Sziasztok!

Felkerült a 33. fejezet és az Epilógus. Egy bejegyzésben találjátok meg őket. Jó olvasást!

Március elején egy novella fog még felkerülni, kiegészítésként. Várlak vissza titeket akkor!:)

Puszi,
Truska

(2013. 01. 20.)

2009. június 22., hétfő

Az utolsó reménysugár- 13. fejezet

Őrangyal


-A második emeletre egy karbantartót kérünk a ruhaosztályra!- szólt az édes női hang a hangosbemondóba.


Ez egy hülye vicc! Ezt nem hiszem el. A tudatalattim szórakozik velem. Mi a fenét keresek én itt?


Itt állok egy mozgólépcsőn egy hatalmas áruház közepén, és… álmodom. Ebben biztos vagyok. Még emlékszem

Nessie édes hangjára, ahogyan dalolászott, Edward zongorázott, engem pedig elaltatott a zene. Még a hideg karok érintésére is emlékszem, ahogyan felvittek az emeletre. Bella vagy Rosalie lehetett az. Befektetett az ágyba, amint megéreztem az ágynemű virágillatát ösztönösen átöleltem a párnát és elaludtam.


Most meg itt vagyok! Ez nem normális! Az agyam szívat engem! Utálok vásárolni, a tömeget, és a ruhaüzleteket…. főleg az ilyen plázákat, mint ez. Miért ide?! Én mindenre nyitott vagyok, legyen az virágos rét, tengerpart.. bármi…Miért nem tudom magamat Hawaii-ra álmodni?


Leléptem a mozgólépcsőről és megtorpantam. Most merre? A mögöttem haladó nő belém ütközött, de kicsit félrelökve már haladt is tovább. Megcsíptem az arcom.


- Kelj már feeel!- sziszegtem az orrom alatt.


Engem a ruhákkal főleg az üzletekkel az őrületbe lehet kergetni. Egyszerűen nem tudom elviselni. Ez egy rémálom! Rémálom…


Anyukám még tizennégy éves koromban kitalálta, hogy elmegyünk vásárolni... Az lett belőle, hogy a huszadik üzletnél közöltem vele, hogy soha többet nem jövök vele, és kész! Onnantól kezdve az összes olyan üzletben ismerték, ahol a ruhák visszacserélhetőek voltak, mert ha meglátott valamit ,elhozta nekem, és ha nem volt jó vagy nem tetszett visszavitte. Persze, néha elmentem vele, ha volt egy konkrét célom, vagy ajándékként, kedveskedtem anyának, hogy vele tartok, hangsúlyozom néha. DE ez egy álom!!!!


Ez pontosan ugyanaz az áruház, ami San fransiscoban van. Egy hatalmas nagy szökőkút van a földszinten. Mint a valósában itt is rengeteg gyerek mászkál a víz körül. Túl idilli, most kell, hogy megjelenjenek a szörnyek a víz alól vagy valahonnan, mindenki boldog... túlságosan.


Nem kellettek hozzá szörnyek, ijesztő teremtmények, brutális gyilkosok, egyszerűen csak az utálat, és… egy fájó emlék. Amit a hangja idézett elő. Tudtam, hogy nem lehet ő, tudtam, hogy ez csak a tudatalattim műve… de olyan valóságos volt. A nevetése… nincs senkinek olyan csilingelő nevetése, mint neki.


Egy elég márkás ruhaüzlet felől jött a hang, a lábaim ösztönösen megindultak. Pedig tudtam, hogy nem kellene még nagyobb fájdalmat okoznom magamnak. Tudtam, de mégis az ellenkezőjét tettem.


Az üzletben temérdek ruha volt, de eladó sehol. A hang még mindig hallatszott, az üzlet hátsó része felől jött. Tudtam, hogy hülyeséget csinálok, de közeledni kezdtem. Egy nagy vörös anyaggal eltakart próbafülke választott el… Tőle.


-Azt hittem, már sohasem jössz! – szólt ki a fülkéből - Kidugta a fejét - arca semmit sem változott - kusza fekete tincsek mindenfelé ágazva, és egy széles mosoly - pont, mint az emlékeimben .- Már nagyon vártalak!


