Mivel lassan itt a karácsony, (najo egy hónap de az én lépteimben igenis hamar itt lesz.:D:) Leviszem a hsz határt 15-re. (nagyon örülnék neki, ha ez 15 különböző embertől lenne.:):)
Szóval nem szaporítom a szót! Jó olvasást!
Jah még vmi:) Vasi és Kisildikó majd írjátok meg azt a bizonyos dolgot hamarosan.:)
puszi,
Truska
Bizalom és szeretet ( Audrey szemszöge)
- Nem!- kiáltottam immár tucatszorra. – Ez egy képtelen ötlet!
- Maguk jöttek ide és törtek rá az elrendezett, nyugodt kis életemre, nem hagyhatnak csak úgy itt! – jelentette ki az apám figyelembe sem véve engem.
- Eddig is megvoltál egyedül, nem lesz semmi bajod, ha itt hagyunk!- mondtam szinte már könyörögve. Minden egyes porcikám, sejtem tiltakozott az ellen, hogy velünk jöjjön. Nem akartam, hogy a további életem összes percét megkeserítse. Még mindig elmondhatatlanul dühös voltam rá a… tettei miatt.
- Belegondoltál már abba, kislányom, hogy mennyire megnöveltétek annak a kockázatát, hogy esetleg rám találnak? – kérdezte önelégülten - végre rám is figyelve -, mintha a kezében lenne ezzel az adu ász.
- Tudod, előbb-utóbb szembe kell nézni a tetteink következményeivel – vágtam a fejéhez, és dühösen leültem egy távoli székre, csak azért, hogy néhány percen belül ismét feldúltan toporogjak a faházban.
A kis faház belülről pontosan olyan volt, mint ahogy emlékeztem rá gyerekkoromból. Mint kiderült, apámat örömmel fogadták nagyapám helyére és szó nélkül munkába állhatott tavaly ősszel. Senki nem kérdezte, hogy miért van itt. Élelmet biztosítottak neki bizonyos időközönként, ő pedig az eddig elkezdett kutatásokat folytatta a sólymokkal.
- Csak a düh beszél belőled, Audrey, csak mert még nem érted meg a munkám jelentőségét, nem érted meg az igazi céljaimat – jelentette ki tárgyilagosan.
- Az igazi céljaidat? A céljaidat? Miattad meghalt minden egyes családtagod, és még vannak céljaid? – kérdeztem elhűlve. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy ha kell, én fogok itt maradni helyette, de nem maradok vele száz mérföldes körzeten belül.
- A kutatások nem állnak meg, az életem áldoztam erre a fajra – mondta szemtelenül.
- Az életedet? Tessék valld csak be, hogy a kutatásaidat akarod folytatni, hiszen itt vannak a jó kis alanyok hozzá – kiáltottam magamból kikelve, biztos voltam benne, hogy ez az igazi célja. Mi lenne más? Ápolni akarja az apa-lánya kapcsolatunkat?
- Most, hogy mondod, kislányom, nem elvetendő ötlet ez sem – tette hozzá tárgyilagosan, engem pedig a megszólítástól kirázott a hideg.
- Az én családomhoz egy ujjal sem érhetsz, érted? – léptem hozzá közelebb. A szemem sarkából láttam, hogy Emmett közelebb lép hozzám, ha esetleg megint neki akarnék támadni, de nem történt ilyen.
- A te családod? Ennyire megfertőztek? Tudtommal még ember vagy, így nem igazán tartozol a csapatukba. – Egy pillanatra olyan érzésem lett a szavaitól, mintha bűn lenne a szemében, hogy még mindig ember vagyok.
- Csak nézőpont kérdése, de ahogy látom, te aztán semmit nem tudsz a család fogalmáról – mondtam végül dühösen.
- Talán mégis magunkkal kellene vinnünk – hallottam meg Edward hangját a hátam mögül.
A többiek úgy, mint az előző este, a falnál várakoztak. Kezdetben még Carlisle is részt vett a „beszélgetésben”, de néhány perc után elhallgatott, és csöndesen várta, míg lecsillapodok. Hitetlenkedve néztem Edwardra, aki Jasperrel nézett farkasszemet. Egyikük arcáról sem tudtam semmit sem leolvasni. Egy számomra érthetetlen, néma párbeszédet folytattak.
