Meghoztam a fejezetet, pont még októberben!:D Mielőtt még nekikezdenétek olvasni, lenne néhány mondanivalóm.:)
Tudom, hogy néhányan nem szeretitek ezeket a felesleges szövegeléseket itt a fejezetek előtt, de valahogy muszáj kommunikálnom veletek, és nekem igenis számít ez a néhány sor, amivel üzenhetek nektek. Akit nem érdekel, nyugodtan olvashatja a fejit, én úgysem tudom leellenőrizni, mit olvastok, és mit nem. :) Semmi sem kényszer, szívetek joga, szórakozni jöttök ide és nem felelni vagy vizsgázni!:)
Először is felmerült a lehetőség, hogy abbahagyom a sztori írását. Őszintén bevallom, néha komolyan elgondolkozom, hogy van-e értelme csinálnom, aztán mindig arra jutok, hogy igenis van. Szeretem csinálni, szeretem a szereplőimet, és szeretem az olvasóimat - igen titeket! - annak ellenére, hogy néha szőrén-szálán eltűntök.:) Szóval mindenki megnyugodhat, nem hagyom félbe a történetet. Rengeteg megvalósítatlan ötletem van még, amit szeretnék leírni és megosztani veletek.
A végzet könnyeit körülbelül 33-35 fejezetnyire tervezem. Még pontosan nem rajzolódott ki a vége, így lehet egy kis eltérés(plusz mínusz egy-két fejezet), de kb ennyire lehet számítani. Terveim szerint utána is lesz mit olvasnotok, de ez még maradjon titok.:)
A másik a kommenthatár. Az elmúlt fejezeteknél bebizonyosodott, hogy nincsen már értelme. Mindenki máshogy gondolkozik a kommenthatárról, és minden megközelítésben találok valami igazságot. Ez bármennyire is annak tűnik nem kényszer vagy ilyesmi. Tapasztaltam már én is párszor, hgoy vannak olyanok, akik csak akkor írnak, ha rá vannak utalva. Mindig törekedtem arra, hogy ne kérjek nagy mennyiséget, és teljesíthető legyen a határ, de ez mára már elavult.
Tudom, hogy sokan kinőttek a twilight-őrületből, és ezáltal egyre kisebb a lelkesedés az olvasásra,, de ennek ellenére én tényleg nem szeretném abbahagyni. Nem tudom, hogy hányan vagytok, akik még olvasnak, de akik megteszik, azoknak tényleg szeretnék örömet okozni a munkámmal. Szóval nem lesz kommenthatár. De arra kérlek titeket, hogy aki olvas, és szeretne boldoggá tenni, az írjon. Hallottam, hogy néhányotok nem tud a rendszer miatt megjegyzést írni. Ha ellenállhatatlan vágyat éreztek bármi közlésére, megtaláltok a mail címemen is.:) (madame.truska@gmail.com) Nagyon örülnék, ha legalább az eddigi kommentelők megtartanák jó szokásukat és visszajeleznének nekem. :) Persze jöhetnek a régiek is, vagy újak!:) Köszönöm!:)
A következő fejezet két hét múlva várható. Ha nem is pontosan 14-én, de azon a héten mindenképp szeretném felrakni.:)
Köszönöm Zsizsának és Katának a kitartó lelkesedét és segítséget! Ha ti nem lennétek…:)
Na, nem húzom tovább az időt!
Jó olvasást!
Puszi,
Truska
Szárnypróbálgatások (Audrey szemszöge)
- Ugye, ez csak egy rossz vicc? – kérdeztem immár sokadszorra.
- Nem, Audrey. Ahogyan az előző tizenegy alkalommal is mondtam, ez nem vicc - felelte Jasper zavartalanul - Nyugodj meg, nem lesz semmi baj.
- Jasper, én nem akarom veszélyeztetni senki életét – fakadtam ki kétségbeesve.
- Ez már jó kiindulási pont. Minden fejben dől el – pillantott rám magabiztosan és továbbhajtott a földúton. Egy koromfekete jeep-ben ültünk, ami néhány száz méterrel a háztól parkolt egészen idáig.
- Még mindig újszülött vagyok, bárkit megölhetek.
