Sziasztok!

Felkerült a 33. fejezet és az Epilógus. Egy bejegyzésben találjátok meg őket. Jó olvasást!

Március elején egy novella fog még felkerülni, kiegészítésként. Várlak vissza titeket akkor!:)

Puszi,
Truska

(2013. 01. 20.)

2010. augusztus 28., szombat

A végzet könnyei – 10. fejezet

Sziasztok!

Bocsánat a csúszásért! Még néhány dolgot ki kellett javítanom.:)

Köszönöm Katának a segítséget, és a virrasztást! Zsizsának meg a köszönet mellett sok gyógypuszit küldök! Gyógyulj meg hamar! Ezt a fejezetet a pécsi találkozón összegyűlt kis társaságnak küldöm.:) Legfőképpen Fummie-nak, mert még hazafele a vonaton megígértem neki, hogy egy fejezetet kifejezetten neki ajánlok! Szóval ez a fejezet a fekete báránykámé(remélem nem baj, hogy így hívlak:D de az a kulcstartó nagyon megmaradt.:D), bár lehet, hogy neked túl boldog fejezet lesz.:D:D Köszönöm nektek az élményt!

A hsz határ még mindig húsz azaz 20 darab komment.:) Nem tágítok.:D Szóval jó olvasást, és véleményezzetek is.:D Puszi, Truska


Figyelemelterelés (váltott szemszög)


Audrey


- Már megmondtam, hogy nem! – csattant Jasper hangja határozottan.


- Kérlek, nem lesz semmi bajom! – kérleltem.


- Nem tudhatod! Eddig mindig La Pushból jövet támadtak meg…- mondta a jól ismert indokot immár sokadszorra.


- De nem leszek egyedül és csak pár óra lenne! Maggie miatt!


Körülbelül fél órája vitatkoztunk, eredménytelenül. A féltése kedves volt, de egy idő után kicsit idegesítő is.


- Audrey, nem engedem! - mondta rendíthetetlenül.


- Vigyázna rám mindkettő falka! – kontráztam.


- Megmondtam, hogy nem! – ismételte.


A délután folyamán Sue telefonált, hogy szeretnék megünnepelni Maggie szülinapját lenn La Pushban is, és engem is szeretettel várnak. Mag több mint két héttel ezelőtt töltötte be a két évet. Egy részemnek nagyon hiányzott az a társaság, míg egy másik részem tudta nagyon jól, hogy Jaspernek igaza van.


- Eldöntenétek? - kérdezte halkan Seth az ajtóból. – Indulnánk.


- El van döntve, nyugodtan induljatok! – vetette oda Jasper.


- Hol van a szabad akarat? – kérdeztem tőle.


- Mikor a saját életeddel játszol, akkor muszáj másnak átvennie az irányítást!


- Ó, és a te elvakult ítéleted biztosan nagy segítségemre lesz… – szűrtem ki a fogaim között dühösen. - És ha ellenszegülök az akaratodnak? – kérdeztem csak úgy mellékesen.


- Nem fogsz tudni, gyorsabb vagyok nálad, még mielőtt kiléphetnél a bejárati ajtón, odakötözlek egy székhez – mondta könnyedén, mintha a legnyilvánvalóbb dologról lenne szó.


- Úgysem mernéd megtenni…- feleltem kicsit szkeptikusan.


- Pedig igen - vágott vissza, szemébe nézve nem láttam mást, csak őszinteséget és elszántságot.


A sikertelenség és a tehetetlenség érzése kerített hatalmába. Sarkon fordulva berontottam a konyhába, otthagyva ezzel a nappaliban tartózkodókat. Csak másodpercek múlva tudatosult bennem, hogy a hűtőt feltépve elkezdtem vacsorát főzni. Az elmúlt időszakban, ha ideges voltam, mindig főztem, valamennyire elterelte a figyelmemet, bár a gondolataim áradatát így sem tudtam kikapcsolni. Pucolóval nekiestem a cukkini héjának, és dühösen töltöttem ki rajta a mérgemet. Úgy viselkedtem, mint egy durcás kislány, de nem érdekelt. A bezártság kezdett megőrjíteni.


Március közepe volt. Hosszú hónapok teltek el csendesen és nyugodtan. Karácsonyra a lányok szépen kidíszítették a házat, kellemes hangulatot adva az ünnepnek. Szenteste napjára tele volt az egész ház. Jacob falkája, Sue, Bella apukája és az egész család összegyűlt a már cseppnyinek tűnő nappaliban.


Maggie a fát látva csak egy halk „húhát” tudott suttogni, majd néhány perccel később vigyorogva közölte mindenkivel, hogy a fa nagy, mint Emmett, és nagyon ügyes volt a Jézuska.


Aztán néhány hete Maggie két éves lett. Egyre ritkábban sírt fel éjjelente az anyukáját keresve. Engem pedig hangulatától függően hívott „anyának” vagy „Ódjinak”.


Az eltelt három hónap alatt nem történt semmi… hiába vártam, hogy eszembe jusson… egyszerűen képtelen voltam felidézni a tényleges képet, hogy honnan ismerős nekem az a bizonyos madár.

Mintha a régi fényképek negatívját láttam volna csak, és nem tudtam volna rájönni, hogy mi van rajta.


Megőrjített a tudat, hogy segíthetnék, mégsem tudok tenni semmit.


Jasper keze a vállamra csúszott, amitől egy pillanatra összerezzentem. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy nem is hallottam, mikor lépett be a konyhába. Bár több mint valószínű, hogy a legszuperebb helyzetjelző készülékkel sem tudtam volna időben érzékelni, hogy mögöttem áll. Nem láttam őt, de éreztem az illatát, tudtam, hogy ő jött utánam. Máskor a közelségétől azonnal megnyugodtam, de a délutáni vitánk ezt jelen pillanatban az ellenkezőjére fordította. Még mindig feszült voltam.


- Jobb lesz, ha elmész innen, mert még a végén megvágom magam – súgtam dühösen. Hallottam egy kétségbeesett sóhajtást mögülem, majd csendet. Nem tudtam volna megmondani, hogy tényleg itt hagyott vagy csak szobrot játszva állt a hátam mögött, de nem is érdekelt.


Egy kicsi részem, talán a leggyermekibb oldalam vágyott arra, hogy kiszabaduljak a ház falai közül. Januárban Bobby-t felhívtam, hogy megkérjem, ne várjon többet dolgozni. Hiába vetettem be akkor is minden észérvemet, Jasper, és a család többi tagja makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy itthon töltsem a napokat.


Már megszoktam az aggódásukat, de így is az őrületbe tudtak kergetni. Jasper makacssága jelen pillanatban pedig hab volt a tortán.


- Audrey… Audrey! – Bella hangja szakított ki a gondolataim közül. – Nem gondoltam volna, hogy komolyan gondolod… - közölte, és éreztem, hogy gyengéden megfogja mindkét csuklómat vigyázva, hogy ne okozzon fájdalmat. Meglepve néztem le az előttem tornyosuló cukkini kupacra. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy dühömben felszabdaltam az egész zöldséget.


- Azta… - suttogtam meglepetten. Bella, miután megbizonyosodott róla, hogy nem fogom ígéretemhez híven megvágni a kezemet, elengedett, és nagyot sóhajtva támasztotta meg az állát a kezében, hosszasan elnézve szerencsétlenül járt áldozatomat.


- Jobban vagy? – kérdezte rám sandítva.


- Azt hiszem, igen – súgtam.


- Csak félt... – kezdett bele a mondandójába.


- Tudom… – szakítottam félbe.


- Valahogy mindig sikerül akkor nem érezned őt, mikor a legőszintébb dolgokat sugározza ki ránk – mondta mintegy mellékesen, miközben segített eltakarítani használhatatlanná vált vacsorámat – nem mintha bírtam volna enni.


- Ezt hogy érted? – kérdeztem kíváncsian.


- Az egész család érezte, hogy mennyire bántja, hogy az akaratod ellen kell szegülnie, és hogy ilyen kemény veled. A hatalmas féltésről nem is beszélve - tette hozzá. Felkapta a fejét, mintha csak meghallott volna valamit, majd elmosolyodott. – Azt hiszem, nem tetszik neki, hogy kiteregetem az érzéseit. Férfiak...


- Itthon van? –kérdeztem meglepve. Úgy hittem, hogy gyerekes viselkedésemet látva minimum világgá szalad vagy valami ilyesmi.


- Persze, fenn van a szobájában - közölte egyértelműen Bella. – Menj – súgta és rám kacsintott.


Minden dühöm elpárolgott abban a néhány percben, míg Bellával beszélgettem. Megadóan vonszoltam fel magamat a lépcsőn. Hallottam, ahogy nyílik a bejárati ajtó. Emmették hangja szűrődött fel az emeletre.


- Aggódom! – kiáltotta Emmett. Meglepve konstatáltam, hogy kétségbeesetten.


- Édesem, nem lesz semmi baja!- nyugtatta meg Rosalie.


- Még te beszélsz, Jacob fejét kis híján leszedted, mikor engedély nélkül vitte el Nessie-t.


- Seth szimpatikusabb, mint Jacob. Ennyi az egész – kapta a kitérő választ.


- Micsodaaa?


A beszélgetés többi részét nem hallottam, de annyit sikerült kiszűrnöm belőle, hogy a féltés ezek szerint nem csak rám irányult, és hogy a határig Emmett és Rosalie kisérték el a La Pushba tartó autót.


Tétovázva álltam meg végül Jasper szobájának ajtaja előtt. Egy pillanatra megtorpantam, hogy esetleg kopognom kellene, de végül csak egyszerűen benyitottam.


Halkan kattanva csukódott be mögöttem az ajtó. Amint beléptem megcsapott az illata. Minden tárgy, minden apróság azt sugározta, hogy övé a szoba. A szobában félhomály uralkodott, a szobámmal ellentétben itt csak két ablak engedte be a fényt a külvilágból, kellemes homállyal vonva be a szobát. Az elmúlt hónapokban egyszer sem volt okom, alkalmam bejönni a szobájába. Nem voltam kíváncsi típus, és a lényeg nekem mindig az volt, hogy ott legyen velem. Ugyanakkor nem akartam megsérteni a magánszférájának ezt a részét. Nagyon jól tudtam, hogy Alice volt az utolsó, aki megfordult ebben a szobában, és nem akartam felsérteni a sebeket. Most mégis - fél évvel a halála után - már nem éreztem betolakodónak magamat a szobájában.


Az ágy a szoba túlsó sarkában volt, míg az ablak mellett egy hintaszék állt.

Egy hatalmas nagy könyvespolc takarta a szoba egyik falát, közelebb lépdelve láttam a különböző könyvek sokaságát. Néhány könyv annyira régi volt, hogy nem is lehetett elolvasni a gerincén a címét, néhány pedig annyira új, hogy úgy hihette az ember, egy pillanatra sem volt még kinyitva. Az amerikai polgárháborútól kezdve a krimiig mindenféle témájú könyvek álltak sorban, katonásan.


