Sziasztok!

Felkerült a 33. fejezet és az Epilógus. Egy bejegyzésben találjátok meg őket. Jó olvasást!

Március elején egy novella fog még felkerülni, kiegészítésként. Várlak vissza titeket akkor!:)

Puszi,
Truska

(2013. 01. 20.)

2011. november 15., kedd

A végzet könnyei – 27. fejezet

Sziasztok!


Itt az olvasnivaló!:) Én nem érzem olyan jónak, de remélem ti meg lesztek elégedve vele.:) Tudom, hogy a történet vontatottnak tűnik, de vannak dolgok, amiket muszáj végigvezetnem. Ha nem így írnám, nekem nem lenne egész. De minden szépen alakulni fog hamarosan.:) Köszönöm Katának és Zsizsának a kitartó munkájukat!:)
Hamarosan, pár hét múlva jön az utánpótlás.:) Köszönöm az előző fejezet kommentelőinek, hogy írtak! Küldöm ezt a fejit a mostanában szülinaposoknak!:) Csak mert hasonló cipőben voltam én is nemrég.:) Vége a tizenéves korszakomnak, szal ha megszánnátok pár sorral ezt a húsz éves öreglányt - szerény személyemet:D -, annak nagyon örülnék!:):):)


Jó olvasást!


puszi,
Truska



Otthon, édes otthon (Audrey szemszöge)


Ahogy az autó hagyta maga után a kilométereket, egyre jobban nőtt a láthatatlan gombóc a gyomromban. Féltem, hogy mi lesz majd, ha oda érünk Williams Lake-be. Az új otthonunkba.


Jasper elmondta, hogy a család többi tagja még akkor elköltözött Forksból, mikor a nemzeti parkba jöttünk. A ház nagy része leégett, a történtek elég nagy okot adtak arra, hogy továbbálljanak, és most mi is követtük őket.


Mikor több, mint másfél éve elhagytam San Fransiscot, azt hittem, sosem találok magamnak új otthont, de egy láthatatlan horog mintha Forksba húzott volna, és ott mégis letelepedtem. Mégsem sajnáltam, hogy új helyre költöztünk. Számomra az otthon nem a helyet jelentette, ahol éltünk, hanem a családot, akikkel együtt voltam, biztonságban és boldogan, bárhol is legyen az.


Jasper egy személyben megadta nekem mindazt, ami kellett nekem, legalábbis majdnem mindent. Maggie-vel volt teljes a boldogságom, de mindamellett, hogy alig vártam, hogy a közelébe lehessek és láthassam őt, féltem, hogy előtör belőlem a vad szörnyeteg és kárt teszek benne ha nem is fizikailag, de úgy, hogy végleg elijesztem magamtól a viselkedésemmel.


- Mire gondolsz? – kérdezte mellettem Jasper.


- Szerinted? – sandítottam rá keserűen mosolyogva.


- Ne aggódj, minden rendben lesz – simított végig az arccsontomon, elengedve a kormányt.


- Mi lesz, ha elvesztem a bizalmukat? Ha valami megbocsáthatatlant teszek? – utaltam a többiekre.


- Audrey, ők is pontosan tudják, min mész keresztül. Átélték mindannyian, milyen újszülöttnek lenni, talán csak Bella a kivétel ez alól – próbált biztatni.


- Féltem Maget – sóhajtottam.


- Itt vagyok veled, és mindenki vigyázni fog, hogy ne essen semmi baja. De nem lesz, tudom - mondta ismét és már kezdett idegesíteni, hogy ennyire bízik bennem. Hiszen én alig bíztam magamban.


- Jasper, lehet egy kérésem? – szegeztem az elsuhanó tájra a tekintetem. Meg kellett kérdeznem, biztosnak kellett lennem benne…


- Ha ésszerű határokon belül mozog, akkor igen – válaszolta, és reménykedtem, hogy Jasper ésszerűségébe még belefér ez a kérés.


- Ha veszélyessé válok… - kezdtem.


- De nem fogsz… - szakított félbe.


-… akkor arra kérlek – folytattam -, akadályozd meg, hogy bárkiben is kárt okozzak, legfőképpen Magben és a farkasokban., ha a végsőkig kell elmenned, akkor is - halkult el a mondat végére a hangom.