- Nem fogsz. Különben is, ott leszek veled.
Jasper azzal a képtelen ötlettel állt elő, hogy bevisz az emberek közé, mondván, hogy muszáj valahogyan hozzászoknom a környezethez, a vér illatához. Én csupán egy halálos kimenetelű akciónak éreztem az egészet, ahol gyilkológéppé válok, és még Jasper sem tudja megakadályozni az újabb tragédiát. Hiába próbáltam meggyőzni, hogy ne tegyük, hajthatatlan volt.
- Nem várhatnánk ezzel még néhány napot?
- Audrey, nem akarod Maggie-t minél előbb újra látni? – találta meg a gyenge pontomat.
- De. Persze, hogy minden vágyam, de…
- Akkor minél előbb el kell kezdenünk az edzést, hogy ne legyen újdonság a közelében lenni – jelentette ki magabiztosan. Egyszerűen nem hittem el, hogy ő nem aggódik, hogy valami rossz történik! Jasper épp lefordult az útról és huszonhárom méter után leállította a kocsit.
- Félek… - súgtam magam elé meredve. A bűntudatom nem múlt el, amit a kisfiú szülei miatt éreztem. A mardosó érzés még mindig ott lappangott bennem, nem eresztve. Nem akartam újra átélni az egészet. Nem akartam újabb okot találni – pontosabban csinálni -, hogy még erősebb legyen a lelkifurdalásom.
- Tudom… De én bízom benned! – fogta meg a kezem és közelebb húzva magához egy csókot nyomott a számra. – Ha ennek vége és mindenki megússza élve, a kisházban jutalmat kapsz az este – motyogta a nyakam bőrébe és végighúzta a kezét az oldalamon.
- Ez tisztességtelen ajánlat és megvesztegetés – morogtam, mert az új közös emlékeink csak még jobban felkorbácsolták bennem a vágyat. Kínszenvedés volt háttérbe szorítani.
- Jó tanárom volt az elmúlt napokban – sandított rám pimaszul, mire tarkón ütöttem. – Aú!- kiáltotta. Én pedig felnevettem.
Az előző négy napot a faházba zárkózva töltöttük egymás karjaiban. Az újszülött énem még a vér iránti vágyat is képes volt elnyomni más ellenében. Abban a pár napban gondtalannak éreztem magamat ott a földön feküdve – mert pár óra után meggyőztem, hogy sokkal kényelmesebb odalent, mint a heverőn. Vámpírképességeink ide vagy oda, túl sok figyelmet igényelt, hogy ne essünk le arról a szűk díványról.
- Mehetünk? – kérdezte Jasper mellettem, kiszakítva a gondolataimból. A visszapillantó tükörben megláttam a kisboltot tőlünk körülbelül ötvenméternyire. Egy házaspár lépett ki az ajtaján, és épp a piros autójukhoz tartottak, csomagokkal megrakodva.
- Mért nem érzem az illatukat? – kérdeztem összeráncolt homlokkal, nem mintha vágytam volna a hirtelen jövő csábításra. Bár mielőtt idejöttünk volna, Jasperrel hosszú órákon keresztül vadásztuk, hogy minél kisebb legyen az esély, hogy megtámadjak valakit, de mégiscsak egy újszülött voltam.
- Mert az autó le van szigetelve az ilyen esetekre. Ha elcsábulsz, csak eddig kell eljutnod, és megszűnik a szag – magyarázta.
- Ti mindenre fel vagytok készülve – sóhajtottam, beletörődve a sorsomba.
- Ne vegyél levegőt, csak ha muszáj, úgy könnyebb. Ezt pedig vedd fel – nyomott a kezembe egy fekete napszemüveget.
- Értettem – feleltem bólintva és utoljára beszívtam az autó levegőjét. A tükörbe pillantva szemügyre vettem egyre inkább aranybarna szemem, amelynek a szélén még jól látszott egy vörös szegély.
Kiszálltunk a kocsiból és a hátuljához érve megfogtuk egymás kezét. Amíg elsétáltunk a bolt ajtajáig, teljesen úgy nézhettünk ki, mint egy hétköznapi pár.