- Tessék? – szólaltam meg még mindig megdöbbenve.
- Rengeteg pozitív lehetőséget is maga után von, ha velünk jön. – Még Bella is értetlenül nézett a férjére.
- Mégis mit? Hogy nem engem akarnak előbb megölni, hanem őt? - néztem rá szkeptikusan.
- Természetesen a védelmükre is számítok - vetette oda az apám.
- Még mit nem, öt csillagos kiszolgálást nem akar? – kérdezte ingerülten Emmett. - Öcskös, ne szórakozz, ekkora hülyeséget nem hordott hátán a föld. Tényleg vigyük magunkkal? – nézett a testvérére kérdőn.
- Emmett, majd később megérted, de ha vállaljuk a kellemetlenségeket, akár még jól is elsülhet a dolog. – Jaspertől egyáltalán nem ezt a hozzáállást vártam, így döbbenten néztem rá. – Audrey, tudom, hogy ez neked nehéz, de talán tényleg meg kellene gondolnunk azt a lehetőséget, hogy…
- Milyen lehetőséget? – kiáltottam rá hisztérikusan. Nem hittem el, hogy pont ő fog szembe állni velem ebben a döntésben, hiszen ő ismeri az érzéseimet, tudja, mit érzek apámmal kapcsolatban.
- Audrey, bízz bennem… - mondta kitérve a válaszadás elől. Mégis olyan könyörgőn nézett rám, mintha attól félne, hogy örökre elutasítom. – Kérlek… - suttogta elhalóan.
Lenyeltem a feltörni készülő könnyeimet és a késztetést, hogy kikiáltsam a világnak, mennyire utálom, mikor két tűz közé kerülök.
- Audrey, ezt még beszéljük meg, nem muszáj azonnal indulnunk. - Carlisle hangja bizonytalan volt. Nem tudtam eldönteni, hogy ő kinek a pártján áll.
- De… szeretnék már indulni. – Körbenéztem a szobában, ahol mindenki tekintete rám szegeződött apám kivételével. Ő Jaspert bámulta kifürkészhetetlenül. Hangosat sóhajtottam és a közvetkező szavakat épphogy csak leheltem, hogy apám ne hallja, de a személy, akinek szántam és a szuperhallású családtagjai is biztosan hallották. – Bízom benned.
Az arca meg sem rezzent, talán apám tekintete miatt, de az egyre sötétedő szemében megláttam a megkönnyebbültségét és a szeretetét.
- Akkor csomagolhatok? – kérdezte apám feszülten.
- Nem ülök vele egy kocsiba, remélem tudjátok – szögeztem le, majd az ajtó felé indultam. Szükségem volt egy kis friss levegőre és nyugalomra.
Mindent összevetve ez csak velem történhet meg. A nagy katarzis, a rejtély megoldása, minden, amit ettől az úttól vártam, szertefoszlott. Apám megjelenése csak megnehezítette a helyzetemet, sőt, az életemet.
Elhatároztam, hogy nem mutatom ki többet az érzéseimet. Nem szabad látnia, hogy hatással van rám a ridegsége, és az, hogy általában keresztülnéz rajtam. Velünk akar jönni, nem miattam, hanem, hogy megfigyelhesse a családomat. Nem vagyok naiv, átlátok rajta. Az ölébe hullott egy nagy adag szerencse, és nem fogja érdekelni kin gázol át, hogy megragadjon minden további elé táruló lehetőséget.
Gyerekkoromban talán még áltattam volna magam, de most nem tehetem. Főleg ha meg akarom őrizni a józan eszemet.
Megkerültem a házat, és csak ekkor pillantottam meg az elém terülő völgyet, amit előző délután már nem láthattunk a sötétség miatt.
Tátott szájjal gyönyörködtem a látványban. Egy pillanatra elfelejtettem minden gondomat és elbűvölve meredtem a szemem elé táruló csodára. Az eget narancssárgára festette a felkelő nap fénye. A fák fekete alakként emelkedtek a magasba, leírhatatlan összhatásba vonva a színek kavalkádját.
Mikor az ember azt gondolná, hogy ennél szebb nem lehet, madarak sokasága repült a magasba. Több száz tagból álló csapat hangos csiviteléssel ébresztette az erdő összes élőlényét. A madarak színe nem látszott tökéletesen a napkelte fényei miatt. Ők is, csakúgy, mint a fák rejtélyes fekete sziluettjei, alig körvonalazódtak a narancssárga derengésben.
