mi az, hogy befogadjuk, aztán vámpírrá változtatjuk, majd hagyjuk, hogy bohócot csináljon belőlem!?


- Emmett, néhány hónap és megint te leszel a legerősebb - próbálta megnyugtatni Edward.


- Nem erről van szó! – kiáltotta durcásan és a ház felé vette az irányt. Egy pillanatra megszántam, és kis híján utána kiáltottam, hogy a feltételeim utolsó pontját elengedem, de eszembe jutottak a durva megjegyzései, és úgy döntöttem, igenis megérdemli azt a tepsi pitét.


- Köszi, hogy elintézted a fákat – tette a kezét a vállamra Esme. – Még ma ültetek a helyükre valamit – kezdett tervezgetésbe.


Elmosolyodtam, majd Jasperre néztem. A szemében büszke fény csillogott. Két gyors lépéssel a nyakába ugrottam és nem törődve vele, hogy a család néhány tagja még körülöttünk téblábol, a dereka köré fontam a lábamat és szenvedélyesen megcsókoltam.


Mivel Emmett megjegyzéseitől már nem kellett félnem, nyugodtan adtam át magamat a csóknak. Mikor elszakadtunk egymástól - vagyis csak a csókot szakítottuk meg, mert még mindig úgy csüngtem rajta, mint egy kismajom az anyukáján – nevetve nézett rám.


- Kezdek félni tőled… - mondta, de a szavaival ellentétben a szemében még mindig büszkeség csillogott.


- Volt kitől tanulnom – válaszoltam.


- Azt hiszem, Emmett önbecsülésének nem tett jót az előbbi kis akciód.


- Hé, csak nem azt akarod mondani, hogy neki szurkoltál?


- Ilyet egy szóval sem mondtam, csak érzem, amit ő érez. De megéri. Nagyon ügyes voltál. Bella csak egy szikladarabot zúzatott vele össze, mikor legyűrte, te három fát is kicsavartattál a helyéből. Ez azért jelent valamit – szólt elismerően.


- Mondjuk azt, hogy Bella védi a természetet? – kérdeztem incselkedve.


Erre nem szólt semmi, csak szédítően csókolni kezdett. A mámorító pillanatokból Maggie hangja szakított ki. Engem hívott. Úgy ugrottam le Jasper öléből, mintha áram rázott volna meg. Meglepve nézett utánam, de nem volt más választása. Alig két másodperc múlva már Maggie szobájának ajtaja előtt álltam.


- Ódji! – csillant fel a szeme mikor meglátott.


- Itt vagyok, kincsem! – vettem őt föl.


- Ódji! Ódji! – mondogatta Mag, mintha nem tudná elhinni, hogy én vagyok.


- Én vagyok az! – biztosítottam. - Itt vagyok veled! – pusziltam meg az arcocskáját.


- Szejetlek! – suttogta.


- Én is téged – mondtam és óvatosan levegőt vettem. Láttam, hogy Seth megfeszül tőlünk nem messze, de nem történt semmi baj. Mag illata a tabu kategóriába tartozott. Valahogy ösztönössé vált, hogy ne akarjam őt bántani, még csak egy tizedmásodpercre sem. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor elkezdtem hinni magamban, hogy képes lehetek veszély nélkül nézni rá.


Pár órával később a konyhában voltunk, és Emmett épp a fogadásunk utolsó pontját teljesítette. Olyan arcot vágott, mikor letettem elé a tepsit, mint aki menten elájul.


Egy szeletet vágtam Maggie-nek belőle, de még így is rengeteg várt rá.


- Az utolsó morzsáig – emlékeztettem a saját szavait használva.


Gyilkos pillantást vetett rám, majd elkezdte enni a süteményt. Az elkövetkezendő 15 perc volt szerintem Emmett vámpírlétének legrosszabb negyedórája.


- Emmett, gyejünk, Ódji kedvééjt! – tartotta a szája elé a villát Maggie, aki öt perc után - mikor már befalta a saját adagját - kötelességének érezte, hogy segítsen Emnek enni. Bátyám undorodva ette meg a következő falatot is. – Gyejünk, még egyet! Így nem fogsz nagyja nőni! – biztatta Mag, mire még Emmett is elmosolyodott, és ha nem lett volna a rosszullét határán, talán még babusgatni is kezdi a kicsit, ahogyan mindig is szokta.