Az autó féke hangosan csikorgott, miközben hirtelen fékezve megállt az út szélén. Hirtelen megragadta a karomat és odarántott magához. Az arca alig két centire volt az enyémtől, szinte láttam, ahogyan szikrákat hány a szeme, még sosem volt ilyen dühös a közelemben.


- Jól figyelj rám, mert csak egyszer vagyok hajlandó elmondani. nem foglak bántani! – suttogta, de halk hangja ellenére nagyon is komolyan gondolta minden egyes szavát. Biztos voltam benne, hogy ha ember lettem volna még mindig, a hideg futkosott volna a hátamon a hangjától. Sokkal nagyobb hatást ért el vele, mintha kiabált volna velem.


- Majd megkérek mást…- leheltem nagyon halkan, ő mégis meghallotta.


- Senki sem fog! – sziszegte és erősen, már-már görcsösen szorította a karomat, mégsem okozott fájdalmat. - Nem engedem! Csak a testemen keresztül érhet hozzád bárki is, megértetted?


- De…


- Semmi de! Audrey, ne mondj soha többet ilyet! – megfogta kétoldalt az arcomat, miközben beszélt - Az elmúlt napokban emberek között voltál, és mi segített? Maggie emléke! Nekem ne mondd, hogy az ő jelenlétében akár még egy szikrányit is eszedbe fog jutni az ölés – hangja határozott volt még mindig, de a tekintete szinte könyörgött, hogy értsem meg őt.


- Sose lehet tudni… - vetettem közbe.


- Én tudom, hogy nem! – sóhajtott. - Higgy nekem, kérlek! Ha magadnak nem hiszel, legalább nekem higgy. Soha többet ne gondolj ilyenre, nem engedem, hogy bárki is bántson, senkinek sem engedem! – szólt elfúló hangon és a szorítása simogatássá vált az arcomon.


- Sajnálom, hogy nem olyan vagyok, amilyet szeretnél – suttogtam.


- Jaj, Audrey - arcára hitetlenkedés és harag keveréke ült ki -, olyan hihetetlenül kis buta vagy néha… szinte emberi! Sosem kérhettem volna jobbat, mint te vagy – nézett rám jelentőségteljesen.


- De… - kezdtem az ellenkezést, nem mintha annyira nem hittem volna a szavában, de Alice emléke ott kattogott bennem még mindig.


- Nincs de! Csak te és én! Nem érted? – kérdezte szinte kiabálva, elvesztve minden türelmét. Attól féltem feltépi az ajtót és otthagy egyedül az út szélén. Megérdemeltem volna.


- Alice…


- Alice meghalt, már nincsen – szakított félbe azonnal. - A sebeket, amiket a halála okozott, te begyógyítottad. Audrey, mikor ő meghalt, olyan voltam itt belül – mutatott a mellkasára-, mint egy kiszáradt, használhatatlan földdarab, ami már nem jó semmire… Erre jöttél te és fellágyítottad azt, elültetted a remény magjait, hogy egyszer majd nem fog fájni az emléke. Tudod mi történt, mikor láttalak haldokolni? Kinyíltak azok a virágok, és már nem fáj! Alice már csak egy szép emlék. Szeretem őt is, de akkor és ott csak arra tudtam gondolni, hogy egyedül te tartsz életben. Ha meghalnál, én is meghalnék. Egyedül TE vagy nekem! Senki más. Érted már? Te vagy a minden – vallomása szenvedélyes volt, és a szavait hallva szégyellni kezdtem magamat a makacs viselkedésem miatt. Igaza volt. A legkevesebb, amit megadhattam neki, hogy bíztam benne, és bíztam abban, hogy mellettem lesz.


- Napról napra egyre jobban szeretlek – suttogtam és megcsókoltam.


- Én pedig percről percre – súgta vissza, mikor hosszú percek után megszakadt a csókunk.


- Köszi, hogy elviseled az emberi hülyeségeimet – mosolyogtam rá hálásan.


