Magyarázat

Drága, kedves olvasóim!:)

Tudom, hogy a 22. fejezetre számítottatok, de azt kell, hogy mondjam arra várnotok kell még egy kicsit(nem tudom mennyit, nem tudok pontos időpontot mondani). Látom, hogy türelmetlenek vagytok, és úgy éreztem, hogy muszáj néhány dolgot megmagyaráznom, tisztáznunk.:)

Szóval, mint már mondtam 12-es vagyok.:) aki leérettségizett már, talán emlékszik, milyen volt az előtte lepörgő év, aki még nem, az higyje el nekem, hogy húzós.:D Már a legelején is mondtam nektek, hogy most a legelső dolog az életemben a tanulás, és csak utána az írás, a ficem. Nagyon-nagyon imádok írni, de sajnos Az utolsó reménysugárral nem tudok felvételizni egyetemre.:( (pedig jó lenne:))Szóval mikor nem kaptok fejezetet, nem azért van mert olyan jó titeket izgalomban tartani, hanem mert nem érek rá. Minden nap próbálok legalább egy kicsit haladni a fejezettel, de nem mindig sikerül. Tényleg igyekszem, de a ti megértésetekre is szükségem van. Nagyon hízelgő, hogy ennyire türelmetlenek vagytok, de ez a helyzet, és nem is nagyon fogok tudni ezen változtatni.

Valamint azt is láttam néhány kommentben, hogy azt írtátok ne hagyjam abba az írást. Leszögezem: NEM fogom abbahagyni:):D eszembe sem jutott:) Imádom csinálni, így megnyugtatlak titeket, még jó sokáig kaptok tőlem részeket- még ha nagy szünetekkel is.:)
Sőt további terveim vannak eutánra, de ez még hétpecsétes titok.:P

Továbbá, nem akarok hálátlannak tűnni, mert köszönök, minden egyes visszajelzést, meg hozzászólást, de arra szeretnélek titeket kérni, hogy írjatok nekem véleményt.Tudom, hogy úgy hiszitek a vélemények száma nekem bőven elég de akárhányan írtok sosem vagyok teljesen megelégedve az írásommal, és még ha rosszat gondoltok is róla, örülnék neki, ha írnátok pár sort, és tényleg jobban haladok a fejezettel, ha kapok néha egy- egy inspiráló bő véleményt:.:) Akik eddig írtak, azoknak millió köszönet.:)

Amint tudok valami pontosat, szólok.:)

Jah, és majdnem elfelejtettem. Nem találtam keringőre párt, így palotásozni fogok.:) De azért köszi, hogy megemlítettétek. :) És nincs véletlenül közületek valaki, aki ebben a mostani 480-as pontrendszerben érettségizett, és felvételizett is? Ha nem gond, egy tudatlan kétségbeesett nőszemély néhány kérdésére válaszolni, az kérem, jelezze valahogy hogyan érhetném el.:) Nagyon köszönöm:)

Puszi, Truska

ui: Kitartás:D

Az utolsó reménysugár- 21. fejezet

Csendes búcsú (Audrey szemszöge)

Hatalmas nagy villám tűnt fel az égen. Mintha ketté akarná fényességével hasítani a fekete eget. Egy kettő, három, négy, öt, hat- kezdtem számolni magamban. Tizenötnél tartottam mikor egy nagy dörrenés szakította félbe az éjszaka csendjét. A ház körüli erdő beleremegett a robajba. Akaratlanul is összerezzentem. A villám alig másfél kilométerre csapot le. Száz méterenként egy másodperc.

Minden egyes ilyen vihar meghökkentett. Az ég, a természet ilyenkor mutatta meg legyőzhetetlen erejét. Kiskoromban azt hittem, hogy valaki ül fönn az egyik felhőn, és mikor azt látja, hogy az emberek rosszat csinálnak, például, anyu, apu vagy mi rossz fát teszünk a tűzre, a felhőn ülő bácsi a villámokkal figyelmezteti az embereket, hogy térjenek jobb útra. Gyerekként azt hittem, hogy ez a nagyvilág elejétől a végéig jó emberekből áll, hogy nincsenek rossz tettek. Ha mégis előfordulna, majd a felhős bácsi rendet tesz közöttünk. Ahogy nőttem rá kellett jönnöm, hogy egy vihar nem old meg semmit. A dörgés nem figyelmeztetés, az éles fényű villámok nem fényesítik ki az emberek bűnös lelkét. A világ rossz. Persze sok-sok apró jó dolog van benne, de más, mint ahogy gyerekként képzeltem.

Újabb dörgés rezegtette meg az üvegablakokat. Most először éreztem úgy, hogy az üvegfal megoldás nem a legátgondoltabb ötlet volt, legalábbis számomra nem, hiszen én ember vagyok, amúgy is gyenge idegzettel.