- Szép jó napot! – hallottam meg egy rekedtes hangot a pénztár felől. Pár pillanat múlva meghallottam, hogy szó szerint elakad a bácsi lélegzete a látványunkra.
- Jó napot! – fogadta az üdvözlést Jasper, én pedig mosolyogva biccentettem az úr felé. Annyira elbűvölve nézett rám, hogy nem hinném, hogy zokon vette volna a szótlanságomat. Furcsa volt belegondolni, hogy mostantól ilyen reakciókat fogok kiváltani az emberekből a vámpírszépségemmel.
A boltban főleg élelmiszert árultak, de a hátsó részében láttam túrázáshoz szükséges kellékeket is, többek között zseblámpát, szúnyogriasztót és esőkabátot.
- Hány napra jöttek? – kérdezte a bácsi kíváncsian, miután elmúlt a kezdeti döbbenete.
- A hétvégére terveztünk egy kisebb túrát – válaszolta Jasper.
- Elég szeszélyes az idő, készüljenek fel egy esetleges viharra is - lépett ki a pult mögül felénk. Amilyen feltűnésmentesen tudtam, a leggyorsabb emberi tempómmal hátrálni kezdtem, és úgy tettem, mintha hirtelen nagyon érdekelni kezdett volna a legújabb zseblámpa márka.
- Mindenképp megfogadjuk a tanácsát, de talán szerencsénk lesz – válaszolta udvariasan Jasper és éreztem, ahogy féltőn felém pillant.
- Hölgyem, segíthetek valamit? – tartott felém a boltos, mint akinek eltökélt szándéka, hogy minél hamarabb megölethesse magát.
- Köszönöm nem – mondtam gyorsan és pár lépést hátráltam. Az eladó meglepve kapta fel a fejét csengő hangomat hallva, közben pedig érezhette a veszélyt, vagy az arcomon láthatott valamit, mert megtorpant. A fülemben egyre hangosabban csengett a szívverésének üteme és láttam a nyaki ütőerén áttóduló, csábító vért.
- Ne menjenek észak felé, ha lehet – váltott hirtelen témát, mintha kötelességének érezte volna, hogy szóval tartson minket. A szemem sarkából láttam, ahogy Jasper felém lép – minden bizonnyal az érzelmeim miatt –, majd a férfi szavai mintha megállították volna őt, nem jött tovább, csak nézett engem.
- Miért? – kérdezte Jasper végül.
- A napokban történt ott egy elég súlyos baleset – kezdett bele az öreg lelkesen.
- Baleset? – csúszott ki a számon önkéntelenül a kérdés, egy újabb adag értékes oxigént elhasználva.
- Igen, egy családot megtámadott egy veszett medve, ami érdekes, mert ilyen támadások ritkán történnek. A szülőket megölte, a gyerek viszont életben maradt. – Szavait hallva rögtön tudtam, hogy melyik családról van szó. Ha tudná, hogy én vagyok az a bizonyos medve…
- És hogy van a kisfiú? – kérdeztem türelmetlenül. Valahol a lelkem mélyén reménykedtem, hogy majd megnyugtat, hogy a szerető nagyszüleihez került és boldogan éli tovább az életét.
- Honnan tudta, hogy kisfiú? - nézett rám gyanakodva a férfi. – Nem mondták, hogy hallottak az esetről – tette hozzá. Segélykérően pillantottam Jasperre, mert már csak nagyon kevés oxigénem volt és nem lett volna elég arra, hogy hihető magyarázatot tudjak adni a figyelmetlenségem szülte elszólásra. Azt hittem, hogy egy vámpír sosem figyelmetlen, de én voltam az élő példa, hogy az érzelmeim – legfőképpen az aggódás és a bűntudat - annyira átvették az uralmat felettem, hogy nem tudtam logikusan gondolkozni.
- A barátnőm csak arra gondol, hogy egy kislányt nem valószínű, hogy ekkora túrákra vinnének. A fiúkat jobban érdekli az ilyesmi – válaszolt Jasper olyan természetességgel, hogy ha ember lettem volna, én is gyanakvás nélkül elhittem volna minden egyes szavát.