- Igazán nincs mit. Te is elviselsz mindig. A te megjelenésedig minden második embert meg akartam ölni – mondta szemlesütve. Így visszagondolva alig bírtam elképzelni azt a régi Jaspert.


- Jó kis vámpírok vagyunk – sóhajtottam. – Szépek, halhatatlanok, de mégis tökéletlenek…


- Ettől szép az élet - mosolyodott el.


Dudálás hallatszott az autó mögül. Egy nagyobb teherautó nem tudott elférni a miénktől, mivel Jasper úgy állította le a kocsit, hogy a hátsó része pár centire kint állt az úton.


- Jobb, ha indulunk, még a mögöttünk ülő férfi szemtől szembe is el akarna küldeni a csudába. Lehet, nem élné túl– jegyeztem meg csak úgy mellékesen. Jasper összeráncolt homlokkal nézett rám. – Jó, jó lehet, hogy infarktust kapna a szépségemtől, így jobb? – néztem rá esdeklőn.


- Sokkal! – nevetett fel Jasper és visszahajtott az útra.


Hosszú órák elteltével léptük át a határt és értünk Kanadába. Még Oregonban megállapodtunk, hogy jobb, ha a leszigetelt kocsival megyünk a kísértés elkerülése végett. Futva sokkal gyorsabban értünk volna oda, de kellett nekem is idő a felkészülésre. Ha egyáltalán fel lehetett erre készülni. Maggie miatti aggodalmamat még tetézte, hogy féltem a család reakciójától a tettemet illetően. Carlisle azt mondta, nem haragszik, de a többiek elítélhetnek a történtek miatt. Nem hibáztatnám őket ezért.


Estére az út menti sík területet magasabb domborzat váltotta fel.


- Nézd, ez a tó, amiről a helyet elnevezték – mutatott Jazz az út menti nagy kékségre. Az egész Crater Lake kicsinyített másának tűnt. A tó körül fák és dombok helyezkedtek el. Azonnal belopta magát a szívembe a hely.


- A túlparttól pár kilométerre van a ház – tette hozzá Jasper percek múlva. Sötétedni kezdett, és süvítve fújt a szél, ostromolva a kocsi ablakait. Az autóút hűen követte a tó partját.


- Várj, tudják, hogy jövünk? – néztem ijedten Jasperre.


- Persze, tegnap küldtem egy üzenetet Carlisle-nak, amíg fürödtél. Annyit írt vissza, hogy örömmel várnak – magyarázta.


- Örömmel… - ismételtem.


- Olyan hihetetlen, hogy hiányzol nekik? – kérdezte, miközben az út hirtelen nyugat felé fordult.


- Csak furcsa, hogy csak én találom korainak ezt az egészet – válaszoltam végül.


- Nyugodj meg, talán a te véleményedet is helyeselni fogja valaki.


- Ki? - Nem válaszolt, csak letért a főútról egy kisebb földútra, ami a fák közé vezetett. Izgatottan fürkészni kezdtem az előttünk álló utat, hátha minél előbb meglátok valami fényt, ami a házhoz tartozik. Be kellett vallanom magamnak, hogy minden félelmem ellenére alig vártam, hogy odaérjünk.


Két perc tizenhét másodperc múlva fényt láttam magunk előtt, és egy nagyobb területen lyukadtunk ki, ahol megláttam a többiek autóját egymás mellett parkolva.


- A házhoz nem tartozott garázs. Azt majd építeni akarják hozzá a többiek – magyarázta.


- Az elmúlt hónapokban mért nem építtettek? – faggattam kíváncsian.


- Mert a ház belsejét alakították át – felelte egyszerűen. - Esme minden új házat, ahova költözünk, felújít a saját ízlésünknek megfelelően. Majd megszokod – mosolygott rám.


Egy pillanatig furcsa volt belegondolni, hogy most már végérvényesen a család tagja lettem vámpírként, és ilyen apróságok az én életem részévé is válnak mostantól. Elmosolyodtam a gondolatra. Otthon… édes és félelmetes otthon…


Nemsokára megláttam a ház széles verandáját. Sokkal nagyobbnak tűnt, mint a forksi ház, sokkal tágasabbnak. Egyedül a megszokott hatalmas ablakok voltak ismerősek. Az ajtó kinyílt és fél másodperc alatt megjelent az egész család a ház előtt, minket nézve.