Újabb madárhangokat hallottam sokkal távolabbról, ahova én már nem láttam el. Szó szerint felébredt az erdő a ricsajra.
Elállt a lélegzetem, mintha a természet és az élet által megkomponált és megfestett csoda tárult volna a szemem elé.
- Ugye milyen szép? – A hangjára összerezzentem. Mintha egy álomból rántottak volna ki a valós világra. – Mindig azt szerettem volna megmutatni ezt neked és Kate-nek.
- Ne merd a szádra venni a nevét – szűrtem ki a fogaim között.
- Ő is a kislányom – felelte tárgyilagosan.
- A lányod volt. Ha elfelejtetted volna az apró tényt, ő is a te stiklijeid miatt halt meg – emlékeztettem. Csalódottan néztem a völgyre, de már nem tudtam visszahozni az előbbi varázst.
- Tudom, hogy dühös vagy rám - jelentette ki.
- Dühös? Dühös?- épp kezdtem elveszíteni ismét az önuralmamat. – Nem tudsz rólam semmit – súgtam és hátat fordítva a madaraknak, visszaindultam a faház felé.
A visszaút a nemzeti park bejáratához sokkal lassúbb volt, mivel apám a vámpíroktól tartva, saját lábán akarta megtenni az utat az autókig. A főháznál, magánjellegű okokra hivatkozva felmondott, és leadta az összes addigi eredményt a madarakról. Emmett kérdésére, hogy tényleg ért-e a madarakhoz, csak annyit válaszolt, hogy sok mindent tanult az apjától róluk.
A kocsikban kérésemnek megfelelően külön ültünk. Emmet vezetett Rosalie ült az anyósülésen, míg mi Jasperrel hátul foglaltunk helyet. Carlisle, az állandóan neki feltett kérdések miatt, Edward pedig apám gondolatai miatt ült a másik autóba a többiekkel.
Jasper a kezemet fogta, és tudtam, hogy az arcomat kémleli egész idő alatt.
Lehunytam a szemem és próbáltam rájönni Chloe szándékára. Érthetetlen volt nekem, hogy ezek után még azt akarta, hogy megtaláljuk apánkat. Annyi keserűség és szomorúság volt a szemében a legutolsó találkozásunkkor is. Mégis vigyázni próbált rá. Én mért nem érzek késztetést erre? Miért érzem még mindig azt a mérhetetlen dühöt iránta? Talán külsőben tényleg hasonlítottunk, de a hozzáállásunk teljesen más volt…
- Min gondolkodsz? – kérdezte Jasper a fejemnek koccantva az övét hosszú idő elteltével.
- Aludhattam is volna – jegyeztem meg, még mindig lehunyt szemmel.
- A légzésedből tudtam, hogy nem alszol – válaszolta, a lehelete cirógatta az arcbőrömet. – De csak egy szavadba kerül, és békén hagylak - mondta tétovázva.
- Ne! – szinte kiáltottam. – Ne hagyj! – súgtam visszafogottan, mikor meghallottam Emmett kuncogását.
- Rendben - hallottam a hangján, hogy elmosolyodik. – Szóval, mire gondoltál? – kérdezte ismét.
- Hogy Chole vajon miért tette ezt? Miért nem uszította rá a fogvatartóit? Hiszen ő biztosan látta a különbséget Ted bácsi és közte. Nem hiába hagyta a jelet, azt akarta, hogy…
- Azt akarta, hogy védjük meg az apját – fejezte be a ki nem mondott gondolataimat.
- Ezért? Ezért erősködtél, hogy mindenképp hozzuk magunkkal? – kérdeztem megvilágosodva.
- Részben… Audrey, gondolj bele, Chloe annak ellenére, amivé vált, még mindig szereti az apját, és szeretne ezzel bizonyítani neki. Bebizonyítani, hogy ő még így is meg tudja védeni. Hogy őt jobban szeresse… - mondta magyarázatképp, nekem pedig összeszorult a szívem.
- De hisz tönkretette az életét – mondtam ki az igazságot.