- Igaza lehet – elégedett meg a férfi a válasszal - A gyereket elvitték a gyermekvédelmisek – válaszolta végül meg a korábban feltett kérdésemet. Sajnos ez egyáltalán nem adott kellő bizonyosságot arról, hogy a kicsi jó kezekben van. – Ezt a márkát dicsérik a legjobban – lépett hirtelen mellém. Annyira felkészületlenül ért a közelsége, hogy már csak a torkomból feltörő halk morgást hallottam a vörös ködön keresztül.
Jasper szerencsére résen volt, és mellém lépve megfogta a fejemet és a vállához szorította teljes erejével. Az illata szerencsére kicsit tompította férfi szagát - amit beszippantottam abban az egy tizedmásodpercben -, így nagyrészt visszanyertem a tudatomat, de a torkomat kínzó szomjúság kaparta.
- Gondolj Maggie-re – súgta Jazz, hogy csak én hallhassam.
Felidéztem Maggie arcocskáját és a hangját, ahogyan négy nappal ezelőtt azt kiabálta, hogy nem akar velem beszélni. Nem akartam neki még jobban csalódást okozni. Így sem tudtam volna megmondani, hogy valaha meg fogja-e bocsátani a törést, amit az eltűnésem okozott benne. Erre a gondolatra aztán az ő kék szempárját hirtelen felváltotta egy másik, mely utálkozva és bátran nézett rám.
- Jól van a kishölgy? – kérdezte a férfi aggódva. Számára csak néhány másodperc telt el, és nem tűnt fel neki semmi az előtte lefolyó harcokból.
- Persze, csak leesett a vércukorszintje – hárította Jasper. Kívülről tényleg úgy nézhettem ki, mint aki tényleg mindjárt elájul.
- Hívjak orvost? – jött az újabb kérdés.
- Nem, nem kell, szokott ilyen lenni, a kocsiban van inzulin, jobb is, ha megyünk. Igazság szerint csak egy térképet akartunk venni – mondta Jasper, miközben az ajtó felé húzott. Hallottam a pénzcsörgést, a férfi aggódó magyarázkodását és köszönését, majd becsukódott mögöttünk az ajtó. Kint ezúttal úgy éreztem, mintha újabb illatok vennének körül minket. Jasper illata intenzív volt, de még így is megremegtem a karnyújtásnyira lévő csábítás lehetőségétől.
- Nincs sok az autóig, tarts ki – biztatott Jasper megérezve az egyre gyengülő akaratomat.
Mikor beültem az anyósülére, Jazz becsapta utánam az ajtót, majd néhány másodperc múlva – emberi tempóban - beült mellém. Remegve nyúltam felé, hogy megnyugtasson.
- Majdnem megöltem - suttogtam reszketve. Még mindig éreztem azt a halvány illatot, amit abban a tizedmásodpercben lélegeztem be.
- De csak majdnem – ellenkezett.
- Nem akarom ezt tovább csinálni – fakadtam ki.
- Már túl vagy a nehezén, ettől már csak jobb lesz! – biztatott lelkesen. - Holnap folytatjuk.
- Nem! Nem akarom! – ráztam meg a fejemet, nyomatékot adva elhatározásomnak.
- Audrey, ne add fel, nagyon ügyes voltál! – nézett a szemembe Jasper. - Mag emléke segített?
- Igen, egy kicsit, és róla eszembe jutott a kisfiú is.
- Na, látod, ez a kulcs! Csak őket idézd fel legközelebb is, és menni fog - mosolygott rám.
- Sosem fogom megérteni, mért bízol bennem ilyen elvakultan – sóhajtottam kicsit megnyugodva és levettem a napszemüveget.
- Ez nem elvakultság, csak ismerlek. Kitartó voltál emberként is, és akkor is megvalósítottad a terved, ha egy picike esélye volt csak, hogy sikerül. Átvészeltél mindent, amit kirótt rád az élet, és tisztellek ezért. Meg mindennél jobban szeretlek.
- Tehát elvakult vagy – mosolyogtam rá.
- Menjünk, mert még a végén kijön a boltos, hogy az állapotod felől érdeklődjön – biccentett a bolt felé, és beindította az autót.