-Alice?! Te vagy az?- kérdeztem hitetlenkedve. Na erre nem számítottam, hogy pont ő fog még megjelenni az álmomban. Mondjuk Alice, és a ruhák


-Igen ki lennék más? Mona Lisa? Vagy Sandokan?- incselkedett, és kitáncolt a fülkéből. Egy hosszú kék selyemruhát próbált éppen... Átölelt. Az érintése túl valóságos volt. Éreztem a bőre hidegségét, a gyengédségét. Még mindig tartottam magamat amellett, hogy ez egy nagyon rossz álom, aminek csak rossz lehet a vége.


-Te mit keresel itt?- szegeztem neki a kérdést.


-Végre megengedték, hogy beszéljek veled. - mondta, és közben elhúzta a száját.


-Kik engedték meg? Mi van?- ez már kezdett egyre zavarosabb lenni. Nem elég, hogy halott barátnőmmel beszélgetek egy pláza közepén a saját álmomban, de még rébuszokban is beszél.


-Mindegy, hosszú, nem ezért jöttem.


-Akkor miért jöttél? Várjunk csak, jöttél? Ez egy álom- mondtam neki.


-Magyarázatot adni. és szívességet kérni.- válaszol az első kérdésemre, a többit figyelembe se vette.


-Na jó ez egy rossz álom, mindjárt felébredek, te csak egy álomszereplő vagy semmi több- rogytam le egy olyan székre, ahol cipőket szoktak próbálni.


-Nem tudsz te ilyet álmodni! Nem vagy olyan kreatív!- guggolt le mellém. Szokásához hűen- vigyorogva.


-Kösz!- sziszegtem az orrom, alatt- Tényleg te vagy az?- néztem a szemébe. Ugyanaz volt. Életvidámság, és temérdek szeretet.


-Igen. Hányszor mondjam?- suttogta, és megfogta a kezem.- Itt vagyok. Ezen a szent helyen.- mutatott körbe. Úgy éreztem, hogy ezt tényleg szó szerint érthette. Elmosolyodtam.


-Csak olyan irreális az egész. Te meghaltál, most mégis itt beszélgetünk egy álomban.- magyarázkodtam.


-Irreális? Már ne is haragudj, de te a valóságban egy vámpírokkal teli házban laksz. -vigyorgott rám, ráöltöttem a nyelvemet.


-Jó igaz! Te nyertél! – kiáltottam fel. Ismét megöleltem. Szükségem volt rá, hogy biztos legyek benne, hogy nem...de álmodom... mosolyognom kellet az egészen.


-Hogy vannak a többiek?- kérdezte, amin meglepődtem.


-Ezt pont te kérdezed? Azt hittem a halottak mindent tudnak az élőkről.- mondtam.


-De a te szemszögedből szeretném látni.- azt hiszem értettem, hogy mire gondol.


-Mindenkinek nagyon hiányzol. Üres a ház nélküled.- mondtam ki a legnyilvánvalóbb dolgot. A halála is annyira abszurd volt, hát még a megjelenése.


Láttam, hogy a szemében szomorúság csillan, olyan szokatlan volt ez tőle.


-Ennek, így kellett történnie.- paskoltam meg a vállamat, és ismét széles mosolyra húzódott a szája.


-Alice, tényleg van mennyország?- nem tudom mért tettem fel ezt a kérdést, leginkább, egy kisgyerekre hasonlíthatok, aki a mindentudó nagyit kérdezi az ismeretlenről. De akárhány éves vagyok. Embernek születtem, és kíváncsivá tett a helyzet.


-Erre nem válaszolhatok.- elkapta a tekintetét, és a hátam mögötti ruhaállványt fürkészte


-Miért nem?- kötöttem az ebet a karóhoz. Itt a lehetőségem, hogy megtudjak minden rejtélyt, és épp most burkolózik hallgatásba? Pont ő?