- Nagyon ügyes vaaagy! – tapsolta meg Maggie, mikor az utolsó falatot is nagy nehezen legyűrte. Ezek után Emmett a székét hátradöntve felugrott a székről, és a következő pillanatban, már el is tűnt a szemünk elől. Elégedettséggel töltött el a revans, de hálát adtam az égnek, hogy nem Jaspernek kellett ezt végigcsinálnia.


A délután hátralevő részében Maggie az összes új játékát megmutatta – amiket én már rég megnéztem, mikor ő aludt -, és lelkesen magyarázott mindenről, ami csak eszébe jutott. Mintha ő is szeretné valahogy bepótolni az elmulasztott, visszahozhatatlan időnket. Jazz leköltözött a nappaliba a térképpel és az egyéb eszközeivel együtt, hogy szemmel tudjon minket tartani, miközben keresi a helyet, ahol Gregoryék lehetnek.


- És akkor… akkor Seth mesét mondott nekem, és és… bejött a szobámba egy majdnem légy! – mesélte Maggie az egyik este történteket.


- Egy micsoda? – kérdeztem vissza csodálkozva.


- Egy… nem majdnem légy…. – állapította meg, és kis gondolkodás után hozzátette. – Majdnem lepke volt!


- Majdnem lepke? Az meg milyen? – kíváncsiskodtam, és végigpörgettem gondolatban az általam ismert meséket, hogy hol jöhetett elő egy majdnem lepke.


- Az a csúnya lepke!


- Molylepke? – kérdezte Jasper.


- Az! Molylepke! – csillant fel Maggie szeme. – Én, én féltem tőle! De Seth elaltatta! - húzta ki magát győzedelmesen.


- Nicsak, nem csak a nagynénéd fél a bogaraktól- motyogta magában Jasper, de én meghallottam.


- Hé – néztem rá felháborodottan, mire bocsánatkérő pillantással rámmosolygott.


Maggie egyszer csak négykézlábra állt, és mellém mászott.


- Ódji, kisojoszlán vagyok, és nagyon éhes a pocakom! – mondta szomorkásan.


- Mit ennél, oroszlánkám? – kérdeztem, és megsimogattam az oroszlán-buksiját.


- Valami zöldséget – válaszolta komolyan.


- Hát milyen oroszlán vagy te, hogy zöldséget eszel? - kérdeztem vissza elfojtva a nevetésemet.


- Ájuló ojoszlán! – jött végül a még komolyabb felelet, mire már szélesen elvigyorodtam.


- És milyen zöldséget szeretnél áruló oroszlánka?


- Jépát!


- Répát? Mért pont répát?


- Mert sok nyuszit ettem, és én is megkívántam a jépát! – jelentette ki, mintha ez lenne a világ legegyértelműbb dolga. Imádtam az észjárását.


Néhány hete még nem hittem volna, hogy ilyen rövid időn belül együtt lehetek Maggie-vel. Hallhatom a hangját, megölelhetem, még a szívdobbanásai is gyönyörű dallamot adtak számomra.


Jaspernek igaza volt. Gregoryék várakozó álláspontot vettek fel. Készenlétben álltunk, de az idő múlásával egyre valószínűbbnek tűnt, hogy ki fogják várni, míg letelik az egy év, és erő szempontjából nem leszek velük szemben ellenfél. Reméltem, hogy így lesz, bíztam benne, hogy ha csak egy kicsit is, de tudjuk Gregory észjárását követni. Így, sejtve a terveit sokkal nyugodtabbnak éreztem magam, mintha tétlenül és felkészületlenül várnánk az elkerülhetetlent.


Jasper a térképes számolgatásával meg tudta állapítani, hogy az ország melyik részén lehetnek, de biztosat ő sem tudott mondani. Emmett többször is felvetette az ötletet, hgoy utánuk kellene mennünk, mielőtt ők jelennek meg. Végül közös megegyezéssel otthon maradtunk és csak elméletben találgattuk, merre lehet a trió, mégsem teltek a napok eredménytelenül. Jasper könyörtelenül igyekezett minden tudását átadni nekem, amit egy esetleges közelharcban kamatoztathatok.