- Oké – egyeztem bele, majd a kezembe vettem a térképet és széthajtogattam. – Szóval itt vagyunk – néztem a hatalmas kékségre a térképen, ami minden bizonnyal a rejtélyes tó lehetett. Jasper eközben a következő elágazásnál kelet felé vette az irányt.
- Várj, nem dél felől jöttünk? – néztem rá összeráncolt homlokkal, mert ebben biztos voltam.
- Igen, de megmutatom a kilátást a nemzeti parkra, amit említettem. Persze csak ha nincsen ellenedre – sandított rám.
- Igen, az jó lenne – bólintottam. – Feltéve, hogy ott nincsenek emberek – tettem hozzá gyorsan. Úgy éreztem, ennyi edzés elég mára.
- Ahova viszlek, ott biztosan nincsenek – somolygott titokzatosan és lefordult az útról. Percek múlva egyre jobban zötykölődő utakon haladt a jeep benn a fák között.
- Nem lenne egyszerűbb kiszállni? – kérdeztem csak úgy mellékesen.
- Kegyed szava számomra parancs – hajtotta meg a fejét és fél perc múlva leparkolt a fák közé. Az ajtóm mellé lépett és udvariasan kitárta előttem, hogy ki tudjak szállni. Légvétel nélkül, kicsit bizonytalanul néztem rá. Nem akartam kockáztatni.
– Nyugodj meg, nincs itt semmi veszély – biztosított, habár a veszély pont én voltam. – A levegőben csak az erdei állatok édes, hívogató nedűjének illata érezhető – mosolygott rám.
- Milyen költői voltál – jegyeztem meg és megpróbáltam elslisszolni mellette, de elkapva a karom visszahúzott magához.
- Igyekszem, hölgyem – mondta és egy csókot nyomott a számra. – Csak ön után – fordult egy meredeken felfelé emelkedő lejtő felé.
- Kellemes kis kirándulásnak ígérkezik – mosolyogtam rá, tudtam nagyon jól, hogy pár perc alatt felérünk a tetejére erőlködés nélkül.
- A kilátásért megéri minden fáradtság.
- Követem minden egyes szavát, uram – biccentettem felé, majd elvigyorodtam. – Ki ér fel hamarabb? – kérdeztem és nekilódultam.
Hallottam a halk nevetését, ahogyan utánam szaladt. Felérve a fák közé szélesen vigyorogva vártam rá. Hét másodperc előnnyel értem célba.
- Az egyetlen, amit képtelen vagyok legyőzni, az a gyorsasága, kisasszony – vallotta be és a mellkasához kapott, mintha nagyon elfáradt volna.
- Nem baj, én így szeretlek – nyújtottam felé a kezemet.
- Számból vetted ki a szót – mosolyodott el és megcsókolt. – Most hunyd le a szemed – kérte és megfogva a kezét, teljesítettem az óhaját.
Óvatosan vezetett végig a cél felé, vigyázva, hogy ne menjek semminek, bár ezt inkább a környezet épsége miatt tehette, nem miattam.
- Még ne nyisd ki a szemed – suttogta a fülembe.
Hallottam, hogy néhány méterrel odébb a lábam felől apró kövek esnek alá, hangosan koppanva valahol a mélységben. Messziről madárvijjogást lehetett hallani, és a fák suhogása is körülvett minket. Kérésének megfelelően még mindig csukott szemmel álltam. Hátulról átkarolta derekamat, az állát a nyakam hajlatának támasztotta. Ölelése és az édes illata megnyugtatott, ha tudtam volna, talán el is aludtam volna így.
- Most kinyithatod – suttogta.
Nem is tudnám igazán megmondani, hogy mire számítottam, de akármit is gondolhattam a tájról, a látvány egy pillanat alatt megcáfolta minden elképzelésemet .
- Hűűűű – suttogtam.
- Téged ismerve, ez egyet jelent a szenzációs fogalmával – nevetett fel Jasper, éreztem az arcbőrömön a leheletét.
- Ez gyönyörű – suttogtam, és nem tudtam levenni a szememet a tájról.