-Mindenkinek a saját szemléletét kell követnie. Ezen múlik, hogy mi lesz a halálod után. Csak hinni kell benne. Így megteremted magadnak a saját mennyországod. Ha elmondanám, az már nem te lennél. Tudom, furcsán hangzik, de csak higgy benne, hogy van valami. Egy hely, ahol a lelkek megnyugvást találnak- nézett rám bíztatóan - ezt üzenem Edwardnak is.- kacsintott rám.


-Te most egy angyal vagy?- jutott eszembe a következő őrült kérdés.


-Nem ezzel akartam kezdeni a beszélgetést.- vigyorgott.


-Akkor mivel?- hajoltam előre.


-Meg akarom magyarázni, hogy miért én haltam meg. Ez a legfőbb oka. A másik pedig figyelmeztetni téged. Audrey, most nagyon figyelj rám, rendben? Ha felébredsz lehet, hogy azt fogod hinni, hogy ez az egész szemfényvesztés pedig nem az. Hinni fogsz akkor is nekem?


-Igen- feleltem.


-Ígérd meg!- mondta követelőzően.


-Megígérem.- suttogtam. Szeme túl céltudatos volt, nem mertem tiltakozni. Nem is akartam.


-Rendben- felugrott, levett egy ruhát az állványról, és visszament a próbafülkébe.


-Mi csinálsz?- néztem rá értetlenkedve.


-Ha már kiharcoltam egy ilyen álmot nehogy már ne vegyek fel pár ruhát.- dugta ki a fejét egy pillanatra.


-Ja, szóval te választottad a helyszínt gondolhattam volna.- suttogtam bosszankodva, és kétségbeesve néztem

körül az üzletben. Ez a hely olyan volt nekem, mint az embereknek az óceán, túl nagy túl veszélyes, és túl sok…


-Ne haragudj.- lépett ki Alice a fülkéből egy virágos nyári ruhában.


-Na kezd. Figyelek.- néztem rá bíztatóan. Megfordult, magára mutatott.


-Milyen?- pördült meg a tengelye körül. E pillanatban túlságosan is lefoglalták a ruhák.


-Jó, neked minden jól áll, de eltértél a témától.- figyelmeztettem.


-Ja tényleg bocs- nézett rám bocsánatkérően, és közben visszatáncolt a fülkébe.


-Az egész Gregory miatt van- hallottam a hangját a piros anyag mögül. - Ő a központja mindennek.


-Gregory? De miért?- Értetlenkedtem.


Alice egy újabb szatén ruhában jött ki a fülkéből és a tükör előtt igazgatta magát. A tükör...


- Gregory a legveszélyesebb mindhármuk közül. Az ő képessége végzetes...- nézett végig magán fanyar mosollyal.


-Ő volt? Ő gyújtott tüzet? De hát hogyan?- egy aprót biccentett és folytatta.


-A képességével képes felhasználni a vámpírok erejét. Tudom , hogy furán hangzik, de az erőnket felhasználva képes tűzet gyújtani a kezeivel. Amikor téged tartott fogva azért a karjával szorított és nem a kezével. Majd ha felébredsz kérd meg Emmetet , hogy magyarázza meg neked.


-Emmetet?- láttam a tükörben, hogy tágra nyílik a szemem.


-A mackó külső egy pazar fizikust takar- kacsintott rám és eltűnt a piros anyag mögött.-


Néhány másodpercig csak a ruhák, és cipzárok suhogását hallottam, majd egy farmer-összeállításban elém libbent és folytatta.- Szóval, Gregory, kiszemelte a számára legveszélyesebbnek tűnő családtagot.- nagyot sóhajtott- és végig arra koncentrált, hogy megöli, de én láttam…


-Kit? Kit akart megölni?- belenéztem a szemébe, szomorúság, féltés, szerelem tükröződött. Nem kellett szavakba öntenie, hogy tudjam ki volt. Néma gyereknek anyja sem érti a szavát -szokták mondani. De egy jelentéktelen kis kavics-mint én, egy pillanat alatt tudja, és érzi a törékeny gyémánt gondolatait.


-Jaspert- mondtuk egyszerre.