Egy polc, amin nem könyvek voltak, tele volt képkeretekkel és képekkel. Furcsa volt végignézni a fekete fehér képekkel kezdődő sort. Mindegyik képen a család volt egy-egy korszakban. Az ötvenes, a hatvanas, a hetvenes években… szépen sorban. Levettem a polcról azt a képet, amit az érkezésem előtti időszakra tippeltem. Rajta volt már Bella és Nessie is, és persze Alice is ott ült vigyorogva Jasper ölében.


Összeszorult a szívem egy pillanatra a képeket elnézve.


- Mondták már neked, hogy illik kopogni egy idegen szobába való belépés előtt? – hallottam meg a hangját és éreztem a leheletét a nyakamnál. Összerezzentem, a pulzusom pedig az egekbe ugrott, miközben a keze a derekamra csúszott.


- Egy idegen szoba? Azt hittem, ennyi idő után félretehetjük a formaságokat…- súgtam még mindig a pulzusommal küzdve.


- Sosem lehet tudni, hogy milyen ragadozó áll az ajtó mögött, vagy milyen biztonsági berendezéseket szereltem fel az idegeneknek.


- Szóval vegyem úgy, hogy veszély leselkedik rám a szobádban?


- Vedd úgy, hogy szerencse, hogy csak most jöttél, mert a tűzokádó sárkányokat épp elküldtem aludni – mosolygott a hajamba.


A kezemben, még mindig a családi képet tartottam. Elvette tőlem, és nagyot sóhajtva végignézett a képen, mintha már évtizedek óta nem látta volna. A mellkasomban a szúrás egyre élesebb lett, úgy éreztem, hogy Alice emléke az idő múlásával egyre maróbb lesz.


- Ez a múltam- mutatott a képre, és visszarakta a polcra, és kérés nélkül magyarázni kezdett. – Hálás vagyok, hogy ilyen múltam lehetett - szögezte le. Kicsit arrébb húzott és levett még egy képet a polcról. - Ez a jelenem- súgta a fülembe. A kis képen nem a család szerepelt az előzőekkel ellentétben. Karácsonykor készítette rólunk Esme. Csak ketten voltunk rajta, és mindketten szélesen mosolyogtunk. Nem gondoltam volna, hogy az akkor elkészült képeket valaha előhívatták. – Minden egyes nap megköszönöm az égnek, vagy valami felsőbb dolognak, hogy ilyen jelenben létezhetek – fűzte hozzá másodpercek múlva.


Nem szóltam semmit csak belesimultam a karjaiba, és lehunytam a szemem. Minden olyan békés volt, mintha megállt volna egy pillanatra a világ a szavaitól.


- És a jövőd? – néztem fel az arcára a vállam felett.


- A jövőm a lehető legbiztosabb – mondta határozottan. Majd egy mosollyal az arcán a képek mögé nyúlt és előhúzott onnan egy rajzlapot. – A legmegbízhatóbb forrásból kaptam az értesülést - tette hozzá, mikor felém fordította a rajzot.


Majdnem felkacagtam. A képen rengeteg pálcika ember sorakozott szép egyenletes sorban. Esme mindenki fölé odaírta a nevét. A rajzot még Maggie készítette néhány héttel ezelőtt.


- Remek - súgtam –, szóval belém csap a villám – állapítottam meg. - Ilyen szétálló hajam csak egy tisztességes villámcsapás után lehet.


Nagyot sóhajtott a hajamba, miközben még jobban magához ölelt.


- És... mi végett döntöttél úgy, hogy belépsz az oroszlán barlangjába, minden veszélyt és ismeretlenséget vállalva?


- Úgyis tudod – súgtam. - Vámpírhallás meg ilyenek…


- De szeretném a te szádból hallani.


- Sajnálom, hogy makacs voltam, iga..


- Én meg sajnálom, hogy kiabáltam veled – szakított félbe.


- Igazad volt – fejeztem be végül a mondatot.


- Nem, nem dönthetek helyetted, mert…


- Mennyire? – vágtam közbe, mielőtt végképp eluralkodott volna rajta a bűntudat.


- Mit mennyire? - fordított kicsit maga felé.



- Mennyire tudnád átvenni felettem az irányítást? – utaltam a korábbi mondataira.


Meglepve nézett rám, majd miután megállapította, hogy komolyan gondolom, elmosolyodott.


- Csak annyira, amennyire egy hozzád hasonló gyermeknek szüksége van – mondta nevetve.


- Gyermeknek?- kérdeztem vissza meglepetten. Tényleg gyereknek tart? Kész, elástam magam előtte végleg…- futott át az agyamon.


Egy pillanat alatt kicsúszott a lábam alól a talaj és azt vettem észre, hogy az ágyon fekszem, ő pedig könnyedén fölöttem támaszkodik.


- Nem értem az összefüggést - súgtam meglódult szível.


- Ne gondolj semmi rosszra - szögezte le. A szívem a torkomban dobogott, és akármennyire igyekeztem, minden „rosszra” tudtam csak gondolni.


Végül megfogta az ágytakaró két végét és rám terítette, bebugyolált, mint egy kisbabát.


- Nem gondolod, hogy kinőttem ebből a korból? – adtam hangot elégedetlenségemnek.


- Nem…- mondta, és még mindig széles mosoly játszott az ajkain. – Tudtad, hogy statisztikák szerint az emberek többsége visszavágyik a gyerekkorba? - kérdezte miközben felnyalábolt. Elsétált velem a hintaszékig, és leülve az ölébe húzott. Belefúrtam a fejem a vállába - szokásom szerint - és csak úgy motyogtam vissza.


- Érthetetlen…


- Szerintem igenis érthető. A mai világban a gyerekkor a leginkább irigylésre méltó állapot - szögezte le elgondolkozva. Elkezdett hintázni velem, és egy pillanatig tényleg gyereknek éreztem magam. – Miért akartál annyira menni?- kérdezte végül.


- Seth és a szexi farkasfiúk miatt – mondtam komolyan. A hintaszék hirtelen megállt. Egész teste megfeszült a válaszomtól. – Nyugi! Ezt nem bírtam kihagyni! – mentegetőztem, elfojtva egy mosolyt. - Ne haragudj! – próbáltam megnyugtatni.


- Ez nem volt vicces - sziszegte, de engedett a testtartásán és újra hintázni kezdett. Kis idő elteltével rájöttem, hogy választ vár.


- Azt reméltem, hogy ha teljesen más közegben leszek, akkor elterelődik a figyelmem. Akkor talán nem gondolok rá annyit - súgtam. Megőrjített a tudat, hogy még mindig nem jutott eszembe semmi a karkötőről. – Én csak... csak szeretném, ha eszembe jutna…- súgtam.


- Ne görcsölj emiatt - vigasztalt.


- Könnyű mondani. Megörülök, hogy nem tudok segíteni… – suttogtam.


- Segítek, hogy eszedbe jusson, ígérem – mondta végül, és puszit nyomott a fejem búbjára.


Jasper


Fel-alá járkáltam a garázsban őt várva. Hallottam, hogy türelmetlenül és kíváncsian faggatja Bellát, de húgom állta a rohamot, és kitérve a kérdései elől, sürgette őt.


Nem volt könnyű teljesíteni az ígéretemet, ha tehettem volna, már hónapokkal ezelőtt segítek neki emlékezni, de mint lassan rájöttem, csak azzal lehet, ha elterelem a figyelmét. Ha nem hagyom, hogy gondolkozzon.


Hiába adtunk neki feladatokat az elmúlt időszakban, mindig volt ideje gondolkozni, és szorongani azon, hogy nem tudja előhívni az emlékeit.


A helyzetet csak bonyolította, hogy még az év legelején a farkasok megérezték Gregoryék illatát, úgy száz mérföldre keletre. Audrey-nak nem árultuk el a féltésünk, és a határozottságunk valódi okát, nehogy még jobban felzaklassuk őt. De ez volt a fő indok, hogy még La Pushba sem engedtük őt látogatóba.


Egész éjjel a kis kiruccanásunkat tervezgettük testvéreimmel. Senkinek sem volt ellenére, hogy elengedje velem teljesen egyedül. Ezzel szemben, én még kicsit féltettem őt saját magamtól is. Eddig majdnem mindig a közelben volt néhány óvó tekintet, akik biztonságot adtak, és tudtam, hogy megvédik őt a szörnyetegtől, ami bennem él.


- Jasper? – suttogta a sötétbe bizonytalanul.


- Itt vagyok - léptem ki az egyik autó mögül, és gyorsaságomat kihasználva felkattintottam a villanyt, hogy ő is egyenlő esélyekkel lásson engem.


- Elárulnád, mire készülsz? – kérdezte felgyorsult szívveréssel, mikor hunyorogva végignézett a garázson. Majd tekintete hirtelen megakadt rajtam. – Váo - súgta, miközben végignézett rajtam. – Azt hiszem, alulöltözött vagyok hozzád képest - fűzte hozzá elnyíló szájjal.


- Ezt megcáfolnám – mondtam, miközben végignéztem szokásos egyszerű összeállításán.


- Elárulnád, hogy hova megyünk?- kérdezte ismét az arcomat fürkészve.


- Betartom az ígéretem - fogtam kézen, és a járművünk felé húztam őt.


- Milyen í…? - ismét elállt a lélegzete. Egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy legközelebb nem kellene ennyi újdonságot felhalmozni egyszerre, a biztonsága érdekében. – Mi ez? – kérdezte kikerekedett szemekkel.


- Egy motor- feleltem egyszerűen.


- Azt látom, de mióta van neked motorod? És miért nem használtad? És ugye ezzel megyünk oda ahova megyünk? – kérdezte egyre lelkesebben.


Felnevettem, és meglepve állapítottam meg, hogy nem csak látom, hanem érzem is a lelkesedését.


- Körülbelül másfél éve kaptam Edwardtól - kezdtem válaszolni a kérdésáradatára. Nem részleteztem, hogy Edward mért adott nekem egy ilyen vasparipát, míg Bella ember volt. – Azért nem használtam, mert nem igazán volt okom kimozdulni a házból, és valljuk be, a szarvasok nem igazán értékelnék, hogy egy ilyennel üldözöm őket – válaszoltam a következő kérdésre ironikusan. – Harmadszor pedig, azt hittem a bőrszerelésemről kitaláltad, hogy ezzel megyünk – mondtam nevetve.


- Hogyhogy mégis megyünk valahova, és hogyhogy motorral? - kérdezte akadozva, de csillogó szemmel.


- Kell neked egy kis levegő, egy kis újdonság, és szeretnék veled kettesben lenni - feleltem őszintén.


A szívverése ismét kétszeresére lódult, én pedig elmosolyodtam.


- Ezt vedd föl - adtam neki oda egy dzsekit, és felé tartottam egy ezüstszínű bukósisakot is.


- Az minek?- kérdezte meglepve.