Nem csak a villámcsapásoktól nem tudtam aludni. Annyi gondolat kavargott a fejemben, és annyi érzés töltötte el általuk a szívemet, hogy vihar ide égzengés oda ma éjszaka az alvást nem nekem találták ki.

Úgy éreztem a dördülések, újabb figyelmeztetések. Figyelmeztetnek, hogy nincs sok időm, hogy el kell határoznom magamat végleg, akármennyire is fáj.

Erős csábítást éreztem arra, hogy megnézzem Maggie-t , hogy hátha felébredt a villámlásra, meg kellett hogy megbizonyosodnom róla, hogy minden rendben vele. Látni akartam, amíg megtehetem.

Az angyali pofikája megnyugtatott. Kimásztam az ágyból, bebújtam a papucsomba, és eltapogatóztam az ajtóig. Halkan, lassan botorkáltam le a lépcsőn. Nem akartam felébreszteni senkit, bár nem volt sok lehetőségem erre, tekintve, hogy a házban élők nagy része képtelen aludni, De Seth és Maggie esetleges békés álmát nem akartam megzavarni az ügyetlenkedésemmel. A többiekről nem is beszélve, hiszen, ők is a nyugodalmas perceiket töltik egymással valahol a szobájukban.

Ahogy a lépcső aljában állva láttam, a nappaliban alvókat nem zavarta a mennydörgés. Odamentem a kiságyhoz. Maggie hason fekve aludt. Olyan mély álma lehetett, hogy semmit sem észlelt a világ zajaiból. A cumi - ami nélkül lehetetlen volt elaltatni- félig kilógott a szájából. Pillantásom Seht-re vándorolt. Lerúgta magáról a takarót, szétvetett tagokkal feküdt a fotelben. Arra emlékeztetett, mikor kiskoromban átmenetileg befogadtunk egy kölyökkutyát, és a már meglévő macskakosarunkban szállásoltuk el. Ő is épp így feküdt, félig kilógva a fekhelyéből. Felvettem a földről a pokrócot, és ráterítettem, A paplan érintésére felhorkantott, vagyis inkább emberi vakkantásnak hatott a moraj, ami a szájából tört elő- ismét mosolyognom kellett.

-Nem tudsz aludni?- hallottam egy hátam mögül a lágy hangot. Egy futballstadionnyi ember közül is megismertem volna ezt a kedves, féltő tónust.

Jasperrel azóta az este óta nem beszéltem mikor…Emily-t gyászoltam. Aznap éjjel mikor mellettem maradt miközben aludtam. Reggel azután, hogy megbizonyosodott róla, hogy ép lábakon áll a lelkem, és nem fogok kiborulni, felállt, kiment az ajtómon, és azóta nem igazán beszélgettünk. Azt az éjjelt, próbáltam végigpörgetni magamban, többször is, de nem tudom, hogy mi váltotta ki ezt a távolságtartást. Még mindig beleremegek, ha a gyengédségére, a közelségére, az illatára gondolok.

- Te pedig unatkozol?- kérdeztem vissza. Elterelve a válaszadás lehetőségét, az amúgy is egyértelmű kérdéstől.

- Arra gondoltam megnézem, nehogy valami bajod essen- magyarázkodott, kicsit zavartan.

- Amint látod, nem csapott belém a villám a lépcsőről lejövet, remekül érzem magamat,- a zavart magyarázkodás rám is átragadt. -megnéztem Maggie-t. -bizonygattam.

- És ha már megnézted a kicsit, betakargattad a kutyuskánkat is, ugye?- kérdezte gúnyosan. Csak most jöttem rá, hogy végig nézte, ahogy mosolyogva betakarom Seht-et. Egy pillanatra bevillant a kép ahogy Edward néz Jacobra, mikor az Nessie-vel van. Persze az másfajta féltékenykedés, de ez is mintha olyasmi lett volna…csak beképzelem… az agyam olyanokat láttat káprázó szememmel, amik meg sem történtek, és nem is fognak soha…

Mire kapcsolt az agyam, hogy vissza kellene vágni valamit. Egy kintről jövő villanás megvilágította a szobát. Alig néhány másodperc múlva egy csattanás rázta meg az ablakokat. Összerezzentem.

-Félsz?- kérdezte, már nem hallottam a hangjában a gúnyt, az arca is inkább aggódást tükrözött, mint gúnyolódást.

-Nem- vágtam vissza ingerülten. Elindultam a szobám felé. Idegesített, hogy úgy kezel, mint egy óvodást.

- Szükséged van valamire? - kérdezte, a szemem sarkából hátra néztem. Emberi iramban jött utánam.