Az autó reflektora megvilágította őket. Most láttam először őket vámpír szemmel, és a látvány felülmúlta azt, amire emberi emlékekkel emlékezhetek. Olyanok voltak mozdulatlanságukban, mint egy festmény, gyönyörű és lélegzetellázító.


A csoportosulás közepén Carlisle-t és Esmét láttam meg egymást átkarolva. Mindkettőjük arcán várakozás ült. Esme szélesen mosolygott, és csak pár másodperc után jöttem rá, hogy Carlisle csaknem lefogja a feleségét, hogy ne rohanjon oda hozzám azonnal. Jobb oldalukon Bella és Edward várakozott. Edward egy lépéssel Bella előtt állt. Nem haragudtam rá ezért, én sem bíztam még magamban száz százalékosan. A családfő bal oldalán Rosaliék. Emmett zsebre vágott kézzel figyelt engem, arcán kifürkészhetetlen vigyor terült el, ahogy engem nézett.


- Készen állsz? – nézett rám Jasper. Legszívesebben rávágtam volna, hogy nem, de végül nem szóltam semmit. – Engedd le a falat, és ne vegyél levegőt, ha biztonságosabbnak érzed.


Bólintottam, abbahagytam a légzést és próbáltam minél gyorsabban átengedni neki az érzéseimet. Pár másodperc után kiszállt az autóból, és az én oldalamra érve szélesen kinyitotta az ajtót. Felém nyújtotta a kezét és várt.


- Audrey, figyelj rám! - szólalt meg Edward normál hangerővel, de én tökéletesen hallottam. – Hallom a gondolataidat, és nagyon gyors vagyok. Ha bármi olyanra gondolnál, ami miatt aggódnunk kéne, előbb érek oda hozzád, mint hogy cselekvésre tudnád magadat elszánni – biztosított. – Gyere nyugodtan! Ne félj! – tette hozzá halvány mosollyal az arcán.


Egy kicsit megkönnyebbültebben bólintottam és elfogadva Jasper jobbját, kiszálltam a kocsiból. Szorosan mellette lépkedve sétáltam feléjük. Nyugalomhullámot küldött felém, mire én hálásan pillantottam rá, csak akkor vettem észre, hogy satuként szorítom a kezét. Engedtem a szorításon, habár nem mutatta jelét, hogy fájna neki.


Carlisle előre lépett és egy „Előbb én!” elsuttogásával maga mögött hagyta Esmét, majd rám mosolygott.


- Audrey – mondta ki a nevemet és felém nyújtotta a kezét. – Jó újra látni! – biztosított.


Jasperre pillantottam, ő pedig aprót bólintott és elengedte a kezemet. Carlisle felé léptem és átöleltem. Karjai visszaöleltek és puszit nyomott a fejemre. Jasper mesélte, hogy ő volt az, aki végül megharapott, aki adott nekem esélyt egy új, sokkal másabb életre.


- Köszönöm – súgtam és igyekeztem őt nem erősen szorítani, nehogy fájdalmat okozzak. Reméltem tudja, mire szól a köszönetem.


- Igazán nincs mit – szólt – Lányom – tette hozzá, minek hallatán, ha tudtam volna sírni, már eláztattam volna a pulcsiját.


- Kicsikém – lépett mellénk türelmetlenül Esme és miután Carlisle elengedett, a nyakamba vetette magát. – Annyira hiányoztatok, drágám!


- Ti is – súgtam őszintén, spórolva a levegőmmel. – Apám? – kérdeztem tömören és körbenéztem. Biztos voltam benne, hogy már itt kéne a többiek között toporognia, no nem a viszontlátás boldogságától, hanem a kíváncsiságtól.


- Még nem ért haza, dolga van a városban – válaszolt Edward.

- Nessie és Jacob pedig vadászni vannak – tette hozzá Bella. Persze, hiszen féltik tőlem – gondoltam magamban.


- Főleg Jacob félti őt – válaszolta a gondolatomra Edward, mire halványan rámosolyogtam.