- Hogy érted, hogy minek? Ez megvéd a sérülésektől.


- De ha te vezetsz, akkor nem lehet semmi bajom – mondta nyilvánvalóan.


- De átmegyünk a városon, és jobb, ha takar a sisak és betartunk minden szabályt –kacsintottam rá, palástolva, mennyire jól esik a bizalma.


Ellenőriztem az oldaltáskát, hogy mindent beraktunk-e, majd felé fordultam.


- Indulhatunk? - kérdeztem.


- Igen! - kiáltotta boldogan, miközben próbálta magára erőltetni a bukósisakot. Odaugrottam hozzá és segítettem kényelmesen felvenni. A szemvédőjét felhajtottam, és belenéztem a kék szempárba.


- Ha bármi baj van, csak szólj és megállok, és jó erősen kapaszkodj!- kértem, mert még mindig nem bíztam magamban eléggé.


- Rendben - mosolygott rám, bár csak a szeméből sejtettem, hogy mosolyog..


Fölültem a motorra, és megvártam míg felpattan mögém, ígéretéhez híven átkarolta a derekamat, és a sisakját az enyémhez koccantotta nevetve.


Óvatosan gázt adtam, figyelve a szívverésére és a hangulatára, amit akarva akaratlanul is kisugárzott rám.


A városon áthaladva éreztem a szorongást, amit az embereken végignézve érzett. Egyik piros lámpánál végig simítottam a derekamat karoló kezein. Megnyugtató érzés volt érezni a hozzám simuló meleg testet száguldás közben. Hihetetlen volt belegondolni, hogy ilyen apróságokkal egészítettük ki egymást. Az érzései elporlasztották a félelmeimet, míg az ő érzelmeit is jótékony irányba befolyásolta a jelenlétem.


Ráhajtottam a 101-es útra, ami végighaladt a part mellett. Hallottam, ahogy elakadó lélegzettel figyeli a kék, hullámzó vizet. Csak most értettem meg igazán, hogy mennyire szüksége volt arra, hogy kicsit kiragadjam őt abból a környezetből. A szabadság érzése ott bujkált a szívében a boldogság és az irántam érzett bizalom mellett. Egyáltalán nem félt a motoron, és ez megkönnyebbüléssel töltött el.


Egy pihenőhöz érve lehúzódtam az út szélére, és megvártam, míg óvatosan leszáll mögülem.


- Hova megyünk? – kérdezte, miközben levette a bukósisakot, az óceánparti szél belekapott barna hajába.


- Sétáljunk le kicsit a partra - mutattam egy kevésbé meredek lejtőre. Várj meg itt! - és pár másodperc alatt levittem a motort a lejtőn, és leraktam a sziklák mellé. Meglepve nézett rám, mikor ismét mellette termettem, és átkaroltam a derekát nehogy megcsússzon. Az ég felhős volt, így kevés turista járkált a parton.


- Nem veszed le a sisakot? – kérdezte egyszer csak. – Tudod, kezdem úgy érezni magamat, mintha Dart Vaderrel sétálnék - jegyezte meg pimaszul.


A felhőkre pillantottam és levettem a sisakot, amit végül a motorra raktam, és elővettem a piknikezéshez szükséges összecsomagolt ételt és pokrócot a motor oldaltáskájából


- Gyere - nyújtottam felé a kezemet. Kézen fogva végigsétáltunk a part mentén egészen a sziklákig, míg olyan részre nem értünk, ahol a parton sétálók nem vehettek észre minket.


Meglepetten nézett a kezemben lévő csomagra.


- Éhes lehetsz már – válaszoltam ki nem mondott kérdésére, és hellyel kínáltam őt. – Hölgyem - mutattam a földre -, az ebéd tálalva – és kihúztam a képzeletbeli széket.


- Köszönöm, uram. Igazán figyelmes - huppant le kecsesen a földre.


Megbűvölten néztem, ahogy kicsomagolja a szendvicset és a tájban gyönyörködve nekilát az evésnek. Miután végzett, felé nyújtottam az ásványvizes üveget, csillogó szemekkel nézett rám.


- Mi az? – kérdeztem, mikor elkapta rólam a pillantását.


- Semmi.


- Mire gondoltál?


- Semmire - mondta, kerülve a pillantásomat.


- Audrey, kérlek - vettem elő a leglehengerlőbb hanglejtésemet.


- Csak azon gondolkodtam, hogy mikor csókolsz már meg végre, vagy külön kérvényt kell benyújtanom? - kérdezte szemöldökráncolva.


Felnevettem és közelebb hajoltam hozzá, éreztem a leheletét, ahogy felé hajoltam. Szemem sarkából észrevettem, hogy a napot eltakaró felhők lassan szétfoszlani készülnek, így az utolsó pillanatban ellenállva a csábításnak felugrottam és a sziklák általi eldugottabb részre sétáltam.


- Mit csinálsz? – kérdezte meglepve, mikor megtalált a tekintetével.


- Biztos meséltük már, hogy milyenek vagyunk napsütésben - kezdtem.


- Igen – mondta, de közben kíváncsiság csillant a szemében.


- Most megmutatom - mondtam, és levettem magamról a bőrdzsekit. A fekete póló és a fehér bőröm már így is látványosan elütött egymástól, ezt fokozva kinyújtottam a kezemet és hagytam, hogy a felhők mögül előbújó napsugarak visszaverődjenek a bőrömről. Figyeltem az arcát, hallottam, ahogy kihagy egyet a szívverése meglepetésében és láttam, ahogy hatalmasra tágul ki kék szeme a csodálkozástól, szája pedig elnyílt.


Hagytam, hogy a napsugarak visszaverődjenek az arcomról, az ujjaimról, a karomról. Látva, hogy nem rémítettem halálra, közelebb sétáltam hozzá és leültem mellé.


Megbűvölve nyújtotta ki felém a kezét és végigsimított az arcomon. – Azta - suttogta. Én pedig felnevettem. – Ez hihetetlen - mondta és a másik kezével végigsimított a karomon. Az érintése melegséggel töltött el.


- Hol is tartottunk?- kérdeztem még mindig nevetve az elképedésén. Annyira emberi volt a reakciója, és ezt annyira szerettem benne. Közelebb hajoltam hozzá, és mélyet szippantottam a levegőből. Az óceán sós illata keveredett az ő édes, bódító vérének illatáéval, de nem éreztem leküzdhetetlen késztetést arra, hogy megtámadjam. Az elmúlt hónapokban mindig voltak váratlan, gyenge pillanataim, szerencsére Audrey mindig vigyázott, hogy ne legyen hirtelen, és hogy amennyire tudja, megkönnyítse a dolgomat. Most csak közel akartam lenni hozzá. Elveszni a szeme kékségében és a boldogságában.


Ezúttal tényleg megcsókoltam. Minden egyes ilyen alkalommal átfutott az agyamon, hogy mennyire törékeny, mennyire óvatosan kell hozzáérnem, hogy ne okozzak neki fájdalmat Hosszú idő óta most bíztam magamban először, biztosan tudtam, hogy képtelen lennék bántani őt.


- Szeretlek - súgtam, mikor megszakadt a csókunk.


- Én is téged. Nagyon- nagyon szeretlek – suttogta rekedten.


A nap még mindig kitartóan sütött. A sziklák pedig eltakartak az emberek szemei elől.


Néhány madár vijjogva szállt el fölöttünk. Audrey teste hirtelen megfeszült a karjaim között.


- Mi történt?- kérdeztem ijedten. Hatalmas nagy szemekkel bámult a kék égre. – Audrey, válaszolj! - kiáltottam fél perc várakozás után.


- Igazad volt – súgta.


- Ezt hogy érted? – kérdeztem. Nem tudtam másra gondolni, csak hogy felelőtlenül fájdalmat okoztam neki.


- Már emlékszem – súgta nagyon halkan. - Tudom, mit jelent a madár – mondta, közben éreztem a megkönnyebbülését, és a félelmét is...

2010. augusztus 27., péntek

Nyertes:)

Sziasztok!
Megérkeztem, kész a fejezet, szóval ha minden jól meg ma este felkerül.:)

Azért írok ki egy nyertest is.:)

Lana Heidi Dawson

Majd írj nekem egy mailt, ( madame.truska@gmail.com )válaszolok egy kérdésedre, és te kapod meg először a következő fejezetet.:)

Akkor péntek este vagy szombati nap folyamán felrakom a fejezetet. Igyekszem minél hamarabb.:)

Puszi,
Truska

2010. augusztus 12., csütörtök

A végzet könnyei – 9. fejezet

Sziasztok!

Itt az új fejezet! Köszönöm Zsizsának a biztatást és A.Katának a rengeteg segítséget! Nagyon hálás vagyok nektek! Anita gyógyulj meg gyorsan!:) Ezt a fejezetet meg ajánlom azoknak, akik lelkesen várták a frisst.:) A hsz határ megint legyen 20 azaz húsz darab komment.:) ( az előző nyertes meg amint tud írjon, bepótoljuk a dolgokat.:)) Megvárom... nincs könyörület.:D:D:D Viszont, leszögezem, hogy jövőhéten hétfőn megyek gólyatáborba csütörtökig, és pénteken pedig hétvégére Pécsre Spirit Bliss olvasói találkozójára, szóval minimum egy hetet várnotok kell rá( hacsak nem vagytok hipersebességűek most hétvégén:D), ha hazaérek és lesz 20 hsz, akkor 23-24 -én felrakom a fejezetet. Ha bármi változna úgyis kiírom.:) Ha a gólyatábort nem élném túl, úgyis értesültök róla.:D:D:D Addig is kellemes nyarat mindenkinek, és ne felejtsetek el engem! :D Jó olvasást!

Puszi,

Truska


ui: A fejezet pszichológiai magyarázata remélem mindenki számára emészthető lesz.:) Próbáltam érthetően megfogalmazni. Ha bármi nem világos nyugodtan kérdezzetek.:):)



Elveszett fekete bárány (Audrey szemszöge)


Türelmetlenül ültem a kanapén Jasper és Carlisle között. Már órák óta vártam a percet, hogy Emmették végre beszámoljanak a rejtélyes kis kiruccanásukról. Nem könnyített a dolgomon, hogy Edwardot és Bellát éppúgy, ahogy mondták, megvárták. Már besötétedett, mikor megérkeztek a vadászatból. Addig Emmett minden ruhácskát felpróbáltatott Maggie-vel. Maggie pedig egyre boldogabb mosollyal mutogatta a ruhakölteményeket, összeállításokat.


Emmett széles vigyora levakarhatatlan volt, és boldogan zsebelte be tőle az újabb és újabb puszikat.


Maggie-t letettük aludni, Emmett és Rosalie lelkesen vállalták az altatók szerepét, aztán lassan mindenki összegyűlt a nappaliban. A szomszédos fotelben Edward ült Bellával az ölében, a szemközti fotelben pedig Rosalie, a lábainál Emmett feszített. Minden páros halk beszélgetésbe mélyedt. Esmét vártuk, aki felment az emeletre, mert Maggie teát kért.