- Köszönöm nincs.- válaszoltam kimérten. Talán meg akartam bosszulni, az elmúlt egy hetet. Tudom, hogy gyerekesen viselkedtem de jól esett…

Mi az, hogy egyik pillanatban levegőnek néz, és a könyvei jobban érdeklik mindennél? Másik pillanatban pedig ügyetlenül próbálja takargatni aggódását. Mégis mire véljem ezt? Megszólalt benne, az ’ennyivel tartozom Alice-nak’ dolog? Csak meg akar védeni?

- Ha mégis kell valami, szólj nekem, vagy valamelyikünknek.- mondta kisfiúsan, elég zord arcot vághattam, mert úgy nézett rám, mint aki attól fél, hogy intőt adok neki, mert otthon hagyta a füzetét. Kis híján elmosolyodtam az arckifejezésén.

- Rendben, majd szólok a lányoknak - hangsúlyoztam ki az utolsó szót- ez volt a bosszúm második része. Azt hiszem.- Jó éjt- benyitottam a fürdőszobába.

-Jó éjt – hallottam a halk megtört hangját, mikor becsuktam az ajtót az orra előtt.

Nekitámasztottam a fejem a hideg fának. Egyszerre akartam őt büntetni, amiért hagyta, hogy a közelsége nélkül vegetáljam végig az elmúlt egy hetet, másrészt legszívesebben feltártam volna előtte az érzéseimet. Azokat az érzéseket, amik az elmúlt néhány napban törtek rám. A kétségbeesést, a tehetetlenséget, a félelmet, és végül az elhatározást. Azt akartam tudja, azt akartam, hogy beszéljen le róla, hogy ne engedje, hogy ekkora marhaságot csináljak, de ezt már eldöntöttem. Nem tehetem. Sem a szeretteim miatt, sem egy érzés miatt, amiről már a születésétől kezdve tudom, hogy reménytelen dédelgetnem.

Az elmúlt egy hét zavaros volt. De már döntöttem. A legelső jel az álom volt. Az biztosított róla, hogy meg kell tennem. Odamentem a mosdóhoz és megmostam az arcom. Próbáltam felidézni az álom részleteit. Nem szoktam emlékezni az álmaimra, de ennek minden pillanatára emlékszem.

Állok egy nagy mező közepén. Egy tisztás. Az idő ugyanolyan borúsan megszokott, mint mindig, ilyen a forksi időjárás. Fák, minkét irányban, nagyon messze vannak tőlem. Mintha én lennék az oszlop, ami jelzi a mező közepét. A szél nem fúj, nyugodt, és barátságos a természet. Azt hiszem, hogy egyedül vagyok. Nem mozdulok, csak hagyom, hogy a szememet elvakítsa a nyugtató zöld szín, amit a fű, a fák lombkoronája, és mohával bevont fák törzse nyújtott.

Aztán megrezzennek a fák. Egy alak lép ki tőlem jobbról a fák takarásából. Olyan messze áll, hogy kell haladnia pár métert, mire rájöjjek, hogy Seth az.

Rövidnadrágban van,. Kihívóan nézi a vele szemközti fákat, a mindig meleg, barátságos tekintete, most feszült, és tettre kész. Várt valamire, vagy inkább valakire. Kiáltani akartam neki, de mintha egy üvegburában lettem volna, akármilyen hangosan kiabáltam neki, nem hallott semmit, mintha ott se lennék.

Aztán eljött az akire várt. Tőlem balra Jasper alakját véltem felismerni. Igen Ő az. Még ha messze is áll tőlem felismerem a testalkatát, a járását. Nagyot dobbant a szívem mikor elkezdett közeledni felénk. Gyermetegen éreztem magam, de valahogy nem tudtam uralkodni az érzéseimen, mikor közeledett. A szívem vadul kalapált, legszívesebben odarohantam volna hozzá, de a lábaim mintha a földbe gyökereztek volna. Kiáltoztam neki, de nem hallott ő se. Egyre rosszabb érzésem lett, mikor csökkenni látszott a közöttük lévő távolság. Ezek készülnek valamire…

Sokáig méregették egymást, majd Seth egyszer csak minden figyelmeztetés nélkül megindult. Egyik pillanatról a másikra az indián fiú helyén egy farkas állt. Nagy és veszélyes farkas, éles fogakkal. Eltátott szájjal ugrott Jasper felé. Amilyen gyorsan történt ez, Jasper olyan gyorsan mozdult.

Hiába ordítoztam nekik, nem hallotta egyik sem. Tehetetlenül álltam és néztem, ahogyan kerülgetik egymást, Seth pedig néha acsarogva Jasper felé kap. Kiabáltam szakadatlanul, bár tudtam úgysem hallják meg…aztán Jasper egyszer csak rám nézett, bele a szemembe. Megtorpant és nézett.