- Az ember hajlamos irracionálisan gondolkodni, ha az érzelmek veszik át az irányítást. Ahogy te is mondtad, tönkretette az életét, attól neki ő az egyetlen élő hozzátartozója – magyarázta, miközben a kezemet az ő jéghideg kezei közé vette, és finoman simogatni kezdte.
- És én? – kérdeztem megbántottan.
- Téged nem ismer, és te amúgy is potenciális ellenség vagy neki, ha az apádat vesszük szempontnak – nézett rám bocsánatkérően.
- Hát ez remek. Velem nem kell versenyezni, tőlem viheti… - szavaim keserűek voltak, még mindig rossz érzés volt, hogy nem tudok szívből örülni annak, hogy él az apám.
- Sajnálom, hogy szembeszálltam veled – váltott témát.
- Nem haragszom - mondtam, és kinyitottam a szemem. Elvesztem a sötétarany szemeiben.
- De nem érted, miért csináltam - szögezte le, inkább magának, mint nekem.
- Gondolom, nemcsak Chloe miatt – mondtam a beszélgetésünk elejére utalva. – Mi a másik ok?
- Jobb, ha nem tudsz róla. Így van még néhány lehetőségünk a továbbiakra. Ezt a többiek is tudják – válaszolta kitérően.
- És nekem nem fogod elmondani…
- Bízz bennem, kérlek – nézett rám ugyanolyan esdeklően, mint aznap reggel.
- Azt teszem - igyekeztem mosolyt erőltetni az arcomra, hogy megnyugtassam.
- Köszönöm. Szeretlek. – suttogta a fülembe. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni Emmett elfojtott nevetését. Benne akartam maradni ebben a bódulatban.
- Én is téged- mosolyodtam el végül őszintén, és hagytam, hogy megcsókoljon.
Hazafele többször álltunk meg, mint a nemzeti parkba vezető úton. Apám nehezen viselte, hogy több oldalról vámpírok veszik közre, bár Carlisle és Bella egyáltalán nem számítottak veszélyes állatoknak, ahogyan ő gondolta.
Egy pihenőhelynél Emmett somfordált oda mellénk.
Eddig csak a vezetés közbeni kuncogását hallottam, és láttam ahogy a visszapillantó tükörből párszor vidáman rám kacsintott. Mosolyogva ült le mellém és megveregette a vállamat.
- Ugye tudod, hogy egy szavadba kerül és szétrúgom apád seggét? – Kicsit felnevettem. – De most komolyan, rám nem vonatkozik az, hogy be kell vágódnom a jövendőbeli apósomnál és ezért nem leckéztethetem meg - jelentette ki nagy komolyan. Jasper megfeszült mellettem a szavaira.
Még mindig mosolyogtam, egyrészt Emmett határozottságán, másrészt láttam a szemem sarkából, hogy Jasper összeszorított szájjal bámul maga elé. Ezekben a pillanatokban szerettem volna belelátni a fejébe.
- Ezt csak Maggie miatt mondod, mert meg akarod tőle védeni. - válaszoltam végül Emmetnek.
- Te vagy Maggie pótanyukája, és épp ezért kell mindkettőtöket megvédenem… ha kell tőle is – jelentette ki határozottan.
- Úgy beszélsz, mint Seth…
- Ezt meg sem hallottam!- vágott közbe felháborodottságot színlelve. - Ne vegyél egy lapra holmi kutyusokkal… - fordított nekem hátat sértődötten.
- Értem, ők nem a tartoznak a medvék nemzetségébe, igaz? – kérdeztem könnyedén, mire Emmett rám vigyorgott.
- De a cél ugyanaz! Felhívjuk őket? - kérdezte csillogó szemmel. Arckifejezése egy kis medvebocséra emlékeztetett.
- Kiket? – néztem rá, meglepődve a témaváltáson.
- Maggie-éket. Még ebéd előtt hívhatnánk őket – nézett rá az órájára. - Talán jobb kedved lesz, ha hallod a hangját.
- Jó - mosolyodtam el a gondolatra. Emmett közben előhalászott a zsebéből egy telefont és villámgyorsan benyomogatta a számokat.
- Valld be, hogy te akarod hallani a hangját – jegyezte meg nevetve Jasper.
- Ki ne akarná hallani őt? – kérdezte.
Néhány percen belül már az én kezemben volt a telefon, és azt vártam, hogy Maggie odaszaladjon Seth mobiljáért.