Nem tudtam elképzelni, hogy miről lehet szó. Az elmúlt órákban rengetegféle variációt kreáltam a kirándulásuk lehetséges okáról, de az ügy komolyságát tekintve mindig Gregoryékhoz tértem vissza, mint egy bumeráng. Kirázott a hideg, hacsak rájuk gondoltam, és görcsös érzés keletkezett a mellkasomban az emlékükre, a tudatra, hogy még mindig valahol kint mászkálnak a világban, arra várva, hogy mikor tudnak a közelembe férkőzni.


Akaratlanul is elkezdett remegni a kezem a gondolataim miatt. Szemem sarkából láttam, hogy Edward jelentőségteljesen Jasper felé biccent, mire egy kar ölelte át a vállamat, és éreztem, ahogy Jasper a fülemhez hajol.


- Engedd le a falat! – súgta, miközben megfogta reszkető kezemet.


- Tessék?


- Mindkettőnknek könnyebb lenne, ha érezném az érzéseidet - súgta a fülembe, lehelete megborzolta a hajamat.


Elgondolkoztam a bennem kavargó érzéseken, és nem akartam őt frusztrálni a nagymennyiségű feszültséggel és... félelemmel, amit az emlékük váltott ki. Ismét megborzongtam, a kéz a vállamon pedig még közelebb húzott magához.


Kezével óvatosan az állam alá nyúlt és maga felé fordította az arcomat. A közelségétől megszédültem és az illata megtöltötte a tudatomat, bár a szorongásomat és a hegy méretű gombócot a torkomban még ez sem tudta elporlasztani.


- Kérlek! - súgta ismét. - Csak segíteni szeretnék!


- Megbirkózom vele – mondtam a lehető legkönnyedebb hangon.


- Jaj édesem, szerintem te mással is szívesen megbirkóznál!- hallottam meg Emmett hangját, bosszankodva emeltem rá a tekintetem a szélesen mosolygó macira.


- Emmett… – sziszegte Jasper.


- Most miért? Én csak halkan megjegyeztem valamit - mondta szemlesütve Emmett, mintha csak rossz matekpéldát csinált volna meg.


- A megjegyzés definíciója nem egyenlő azzal, hogy célzásokat teszünk egy magánbeszélgetés kihallgatása után - vágott vissza Jasper. – Ja, és a halkan szó értelmére mindenképpen keress rá az egyik enciklopédiában, mert nagyon messze állsz még tőle.


- De jó kedved van, öcsi!- kiáltotta boldogan Emmett. – Rég kaptam tőled ilyen megfontolt és jól irányzott visszavágást! Jót tesznek neked a nők! – tette hozzá boldogan.


- Emmett! – Carlisle hangja mellőlem valóban halkan szólt, de Emmett hallgatva az apai szóra becsukta a száját, és visszaszívta a következő megjegyzését.


Jasper kihasználva az alkalmat ismét a fülemhez hajolt:

- Kérlek! Sokkal nyugodtabb lennék, ha tisztában lennék közben az érzéseiddel – érvelt, végül megadtam neki magamat - talán Emmett kis közjátéka enyhítette a szorongásom valamicskét, és reálisan tudtam látni a dolgokat. Jasper csak segíteni akart, aggódni így is, úgy is aggódott volna, nagyon reméltem, hogy ez az enyhébb verzió lesz.


Megkönnyebbülten engedett a szorításon, és a nyugalom hullám, ami átcsapott rajtam, lassan eltüntette a mellkasomban lévő gombócot.


- Köszi - leheltem olyan halkan, hogy még én sem hallottam.


- Szívesen, máskor is - mosolygott és egy csókot nyomott a homlokomra.


- Hé! Hé! Fiatalok! Itt gyerekek is vannak! – kiáltott fel Emmett.


Meglepve néztem körül, mert tisztában voltam vele, hogy Maggie alszik, és Nessie-t már rég hazavitte Jacob Belláék házába aludni.


- Mégis kire gondolsz? – kérdeztem vissza.


Emmett felbátorodva kezdett bele a mondandójába - Például az én ártatlan gyermeki énem megsérülni látszik, ha látom a ti enyelgéseteket ilyen közelről – mutatott rá.


- Mindjárt az a kőkemény fejed fog megsérülni, ha még egy szót szólsz - vetette oda Jasper.


- Már alig várom! – csillant fel Emmett szeme.


- Fiúk, most már hagyjátok abba! – szólalt meg újra Carlisle határozottan. Emmett arcáról lehervadt a mosoly, de még mindig merőn bámult minket. Esme épp ekkor ért vissza Maggie-től, leült Carlisle mellé a karfára, és gyors pillantást váltott férjével. – Rátérhetnénk a lényegre? - tette hozzá Carlisle.


Újabb másodpercek teltek el, mire Emmett megmozdult- sejtésem szerint Rosalietól kapott hátba rúgás miatt.


- Ó, persze! Szóval hol is kezdjük? Drágám…- sandított hátra Rosalie-ra.


- Hol voltatok? – vágtam közbe, mert már kezdett idegesíteni az időhúzásuk.


- Kaliforniában – válaszolta egyszerűen Rosalie, nekem pedig leesett az állam.


- Tessék? De… de miért? - kérdeztem akadozva, mire Jasper ismét megfogta a kezemet.


- Fremontba mentünk – mondta türelmesen Rosalie. Kérdésemet meg sem várva tovább folytatta. - Igen, a húgod miatt. Róla érdeklődtünk – közölte szemrebbenés nélkül, de hangjában nem volt semmi gúny, csak tárgyilagosság.


- De miért? – értetlenkedtem tovább.


- Szerettük volna megtudni, hogy milyen volt a gyerekkora, hogy milyen volt emberként, hátha megértjük a gondolkodásmódját – válaszolta helyette Edward.


Sejtettem, hogy valami ehhez hasonló téma fog szóba kerülni, de azt egy percig sem gondoltam, hogy a húgommal a főszerepben. A gombóc a torkomban ismét igyekezett kialakulni, hiába próbálta Jasper még csírájában elmulasztani a feszültségemet.


Néhány másodperc után kicsit nyugodtabb hangon ismét megszólaltam: – Találtatok valamit?


- Első utunk a házhoz vezetett – kezdett bele Rosalie. – Bementünk, jobban mondva betörtünk – fintorodott el aprót - az üresen álló házukba, de nem találtunk semmi lényegeset. A helyszínelők eltakarítottak mindent, már a szaguk sem volt érezhető a fertőtlenítés miatt. A bútorokat elszállították, és januárban tervezik ismét eladni a házat.


- Minek adtátok ki magatokat? – kérdezte Bella kíváncsian.


- Én voltam Caroline Bennett, a California Sun egyik újságírója. Tony a társam – mutatott Emmett felé. - Karácsony alkalmából a lap kiad egy különszámot, amiben az összes különleges eltűnést megírják, és megemlékeznek az áldozatokról. Így bárkit meginterjúvolhattunk. A szomszédoktól a barátnőiig – mosolygott szélesen Rosalie.


- Beszéltetek a szomszédokkal? – vágott közbe Esme.


- Igen, egy idős házaspár otthon tartózkodott, mikor arra jártunk…


- Hát öregem, az a pár! – vágott a szavába Emmett - Már vagy nyolcvan évesek lehettek, de hihetetlenek voltak, néha úgy néztek egymásra, mintha még mindig kamaszok lennének - mondta lelkesen ismét.


- Mintha nem ezt csinálnátok ti is… hány évesek is vagytok már? – szúrta közbe mosolyogva Edward.


- Jaj, van egy nagyon édes unokájuk! – folytatta Emmett nem törődve testvérével. – Maggie-re hasonlít, csak annak a kislánynak zöld szeme volt és két centivel hosszabb haja. Mindenesetre Maggie sokkal tüneményesebb, de az a kép a kis drágámat juttatta eszembe…


Rosalie megköszörülte a torkát, mire Emmett elhallgatott és kiskutya szemekkel ismét hátrapillantott szerelmére.


- Szóval, a Fletcher házaspár már akkor ott lakott, mikor Chloe anyukája odaköltözött a házba 17 évvel ezelőtt terhesen – nézett rám óvatosan Rosalie. – Emlékeztek a húgodra még kisbabaként is. És az... apádra is.


- Értem - mondtam nagy sóhajjal. Ezek a tények nem voltak meglepőek.


- Elmondásuk alapján Chloe különös lány volt. – Látva kérdő tekintetemet, folytatta. – Kiskorában, ahogyan a szomszédok fogalmaztak, egy engedetlen kis ördög volt. Egészen kamaszkoráig minden ellen lázadott, az anyukája nem egyszer panaszkodott nekik, aztán hirtelen magába fordult, csak akkor virult ki, mikor az apád megjelent az életükben és hozzájuk költözött néhány éve.


- Az apám miatt? – értetlenkedtem.


- Igen, az apád megjelenése valahogy megváltoztatta, a fekete ruhák helyett ismét színesekben kezdett el járni, és nyitottabbá vált. A szomszédok egyre több vele egykorú fiatalt láttak megjelenni vele. Barátkozott és boldog volt – magyarázta Rosalie.


- Deborah azt mondta - kérdő pillantásunkat látva Emmett hozzátette. – Mrs. Fletcher. Szóval azt mondta, hogy a fekete bárány mintha kivirult volna.


Jasper erősebben szorította a kezemet, mert egy pillanatra meginogtam. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy Chloe boldog volt az apám visszatérése miatt.


- Mivel idős emberekről beszélünk, eléggé felháborította őket a tény, amit az apád művelt a családjával – nézett rám megint óvatosan Rosalie.


- Annyira jó volt, mikor elkezdtek vitatkozni, hogy melyik szemüveg kié – csillant fel Emmett szeme - Deborah azt állította, hogy már mindenkiből kettőt lát szemüveg nélkül is.


- És a gyilkossággal kapcsolatban tudtak valamit? – kérdezte Carlisle gyakorlatiasan.


- Nem. Csak annyit, amennyit a rendőrök is közöltek a nyilvánossággal. Egy nő és egy férfi áldozat, valamint egy eltűnt lány.


Összerezzentem a hallottakra, Jasper keze ismét közelebb húzott magához.


- Sajnálom – nézett rám bocsánatkérően Rosalie.


- Aztán elmentünk a középiskolába, ahova járt – folytatta. - Beszéltünk az igazgatónővel és a az iskolatitkárral. Nem mondtak újat. Ők is azt tudták elmondani róla, mint a házaspár. Kezdetben lázadó, majd magába forduló lány. Aztán az elmúlt években úgy megváltozott, hogy rá sem lehetett ismerni.

- Viszont, a szomszédokkal ellentétben ők tudtak mutatni is valamit – mondta, és benyúlt a fotel mögé. Két könyvet halászott elő az egyik közeli dobozból. Pontosan ugyanolyan évkönyvek voltak, mint az én iskolámban is. Rosalie felém nyújtotta mindkettőt, mintha csak az én jogom lenne először megpillantani a húgom emberi önmagát.