Furcsálltam, hogy még ilyen messziről is látom, hogy a szemszíne váltakozik. Aranybarnából vörösre. Ez az egy pillanat, míg én eltereltem a figyelmét a jelenlétemmel, Sethnek időt adott hogy a nyakának ugorhasson. Felugrott a levegőbe, tudtam Jaspernek nincsen semmi esélye. Aztán… mint az álmokban mindig, váratlan dolog történt. Seht farkas alakja megremegett, és hirtelen a helyén Gregory állt. Feltartott kezekkel indult meg Jasper felé. Láttam, ahogy Alice gyilkosának a keze megérinti őt is. Nem volt ideje arrébb ugrani, mintha az álom forgatókönyve ellene lenne. Ahogy a bőrük találkozott megtörtént… Egyszerre felrobbant minden körülöttem. Nem csak egymaga égett el az érintésétől, hanem a körülöttem lévő mező, a fák a távolban, Jasper…már csak Gregory örömteli hahotázását hallottam, még mindig nem bírtam megmozdulni, csak álltam egy helyben és a lángok egyre közelebb és közelebb kúsztak felém… közben pedig lassan elemészteni készült belül a fájdalmas kétségbeesés…

Ekkor ébresztett fel. Ugyanolyan gyerekesen, mint az álomban viselkedtem a nyakába borultam. Muszáj volt hozzáérnem, muszáj volt fizikailag is megbizonyosodnom róla, hogy még él, és ez csak egy álom volt.

Beszéltem álmomban…hallotta a kiáltozásomat…tudta mit mondtam és talán azt is, hogy mit érzek….Lehet hogy ezért tartja a távolságot. Késként szúrt belém a gondolat. Fájdalmasan és hirtelen. Nem is Seth miatt szólogat be, hanem maga miatt. Lehetséges, hogy tudja, mit érzek iránta. Lehet…Nem…ő megmondaná, ha valami baja lenne velem, főleg erről a dologról… azt hiszem…

De most már mindegy, hamarosan úgyis véget vetek az egésznek. A magabiztos énem harcolt a nyuszi felemmel. Belenéztem a tükörbe. A szemem ugyanúgy csillogott, mint legutóbb, mikor ráeszméltem az érzéseimre.

Ugyanitt meg kell fogadnom, hogy megteszem. Holnapután megteszem. Meg kell tennem a szeretteim és a barátaim miatt is.

Ők nem tehetnek semmiről, ők csak áldozatok ebben az őrült játékban, nem akartam, hogy még több embert öljenek miattam, még több család veszítse el gyermekét, szüleit.

Meg kell tennem. Így is hatalmas nagy szerencsém van, hogy Edward nincsen itt. Hogy néhány napra vadászni ment Bellával. Épp most. Az Appaleche hegységbe. Alig egy hete tértek haza Nessie-vel való kirándulásukból, de kettesben akartak lenni. Együtt akartak tölteni pár napot Nessie, és gondolom főleg Jacob nélkül. Néhány szarvas tetem fölötti eltöltött holdfényes vacsora... Elvigyorodtam a gondolatra. Ma reggel indultak, amikor a gondolataim még nem árulhattak el neki semmit, most viszont… Jobb így, hogy ő nem fog tudni lebuktatni. Jasper nem érzi az érzéseimet, a többieket, pedig ki tudom játszani, még ha nagyon nehéz is lesz.

Ma délben ismét jött egy jel. Egy levél. Ezúttal a boltba küldték. Gondolom azért, hogy biztosan kézhez kapjam. Egy fénykép Heather-ről ő is a barátnőm volt, nem volt olyan szoros köztünk a kötelék, mint Emily-vel, de ő is közel állt hozzám. Egy véres tablókép, egy írással a hátán. A képet látva azonnal tudtam, hogy mit kell tennem.

Mindannyian együttérzően néztek rám. Próbáltam nem kiborulni. Ez alkalommal nem Heather halála miatt. Föl voltam készülve, hirtelen ért, de sejtettem, hogy nem Emily lesz az utolsó. Persze ő is fontos volt az életemben, de amire készültem az sokkal jobban felkavart.

Meg kell tennem. Nem lesz több ilyen lehetőség. Az álom is egy jel lehetett. Gregory mindent elpusztít előbb-utóbb, ami körülöttem van. Ezt nem engedhetem…

Akármennyire is összeszorul a szívem, hogy itt hagyom Maggie-t tudtam jó sora lesz. Mindannyian szeretik őt, és boldogan fog felnőni. Engem ugyanúgy elfelejt majd, mint az édesanyját is.