- Hajjóóóó! Maggie vagyoooook! Ki vaaaagy? – édes kis hangja azonnal mosolyt csalt az arcomra.
- Audrey vagyok. Hogy vagy csillagom? – kérdeztem meg a legalapvetőbb dolgot, alig várva arra, hogy ismét megszólaljon. Eddig észre sem vettem, hogy mennyire hiányzik.
- Ódjiiii? Mikoj jöcc haza? – kérdezte meg azonnal.
- Holnap, édesem, csak egy nagyot kell aludnod, és már otthon is leszek! – próbáltam tájékoztatni őt neki is érthetően.
- Jó-jó!!! – lelkesedett.
- Mit csináltatok Seth-tel?
- Hááát, sokat játszottatok, meg jajzoltatok, meg szajadgáltatok… - sorolta elgondolkodva.
- Nagyon ügyesek vagytok. – Emmett vadul integetni kezdett, hogy ő is szeretne beszélni vele. Ennyit a vámpírtürelemről. – Drágaságom, adom Emmettet, jó?
- Jójó, Ódji!Ódji!!!! – kiáltott gyorsan a telefonba.
- Igen?
- Nagyon-nagyon szejetlek!!! – suttogta, mire könnyek gyűltek a szemembe.
- Én is nagyon szeretlek, édesem! – mondtam lenyelve a könnyeimet, és Emmett felé nyújtottam a telefont.
- Maggie, hát hogy vagy? Eszel rendesen? Szoktál aludni délutánonként? Ugye kapsz…- kezdte sorolni a végeláthatatlan kérdéseit.
Mosolyogva a helyzeten néztem, miközben egy fontos dolog realizálódott bennem. Maggie most fog először találkozni a nagypapájával. A gondolatra gombóc nőtt a torkomban.
Ugyanabban a panzióban szálltunk meg éjjelre, mint idefele. Apámnak egy külön szobát vettek ki, abba a hitben hagyva, hogy teljesen egyedül lesz. Nem tudhatta, hogy az érzéseit és a gondolatait is figyelik egy szobával arrébb.
Emmett másnap vicceket mesélt az úton, hogy gyorsabban teljen az idő, és hogy kicsi mosolyt csaljon az arcomra. Jasper később elárulta, hogy Emmett ezúttal visszafogta magát, mivel tíz viccből csak kettőnek volt pajzán tartalmú poénja. Ez tőle hatalmas teljesítmény volt.
Apámat, amikor csak tudtam, kerültem. Ő sem figyelt rám különösebben, főként Carlisle-t faggatta a kérdéseivel.
Mikor megláttam a Forks táblát, valósággal fellélegeztem. Be kellett ismernem, hogy a nagy fehér ház már tényleg az otthonomnak számított, hiszen alig vártam már, hogy belépjek a jól ismert falak közé, és magamhoz öleljem Maget. Maggie és Seth a verandán vártak ránk. Úgy ugrottam ki a kocsiból, mintha kergetnének.
- Maggie! – kiáltottam.
Maggie botladozva szaladt felém, széttárt karokkal.
- Anya! Anya! Anya! – ugrott a nyakamba. Letérdeltem a földre és magamhoz öleltem őt.
- Annyira hiányoztál!
- Én is neked!
Elmosolyodtam a szóhasználatán, és egy nagy puszit nyomtam az arcára.
- Annyija öjülök! – mondta vidáman. – Hujjá! Hujjá! – kiáltotta mikor meglátta a többieket is. - Lelkendezem!
- Azt látom, de hol tanultál te ilyen szavakat? –csodálkoztam el.
- Claire-től, most három éves, és előszeretettel használja a mesékből tanult új szavakat. Sokat játszottak együtt Maggie-vel – mosolygott rám Seth közelebb érve.
Láttam, ahogy Edward és Bella a házuk felé veszik az irányt, Jake ott várta őket Nessie-vel. Végül úgy döntöttek, hogy nem szembesítik apát Nessie-vel kezdetben. Nem tudtuk, hogy reagálna egy félvér kislányra. Őszintén szólva én nem is akartam megtudni.
- Ő az? – kérdezte Seth apám felé biccentve. Bólintottam, és feltápászkodtam Maggie-vel a földről. Még tegnap délután tájékoztatták őket Cullenék telefonon a történésekről.