Kezdetben furcsa volt vele harcolni. Ez nem csak fizikai harc volt. Miközben püföltük a másikat, egyfajta belső küzdelmet is vívtunk. Hisz szerettük a másikat, és azt bántani, akit szeretsz, nem kis küzdelemmel jár. Próbálkoztam meggyőzni Jazzt, hogy egy másik fiúval szemben sokkal jobban a harcra tudnék koncentrálni, de nem engedte. Igaza volt. Hosszú hetek edzései után már nagy nehezen el tudtam különíteni magamban a férfit, akit szerettem, és a férfit, akit az adott helyzetben le kellett győznöm. Elég skizofrén helyzet volt, az biztos, de sikerült.


Az erdő közepén álltam, tíz perc futásnyira a házunktól. Ha nagyon füleltem – és most épp azt csináltam – hallottam, ahogyan a távolban a Williams tó felett vijjogva elrepül egy madár, és a lába a víz felszínét fodrozza, a másik irányban méhek zümmögését véltem felfedezni. Délre egy növényevő legelészett. Aztán meghallottam nem messze tőlem egy ág reccsenését. Annyi időm maradt, hogy védekező állásban felé forduljak, és ugorjak.


Sikerült olyan szögben ugranom, hogy én kerültem felülre, leszorítottam a vállánál fogva, és úgy tettem, mintha megharapnám, ezzel is megnehezítve a dolgát az ellenfelemnek. Voltak pillanatok, amikor csak színleltük a harcot. Ki nem mondott tabuként kezeltük azt, hogy megharapjuk a másikat, vagy valami durvább fájdalmat okozzunk egymásnak.


Persze akármennyire előnyben voltam, Jasper is küzdött. Én voltam még mindig az újszülött, de nem volt olyan könnyű legyűrni őt, mint melák bátyámat. Végül legalább negyedórás küzdelem után megadtam a kegyelemdöfést és úgy tettem, mintha letépném a fejét.


- Győztem – mosolyodtam el, még mindig félig meddig a mellkasán ülve, Jasper keze még mindig a csípőmön volt.


- Meghaltál – ellenkezett komolyan.


- Tessék? – ráncoltam össze a homlokomat.


- Ha Gregory lennék, már rég halott lennél – simított végig a derekamon jelezve, hogy hogyan ölne meg az érintett.


- De... nem mondtad, hogy Gregory leszel – vetettem oda neki, miközben felkászálódtam róla.


- Ő sem fog telefonon bejelentkezni, hogy mikor és hol fog támadni – vágott vissza.


- Jó, de legyűrtelek – bizonygattam, mintha ő nem tudta volna.


- Igen, és ezt nagyon ügyesen csináltad, de már az első pillanattól kezdve hagytad, hogy hozzád érjen a kezem. Gregorynak így esélyt adnál, hogy bántson vagy megöljön, mielőtt te végezhetnél vele – oktatott ki könyörtelenül, mire már nem tudtam palástolni rossz kedvemet.


- Mindent kitalálsz, csak hogy ne kelljen megdicsérned – puffogtam.


- Tudod, hogy nem ellened, hanem melletted vagyok – felelte szelídebben.


- Tudom… - motyogtam az orrom alatt még mindig kicsit dühösen, majd a házunk irányába fordultam hirtelen elhatározással. - Szeretnék hazamenni, Maggie már biztos felébredt.


- Rendben, de előtte azt szeretném, ha kisütne a nap – mosolyodott el.


- Kérlek, most ne…


- Audrey, süss fel nap, kérlek! - vetette be a kiskutya nézését.


A képességem fejlesztése. Ez volt a másik dolog, amit minden egyes alkalommal gyakoroltunk. Jasper úgy vélte, ha kellőképpen megtanulom irányítani a saját érzéseimet, akkor bármilyen időjárást tudok majd gerjeszteni. Csak akarnom kell. De gyakorlatban nem volt olyan egyszerű a dolog, mint amilyennek tűnt.