-Nem csoda, hogy közülünk őt tartotta a legveszélyesebbnek. Harcedzett, sebhelyekkel borított, a teste szinte minden négyzetcentimétere. - látva megrökönyödésemet magyarázkodni kezdett- tudod ezek emberi szem számára alig láthatóak, csak ha tudod, mit kell nézned, akkor látod. Az emberek nagy része azt sem tudja, hogy léteznek vámpírok, nem hogy milyen egy vámpírharapás.


-Szóval azt láttad, hogy őt választja?- kérdeztem megerősítésképpen. Az elmúlt hetekben annyi megoldást próbáltam keresni a halálára, de a legegyszerűbb elkerülte a figyelmemet.


-Igen rá koncentrált, mikor látomásom volt.- bizonygatta, szeme ismét megtelt vidámsággal. Nem tudom, hogy csinálta, talán benyom magán egy gombot, és ismét vidám lesz, de ez csak neki sikerült.- De szerencsére ő él…


-De te nem- mondtam ki egyszerűen, keserédesen rám mosolygott- Ezért ragadtad meg a kezét.- állapítottam meg visszaemlékezve a részletekre.


-Igen, ezért. – láttam, hogy most ő is a történteken tartja lelki szemeit.


-Mért nem jeleztél Edwardnak és a többieknek ők biztosan, tudtak volna segíteni.- jutott eszembe legnyilvánvalóbb megoldás. Hiszen ők vámpírok…és sokan vannak.


-Ha azt látod, hogy lehet, hogy néhány másodperc múlva a szerelmed hamuvá ég, nem tudsz gondolkodni. A lehető legegyszerűbb megoldásnak tartottam, hogy meglepem. Láttam, hogy el fog téged lökni, és ugorni fog Jasperhez. De én mindig mindenkinél fürgébb voltam.- elmosolyodott. Szeme nem volt boldog vagy szomorú, csak beletörődött.


-Elengedtem a kezét, mert tudtam, mit kell tennem, de aztán ismét megfogtam. Búcsúzásként. Tudtam, hogy amíg meg nem teszem nem fog érteni semmit. Reméltem, hogy a testvéreim nem fogják hagyni, hogy utánam ugorjon. Szerencsére tényleg nem hagyták.


-Edward azt mondta, hogy látta, hogy mit láttál. Miért nem csinált semmit?


-Mert ráparancsoltam gondolatban, hogy ne akadályozzon meg benne. Szerencsére neki is későn esett le, hogy mire értettem. Azt hihette, hogy máshogy akarom megvédeni, hogy tudok mást is. Épp elkezdődött a következő látomásom, hogy ugrok, mikor megtettem. A tűz... - beleremegett az emlékbe.


-Annyira hiányzol.- Öleltem át.


-Ti is nekem, de ezt kellett tennem.- suttogta a fülembe.


Álltunk ott egy darabig. A tükör előtt. Csak ölelkezve. Mint két barátnő, akik rég nem látták egymást, mint akik nem tudják, hogy mikor látják egymást legközelebb. Ha látják... Hiszen az élet olyan múlandó, hirtelen, és kegyetlen.


Ezt mi tudtuk a legjobban.


-Mire akartál figyelmeztetni?- kérdeztem hosszú percek múlva. Tudtam, hogy valamikor muszáj lesz felébrednem ebből az álomból, és minden információt meg kell tudnom ,amit mondani akart.


-Veszélyesek, és bárhogy képesek megbosszulni. Ez nem sikerült de nem fogják feladni. Nem tudom mikor. Lehet, hogy holnap, lehet hogy két hét, fél év, egy év. Meg várják míg nem számítasz rájuk. Megvárják, amikor a legjobban fáj. Ők vámpírok nekik az idő smafu a végtelenhez képest.- mosolygott mindentudóan- A húgodban se bízz, tudom, hogy furcsán hangzik, nem ő nem rossz, de túl labilis, ahhoz, hogy tudja melyik oldalon a jó neki.


-Értem.- tényleg megértetem. Chloe annyira szerencsétlen helyzetben volt. Nehéz volt nem bízni benne, de…


-Ígérj meg nekem valamit Audrey.- szakította félbe gondolatmenetemet.


-Mit?- néztem a szemébe.