Jaspert sem akartam itt hagyni. Bár tudtam, hogy reménytelen az érzés, amibe kergetem magam, de mégis… szörnyű volt belegondolni, hogy nem láthatom többet.

A többiek is annyi jót tettek velem, és tudom, hogy nem fair, hogy így hálálom meg nekik, de az ő vállukról is leveszem ezzel a terhet…

Ütemes, halk kopogtatás törte meg a fürdőszoba csendjét. A tükörképem rémültem nézett vissza rám, mikor őt is visszarántotta ez az apró hang, a valóságba.

- Bejöhetek? - Hallottam a féltő szeretetteljes hangot az ajtó mögül. Esme volt az.

- Persze gyere csak- mondtam rekedt hangom.

- Jól vagy, kicsikém? –tette fel a megszokott kérdést, mikor belépett az ajtón.

- Persze, miért ne lennék jól? –próbáltam meggyőzően kérdezni, és leplezni anyai röntgen szemei elől a félelmemet.

- Jasper szólt, hogy már fél órája a fürdőben vagy, és hogy nézzem meg, hogy nem vagy e esetleg rosszul.

Hát persze Jasper. Furcsa volt belegondolni, hogy így közvetetten is menyire figyelmes. Tudom, hogy ezt csak kötelességből csinálja, és ha tudja is mit érzek iránta, csak a dolgát végzi.

- Jól vagyok- suttogtam, majd akaratlanul is könnycseppek buggyantak ki a szememből.

Ahogy elnéztem Esme arcát egyszerre sajdult bele a szívem, hogy mennyi fájdalmat fogok neki okozni. De meg kell tennem annak érdekében, hogy a többieknek se essen bántósása, úgy mint Alice-nak.

- Édesem mi a baj?- jött közelebb.

Újabb hangos dörrenés szűrődött át a falakon. Ismét megremegtem. Eszembe jutottak a san fransiscoi viharok, anyu, az alig fél évvel ezelőtti boldog életem. Tudtam, hogy valamennyire hazudok neki, de az emlék kiváltotta érzés nagyon is igaz volt.

- A vihar anyura emlékeztet, mikor kicsi voltam, és vigyázott rám- suttogtam a könnyeimmel küszködve.- csak eszembe jutott, hogy ő már nincs velem…

- Kicsikém- ölelt át aggodalmasan Esme.

Tudtam el kell kezdenem búcsúzni. Az édesanyámat, már elengedtem. Nem igazán az emlék miatt potyogtak a könnyeim, hanem mert tudtam újabb veszteségek várnak rám. Legutóbb nem volt alkalmam búcsút venni a szeretteimtől. A maradék időmben ki akartam használni a pillanatot, amíg csak lehet.

-Annyira hasonlítasz az anyukámra, annyira jó anya vagy- suttogtam a fülébe halkan.

- Tudod mit?- Fogta két keze közé a nedves arcomat. – majd most én segítek elaludni jó?- nézett rám könnyes szemmel.

Lassan bólintottam, és, hosszan néztem a szemét. Az anyai gesztusok a kedvesség, a szeretettel teli bánásmód, tényleg olyan volt, mint egy igazi anyuka. Sőt jobb. Mert ő tudta, milyen elveszíteni, milyen vágyakozni a lehetetlen után, a benne lakozó rengeteg szeretetét a családjára, a gyerekekre, és rám sugározta. És most átverem… összeszorult a szívem, de végig kell játszanom a színjátékot. Bejött velem a szobámba, betakargatott, átölelt, és dúdolgatott, jól ismert és számomra ismeretlen altató dalokat. Hallgattam a hangját, néha-néha megdörrent az ég, de már nem foglalkoztam vele. Potyogtak a könnyeim. Lassan elaludtam, siratva a régi és az új életem pillanatait…

Másnap végig görcsbe volt a gyomrom. Próbáltam a meg szokott és egyszerű hétköznapom minden részletének örülni, belevésni az emlékezetembe. Bobby megütközve nézett rám, mikor a nyakába borultam, miután elvett tőlem egy láda joghurtot.

Tudatosan próbáltam elbúcsúzni a szeretteimtől, szavakkal, mozdulatokkal.

Délután Maggie új ruhácskát kapott. Piros nyári ruha kis fodrokkal. Maggie pörgött benne, mikor felpróbálta..

- Tetszik aranyom?- kérdezte tőle Rosalie mosolyogva.

Maggie végig nézett magán, megsimogatta a ruha redőit- Csinnnnos!- osztotta meg velünk egyszerű, de mindent eláruló véleményét.

- Én választottam- húzta ki magát Emmet. Muszáj volt felnevetnem. A gondolat, hogy ez a nagy melák maci a gyerekruha üzletben dilemmázik a sárga és piros ruhácska között, megnevettetett.