Jasper az emlékeimet használta kulcsként. Minden egyes érzéshez elő kellett hívnom egy emléket. Jasper idegesítően jól tudta az éppen aktuális érzelmi állapotom ellenkezőjét akarni. Jelen pillanatban a bosszús hangulatomat kellett boldoggá változtatnom. Lehunytam a szememet és valami nagyon boldog emlékképet igyekeztem előhívni. Percekig próbálkoztam, és egy régi Maggie-s emlék hatására kellemes boldogság árasztotta el a bensőmet. A nap előbújt a fák között. Jasper szó szerint ragyogó arcára pillantottam, és minden mélyben megbúvó haragom eltűnt.


- Nem rossz – vigyorodott el mire összefontam magam előtt a kezeimet. – Na, ne legyél durcás, Dee-dee. – mosolygott, miközben közelebb lépett hozzám. Éreztem a leheletét az arcomon, mikor suttogni kezdett – Most pedig szeretném, ha ködbe borulna a környék.


- Jasper… - sóhajtottam megsemmisülten.


- Csak egy kis ködöt, és utána hazamegyünk!– ígérte.


- Tudod, hogy ez megy a legnehezebben… - nyögtem.


- Ó, igen! Ezért kell gyakorolni.


A ködöt a kétség érzésével tudtam előhívni a leggyorsabban. Minél erősebb volt az érzés, annál sűrűbb volt a köd. Szorosan lehunytam a szememet és az életemet övező kétségbeejtő, megválaszolatlan kérdésekre gondoltam.


Vajon sikerül valaha legyőznünk Gregory-ékat? Nyugtunk lesz tőlük valaha? A húgom hajlandó lesz csatlakozni hozzánk? Maggie-vel mi lesz, ha felnő? – záporoztak az agyamban a kérdések.


- Audrey, nyisd ki a szemed – szólalt meg mellettem Jasper. Mikor teljesítettem a kérését, meglepve néztem körül a körülbelül másfél méteres ködben, ami húsz méteres körzetben vett körül minket. Diadalmasan elmosolyodtam. Sikerült. Megváltozó érzéseim hatására a köd szertefoszlott és ismét felragyogott a nap. – Nagyon-nagyon ügyes vagy! – kaptam meg az oly régóta áhított dicséretemet, mire átöleltem.


- Hé, honnan tudod, hogy nem Gregory vagyok még mindig? – kérdezte komolyan. Fölnevettem és a nyaka köré kulcsoltam a karomat, hogy magamhoz húzhassam egy csókra.


- Innen tudom – húzódtam el tőle pár perc után, és kézen fogva őt a haza indultam.


A házunk mellett nagy munkálatok zajlottak. A többiek éppen a készülő garázs falait húzták fel. Első utam Maggie szobájába vezetett. Annyira az edzés hatása alatt voltam,fel sem tűnt, hogy nem hallom a megszokott szívdobogásokat az ajtón túlról. Mikor benyitottam, üres szobában találtam magamat. Egy kis cetli volt az ajtó melletti szekrényre ragasztva:


Elvittem a játszótérre, nem bírt magával. Gyertek utánunk! Seth


A fiúk találtak egy kis játszóteret az erdő szélén. A környékbeli gyerekek nem használták, így Maggie-val bármikor nyugodtan el tudtunk menni oda, nem zavartak minket. Általában Seth és két vámpír ment vele a biztonság kedvéért. De ezúttal Seth nem várt meg minket. Mérgesen csaptam be magam után az ajtót.


- Tudja, hogy ezt nem szeretem… - morogtam.


- Audrey, tudod milyen Maggie. Biztos hamarabb felébredt, és nem volt türelme megvárni, hogy hazaérjünk – mentegette őt Jasper, miközben a nyomomba szegődött.


- De mért nem tudták magukkal vinni Esmét vagy Emmettet? – vágtam vissza.


- Mindenki a garázzsal van elfoglalva, gondolom, Seth nem akarta őket zavarni – feltételezte Jazz.


- De a szabály akkor is szabály… - fordultam vele hirtelen szemközt az utolsó lépcsőfokon.


- Igen, igazad van. Ha odaérünk, adok neked két percet, hogy leteremtsd Seth-et – tárta szét a kezét megadóan.


- Miért csak kettőt? – méltatlankodtam.


- Mert ennyi idő alatt csak vitatkozni tudsz, ha többet adnék még a végén még testileg is bántanád.


- Ó, csak nem véded őt?