Bella lépett felém, de egy mindannyian megtorpantunk, mert egy farkas lépett ki a fák közül.


- Ő Leah, vele együtt Jacob és Seth is velünk tartottak, mikor elköltöztünk – magyarázta Carlisle, amit már úgyis sejtettem.


- Jobb, ha távol tartod magadat – suttogta neki Jasper, mire Leah vicsorogni kezdett. – Csak nem akarom, hogy bajod essen. Még nem találkozott farkasokkal újszülöttként – magyarázta Jasper. Leah vicsorgása alábbhagyott és néhány másodperc múlva visszatolatott a fák közé, miközben bizalmatlanul fürkészett engem.


- Ugye azt tudjátok, hogy nem engedem a közelébe? – hallottam meg Seth hangját a bejárat felől. Határozott volt és férfias. Csak akkor beszélt így, ha Maggie-ről volt szó.


Jasperre pillantottam, mire keserűen elmosolyodott. – Mondtam, hogy lesz, aki a te véleményedet fogja osztani.


- Nem engedem a közelébe! – ismételte meg még egyszer, mintha nem lett volna biztos benne, hogy hallottuk az előző szavait.


- Seth, vigyáznánk… - kezdte Bella.


- Ő egy újszülött, és nézz rá, még magában sem bízik! – vágott közbe Seth.


- Ennek örülnöd kéne, ebből is látszik, mennyire félti a kicsit – védett meg Jasper. Nem is tudtam volna igazán megmondani, kinek szurkolok jobban a keletkezett szócsatában.


- Seth! Seth! - kiabálta egy vékony kis hang Seth háta mögül, amit ezer közül is megismertem volna. Gombóc keletkezett a torkomban, és úgy kerestem a hang forrását, mintha az életem múlna rajta. Mag Seth lába mellett bukkant fel és kíváncsian nézte kis csoportosulásunkat. - Méjt vagytok kin? – kérdezte a többiekre nézve. Megakadt a szeme rajtam és elindult felénk.


- Maggie, ne… - szólt utána Seth.


- Méjt ne? – fordult hátra Maggie.


- Nem szeretném – mondta végül a kérdezett.


- Csak megnézem, mit csinálnak a többijek – mondta és megindult felénk.


Letérdeltem, hogy vele egy szintben legyek és izgatottan vártam, hogy a közelembe érjen. Annyiszor elképzeltem ezt a pillanatot, a valóság mégsem közelítette meg egyik gondolatomat sem. Minél közelebb jött, annál döbbentebben vettem tudomásul, hogy mennyire nagyot nőtt. Körülbelül nyolc centit nyúlt a majdnem egy év alatt és a haja már a válláig ért. Hatalmas szemeivel fürkészve nézett engem, miközben közelített.


Hallottam Emmett hangos lépteit, ahogyan elhelyezkedik a közelemben és még Edward is lépett felém egyet. Jasper megfogta a vállamat és nyugalmat küldött felém. Nem lélegeztem, csak vártam, hogy odaérjen elém Maggie. Megállt tőlem másfél méternyire. Seth szorosan mellette volt és engem nézett. Megnyugtatott a tény, hogy ha valami rossz történne, ő gondolkodás nélkül esne a torkomnak.


- Ki ez a néni? – nézett fel Seth-re a kis drágám.


Ha lélegeztem volna, most megrekedt volna bennem a levegő. Ennyire nem emlékszik rám? Vagy nem ismer meg? Annyira más lettem? Ennyire haragszik rám? - záporoztak az agyamban a kérdések.


- Ő Audrey, emlékszel rá? – kérdezte Jasper könnyedén.


Mag hosszasan nézte a szememet és látszott, hogy komolyan gondolkozik.


- Nem, nem tudom, ki ez a néni – rántott egyet a vállán és sarkon fordulva ott hagyott.


Úgy éreztem, mintha egy éles valamivel végigszántották volna a mellkasomat, hogy megpróbálják kitépni az érzéseimet.


Nem ismer meg… Legszívesebben elsírtam volna magamat, de mivel erre nem voltam képes, csak a tenyerembe temettem az arcomat. Jasper megszorította a vállamat és letérdelt mellém.