- Nem is tudtam, hogy van egy lányod - szólalt meg apám váratlanul. Összeszorult a szívem a szavaira. Nem tud rólam semmit. - Amint látom, van még néhány nagyon fura barátod is – jegyezte meg Seth-re pillantva.
Egy külső szemlélő számára is fura a tény, hogy hidegben is pólóban szaladgálnak ezek a nagytermetű fiúk, de apám mintha sejtette volna, hogy ő nem csak egy egyszerű ember. Eszemben sem volt felvilágosítani arról, hogy ő egy farkas, méghozzá az unokája a bevésődése. Amíg lehet, jobb a tudatlanság. Mindenki számára. Nem reagálva a megjegyzésére, Maggie-t a kezembe tartva elindultam a bejárat felé.
- Jó napot! – köszöntötte Seth kimérten. Benyitottam az előszobába, és a cipőmet lerúgva még mindig Maggel a kezemben berobogtam a nappaliba.
- És még miket játszottatok Claire-rel?- kérdeztem Maggie-t, igyekezve elnyomni magamban a feltörő rossz érzéseket.
- Hááát sok mindent! Doktoj néniset, meg babásat , meg kejgetőzőset… - sorolta lelkesen a játékokat.
Emmett berobbant a szobába, és Maggie-t nézte csillogó szemmel.
Sóhajtva intettem neki, és hagytam, hogy kikapja a kezemből őt, és össze-vissza puszilgassa. Közben a többiek is beértek a házba. Jasper behozta a táskámat, és most a szoba másik végéből fürkészte az arcomat. Önkéntelenül karoltam át magam, megpróbálva elnyomni a kellemetlen érzéseket.
Emmett lelkesedésében repülőset kezdett el Maggel játszani, nem törődve Rose „megint le fogsz verni valamit” figyelmeztetésével. Elmosolyodtam, mert olyan volt, mint egy kisgyerek. Apám úgy nézte a hatalmas nagy macit és a kicsi lánykát, mintha gyilkosságra kerülne sor másodperceken belül.
Maggie egyszer csak váratlanul megszólalt, mire Emmett is megtorpant.
- Emmett, tedd le, ez Maggie, nem jepülőgép! – mire Emmett engedelmeskedett a parancsnak, és megszeppenve nézett az aprócska gyerkőcre. Maggie odaszaladt Rosalie-hoz és Esméhez is állítása szerint még mindig lelkendezve.
- Jól vagy? – kérdezte óvatosan Jasper mellém ülve. Tétován bólintottam, és tovább néztem Maggie-t.
- Szép ház. – állapította meg egy idő után az apám. Minden bizonnyal egy lepukkant lyukra számított valahol az erdő közepén. Ebből a meghatározásból csak az egyik stimmelt. – Nem veszi észre senki, hogy maguk nem öregszenek? – kérdezte gyanakvóan.
- Bizonyos időközönként lakhelyet változtatunk. Ide öt éve költöztünk, még nem tűnt fel senkinek a változatlanság – biztosította őt Carlisle.
- Értem. Vannak más magukhoz hasonlók a fajtájuk között? – kérdezte elhúzva a száját. Úgy kezdett körbe-körbe járkálni, ahogy a vevő szokott az eladó házban.
- Igen vannak, Kanadában, Denaliban. Egy hozzánk hasonló család.
- Érdekes – jegyezte meg. Elgondolkoztam azon, hogy a két nap alatt miket kérdezhetett még, ha ezekre nem került sor a beszélgetés folyamán. Legszívesebben felrohantam volna a szobába, hogy ne halljam a ridegségét, de maradtam, és Maggie izgatott arcát figyeltem, ahogy mindenkinek elmeséli, milyen jól érezte magát La Pushban. Nem akartam egy szobában hagyni őket az apámmal.
- Ki ez a lány? – kérdezte egyszer csak apám. Jasper megdermedt mellettem, és lehunyta a szemét. Ijedten fordultam hátra. Először azt hittem, hogy Nessie-t vette észre az egyik családi képen, de tévedtem. A kezében egy olyan képet tartott, ami az érkezésem előtt készült valamikor karácsonykor. A családból mindenkivel találkozott már, így csak egy lehetőség volt. Tudtam, hogy eltéveszthetetlenül Alice-re gondol.
A szobára hirtelen fagyos csend telepedett.