-Vigyázol a többiekre. Főleg Jasperre.


-Hát az most lehetetlen, hiszen nincs is a közelünkben. A többiek pedig vámpírok, nem hiszem, hogy én vagyok a legjobb testőr.


-Nem a testüket kell megvédened, hanem a lelküket. Hogy túl tegyék magukat a történteken. Valahol mindannyian magukat hibáztatják. Tudod, tudom, tudja mindenki, hogy ez hülyeség, de a mi családunk mindig is különleges volt. Hiszen egy vámpírcsalád, aki amellett, hogy nem ölnek embert még szeretik is egymást. Ez mindenki más számára hihetetlen.


-De mért pont én? Hiszen egy idegroncs vagyok mindig.


-Nem voltál mindig az-nézett rám sokatmondóan.


-Hogy mi?- suttogtam.


-Bepillanthattam a múltadba. Audrey, ez nem te vagy, tudom, hogy sok rossz dolog történt veled, de te más voltál. Egy mindig erős életvidám lány, aki még a bolhacsípésből is viccet csinál.


-Ez nem olyan egyszerű.- fekete szemei, megértők voltak, de láttam ismét azt a fényt, amivel mindent meg akart magyarázni.


-Tudom, ezt én is átéltem. Amíg nem változtam át az életem egy merő reménytelenség volt nem voltak céljaim. De mikor először megláttam a látomásomban. Tudtam, hogy hol a helyem.


Nehéz volt őt szomorúnak elképzelni. Bár most is megcsillant a szemében a szomorúság fénye, de még mindig az a tiszta szív mosolygós lány volt, akit megismertem.


-De nincs semmi és senki…


-Audrey, ne törődj senkivel, csak a boldogsággal. Légy vidám, és mások is azok lesznek. Mosolyogj és visszamosolyognak rád. Szeress és szeretni fognak téged.


-Tudom, és ez mind szép, és jó de…


-Csak pozitívan, így lehet túlélni az életet.


-Neked se sikerült.- néztem le a földre.


-Audrey nekem meg kellet halnom. Nem arra kérlek, hogy pótolj. Arra kérlek, hogy szeress helyettem is.- megfogta az állam, és arra kényszeríttet, hogy ismét a szemébe nézzek.


-Nem hiszem, hogy menni fog, pillanatnyilag még a saját idegállapotom sincs az irányításom alatt.


-Ha Jasperre gondolsz, visszajön- elmosolyodott- nem tudom mikor csak valamikor. Visszajön tudom.


-Nem hiszem, hogy van elég erőm ehhez.


-Csak légy önmagad Audrey.- bíztatott.


-És ha nem sikerül?- annyira reménytelennek éreztem ezt az egészet.


-Sikerülni fog. Bízom benned.- simogatta meg az arcom.


-Lehet, hogy nem kellene.- suttogtam.


-De kell. te vagy az egyetlen, akivel kommunikálni tudok és ,aki teljesítheti a kérésem.


-De.. –kezdtem az ellenkezést. Pont én legyek boldog? Egyszerűen már nem is emlékszem mikor voltam utoljára boldog.


-Emlékszel amikor leestél a mászókáról?- láttam, hogy szemében újabb ötlet csillan.


-Hogy mi?- hogy jönnek ide a mászókák? Alice nem változott semmit…


-Hat éves korodban, amikor leestél a mászókáról a játszótéren, és nagyon sírtál.- az emlék szó nélkül előkúszott a tudatalattimból. Talán azért meg túl kicsi voltam, a mászóka meg túl nagy.


-Igen emlékszem- furcsa volt belegondolni, hogy volt egy olyan életem is, ahol a mászóka volt a legnagyobb ellenségem.


-És arra is, hogy mit mondott anyukád?- folytatta.


-Hogy ne sírjak- gondolom én.


-És még?- nézett a szemembe.


Már emlékeztem. Tudtam, hogy mire gondol.- Aznap leestem a mászókáról, és nagyon sírtam beütöttem mindenemet, és azt mondtam, hogy soha többet nem mászok fel. Anyu erre azt mondta, hogy vissza kell másznom, mosolyogva. Meg kell mutatnom a többieknek, hogy nem félek, és mosolyognom kell. Hogy mások is lássák, hogy nem olyan félelmetes. Azoknak pedig, akik nevetnek rajtam lássák, hogy bátor vagyok.