Reszkető kézzel nyitottam ki az első könyvet. A sok-sok ismeretlen arc között aztán megláttam egy ismerős tekintetet. Ugyanolyan szomorúsággal nézett rám a képen lévő arc, mint az első találkozásunkkor. Megdöbbentem a fekete haján, a fekete szerelésén, a láncokon amiket magára akasztott és a fekete sminken, amit magára kent. Ezen a képen körülbelül tizenöt éves lehetett. A kezem reszketése nem akart alábbhagyni és úgy éreztem, hogy a kezdeti hegy méretű kő a szívemben még nagyobb lesz. Alig néhány másodpercig néztem a képet, mikor Rosalie kinyitotta a következő könyvet és az ölembe rakta.


Az előbbi megdöbbenés után egy újabb következett... Ha Rosalie nem nyitja ki nekem a megfelelő helyen az évkönyvet, meg sem ismerem őt. Teljesen más volt. A szomszédoknak igazuk volt. Megváltozott. A szeme csillogott. A fekete ruhát felváltotta egy színes felső, a haja ismét barna volt - olyan, amilyennek én is láttam. A szeme ugyanolyan kék volt, mint az enyém, csak most jöttem rá, hogy hajszínben is hasonlítottunk, minden bizonnyal az apánktól örököltük ezt is.


Egyszerűen nem értettem a változás okát, és nem értettem, hogy miért kellett ettől a lánytól elvenni az életet. Miért kellet egy olyan szomorú szemű roncsot csinálni belőle…


Észre sem vettem, hogy sírok, és eltűnt a nyugalom, amit Jasper sugárzott eddig.


- Nem könnyíted meg a dolgom... - motyogta, és az ölébe húzott. Hallottam a papírok susogását, kiestek a kezemből a könyvek. Még jobban sírtam. Közben beletemettem Jasper nyakába az arcomat, és mélyeket szippantottam az illatából. Mikor kicsit lenyugodtam, jöttem csak rá, hogy a „fal” automatikusan felemelkedett köztünk. Nem tudtam ilyen helyzetekben irányítani. Ismét akarnom kellett, hogy érezze az érzéseimet, hogy meg tudjon a képességével is nyugtatni. - Azt hiszem, elég lesz ennyi információ neked mára – jelentette ki határozottan.


- Nem! Most már szeretnék mindent megtudni róla. Jól vagyok! - szipogtam.


Ismét Emmették tekintetét kerestem.


- Ezenkívül megtudtunk még néhány dolgot. Az igazgatónő azt mondta, hogy a változás ide vagy oda, mindig is nagyon érdekelték őt a mitikus dolgok – mondta a mackó egyre halkabban.


- Micsoda? – kérdeztem rekedten.


- Szóval, hogy az utolsó felméréseken Chloe mindig azt nyilatkozta, hogy mítoszkutató szeretne lenni a jövőben - hadarta el olyan gyorsan, hogy ha nem tudtam volna, hogy ez mit is jelent, talán nem is értem meg a szavait.


- Mi... Mítoszkutató. Mint…


- ….az apád – fejezte be Edward a mondatot.


Próbáltam helyretenni a fejemben keletkezett zűrzavart, de a meglepettség és a csodálkozás mellett további értetlenség is kavargott bennem. Nem értettem Chloe gondolkodásmódját. Nem értettem, miért akart ennyire hasonlítani az apámhoz.


- Kivel beszéltetek még? – kérdezte Jasper, talán azért, hogy elterelje a témát, vagy hogy megszüntesse a néhány percig beállt csendet.


- Sandy Matthews-zal, aki Chloe virágkorában a legjobb barátnője volt. Ő volt, aki utoljára látta őt... emberként.


- A csaj azt mesélte róla, hogy mikor egyik pillanatról a másikra megváltozott, közvetlenebb és vidámabb is lett.


- Nem volt barátja? Párkapcsolata? – kérdezte Jasper.


- Húha, és még nekem van mocskos fantáziám... – vetette oda Emmett.


- Csupán egy kérdést tettem fel, nem kell rosszra gondolni – vágott vissza.


- A barátnője állítása szerint nem – válaszolt végül Rosalie.


- Értem – motyogta Jasper.


Az arcára néztem, elgondolkozó volt, homlokát összeráncolta, szemei a távolba révedtek.


- Ez miért fontos? - mondta ki helyettem a kérdést végül Esme.


- Ez az egész apa képet, amit felvázoltatok, alátámasztja.


- Ezt hogy érted? – kérdeztem.


Vonásai kisimultak és lágyan nézett rám.


- Ez nagyon bonyolult pszichológia folyamat. Nem mindennapos, mivel minden ember más, minden ember máshogy reagál az ilyen szituációra, de nem egyedüli példa – az aranybarna szempár a tekintetemet kereste. – Az, hogy a gyerekkora nagy részéből kimaradt az apja, egyfajta hiányt okozott nála.


- Olyan mint Maggie-nél? - kérdeztem.


- Nem. Maggie még kicsi, ez csak egy ösztönös ragaszkodás az anyához. Ugyanakkor a húgod, mint minden más kislány, óvodás kora környékén kezdett volna ragaszkodni az apukájához, ez segítette volna őt az ellenkező nem iránti kapcsolat kialakításában.


- De ebben a korszakban az apám velünk volt –súgtam.


- Igen, így ez a fajta kötődés nála nem alakult ki, erre vezethető vissza a kiskori lázadása is. Aztán kamaszkorában, mikor már érett lett volna párkapcsolatra, magába burkolózott, ami a fekete korszakában nyilvánult meg – egy pillanatra megtorpant, valószínűleg az érzéseimet elemezte.


- Aztán, mikor ismét megjelent az apád, ezúttal hosszabb időre, az elmaradott ragaszkodás több mint tíz évvel később kezdődött el.


- Szóval, ezek szerint a kiscsaj egy felnőtt bőrbe bújtatott gyerek? – kérdezte Emmett. Csak most vettem észre, hogy ő is feszülten követi Jasper magyarázatát.


- Azért nem ennyire drasztikus a helyzet. Lelkileg érett, csak sérült emiatt az elmaradott kapcsolat miatt. Így igyekszik bepótolni. Ilyenkor fordul elő, hogy az adott fiatal bizonyítani akar a szülőnek, hogy ő jobb gyerek, mint a másik. Mert végre megkapta, ami hiányzott neki, így most rajta a sor, hogy bizonyítson, hogy elérje, hogy szeressék őt.


Jaspert hallgatva az értetlenségem megszűnt, így már teljesen meg tudtam érteni,legalábbis próbáltam megérteni a húgom gondolkodásmódját. Mégis még inkább összeszorult a szívem a gondolatra, hogy elvették tőle a világot, ami éppen kezdett kivirágozni előtte.


- Megmutattátok a karperecet? – tette fel a következő kérdést Bella.


- Milyen karperecet? – néztem rá értetlenül.


- A szülinapod után – kezdett magyarázni ezúttal Jasper -, mikor... mindhárman elmentünk vadászni a hegyekbe, megéreztük a szagukat. Vagyis a húgod szagát.


- Mi történt vele?


- Semmi, legalábbis nem találkoztunk vele, de hagyott egy nyomot, jelet, vagy nevezzük ahogyan akarjuk. - Emmett felénk dobott egy aprócska ezüst valamit, amit Jasper végül az ölembe pottyantott. Egy kis ezüst karperec volt az, egy apró véséssel a közepén. Közelebbről meg kellett néznem, hogy egyáltalán rá tudjak jönni, hogy ez egy madár.


- A szomszédok nem nagyon tudtak róla semmit – válaszolt Bella előző kérdésére Rose. - Értelemszerűen az iskolaigazgató sem. Sandy, a barátnője mondott róla néhány dolgot. Amióta ismerte Chloét, mindig a karján volt a karperec, de csak annyit tudott, hogy az apjától kapta még nagyon régen. Azt viszont ő sem tudta megmondani, hogy mi a jelecske rajta.


- Ebben kérnénk a segítségedet – folytatta Rosalie. - Azért is mentünk el, hogy hátha valaki ad valami útmutatást, mert így tanácstalanok vagyunk. Nem tudni, hogy mégis mit akar ez jelenteni. Egy segélykérést vagy csapdát?


Hosszasan néztem az aprócska jelet.


- Valami fontos oka volt, ha megvált tőle, hiszen ti mondtátok, hogy emberként is ragaszkodott hozzá – jegyezte meg Edward.


- Talán bajban van. De ha csapda is, csak kényszeríthették – tette hozzá Esme együttérzően.


Olyan érzésem volt, mintha láttam volna valahol, még réges-régen ezt a kis madarat. De nem jutott eszembe, hogy mikor és hol.


- Nem kaptál véletlenül te is ilyet az apukádtól? – kérdezte Carlisle.


- Nem, sosem szerettem az ékszereket. Legalábbis nem tudok róla. Kate sem hordott soha ilyet.


- Akkor a madár nem ismerős valahonnan? Hogy mit jelenthet? – kérdezgetett Bella.


- Nem tudom. Ismerős a madár, de nem tudom honnan. Láttam már, homályos emlékeim vannak róla.


- Azt se, hogy milyen madár?


- Nem… próbálom, de nem megy…


- Semmi baj, majd eszedbe jut – nyugtatott meg Edward.


Néztem az aprócska karperecet, és arra gondoltam, hogy utoljára a húgom viselte, talán még emberként vagy lehet, hogy vámpírként is. Eszembe jutottak az elmúlt percekben elhangzott szavak, a képek, a sok-sok információ, amit megtudtam a még számomra is ismeretlen testvéremről és ...


Végül betelt a pohár és nem bírtam tovább, úgy éreztem, hogy ha nem kapok friss levegőt, akkor megőrülök. Kitéptem magamat Jasper karjai közül, és a kis karperecet szorongatva kirohantam a verandára. Az egyik hideg oszlopnak támasztottam a fejemet, és lehunytam a szememet, miközben megállíthatatlanul ömlöttek a könnyeim. Végül lerogytam a földre és csak zokogtam.


Nem ijedtem meg a hűvös kéz érintésétől a karomon. Hagytam, hogy Jasper maga felé fordítson, felemelte a fejemet és a szemembe nézett. Arca elkínzott volt. Majd magához ölelt. Éreztem, hogy közben a hátamra terít egy kabátot vagy pokrócot.


A pulcsijába fúrtam az arcom és tovább sírtam.


- Nem vettél kabátot - suttogta néhány perc után.


- Tudtam, hogy úgyis utánam hozod – súgtam vissza halkan.


Hagyta, hogy kisírjam magamat, csak az ölelése vált egyre szorosabbá a percek múlásával.


- Ne haragudj…- hüppögtem -... hogy... hogy ilyen gyenge vagyok, hogy állandóan elbőgöm magamat. Szánalmas va...