- Na menj adj egy puszi a fogadott keresztapádnak, ha már ilyen szépet kaptál tőle- mondtam Maggie-nek. Emmett elkerekedett szemmel nézett rám, majd büszkén nyújtotta Mag felé a hatalmas nagy kezeit. Mag kitárt karokkal odarohant hozzá, nagy puszit nyomott az arcára, és megpróbálta átölelni Emmetett- a mozdulat lehetetlennek bizonyult egy ilyen csöpp kislánynak, mint Maggie. De nagyon aranyosak voltak együtt.

- Teaaa,teaa, hoool vaaagy?- kiáltott fel hirtelen Mag.

- Hozom- ugrott fel durcásan Seth. Felálltam, első utam Rosalie- hoz vezetett, egy puszit nyomtam szép arcára, nem lepődött meg a gesztuson, egy köszönömöt leheltem a fülébe, és elindultam Seth után.

- Na most mi a baj?- kérdeztem tőle, ő már a vizet forralta.

- Semmi- vakkantotta oda. Úgy tett mintha minden figyelmét elvonná a teakészítés, és a víz, nem tudna forrni figyelő tekintete nélkül.

- Neked sokkal jobb beosztásod van Maggie életében, mintha a fogadott keresztapja lennél.- világítottam rá a lényegre.

- Igen? Mégis mi?- kapott a szón, és ezúttal rám nézett.

-Te leszel az, aki ha felnő színt varázsol a napjaiba. Akit szeretni fogsz. És szeretni fog, míg világ a világ. Ez nem elég?

-De igen. Elég!- mosolyodott el. A durcás kiskutyából, akivel elfelejtettek játszani egy boldog tettre kész kamasz lett. Igen, szerintem Seth még gyerek volt a maga nevében- de volt ideje felnőni, az unokahúgom mellett.

- Ugye mindig vigyázni fogsz rá? – kérdeztem nyíltan, bár tudtam ezzel a mondattal még a gyanakvás magját is elültethetem benne. Az arckifejezéséből ítélve, úgy hihette csak egy újabb ’féltem az unokahúgomat’ roham jött rám.

- Persze, megvédem őt az életem árán is.- felelte természetesen.

-Akkor jó- próbáltam nem erőltetni tovább a dolgot.

Seth a megtelt cumisüveggel a kezében kiment Maggie-hez. Én pedig ott maradtam a konyhában egyedül. Az Üvöltő szelek ott volt a konyhapulton. Még volt belőle egy fejezetem, el akartam olvasni, hogy életem ezt a részét is tisztességesen befejezzem. Nem tudtam mi lesz másnap. Féltem, de meg kellett tennem. Nagyot nyelve belekezdtem az utolsó részbe.

A végén elsírtam magamat. Nem azért, mert oly szívszorító volt, hanem, mert megint az életemet tükrözte. Az utolsó néhány mondat mintha azt sugározta volna, hogy „nézd átvitt értelemben, de hasonlít az életedre”.

„Sokáig időztem a három sír körül, a szelíd ég alatt; elnéztem a hanga és a harangvirág körül röpködő éji lepkéket, a füvet felborzoló könnyű szellőre figyeltem, és eltűnődtem rajta, miért is hiszik az emberek, hogy nyugtalan az álmuk azoknak, akik odalenn alusznak ebben a békés földben.”

Mennyi sír áll szerte az országban azért, mert én élek, Mert néhány szadista vámpír tönkre akar tenni. Borzasztó volt belegondolni, hogy vajon mire gondolhattak utolsó pillanataikban. Nem értették, hogy miért kell nekik meghalni.

Elővettem a zsebemből Emily és Heather képét. Magamnál tartottam őket. Mikor elbizonytalanodtam elővettem őket, és néztem a szép gondtalan arcukat, hogy erőt gyűjtsek. Mert amit elkezdtem be kellett fejeznem. Egyszerre a félelmem és a kétségbeesés letaglózott. Próbáltam valami pozitívra gondolni, biztatni magam, de csak egyre erősebben rajzolódott ki a szomorú tény körvonala. Meg fogok halni… azt hiszem. A halálnak az én esetemben több fajtája van, mégis nem attól féltem a legjobban, hogy megáll a szívem. Az egész színjáték összefacsarta a szívem, mintha csak egy vizes mosogató szivacs lett volna.