Valóban egy hatalmas tó feküdt a lábaim előtt lenn a mélységben, körülötte magasra nyúló hegyekkel. Néhány hegy tetejét hó borította vagy egy nagyobb felhő takarta el. A hegyoldalakon a vízfelszínhez közeledve egyre kopárabb lett a növényzet. A tó vize gyönyörű kék volt és a közepén két kisebb szigetecske emelkedett ki belőle. Egy szakadék legszélén álltunk, de egyáltalán nem ijedtem meg a mélységtől. Nem tudott volna bennem kárt tenni, még ha következő másodpercben lezuhanok, akkor sem.
- Irigylem a madarakat – nevettem fel. Gyönyörű lehetett magasból látni a helyet.
- A kisház annak a hegynek a túloldalán fekszik.- mutatott délnyugat felé.
- Hogyan találtátok ezt a helyet?
- Egyre jobban kedveljük a nemzeti parkokat. Nyugalmasak, de mégsem vagyunk teljesen elzárva az emberektől – magyarázta és elengedve a derekamat megfogta a kezemet.
- Ez pedig a legszebb mind közül – fűztem hozzá, miközben szembe fordított magával.
- Arról, hogy mi itt a legszebb, vitatkoznék – simogatta meg az arcomat. – A boltos úr az érzései alapján el volt bűvölve tőled.
- Féltékeny vagy? – cukkoltam.
- Tekintve, hogy én körülbelül 100 évvel vagyok idősebb nála, nem aggódom, hogy őt választod.
- Honnan tudod, hogy nem a fiatalabbakra bukom? – vontam fel a szemöldökömet.
- Mert nem tudsz ellenállni nekem! – jelentette ki magabiztosan.
- Te csak azt hiszed! - léptem egyet hátrébb, és kis híján tényleg lepottyantam a mélybe, ha nem kap utánam.
- Úszni akarsz? - kérdezte csevegve, egészen hozzám simulva és a nyakamhoz hajolva.
- Megrendíthetetlen vagyok – jelentettem ki makacsul, de fél másodperc után nagyot nyeltem, ahogy csókolni kezdte a nyakam bőrét. - Jó…jó… te nyertél - nyögtem fel fél perc után. - Mondtam már, hogy tisztességtelenül játszol? – kérdeztem kicsit duzzogva.
- Persze, de ha rólad van szó, muszáj – koccantotta össze a homlokunkat.
- Szeretlek – lágyultam el.
- Én is téged – mosolygott vissza.
Földöntúli boldogságot éreztem, mintha egy tündérmese közepére csöppentem volna. Mintha az időjárás tetézni szerette volna a hangulatomat, a nap előbújt egy nagyobb felhő mögül és megvilágította a helyet, ahol álltunk.
Láttam már Jaspert ragyogni néhány alkalommal, de emberi emlékeim meg sem közelítették azt, amit vámpír szemeimmel láthattam. Láttam minden apró kis gyémántot a bőre alatt felcsillanni. Egyszerűen gyönyörű volt.
- Káprázatos vagy – suttogta és megigézve nézett rám.
- Ezt én akartam mondani…
- A te ragyogásodat semmi sem tudja felülmúlni – kontrázott.
Csak ekkor jöttem rá, hogy nem csak ő, hanem én is ugyanúgy ragyogok. Kíváncsian néztem a kezemre, és tanulmányoztam a sok kis apró szemcsét a bőröm alatt.
- Nem akarok felébredni – sóhajtottam.
- Nincs miből.
- Ez az egész csak egy álom.
- Nem, nem az.
- Annyira hihetetlen, hogy ekkora szerencsém van. Egy ilyen csodálatos férfit szeretek, aki viszontszeret, és ez az egész – mutattam rá, ránk.
- Mit tegyek, hogy higgy nekem, hogy ez mind valóság? – kérdezte mosolyogva.
- Csókolj meg! – vágtam rá azonnal, bár tudtam ettől csak még jobban elkábulok.
Nem szólt semmit, csak mosolyogva szájon csókolt. A csókja játékos volt és bódító. Imádtam minden egyes percét.
- Most már elhiszed? – kérdezte mikor elhúzta a száját tőlem.
- Lassacskán igen – adtam meg magamat, majd az arcomat a nap felé fordítottam. - Jazz, az embereknek nem lesz feltűnő, hogy valami ragyog a túlparton? – fürkésztem a szemközti partot.