- Tudja, ki vagy - súgta egyszer csak. Annyira szerettem volna neki hinni.


- De azt mondta, nem… - ellenkeztem, nem engedve, hogy reménykedni hagyjon.


- Valahol a szíve mélyén megismert, de tudja, hogy nem voltál vele, és ez egyfajta büntetés a részéről. Ő sem tudja, hogy haragudjon rád vagy örüljön, hogy ismét vele vagy. Annyira kicsi még, hogy nem érti, mi miért történt, de várj türelmesen és majd megenyhül. Szeret téged, biztos vagyok benne. – magyarázta Jasper türelmesen.


Bólintottam és a vállába temettem az arcomat. Emmett mellettünk egyik lábáról a másikra lépett izgatottan. Olyan volt, mint egy kisgyerek.


- Mit akarsz? – nézett rá Jasper kérdőn.


- Jaj, gyerekek, tűkön ülök, mutassuk meg neki! – nézett kérlelőn a többiekre.


- Most? Emmett, lehet nem ez a legalkalmasabb pillanat! – mondta Esme kedvesen.


- Mit? – kérdeztem értetlenül. Odabentről ajtócsukódást hallottam, és Maggie halk hangocskáját, miközben Sethnek magyarázott lelkesen valamit. Még mindig összefacsarodott a szívem az előbb történtekre gondolva.


- Dehogynem! Szerintem még jobb kedvre is derül a meglepetésünktől! Gyere! – ragadta meg a kezemet és egy pillanat alatt felrántott a földről. Behúzott a házba, én pedig még mindig lélegzetvétel nélkül néztem körbe a berendezésen. – Most nincs idő a bámészkodásra! Gyere már !- húzott a lépcső felé.


Az emeleten az egyik szoba előtt elhaladva hallottam a bentről kiszűrődő szívdobogásokat, de Emmett nem torpant meg, csak, mint egy kisgyerek húzott a legtávolabbi ajtó felé.


- Íme – terelt be a szobába. Egy hasonló szobában álltam, mint Forksban volt a Jasperrel közös szobánk. Nagy ággyal a sarokban, hintaszékkel az ablaknál és egy kisebb polccal, amin többnyire a közös képeink voltak.


- Nos… – súgtam. Nem az volt, amire számítottam. - Köszönöm - mondtam végül - Nem is tudtam, hogy ennyire érdekel a lakberendezés – sandítottam Emmettre, legyűrve a Mag miatti érzéseimet. Hiszen örömet akar szerezni, muszáj megpróbálnom örülni.

- Jaj nem ez… ez csak egy szoba! – a lányok szúrós pillantását látva gyorsan kiegészítette – Amin Esme rengeteget dolgozott és nagyon csodálatos lett! De most azon az ajtón menj be! – mutatott a szoba keleti falára. Két oldalon egy-egy ajtó nyílt a szobából. - Az Jasperé, ott vannak az unalmas könyvei meg ilyenek… – mutatott a másik ajtóra miközben majdhogynem belökdösött a hozzánk közelebb eső ajtón.

Egy nagy gardróbban találtam magamat és tartottam tőle, hogy majdnem akkora, mint a hálószoba.

- Csak nem divattervező akarsz lenni? – mosolyogtam Emmettre továbbra is találgatva. A ruhák eddig csak akkor érdekelték, ha Maggie ruhácskáiról volt szó. Mag…

- Nem, nem! A lényeget még nem láttad, menj ahhoz a szekrényhez! - mutatott a gardrób szemközti részébe.

- Mi van vele? – néztem rá kérdőn, de nem válaszolt, csak szélesen vigyorgott. Félrehúztam a felakasztott ruhákat és még egy ajtót pillantottam meg.

- Na? – toporgott mögöttem Emmett. Komolyan rosszabb volt, mint egy kisgyerek.

- Ez mi?

- A meglepetés! Menj be!

Engedelmesen beléptem és egy kis, alig négy négyzetméteres szobában találtam magamat. Nagy szekrénnyel és egy hatalmas plazmatévével a falon, dvd lejátszóval és párnákkal a földön.

- Nyisd ki a szekrényt – nógatott Emmett. Megtettem, és egy halom dvd-t pillantottam meg.