- Csssss… Audrey… ne mondj ilyen butaságot - simította ki a hajamat az arcomból. - Ez tudod, hogy nem igaz. Nagyon erős vagy, csak néha ki kell engedned a gőzt – mondta halkan, de magabiztosan.


- Egy idegroncs vagyok - közöltem.


- Nem vagy az - tiltakozott. – És nem is hagyom soha, hogy az legyél - tette hozzá elszántan.


- Nem emlékszem, pedig tudom, hogy láttam már valahol - osztottam meg vele az aggodalmamat.


- Majd eszedbe fog jutni.



- És ha nem? Mi van, hogyha sosem jut eszembe, vagy csak akkor, ha már túl késő lesz? – emeltem fel a fejemet.


- Ne görcsölj emiatt, így csak még nehezebben fogsz rá emlékezni. Akkor fog eszedbe jutni, mikor nem is számítasz rá. Higgy nekem! – nézett a szemembe, tekintete őszinteséget sugárzott.


Nem szóltam semmit, csak ismét hozzábújtam. Beszívtam az illatát és hagytam, hogy ringasson. Nem akartam gondolni semmire, sem az apámra, sem a húgomra, vagy a kezemben szorongatott apró karperecre, amiről még mindig nem tudtam, mit jelenthet. Nem akartam, de a csukott szemhéjamon át még mindig láttam őt, a szomorú fekete bárányt és a boldog, kivirult kamaszlányt. Bár alig ismertem, de a könnyeimmel az ő életét is megsirattam…

2010. augusztus 11., szerda

Nyertes:)

Sziasztok!

Köszönöm a véleményeket! Mint írtam a chatben, megkönyörülök rajtatok, de ennek ellenére nagyon sajnálom, hogy csökkent a lelkesedés.:( Bár tudom, hogy nyár van meg minden, mindenki lustább, meg fáradtabb, meg a strandon napozik inkább, mint hogy nekem kommentet írjon, de nagyon jó lenne, ha néha egy- egy unalmas pillanatot rám fordítanátok!:):):)

a mostani nyertes a hosszúsági versenyben :

Letti.

Kérlek írj nekem mailt( madame.truska@gmail.com), és tied a kérdés, a válasz meg minden.:) Ha elég gyors vagy, elolvashatod elsők között a fejezetet.:)

Még egyszer mondom, ne szokjatok hozzá, legközelebb megvárom míg összegyűlik a kommentek száma.:D:D:D Köszönöm a lelkesedést ennek ellenére!

Friss holnap délután lesz 5 órakor! ( azért ilyenkor mert még dolgom van előtte.:))
Szóval addig kitartást! Köszönöm a véleményeket!

puszi,
Truska

2010. augusztus 2., hétfő

A végzet könnyei – 8. fejezet

Sziasztok! Íme itt a fejezet!

Nagyon köszönöm A. Katának a segítséget, a kutatómunkát, és minden mást is.:) Illetve Zsizsának is mindent!!!! Remélem jól telik mindenkinek a nyár! Sőt, azt is remélem, hogy ebben a hónapban több időtök lesz írni nekem hsz-t mint az előző fejezetnél.:) Szóval 20 ( még mindig:D) komment összegyűlése után- néhány napon belül lesz fejezet. Kiírom a nyertest.:). Továbbá még nem egészet állt össze a fejemben, hogy miként fogom meghálálni nektek, hogy olvastok, de előbb - utóbb sor kerül rá! :)

Na, jó olvasást mindenkinek!!!

Puszi,

Truska



Támaszok (váltott szemszög)


Audrey


Maggie sírása szakított ki az álmomból. Néhány ébren töltött másodperc után kiugrottam - lehetőségeimhez képest - gyorsan az ágyamból, és feltéptem az ajtómat. Maggie szobájának ajtaja félig nyitva állt. Bentről - mire odaértem - már nem hallatszott a sírás. Idegesen léptem a kiságyához, ahol Maggie csöndesen aludt a kedvenc maciját szorongatva, amit még Bellától kapott.

Ha nem láttam volna a hatalmas nagy könnycseppet végiggördülni a pofikáján, úgy hittem volna, hogy csak álmodtam a gyereksírást.

Összeszorult a szívem, hogy nem tudtam, mi miatt kezdett el sírni a drágám.


Valaki hirtelen mellém lépett, én pedig a kezem a szám elé kapva fojtottam el ijedt sikkantásomat, nehogy felébresszem a kicsit.


- Nem akartalak megijeszteni - suttogta Seth, és egy teli cumisüveget tett Maggie keze ügyébe. Tehát ő hagyta nyitva az ajtót - állapítottam meg magamban. Aggodalommal az arcán nézte Maggie-t, majd nagyot sóhajtva intett, hogy menjünk ki a folyosóra.


- Nyugi, minden rendben - mondta suttogva, miközben behajtotta az ajtót. – Néha éjszakánként felsír, aztán a teától, vagy egy kis ringatástól visszaalszik. Mostanában elég nyugtalan éjjelente - mondta sóhajtva, miközben a falnak támaszkodott.


Minden alkalommal elcsodálkoztam Seth ragaszkodásán. Emmett atyai féltése is hihetetlennek számított a család körében, de Seth-é sajátságos volt. Láttam a mozdulatain, hogy apja helyett apja akar lenni. Éppúgy, ahogy én anyja helyett anyja. Ebben hasonlítottunk. Mindketten el akartuk mulasztani Maggie fájdalmát, akár múltról, akár a jövőről legyen is szó.


- Köszönöm - súgtam, félretéve minden aggodalmamat, ami Maggie árvaságára vonatkozott.


- Mit? - nézett rám kérdőn.


- Hogy vagy neki – mondtam egyszerűen. - Kevés másfél éves mondhatja el magáról, hogy ennyire vigyáz rá már ilyen kicsin is, a jövendőbelije – szögeztem le.


- Ez csak természetes - vigyorodott el, közben egy hatalmasat ásított.


- Fáradtnak tűnsz – jegyeztem meg. – Nem kellene olyan keményen járőröznötök.


Tudtam, hogy mikor nem Maggie-vel van, akkor épp valahol kint futkosnak a többi farkassal az erdőben. A mi érdekünkben. Tisztában voltam vele, hogy ezt nem csinálhatják a végtelenségig.


- Bármikor megjelenhetnek – jelentette ki, mintha a gondolataimban olvasna.


- Nem érek én ennyi áldozatot – mondtam egyszerűen. Valóban így is éreztem.


- Ehhez azt hiszem, a hercegednek is lenne egy-két szava - nézett rám sejtelmesen. Ilyenkor véltem felfedezni a vonásaiban a farkasos kifejezést. Egyszerre láttam a kemény elszántságot és a pajkos vidámságot is.


- A hercegem éppen vadászik. Úgyhogy nem lesz ehhez egy szava sem - szögeztem le és ismét összeszorult egy pillanatra a szívem.


Jasper minden második éjjel elment vadászni valahova a közelbe. Valahogy ettől nagyobb biztonságban hitt engem, és sokkal jobban bízott ezáltal magában. Ahogy ő fogalmazott, csak megerősíti a szörnye ketrecét. Én meg reménykedtem, hogy valóban jobb így neki. Ez volt a harmadik ilyen alkalom azóta, mióta nem ellenkezett a kapcsolatunk ellen. Mikor elment, nyugtalanabbul aludtam, többször felkeltem.


- Fáradtnak tűnsz - vetette oda vigyorogva Seth, megismételve az előbbi szavaimat.


- A hangsúly a „tűnni” szón van – szögeztem le. Felemeltem a fejemet és kinéztem a folyosó ablakain. Lassan hajnalodott. Más színe volt a felhőknek. Egy pillanat alatt jobb kedvem lett, mert közeledett a reggel, és reggelre mindig visszaért, így egyre csökkent a nélküle töltött pillanatok száma.


- Örülök, hogy boldog vagy – mondta és a szemében őszinteség csillogott.


Nem szóltam semmit, csak a pizsamám mintáit kezdtem el fürkészni zavaromban.


- Mondjuk marha sokáig húztátok – jegyezte meg vidáman. Mire meglepve néztem rá. - Kisanyám, ha a tekintettel ölni lehetne…


- Ezt meg hogy érted?- kérdeztem még mindig értetlenül.


- Úgy, hogy annyira féltékeny volt néha, hogy csoda, hogy megúsztam élve - vigyorgott, látva meghökkenésemet. Elgondolkozva kutakodtam az emlékeim közt. Valóban ellenségesebb volt Seth-tel egy jó ideje… Valahol a szívem mélyén mindig is vágytam rá, és talán sejtettem is, hogy a féltékenység jele legyen ez a viselkedés. Az elmúlt időszakban mégis annyi dolog történt, hogy nem kötöttem össze utólag a szálakat.


Nem volt időm válaszolni, mert Maggie ismét felsírt.


- Anya! Anya! Anya! – kiáltozta. – Anyaaaaaaa!


Egyszerre értünk Seth-tel az ajtóhoz, előreengedett. Kivettem Maggie-t a kiságyából és magamhoz öleltem.


- Jól van kincsem, itt vagyunk!- suttogtam, de még keservesebben sírt.


- Nem! Nem! - kiáltozta és Seth felé nyúlt. Kétségbeesve adtam oda neki. Maggie pedig eltolt magától. - Menny inne!!!! - tekintete olyan volt számomra, mint egy késszúrás.


Seth – immár másodszorra - intett, hogy menjek ki. Elkeseredve léptem ki az ajtón. Láttam, hogy Maggie Seth vállára hajtja a fejét. Összeszorult szívvel álltam az ajtó előtt. A szemembe könnyek gyűltek, lecsúsztam a földre, átkarolva a felhúzott térdem és beletemettem az arcomat.


Megdöbbentett az elutasítása. Percekig csak ültem, és hallgattam könnyek között, ahogy Seth próbálja lenyugtatni.

Vártam, hogy mikor szalad ide a család többi tagja, akár Esme vagy Carlisle, de a ház csöndes maradt, csak Mag nyöszörgése és az én szipogásom adott egy kevés hangot.

Hallottam, ahogy hosszú percek múlva kinyílik az ajtó. Nem néztem fel Seth-re. Éreztem, hogy leül mellém és átkarolja a vállamat, a bőre égette az enyémet.


- Ne haragudj rá, ő még olyan kicsi. Csak ösztönösen cselekszik – mondta.


- Dehogy haragszom - nyögtem fel. - Rá semmiképp. Csak magamra. Ő annyira ártatlan, én meg belekevertem ebbe az őrületbe – sóhajtottam újabb könnyek között.


- Audrey, ne mondj butaságokat, meg vagy ijedve. Maggie szeret téged. Ragaszkodik hozzád. - Szabad kezével biztatóan megütögette a térdemet.


- Nem ez volt az első ilyen, jól gondolom? - kérdeztem.