-Anyukád bölcs ember volt. -suttogta Alice.


-Az élet is ilyen lenne?- mondtam ki hangosan – felmászunk a mászókára nevetve és példát mutatunk a többieknek?


-Nem, Audrey, az élet maga a mászóka, és igen mindig vannak pillanatok, mikor leesünk vagy lelöknek, de fel kel állnunk a sebeink ellenére és újra kezdeni mosolyogva. Példát mutatva, hogy az élet jó még egy esés után is.


-De ha félek?- suttogtam.


-Mindenki fél. De ez tesz élővé. Csak mosolyogj. Állj fel a földről és mosolyogj.


Erős ütést éreztem az oldalamon. Alice-re néztem. Nagyot sóhajtott.


-Nessie fel fog ébreszteni.


-Mi?- kezdtem kétségbeesni. Még ne!


-Mindjárt felébredsz.- mosolygott rám. Tudtam, hogy ez be fog következni, de...


-De az nem lehet még annyi kérdésem van, és annyi dolog ,amit…


-Audrey én meghaltam. Ez az álom csak egy útmutatás volt. Lehet, hogy adnak még lehetőséget, de meg kell tanulnod nélkülem folytatni…


-De hiányzol.- ragadtam meg a kezét.


-Ti is nekem- simogatta a hüvelykujjával a görcsösen szorító kézfejem.


Újabb bökést éreztem. Gyorsan átöleltem. -Mondd meg Jaspernek hogy szeretni fogom, örökké. A többieknek is, hogy szeretem őket.


-Megmondom- suttogtam a sírás határán.


-Vigyázz magadra.- törölte le mosolyogva kibuggyanó könnycseppemet.


-Alice- mondtam az utolsó pillanatokban. Már nem éreztem a kezét az ujjaim között.


-Igen?


-Mi vagy te?- erre felnevetett. Csilingelve. Ahogyan szokott.


-Mondjuk úgy, hogy kirendeltek melléd, hogy vigyázzak rád.- mosolygott, még láttam egy pillanatig az arcát, hallottam a hangját, és eltűnt. Ismét. Éreztem, hogy felébredek…


Éreztem a virágillatot, kinyitottam a szemem. Nessie ült mellettem kezébe nagy csokor virággal.


-Szia- csilingelte.


-Szia- mondtam rekedten.


-Mit álmodtál?- kérdezte kíváncsian.


-Miért?- könyököltem fel.


-Mert mosolyogtál álmodban.- válaszolt felszabadulva.


-Tudod, egy angyalkával álmodtam.- suttogtam.


Mindentudóan rám mosolygott, leugrott az ágyról és kiviharzott a szobából. Felálltam és elindultam én is a nyitott ajtó felé.


Úgy éreztem, hogy sikerült felállnom a földről is, ahova hónapokkal ezelőtt estem le a… a mászókáról. Elindultam a kezdőponthoz. És feltettem a lábam az első fokra. Az élet megy tovább.


A gondolatra mosolyognom kellett…


Tessék! Megígértem és be is tartottam az ígéretemet:) Egy Alice-szes fejezet:) Mivel már halott, többet nem tudok tenni:) Remélem azért valamennyire kárpótoltalak vele titeket. Kérek kritikákat! Köszönöm, hogy elolvastad!

Puszi,

Truska

Ajándék:)...mert megérdemlitek:)

Sziasztok!

A technika szórakozik velem:) Megpróbálom még egyszer újrarakni az ajándékot, hogy mindenki olvashassa:)
Csak néhány ajánló, és pár kép:)
Átmentem a nyelvvizsgán!!!
Köszönöm azoknak akik gondoltak rám:) Azoknak akik olvassák a blogom:) Köszönöm nektek:)

Először:
Találtam egy Audrey-s képet a számítógépemen:) Mit szóltok?




