- Hát valahogy össze kell tartani a férfiaknak… ha már ti vagytok többen - vigyorodott el.


Az alatt az idő alatt, míg mi a lépcső alján álltunk és lezavartuk kis szócsatánkat, kint felgyorsultak az események.


- Audrey, gyertek gyorsan! – tépte fel az ajtót Emmett.


Fél másodperccel később én is a ház előtt álltam és arra néztem, ahová Emmett mutatott. Az erdő északi részén vékonyka füstcsík emelkedett a magasba. Döbbentem bámultam a lágyan kígyózó szürke sávot, és csak néhány másodperc után jöttem rá az összefüggésre. Maggie… Gregory… A füst a játszótér felől jött.


Mintha csak előre megbeszélt jelre tettük volna, egyszerre lőttünk ki a jelzett irányba. Jacob farkasként követett bennünket.


A füst a játszótér legszéléről jött, a fák közül. Annyira sűrű volt, hogy ha nem hallom az onnan jövő halk szívdobogást, nem is tudtam volna megállapítani, ki van ott. De a jelekből ítélve Seth feküdt fa tövében eszméletlenül. Tekintetemmel Maget kerestem, de nem láttam sehol.


Seth felé léptem, hátha mellette meglátom az unokahúgomat is, de egy hang a sűrű füst mögül megszólalt.


- Én nem tenném… - annyira hideg és jeges volt, hogy azonnal felismertem.


Filmekbe beillő jelenet volt, ahogyan a füst mögül kilépett… kezében Maggie-vel. A kislány a szája elé emelte a kezét és köhögött.


- Ódji! Ódji! – kiáltotta mikor meglátott és felém nyújtotta a kezét, mire ösztönösen közelebb léptem egyet.


- Még egy lépés és a farkas vagy a kislány meghal!


Hallottam magam mögül Emmett morgását, mire a biztonság kedvéért kinyújtottam a kezemet magam mellé, hogy ha kell, valahogy megállítsam őt.


- Őzikém! – mosolygott rám Gregory. – Jól áll neked, hogy meghaltál! – nézett végig rajtam elismerően.


- Engedje el őt! Hiszen még csak egy kisgyerek! – szólalt meg Esme.


- Épp az a legszebb benne, hogy ezért az embergyerekért képesek vagytok mozdulatlanul állni velem szemben, miközben ti vagytok túlerőben. Hát nem ironikus?


- Kérem! Engedje el! – kérleltem én is, mikor megláttam Maggie arcocskáján a patakokban folyó könnycseppeket.


- Na persze! Majd ahogyan szeretnéd, mi? Tracy, Chloe! - kiáltott maga mögé.


A fák közül két női alak lépett ki. Húgom rám villantotta a tekintetét , miközben Gregory felé nyújtotta Maget, és ő átvette tőle a gyereket. Egy kicsit megnyugtatóbb volt a húgom kezében látni őt. Bíztam benne, hogy ahogyan legútóbb, most sem fogja bántani. Mégis, a gyűlölködő pillantása arra emlékeztetett, hogy miattam kellett újabb egy évet töltenie Gregory-val.


- Sorolom a szabályokat, drágáim – kezdte Gregory és Seth felé lépett. – Senki sem jön utánunk. Ha csak egy pillanatra is megneszeljük, hogy követni próbáltatok, akár most, akár később, az út széléről kell összeszednetek a kislány darabjait.


- Vigyen engem- szólaltam meg határozottan, nem törődve Jasper morgásával.


- Jaj, Őzikém nyugi, majd rád is sort kerítek… De nem most.


- Mit akar vele tenni?


- Biztosíték nekem, a többit majd meglátjuk – vonta meg a vállát közönyösen.


- Ha bántani meri… - kezdte Emmett.


- Pillanatnyilag még nálam van a gyerek, így nem fenyegetőznék. – Seth mellett állva magasba emelte a kezét és hirtelen a farkas fiút egy tűzkör vette körül, épp úgy, ahogyan engem is majdnem egy évvel ezelőtt. Hátrálni kezdett és mikor két ujját összeérintette, a tűz elérte Seth-et. – Majd jelentkezem…


- Mikor? – kiáltottam utána.


Csak elvigyorodott, de válaszra nem méltatva eltűntek. Maggie-vel.