Összerezzentem, mikor egy hideg kéz nyúlt a vállamhoz. Csak most döbbentem rá, hogy hang nélkül zokogok. Nem! Nem szabad, hogy lebukjak. Nagyot nyeltem, és szembe fordultam Jasperrel. Nem lepett meg a jelenléte, mindig ott volt mellettem, ha kiborultam. Tudtam, hogy neki is most kéne valamit búcsúzóként mondanom, de képtelen voltam megszólalni. Csak nagyon gyorsan átöleltem, hogy legalább az illatát magamba szívhassam. Nem húzódott el tőlem, mélyéket lélegeztem az illatából. Lassan lenyugodtam. Olyan volt nekem, mint egy bódító illatfelhő, leállította reszkető idegrendszeremet. Néhány kósza pillanatra megint boldognak éreztem magamat, aztán a szorongás virága ismét kinyílt a szívemben, és nem tudtam ellene tenni.

- Nem te tehetsz róla- suttogta a fülembe. Néhány másodpercre szükségem volt, míg rájöttem, hogy a képekről beszél. Nem szóltam semmit, hagytam hagy higgye azt amit akar.

- Ne haragudj- sajtoltam ki magamból szipogva.

- Miért haragudnék?- kérdezett vissza azonnal.

- Mindenért. Hogy ezt teszem- mutattam végig magamon, hogy véletlenül se tűnjön fel neki szavaim kétértelműsége. A memóriájával, majd jó helyre teszi a kirakó darabját, ha már túl vagyok rajta.

- Nem haragszom- mosolyodott el.- Minden rendben lesz- suttogta. Ebben a pillanatban legszívesebben feladtam volna az egész hülye tervem, de nem tehettem, főleg, hogy eddig sikerült eljutnom, feltűnés nélkül.

Hátraléptem, aprót biccentettem, és hagytam, hogy belül tovább emésszen a kétségbeesés.

Még másnap is. Mikor álltam a szobában útra készen. Egyik kezemben tartottam Bella könyvét, a másikban egy borítékot, benne a levéllel, amit még lefekvés előtt sikerült írnom nekik. Néhányuktól sikerült rejtve, szóban elbúcsúznom. Olyat mondanom nekik, ami pozitív utolsó emlékként fog élni bennük. Sajnáltam, hogy Bellától nem tudtam ilyen módon elköszönni. Tényleg nagyon közel kerültünk egymáshoz, biztatott mindig, minden téren. Sokat segített. Igazi barát volt. Edwardtól a helyzet miatt nem tudtam elbúcsúzni, Carlisle pedig dolgozott. Próbáltam minden köszönetemet leírni ebbe a néhány mondatba. De valahol mélyen tudtam, hogy ha az egész Bibliát másolom le, akkor sem tudom megfelelő szavakkal kifejezni a hálámat.

Beraktam a borítékot a könyvbe, a hónom alá csaptam, és elindultam az ajtó felé. A műsor elkezdődött...

Esme, mint mindig a konyhában sündörgött, nekem készített ennivalót, amíg távol vagyok. Tétovázva raktam le a könyvet a pultra. Jól láthatóan. Tudtam Bella előbb- utóbb észre fogja venni. Reméltem, hogy utóbb.

-Mehetünk? –kérdezte Seth, az ajtóban, Maggie-vel a kezében.

-Hát persze- mosolyogtam. Elindultunk az autó felé, feltűnésmentesen vissza-visszapillantottam a házra, hátha meglátom valamelyik ablakban őt. Akárhogy is fürkésztem, nem leltem sehol. Mély levegőt véve beszálltam a kocsiba.

Halkan indult be a motor. Még egy utolsó pillantást küldtem a ház felé. Úgy éreztem magam mint a tékozló fiú, aki az én esetemben soha nem fog soha visszatérni az otthonába.

Csöndben ültünk a kocsiban. Már csak egy apróság kellett, hogy a tervem megvalósuljon.

- Mikor mentek Sue- hoz?- kérdeztem közömbösen, hangosan mondva ki az utolsó szót, mintha a motor annyira hangos lenne, hogy nem hallanánk egymás hangját.

-Sszúúúú, szúúúúú- kiáltozott Maggie, tudtam, hogy a hónapok alatt megszerette annyira Seth anyukáját, hogy a neve említésére felvillanyozódjon.

Seth bosszúsan horkantott.- Most mért mondtad ezt neki? Amíg ki nem rakunk, ezt fogom hallgatni- nézett rám ’ezt én már tapasztaltam’ nézéssel.

-Akkor miért nem viszed előbb hozzá? Még korán van. Utána elviszel engem Bobby-hoz.- javasoltam.

-Szúúú, szúú- kiabált tovább Maggie.

-Ha tényleg nem gond- sandított rám hálásan Seth.

-Persze, hogy nem- erőltettem egy műmosolyt az arcomra.- Legalább én is látom az édesanyádat.

Sue háza édes otthon hangulatot keltett bennem. Meleg és hívogató volt.