- Igen - mondta nagyon halkan. - Néhány napja fölébred és az anyját hívja – súgta. - Carlisle azt mondja, hogy ez normális. Olyan korszakban van, amikor az anyjára vágyik, és valahol tudja, hogy ebben a házban senki sem az anyukája. Ösztönös. De ez nem jelenti azt, hogy nem szeret téged – tette hozzá.


- Tudom… csak… - újabb könnycseppek csordultak le az arcomon, mikor felidéztem, ahogy rám nézett az imént. Hiány, félelem…


- Jól van. Nyugodj meg, kislány. Reggelre minden rendben lesz – mondta, bár a hangja aggodalommal telt meg. Átölelt, én meg a vállára hajtottam a fejem.


- És mi lesz, ha nem?- kérdeztem halkan.


- Olyan szót nem ismerek, hogy nem – mondta halkan. Éreztem, hogy megfeszülnek a kezei a vállamon. – Különben is, nálad jobb nagynénit nem találhatott volna egyikünk se.


- Nem akarom bitorolni az anyukája helyét - mondtam őszintén.


- Ezt mindenki tudja, de…


Nem fejezhette be a mondatot, mert a földszintről ajtócsapódás hallatszott.


Jasper


Amilyen gyorsan tudtam, siettem a vadászattal. A szarvas, amit elkaptam, hamar csillapította kezdetleges szomjúságomat. A biztonság kedvéért az elmúlt napokban többször vadásztam a megszokottnál. Előfordult, hogy esetenként az illata még fejbevágott, ha túl hirtelen mozdult, vagy irányt váltott a szél. Jobbnak láttam megtenni minden tőlem telhetőt, hogy megvédjem.

Csak belegondolni is mardosó érzés volt, hogy miattam bármi baja eshet.


Szinte repültem a fák között, a levegőt hasítva igyekeztem hazafelé. Alig vártam, hogy újra lássam. Bár tudtam, hogy még biztosan alszik, de hallani akartam a szívverését, azt, ahogyan levegőt vesz.


A ház közelébe érve megéreztem Bella és Edward illatát, és néhány pillanat múlva hallottam, hogy felém közelednek.


Vadászni indultak. Minden bizonnyal csak engem vártak, hogy váltsuk egymást. Rosalie és Emmett már napok óta elmentek Fremontba. Nem jelentkeztek, de bíztunk benne, hogy hamarosan sok információval fognak hazatérni.


Belláék keresztezték az útvonalamat, biccentettek felém, és már indultak is tovább. Láttam a fák között a hatalmas farkasok alakját. Ilyenkor, mikor kevesebb vámpír volt a házban, többen öltöttek farkas alakot és vigyáztak a bent lévő emberekre. Hálás voltam nekik ezért.


- Ne legyél túl dühös Seth-re! - hallottam meg Edward messze elhaló, de még jó kivehető hangját a fák közül.


Nem értettem, mire céloz. Mit tehetett az a kis korcs, ami miatt dühös lehetnék rá? Az elmúlt hetekben nagyon jól viselkedett. Audrey-t is próbálta lebeszélni az ivásról, igyekezett megvédeni a maga módján.


Már a folyón túl voltam, mikor meghallottam csöndes beszélgetésüket. Audrey ébren volt és éppen… sírt. Nem törődve a nappaliban alvó Nessiékkel, becsaptam magam mögött az ajtót, és egy szempillantás alatt felsiettem az emeletre.


Abban a néhány tizedmásodpercben rengeteg kép vetült a szemem elé. Okok, ami miatt könnyek lephetik el kék szemeit. Nem tudtam hogy miért sír, nem éreztem az érzéseit. Abban a pillanatban megőrjített, hogy nem tudok áttörni a képességemmel a köztünk húzódó falon.


A folyosóra érve megtorpantam. Maggie szobája előtt ült a földön Seth-tel és… őt ölelgette. Ökölbeszorítottam a kezemet és összeszorítottam a fogaimat, hogy ne tegyek semmi meggondolatlanságot, például ne tépjem le a karját, vagy valami ehhez hasonlót.


- Te kutya! Mit tettél vele? – kiáltottam és mellettük termettem. Azonnal levette róla a kezeit és felugrott mellőle. Audrey meglepve nézett rám, és könnyein keresztül mintha valami csillogást is láttam volna a szemében. A dühöm miatt nem tudtam eldönteni, hogy az én jelenlétem vagy Seth ölelő karjai okozzák azt a halvány fényt a szemében. – Jól vagy? - kérdeztem halkabban.


- Jazz…- suttogta, miközben próbálta elrejteni előlem a könnyeit.


- Mi történt? Fáj valamid? Mit csináltál vele? – kérdeztem azonnal a kis korcsot.


- Én semmit, csak próbáltam megvigasztalni - mondta fölényesen.


- Azt hiszem, ez nem a te dolgod – szűrtem ki a fogaim között és felsegítettem Audrey-t.


- Bocsánat, hogy helyettesíteni próbáltam az uraságot, amíg vissza nem ér a vadászatból – vágott vissza.


- Fiúk, hagyjátok abba - hallottam Audrey halk hangját.


- Te csak ne helyettesíts senkit! - válaszoltam.


- Mért, akkor mi lesz, vámpírkám? - lépett közelebb.


- Hagyjátok abba! – Audrey hangja egércincogásnak hatott.


- Audrey, menj be a szobádba! - szóltam kicsit hangosabban a kelleténél.


- Nem! - mondta dacosan.


- Audrey… - mély levegőt vettem. - Kérlek, menj be a szobádba, azonnal megyek utánad! - mondtam sokkal halkabban, mint az imént.


Egy hosszú pillanatig farkasszemet nézett velem, majd óvatosan Seth-re nézett.


- Audrey, hallgass rá, nyugodj meg, nem csinálunk semmi olyat, amivel felébreszthetnénk Maggie-t - jegyezte meg vigyorogva. Én pedig egyre dühösebb lettem, hogy, hogy lehet ennyire felelőtlen, és ennyire… Nem találtam szavakat a viselkedésére. Elöntötte a számat a méreg.


Végül anélkül, hogy rám nézett volna, elindult a szobája felé. Megvártam, míg becsukta maga után az ajtót, és csak akkor szólaltam meg. – Soha többet ne érj hozzá! - mondtam olyan halkan, hogy csak Seth hallhatta, de tudtam, hogy kihallotta a fenyegetést is a hangomból.


- Mért, akkor mi lesz? – nézett velem farkasszemet.


Még mindig a levegőben volt Audrey illata. Ez kicsit lenyugtatott, korábbi terveimmel ellentétben mégsem akartam kárt tenni Seth-ben. Végül nem szóltam semmit, csak hosszú másodpercekig álltam a tekintetét.


- Jobban kellene vigyáznod az érzésire! – szólt utánam, mikor ott akartam őt hagyni. Megtorpantam, de továbbra sem szóltam semmit. Tudtam, hogy nem érnék el semmit, ha hagynám, hogy a düh és a bennem kavargó megmagyarázhatatlan érzések ilyen könnyen maguk alá gyűrjenek. – El sem hinnéd, mennyire a borotva élén táncol lelkileg. Nehogy a legváratlanabb pillanatban omoljon össze. Annyira, hogy még te se tudj segíteni rajta – mondta az utolsó szavakat nagyon halkan.


Hallottam, hogy bement Maggie szobájába. Csak álltam ott hosszú másodpercekig, miközben az agyam újra és újra visszajátszotta az előbbi szavait, emésztve azokat.


Lassan lépkedtem Audrey szobája felé. Halkan nyitottam be az ajtón, ennek ellenére az egyik csavar mindig nyikorgó hangot adott ki. Ott ült az ágya végében, nekem hátat fordítva. Becsuktam az ajtót, és mellé sétáltam. Válla előreesett, arcát eltakarta hatalmas barna hajzuhataga. A viszontlátás örömét eltompította az előbbi kitörésem, és ahogy a zárt légtérben beszívtam az illatát, ismét öröm töltötte el a szívem, hogy itt van velem. Leültem mellé. Nem nézett rám, csak bámult maga elé.


- Audrey – súgtam. Semmi válasz. - Audrey… Audrey…- szólongattam ismét, de nem nézett rám, csak szorosan maga köré fűzte a karját. - Audrey, kérlek, nézz rám!- suttogtam elhalóan. Letérdeltem elé és próbáltam a tekintetét keresni.


- Életem! – az álla alá csúsztattam az ujjamat, így kényszerítve, hogy belenézzen a szemembe. Könnycseppek peregtek le az arcán, szúró érzés hatolt a mellkasomba nedves arcát látva. – Kérlek, ne sírj! – suttogtam.


- Ugye nem bántottad őt?- kérdezte annyira halkan, hogy ember biztosan nem halotta volna meg.


- Nem – mondtam, bár ismét éreztem azt a különös érzést, mint az előbb. – Miért sírtál az előbb? - kérdeztem. - Megbántottalak valamivel?


Elmesélte, mi történt az elmúlt fél órában, amíg nem voltam itthon. Nem szívesen adtam igazat Seth-nek, de Audrey kétségbeesését látva, tényleg a penge élén táncolt. Nem tudtam, mit tehetnék, hogy megelőzzem, hogy összeomoljon. Féltettem őt… nagyon.


- A ragaszkodás miatt van – próbáltam megnyugtatni. – Az anya és gyermeke közti ragaszkodás teljesen egyedi az ilyen apróságoknál – magyaráztam. - Audrey – nevét hallva ezúttal azonnal felnézett rám. Biztatóan megfogtam a kezét. – Maggie érzéseit akadály nélkül érzem – céloztam a rokonságukra. – Nem érzek mást, csak gyermeki szeretetet. Imád téged, mindennél jobban. Szereti Seth-et is, szereti Esmét és Rosaliet, sőt még Emmetért is legalább annyira odavan, mint a lökött bátyám érte. Érzem. Mégis mindannyiunk közül te vagy a legnagyobb támasza. Bár még kicsi és nem tudja ezt szavakba foglalni, de az érzései ezt sugározzák. Mindent megteszel érte. Megmentetted őt, sőt más őrültségekre is képes lennél érte, tudom. Kérlek, ne aggódj amiatt, hogy talán nem szeret. Legalább nekem hidd el. Elég megbízható forrás vagyok ezen a téren – mondtam, miközben letöröltem egy újabb kibuggyanó könnycseppet az arcáról.


Sokáig nem szólt semmit, csak nekitámasztotta a homlokát az enyémnek és lehunyta a szemeit. Hosszú percekig maradtunk így, ő az ágyon ülve én pedig előtte térdepelve, és a kezét fogva. Végig az arcát figyeltem, ahogy lassan kisimultak a vonásai és lenyugodott a szívverése.


Egyszer csak elmosolyodott. Egy apró kis mosoly volt, ha nem figyeltem volna az arcát ilyen intenzíven, talán észre se veszem, de észrevettem.