Másodszor:
Hoztam Renis képeket:)



















Hát nem csajszi a javából?:D




















Ül a nyusziján:) Nagyon sütött a nap:)














Kicsit elbambult:D Nem tudom mit néz:D Igen, az én kezemben van:) Reni ma 16 hónapos:)

Harmadszor:
Filmajánló:
Én tényleg nagyon sok fajta filmre vevő vagyok, de az amit a héten láttam, az hihetetlenül jó.
Speak( Beszélj!) című film, aminek a főszereplője a 13 éves Kristen Stewart. Nagyon jól alakítja a főszereplő lányt:) Tömören és velősen a történet lényege, hogy szerveznek egy évnyitó bulit, ahova a kilencedikes Melinda is elmegy, és az egyik srác megerőszakolja. A sokktól kihíja a rendőröket. A bulinak lőttek. A résztvevők nem látnak benne mást csak, hogy ő a lány aki tönkre tette a bulit, és kiközösítik. Nagyon. Mindenki. Az ő lelki fejlődését jeleníti meg a film. Megtalálja a művészetben a menedéket... (ha további részletekre vagy kíváncsi Mismouth leírta részletesen a sztorit a blogján. Katt ide.)
Ha trailert szeretnétek megnézni akkor pedig ide.:) Ha valakit érdekel a film, és nem tudja honnan szerezze meg, akkot küldjetek egy e-mailt. A film nem jelent meg magyarországon, de csináltak hozzá feliratot. Szal e-mailben bárkinek szívesen segítek.



Negyedszer:
Könyvajánló:
A Speak-hez kapcsolódóan:) ez a film egy könyvből készült:) a könyv megjelent Magyarországon is:) Laurei Halse Anderson: Hadd mondjam el

Hadd mondjam el...
Miért kerülik Melindát iskolatársai? S ő miért viselkedik olyan különösen? Alig beszél, egyre inkább magába zárkózik,
pedig nagyon is szeretne ismét a közösséghez tartozni.Történhetett valami, de mi és mikor?
Mi okozza a zavart a tizennégy éves lányban s körülötte? Mi oszlathatja el annak a borzalmas nyári bulinak
az emlékét, s teheti a helyére az ott történteket?
Ezt meséli el a szerző díjnyertes, több nyelvre lefordított, drámai erejű, ugyanakkor az iróniát sem nélkülöző könyvében.
Még nem olvastam, de nemsokára fogom:)



Az öt izgalmas történet középpontjában a bál áll, pontosabban afféle para-bál, ahol aztán pokoli táncot lejtenek mindenféle lények.
Délután, amikor még azon görcsöltél, hogy kétballábas vagy, és leginkább a ruhásszekrényed szegényessége aggasztott, eszedbe sem jutott, hogy maga a Nagy Kaszás visz majd táncba... Márpedig ő nem azért kért fel, hogy a toiletted dicsérje...
Némely estély akciódússá fajul, olykor kivégeznek egy harapós kedvű vámpírt, angyalok csapnak össze démonokkal, szóval valamivel izgalmasabbak, mint egy retro öltönyös DJ szövegelése, és a lakásból sem kell kimozdulnod.

Az ajtóval ne bajlódj, vagy bejönnek, vagy nem...

Szóval, engedd el magad! Rémes estéd lesz!

Én még csak a Mag Cabbot novellát olvastam, de nagyon jó:) Szerintem érdemes elolvasni:)

Személyes kedvencem:) Nagyon régi könyv, és már könyvesboltokban sem lehet kapni, de aki könyvtárba járós, vagy szereti az antikváriumokat, annak ajánlom:) ha nagyon nem találjátok küldjetek egy e-mailt:))

Szilvási új regénye voltaképpen két napló, két tizenhét éves diák – Attila és Tamara – naplója. Élmények és reflexiók, amelyeket a XX.század negyedik negyedének küszöbén 1975 nyarán vetnek papírra mindketten, önkéntelenül – s ezért őszintén – vallva arról, milyenek a szemükben a világ, a szűkebb társadalom, amely megannyi hatással formálja, megannyi ellentmondásra kényszeríti gondolkodásra és ítélkezésre a serdülő fiú és a serdülő lány belül is ellentmondásos egyéniségét. Szülők, akik nehezen értik meg és értetik meg magukat gyermekeikkel, kamaszok, akik nehezen vagy sehogy sem értik és értetik meg magukat a felnőttekkel, tehát serdülők és felnőttek egyaránt olyan élethelyzetekkel, konfliktusokkal találkoznak ebben a történetben, amelyeken akár a „saját életükből” is származhattak volna ezekre a lapokra.