- Aha, szóval az a terved, hogy megnézed velem a világ összes filmjét? – néztem rá összeráncolt homlokkal.

- Jaj hugi, a humorod nem változott - nevetett fel. Az ajtóban a többiek kukucskáltak befelé. – Vegyél le egyet és nézz rá – utasított. Sóhajtva levettem egy dvdt a polcról és döbbenten néztem a borítóra. Maggie volt rajta egy szép kis ruhácskában szélesen mosolyogva, a hajában kis csatok voltak, a kezében pedig Emmett maci. A dvd tetején egy szám volt 78…

Még mindig döbbenten nyúltam egy másikért, amin egy másik szám állt és ugyancsak Maggie volt rajta az etetőszékében lefényképezve.

- Ez… - kezdtem, de fogalmam sincs, mit akartam mondani.

- Minden napjáról egy dvd. Körülbelül 4-5 órás egy. A fontosabb eseményekről – vigyorgott Emmett, mint egy vadalma.

- Ez… - ismételtem.

- Összesen 285 van - folytatta, mintha az „Ez” szócska annyit jelentene „Ezt meg hogy csináltátok?” - A lányok vették fel kamerával és fényképezőgéppel, én éjszakánként összevágtam, Edward pedig a borítókat csinálta. Gondoltuk, így semmiről sem maradsz le, ami a kicsivel kapcsolatos - mutatott rá. - Tetszik? – vigyorgott. Erre a nyakába ugrottam.


- Köszönöm, köszönöm – és Rosalie-hoz siettem és a szorosan megöleltem, majd Bellát és Edwardot is.


- Örülünk, hogy örülsz. – súgta Edward. Jasper az ajtóból mosolygott rám.


- Remek elfoglaltság lesz az unalmas éjszakákra, amikor nem tudsz mit kezdeni magaddal… - tette hozzá Emmett pimaszul.


- Jaj, ne most – nyögött fel Edward Jasperre nézve. Biztos voltam benne, hogy valamiről lemaradtam.


- Mi történt? – néztem rá.


- Semmi… - kaptam a rövid választ Edwardtól, majd a többiek felé fordult. - Most jobb lesz, ha kicsit kimegyünk- terelte őket a kijárat felé.


- Mért? Meg akartam mutatni a kedvenc videómat – kiáltott fel Emmett.


- Emmett! Kimegyünk. Mindannyian – nézett rá jelentőségteljesen, minden szót külön hangsúlyozva.


- Jaaah, jó megyünk, biztos beszélgetni szeretnétek – kacsintott rám Emmett és a következő pillanatban már kiviharzott.


- Ne haragudj rá – nézett utána elnézően Esme. - Mostanában nem bírunk vele, olyan, mint egy nagy gyerek…


- A legrosszabb korszakában – tette hozzá sóhajtva Rosalie.


- Hallottam! – jött a sértődött felelet valahonnan lentről.


- Na, megyünk mi is – mosolygott rám Carlisle és fél percen belül már csak Jasper és én álltunk a kis rejtett szobában. Kezemben a dvd-kel – amit Emmett nyomott a kezembe, még mielőtt kirohant – néztem a többiek után.


- Mi rosszat tettem? – néztem kétségbeesve Jasperre és végigpörgettem az elmúlt percek eseményeit.


- Nem csináltál semmit – rázta meg a fejét.


- Akkor mért rohant el mindenki?


- Az én hibám – vallotta be szemlesütve. - Azt hiszem, megőrjítettem Edwardot a gondolataimmal – magyarázta halkan. Fél percig értetlenül néztem rá, majd hirtelen megvilágosodtam.


- Nos, elég ijesztő gondolataid lehettek, ha pár perc alatt hat vámpír tudsz velük likvidálni - nevettem fel és akarva akaratlanul is arra gondoltam, mit csinálhatnánk abban a hatalmas ágyban.


- Várjátok már meg, hogy kimenjek az ajtón! – kiáltott fel Edward felháborodva.


- Ne haragudj! – feleltük egyszerre Jasperrel. Valahonnan lentről Emmett kacagása hallatszódott.