- Mi az? - kérdeztem azonnal. Kinyitotta a szemeit, és ezúttal valami huncut fény csillant abban a kék szempárban. Továbbra sem éreztem az érzéseit, így csak az arcából próbáltam következtetni arra, hogy mire készül.


Mégis sikerült meglepnie…


Hirtelen előrelendült és rám ugrott. Meghökkenésemet és ijedségemet leküzdve csak annyira voltam képes, hogy úgy döntsön hanyatt a földön, hogy neki semmi baja ne essen. Egy embernek elméletben nincs akkora ereje, hogy ellökjön egy vámpírt, de féltem, hogy kárt teszek benne, így inkább próbáltam őt megvédeni. Mégis ezúttal gyakorlatban ő nem csak minden elméletet döntött fel.


Hangosan kacagva helyezkedett el rajtam. Diadalittas szemekkel nézte meghökkenésemet.


- Ilyet soha többet ne csinálj! - sziszegtem még mindig idegesen.


- Jaj, nyugi, minden rendben - mosolygott rám.


- Audrey… - le kellett hunynom a szememet, mert a mosolya miatt nem tudtam gondolkozni. -… bajod is eshetett volna.


- De nem történt semmi baj! – vágott azonnal a szavamba. – A te közeledben sosem leszek veszélyben. Tudom – mondta, és bár nem éreztem az érzésit, tudtam, hogy komolyan gondolja, és teljes szívével bízik bennem.


Hangosat szusszantottam, végül csendesen az arcát fürkésztem. El akartam neki mondani, hogy mennyire félek, hogy miattam esik bántódása, és bármit megadnék azért, hogy boldog legyen. Sokat jelentett nekem a bizalma, talán így tudtuk egymást kiegészíteni. Én biztonságot adtam neki mások elől, bár magamban sosem voltam elég biztos, ugyanakkor a bizalma is éltette a kapcsolatunkat. Most kezdtem lassan megérteni Belláék kapcsolatát, mikor Bella ember még volt, Edward pedig vámpír.


Ahogyan a szemét néztem, ismét megcsillant benne valami.


- Mire gondolsz? - szóltam végül megadóan.


- Annyira édes vagy, mikor féltékenykedsz.


- Tessék? - néztem rá meglepődve.


- Féltékeny vagy, ahogy Seth-et kiosztod, mikor a közelemben van – állapította meg vidáman.


- Mégiscsak megütöttelek. Beverhetted a fejedet - válaszoltam, és óvatosan megtapogattam a homlokát. Őrültségeket beszélt, annyi szent. Legszívesebben azonnal Carlisle dolgozószobájába hurcoltam volna.


- Nem, soha nem voltam jobban. Csupán Seth megjegyzett néhány dolgot.


- Seth. Seth. Seth. Már megint Seth…


- Féltékeny vagy rá – mondta ismét mosolyogva.


- Nem - válaszoltam.


- De - kötötte az ebet a karóhoz.


- Nem.


- De.


- Féltelek, érted? Nem féltékeny vagyok, hanem féltelek – tiltakoztam.


Úgy döntöttem, most rajtam a sor, hogy hirtelen mozdulatokat és döntéseket hozzak.


- Miss Hopes – szólítottam meg, mire huncutul nézett rám. – A viselkedésében egy furcsa betegség tüneteit vélem felfedezni. . .


- Nos, uram, úgy vélem, semmi probléma a viselkedésemmel - válaszolt vidáman.


Villámgyorsan hanyatt fordítottam és ezúttal én kerültem fölé. Elállt a lélegzete a váratlan mozdulatomra. – Amint látom, mégiscsak komoly kezelésre szorulok – mondta néhány másodperccel később.


- Ahogy mondja a kisasszony – engedtem el egy mosolyt. - Szóval, még egérutat kaphat, ha visszavonja az előbbi képtelen megállapítását.


- Soha! - mondta komolyan, de szemeiben huncutság bujkált.


Elkezdtem csikizni az oldalát. Kacagva próbálta ellökni a kezemet. Megálltam a mozdulat közben.


- Vond vissza!


- Nem - emelte fel a fejét úgy hogy kis híján összeért az orrunk.


Ismét csikizni kezdtem. – Vond vissza!


- Nem! Nem! - kiabálta kacagva.


Abbahagytam a csikizést és megtámasztottam a kezemet a feje fölött.


- Vond vissza – kértem ismét.


- Szeretlek - suttogta gyengéden, kitérve ezzel a válaszadás elől.


- Én is szeretlek - suttogtam vissza és megcsókoltam. Éreztem, hogy ismét kihagy a szívverése egy pillanatra, és olyan erővel karolja át a nyakamat, hogy egy ember belehalt volna a szorításába.


Mikor hátrahajoltam, csillogó szemmel nézett rám. Majd ismét elmosolyodott.


- Akkor is imádom, mikor félté…- kezdte ismét, de egy újabb csókkal belefojtottam a szót, amit még mindig képtelenségnek találtam.


Audrey


- Akkor most megvizsgájjak! - kiáltotta Maggie.


Aprócska jele sem mutatkozott az anyja hiányának. Vidáman játszott a játék orvosi felszerelésével, amit néhány órája Esmétől kapott. Seth-et felváltva, most mi vigyáztunk rá. Eltoltuk, vagyis Jasper egy könnyed mozdulattal arrébb tette a nappali közepén álló asztalt, és a „hatajmas” területen játszottunk. Jazz alig egy méterre ült tőlem és engem figyelt.


- Igenis, Doktor néni! – mondtam nagyot sóhajtva. – Naaaaggyon betegnek érzem magamat!


- Jövök! Feküdj le!!!!!. Megvizsgájjak!!!!!


- Jaj, köszönöm, Doktor néni - mondtam ugyanolyan hangsúllyal, és hanyatt feküdtem a padlón.


Maggie elővette a játéklázmérőt és a hónom alá dugta. Mikor napokig ágyban feküdtem, Maggie sokszor segített Carlisle-nak megvizsgálni engem. Látszott rajta, hogy boldog, hogy ezt most teljesen egyedül, a gyakorlatban is megmutathatja. Olyan ügyes kislány volt…


- Nadon lázas vagy! - kiáltotta. – Adok neked szujit!!!!!


- Jaj! Szurit is kapok?!


- Nem fog fáááájni! Ne sírj! – kiáltotta komolyan.


- Ha te mondod, biztos nem fog fájni.


- Készen vagyunk! Meggyógyultál! – kiáltotta büszkén és Jasper felé fordult – Te is nadon beteg vagy!- nézett rá komolyan, megtalálva az újabb áldozatát.


Jasper mosolyogva elhelyezkedett a padlón és hagyta, hogy neki is adjon szurit. Megmutatta Maggie-nek, hogyan kell használni a játék vérnyomásmérőt, ami olyan pici volt, hogy maximum csak egy játékbabára tudta volna valósághűen felrakni. Jasper a kézfejére tapasztotta fel, és megmutatta, hogy mit kell rajta nyomogatni.


Maggie boldogan mérte meg többször is a nem létező vérnyomását. Egy pillanatra összenéztünk és mosolyogtunk a helyzet ironikusságán.


- Három nyóóóc a vérnyomásod - mondta összeráncolt homlokkal. A számokat nagyjából ismerte, de nehezen rakta még őket egymás mellé. Csak annyit tudott - több mint valószínű, Carlisle-tól - , hogy ilyenkor egy számot kell mondani. – Nagyon szép a vérnyomásod! – kiáltotta. - Ügyes vagy!


- Köszönöm - mosolygott rá szélesen Jasper. Maggie ismét felém fordult.


- Anya! Megmérem a Maci véjnyomását is! Ideadod? – meglepve néztem rá, ahogy az arcát elnéztem, fel sem tűnt neki, hogy „anyának”szólított.


Jasper úgy nézett rám, mint aki arra számít, hogy összeomlok és nem lehet felkaparni a földről, láttam, hogy ugrásra kész, ha baj történne a lelkivilágomban. De nem történt semmi ilyesmi. Visszanyeltem a könnyeimet, és rámosolyogtam Magre.


- Hogy kell mondani? – kérdeztem remegő hangon.


- Anya! Kéjem szééépen. – Odaadtam neki a macit és megmértük az ő vérnyomását is.

Majd néhány perc múlva ismét megszólalt. – Ódjíiiii, már megin’ beteg vagy! Gyeje meggyógyítajak! – kiáltotta.



A nevemtől egyszerre szorult össze a szívem és könnyebbültem is meg. Mosolyogva feküdtem vissza a földre az újabb kivizsgáláshoz.


Jasper vizsgálón nézett rám, féltő tekintete megnyugtatott. Úgy, ahogy Maggie-nek én voltam az egyik fő támasza, ugyanezt jelentette nekem ő.


- Maggie!!!!!!!! - kiáltotta egy ismerős hang az ajtóból. Nem láttam a bejárati ajtóig, de volt egy olyan sejtésem, hogy Emmett lelkesedésétől kiszakadt, mert Maggie nevén kívül Rose morgolódását hallottam.


- Édesem, túl ókori lenne a feleségedet előreengedni? Nem igaz, hogy nem lehet normálisan kinyitni az ajtót! – duzzogott a nyomában.


Maggie egy pillanat alatt eltűnt mellőlem és Emmett hatalmas karjai között kötött ki.


- Mutasd magad! – emelte fel a kacagó Maggie-t a feje fölé, nem törődve szerelme zsörtölődésével. – Két kéz, két láb, egy fejecske, fülecskék megvannak. Azt hiszem, egyben vagy! – állapította meg széles vigyorral. Majd rám nézett. Én az események gyorsasága miatt még mindig meglepve feküdtem a földön. - Meg ahogy látom, te is.


- Már miért ne lenne egyben? – kérdezte Rosalie, hátrafordulva megláttam egy tucatnyi dobozzal a kezében. Szélesen mosolygott ő is Maggie-re. Majd megállapodott rajtam a tekintete. - Alig bírtam őt kiráncigálni a játék és a gyerekruha üzletből – mondta nevetve.


Csak akkor döbbentem rá, hogy fogalmam sem volt, hogy hol tartózkodtak az elmúlt napokban.


- Bella és Edward vadászni mentek – mondta nekik Jasper.


- Akkor megvárjuk őket - szögezte le Emmett. - Úgyis föl kell próbálnod az összes ruhácskát, amit választottam! - mondta Maggie-nek.


- Mivel? - kérdeztem értetlenkedve.


- Nem mondtad el neki? - kérdezte Rose Jaspertől.


- Nem akartam őt felzaklatni ilyenekkel, amíg vissza nem értek – magyarázta, miközben félve nézett rám.


- Mit nem akartatok elmondani? Megtudhatnám? - néztem mindhármukra kérdőn, miközben feltápászkodtam a földről.


- Ma mindenképpen - nézett rám Emmett. – Egyedül te tudsz nekünk segíteni.


Tettre készen néztem rá, miközben éreztem Jasper óvó és aggodalmas tekintetét az arcomon.