Seth leparkolt a ház előtt.- Na kiszállás!- kurjantott, és pillanatok alatt kihámozta Maget a gyerekülésből.-

Te nem jössz?- nézett rám.

- A fenébe! Ma kell leltároznunk. Mégsem mehetek be! Ne haragudj- néztem rá bűnbűnóan.

Seth mélyet sóhajtva indult, hogy visszategye Maget a kocsiba.- Akkor vissza az egész.

-Ne! Majd én elmegyek egyedül.- osztottam meg vele, hirtelennek vélt nagyvonalú ötletemet.

-Nem lehet, ígéretet tettem, hogy vigyázok rád.- tiltakozott.

- Mi bajom eshet, alig öt perc autókázásból? A bolt itt van pár utcával arrébb. Nem fognak megtámadni, mert azt ti, farkasok rögtön megéreznétek. Nem?- kontráztam.

-Rendben. De vigyázz, és délután megyek a megszokott időben.

- Rendben, várlak.- egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Ez volt a legnehezebb. Maggie-től elbúcsúzni. Mintha a saját szívemben forgatnám a kést.- Adj egy puszit kicsim- nyújtóztam felé.- Jó legyél! Szeretlek!

- Szijjjaaa, szereleeek!- mondta édesen Maggie, és egy cuppanós puszi keretében.

Néztem őket, ahogy távolodnak, és belesajdult a szívem, hogy ennyi volt.

Fél percen keresztül csak ültem, és próbáltam lecsillapítani gyors szívverésemet. Mintha a szívem a bordáimat ütögetve akarna reklamálni, hogy hééé, te ott, nem vagy normális! Hagyd ezt abba! Mégsem hallgattam rá. Átmásztam a vezetőülésre.

Beindítottam a kocsit, amilyen gyorsan csak lehet, ki kellett érnem a faluból. Lefordultam a főútra, és ráléptem a gázra. Sietnem kellett, még mielőtt bárki észreveszi, hogy eltűntem.

Potyogtak a könnyeim, már nem kellett titkolnom senki elől, semmit. Mélyet sóhajtottam mikor kiértem Forksból. Próbáltam a maximális megengedett sebességgel süvíteni.

Elővettem a fényképet a zsebemből. Heather fényképét. De most nem a fotót néztem. Nem megnyugtatást kerestem. Másra volt szükségem. A hátulján van egy írás. De tisztán emlékszem, hogy májusban, mikor odaadta a képet a hátulja üres volt, nem volt rajta semmi.

De most mégis ez állt rajta.

Életünk legjobb kiránduló helye: Mt octopus. A szívedhez közel.

A betűk nem hasonlítottak az írására. Kirándulni sem voltam ezen a helyen soha. Egyetlen egyszer láttam egy táblán ennek a helynek a nevét, mikor hónapokkal ezelőtt Forks felé vettem az irányt- gyanútlanul. Az Olympic Nemzeti Parkhoz tartozott. Nem messze Forkstól. A szívemhez, vagyis az életemhez közel.

Ott vártak rám.

Ráléptem a gázra, és könnyezve, szerető családom és barátaim emlékével közelítettem a végzetem felé…

Drága olvasóim!Tudom, megdöntöttem a rekordomat a várakoztatással. De most itt van a fejezet. Nem ígérek semmit a következőre nézve. Próbálok sietni. Tényleg, őszintén mondom. kérlek, drukkoljatok, hogy szalagavatós keringőre találjak párt:) Köszönök, minden kedves szót, nagyon hízelgő, mikor látom, hogy alig várjátok a fejezetet. A béta kérdéssel kapcsolatban azt szeretném mondani, hogy nem szeretnék második bétát. A legfőbb okom rá, hogy akármilyen aranyosak, és kedvesek vagytok, nem biztos, hogy egyezik a stílusunk, és nekem Mismouth a kreativitás, ötletelés szempontjából, nagyon-nagyon fontos. Szóval úgy érzem plusz egy emberrel még nehezebb lenne ugyanolyan fejezeteket csinálni. Ha szeretnétek beszélgetni, vagy megismerni bárki felvehet msnre:) (a címem: helembai_judit@hotmail.com) Annyit kérek, hogy mikor kiírom, hogy tanulok, ne zavarjatok, de hétvégenként, esténként, szívesen beszélgetek bármelyikőtökkel, persze ha szeretnétek.:) Valamint arra kérek mindenkit, hogy ide írjátok a véleményeteket:) Mert ez megmarad, az msn beszélgetés meg elillanhat( tapasztalat:)) Köszönöm:) Mismouth, örök hála:) Zsizsa köszönöm a biztatást:) Köszönöm a kedves szavaitokat! Kérlek írjatok véleményt:) Puszi: Truska