- Csak kicsit elmegy a ház közeléből, úgy könnyebb neki – magyarázta Jasper, mintha nem lettem volna tisztában vele, és kivette a kezemből a dvd halmot.


- Rose, fogadjunk, hogy összetörik az ágyat! A tét: Maggie holnapi fürdetése – kiáltott fel Emmett.


- Rendben – egyezett bele Rosalie.


- Nem lesz nyugtunk tőlük, ugye? – néztem Jasperre.


- Nem – nevetett fel Jasper és közelebb húzott magához, hogy megcsókoljon.


- Menjünk ki a gardróbból, mert Rosalie kitér a hitéből, ha itt csináljuk – suttogtam elhalóan.


- Köszi – szólt fel Rosalie. Komolyan, volt egy olyan érzésem, mintha mellettünk állnának és figyelnék minden léptünket.


- Na, várj elintézem őket – sóhajtott Jasper. – Zárd el az érzéseidet.


- Tessék? – néztem rá meglepetten, sosem kért tőlem még ilyet.


- Csak tedd, amit mondtam – kacsintott rám, majd pár percen belül nyögést hallottam lentről, majd léptek dobogását, ahogyan elviharzottak a folyosón, majd egy ajtó csapódott be hangosan. Az ezt követő hangoktól zavarba jöttem. – Most már leengedheted a falat! – vigyorgott rám. - Most mi van? Amíg egymással vannak elfoglalva, nekünk nyugtunk lesz! – rántotta meg a vállát.


- Te nem vagy semmi – nevettem fel és az ágyra pillantottam - Legyen Emmettnek karácsonya?


- Rád bízom a döntést.


Megragadtam Jazzt az ingénél fogva és finomkodás nélkül az ágyhoz vágtam, ami reccsenve tört alatta ketté a becsapódástól.


- Ez gyors volt! - nevetett fel és felém nyújtotta a kezét, felmásztam a matracra, és vigyorogva ráültem a csípőjére.


- Azt ne mondd, hogy nem voltam hatékony – hajoltam fölé, mire a hajam sátorként hullott alá egészen az arca széléig.


- Nagyon is az voltál! - nevetett fel – Gyere! – mondta és megcsókolt. Amit ezután csináltunk, örültem, hogy Emmett a saját elfoglaltsága miatt valószínűleg nem hallja.


Egy óra múlva tanácstalanul álltam a gardróbban és próbáltam valami használható ruhadarabot keresni.


- Kész vagy? – kérdezte Jasper az ajtóból már felöltözve.


- Ebben a káoszban? – mutattam körbe.


- Segítsek? – vigyorodott el.


- Megoldom – makacskodtam és kihúztam egy újabb fiókot.


- Valld be, hogy húzod az időt – nézett rám somolyogva.


- Hogy nézek ezután a szemükbe? – tettem fel a költői kérdést.


- Úgy, ahogyan ők is teszik nap, mint nap. Mint gondolsz, mit csinálnak éjjelenként? Malmoznak? – kacsintott rám.


- Nagyon vicces...


- Mindenki elég tapintatos a témában, talán csak Emmett nem – mondta ki azt, amitől a legjobban tartottam. Emmett cukkolásai mindig is halálosak voltak.


- Ettől féltem – motyogtam, miközben diadalmasan kihúztam az egyik fiókból egy farmernadrágot.


- Tetszik az ajándék? – pillantott a rejtett ajtó felé. Az elmúlt órában kicsit elfelejtettem Maggie miatti érzéseimet, de most újra felszínre törtek.


- Nagyon! Csak…


- Kicsim, Maggie…


- Tudom, össze van zavarodva és ez büntetés a részéről és majd megenyhül… - soroltam, mintha a leckét mondanám fel.


- Csak idő kérdése – bólintott Jasper.


- Remélem igazad lesz – sóhajtottam és a mellkasának támasztottam a fejemet. Minden olyan békés volt.


Mintha az univerzum megérezte volna ezt a harmonikus állapotot, hirtelen ajtócsukódást hallottam lentről és egy hang szűrődött föl, mire a nyugalmam egykettőre elillant. A nagy fennforgásban el is feledkeztem róla…

Az apám volt az, és engem keresett.