- Ahhoz túl messze vagyunk, hogy rájöjjenek mi az, és mire ideérnének, már rég hűlt helyünket találnák. Ők tényleg azt fogják hinni erről, hogy csak szemfényvesztés volt. Úgyhogy azt mondom, maradjunk még pár percet, csak hogy megbizonyosodj a valóságról – simogatta meg az arcomat.
- Túlságosan nyílt színen vagyunk ahhoz, amivel be tudnád bizonyítani – sütöttem le a pillantásomat.
- Na de Ms. Hopes – nevetett fel Jasper és közelebb húzott magához.
A következő napok mintha meg akarták volna cáfolni, hogy ez a varázslatos érzés az ellenkezőjére is fordulhat. Jasper minden nap elvitt az emberek közé, és nem mindig viseltem olyan jól a közelségüket, mint az első alkalommal.
A harmadik napon például szabályos birkózást folytattunk le az információs ház padlóján, összetörve egy széket is. Szerencsére nem buktunk le. Jasper eltakarta az arcomat, így a nő nem láthatta a vicsorgásomat. Még azt is elhitette vele, hogy egy nagyon ritka betegségem van és ez éppen egy roham volt.
A hatodik nap mertem azt mondani, hogy túl vagyok a nehezén. Még mindig az agyamban kattogott az ölés lehetősége, de Maggie arcát sokkal könnyebben elő tudtam hívni és ez megakadályozott abban, hogy bármi meggondolatlanságot tegyek.
Tíz nap múlva visszavitt a boltba, ahol első nap jártunk. Ezúttal én is hangosan köszöntem az eladónak, nem spórolva az oxigénnel.
- Hát visszajöttek?– csillant fel az öregúr szeme, amint meglátott minket. - Hogy vannak?
- Köszönjük jól – válaszoltam mosolyogva.
- Sikerült kicsit több szabadságot kapnunk a munkahelyünkön és szerettük volna kihasználni az alkalmat – hazudta Jasper könnyedén.
- Mindig nagy öröm ilyen kedves párral találkozni. Látszik, hogy nagyon szeretik egymást – jegyezte meg mosolyogva a férfi.
Léptek zaját hallottam meg odakintről és egyértelműen a bejárathoz közeledtek. Kétségbeesve néztem Jasperre, aki mellém lépve még közelebb húzott magához én pedig a nyakához közel tartottam az arcom, hogy ha bármi gond lenne, le tudjon csillapítani az illata.
Egy fiatal pár lépett be az ajtón és elsétáltak mellettünk.
Úgy kapaszkodtam Jasperbe, mintha ő lenne az egyetlen mentőövem és talán az is volt. Maggie-re gondoltam, és az ismeretlen kisfiúra. Talán a gyakorlástól, vagy Jasper közelségétől, de ezúttal mélyen elzártam magamban a ködöt.
Életem leghosszabb három perce után elhagytuk a kisboltot.
- Nagyszerű voltál - dicsért meg azonnal Jasper.
- Csak kicsin múlott… Ha te nem vagy mellettem... - suttogtam, mikor beültünk az autóba.
- Büszke vagyok rád. – nézett rám elismerően, és őszintén szólva én is az voltam. – A többieknek egy szavuk sem lehet majd.
- Még van mit gyakorolni. Tényleg, még nem árultad el, mért pont ide jöttünk vissza.
- Véleményem szerint már épp eleget gyakoroltál – mondta, és beindította a kocsit. – Meg azt szerettem volna, ha ott fejezzük be, ahol elkezdtük a gyakorlást – tette hozzá.
- Ezt hogy érted? – néztem rá gyanakodva. Valami volt a szavai mögött, amit úgy éreztem, értenem kellett volna.
- Holnap hazamegyünk – jelentette ki egyszerűen. Bennem rekedt a szó, és ha dobogott volna a szívem, most biztos kihagyott volna egy ütemet az izgatottságtól és az aggodalomtól. Az ellentétes érzelmektől szinte hallottam a képzeletbeli gyors tam-tamot, ami egyre csak ezt visszhangozta: Haza. Haza. Haza.
Itt van néhány kép a parkról:) Én beleszerettem a látványba!:):