Csak ajánlani tudom:) A stílusok, az önirónia nagyon jó:) Azt kell ,hogy mondjam , hogy ezek a fiatalok a mai nyelvet megszégyenítő szlenggel beszéltek:D

Ötödször:
Ne felejtsétek el nemsokára elkezdi Spirit Bliss a következő "könyvét"( A múlt árnyai folytatását): A jövő reménységei. Ki ne hagyd, nagyszerű író a csaj:)

Ennyit akartam:) Nem tudom, hogy mikor lesz új fejezet, igyekszem:) Az a helyzet, hogy jövőhétvégén( csütörtöktől szombatig) Balcsin leszek Renivel meg a szüleivel:) De igyekszem:) Kitartás:) Köszönök még egyszer mindent:)Szeretlek Titeket:)

Puszi, Truska



2009. június 18., csütörtök

Az utolsó reménysugár- 12. fejezet

Egyedül a semmi közepén (Jasper szemszöge)


Egy sas száll a magasban, éppen áldozatát keresi, nem olyan jó a szeme, mint nekem, mert ha az lenne látta volna azt a kis nyuszit, ahogy bebújt a farönkbe. Nem miatta. Miattam… Még ezek a cseppnyi állatok is érzik, hogy mekkora nagy veszély vagyok a számukra. Egy mező szélén álltam a fák között.


Szeretnék annak a sasnak a helyében lenni. Mennyire méltóággal teljes, mikor szeli a levegőt, mennyire szabad, mennyire boldog… Csak felemelkedik és már övé a világ.


Mit is akartam? Vadászni? Egyáltalán minek? Mi értelme? Egyáltalán van valami értelme az életemnek?

Leültem az egyik fa tövébe és behunytam a szemem. Bárcsak tudnék aludni. Legszívesebben mindig csak aludnék. Akkor nem lenne az egész ilyen rossz. Akkor talán elfelejthetném egy kicsit ezt az egészet. Talán nem érezném minden pillanatban, hogy a szívemet ki akarják szakítani a helyéről. Bár nem dobog már pár száz éve, de úgy fáj, mintha még mindig pumpálná a vért eszeveszettül.


Már hetek óta mászkáltam. Nem tudom pontosan megmondani, hogy hány napja hagytam ott őket, mert összefolynak a napok, tudom, hogy a nap és a hold egymást váltják odafönn az égen. Tudom, hogy az idő múlik, tudom, hogy ezalatt az idő alatt az emberek élik mindennapi kis életüket. Lehet, hogy éppen most fedeztek fel valami nagydolgot, lehet, hogy most lőttek ki valakit az űrbe. Több száz ember házasodhatott, több száz gyermek születhetett, esetleg néhány meghalhatott. Valaki sír, valaki nevet, valaki elhagy, valakit elhagynak. Valakit megutálnak, valakit pedig megszeretnek. Hányan lehetnek irigyek, mérgesek, kétségbeesettek, gyávák, szomorúak, szerények, boldogok. A világon annyi érzés van egy időben. Nem akarom egyiket sem érezni, nem akarok egyáltalán semmit sem érezni. A saját érzéseimet se.


Mélyet sóhajtottam a levegőből. A fű, a réti virágok néhol fanyar néhol édes, és a pár száz méterre csordogáló hegyi forrás tiszta vizű illata kovácsolódik egybe. Csak én érzem. Senki más. Ha erre járna egy ember, lehet, hogy érezné a természet illatát, de nem azt amit én. Ezek túl intenzív érzékelések. Túl összetett.

Érezések, érzékelések. A fa érdessége a hátamnál, a moha lágysága az ujjaim alatt. Kicsi és nagy egymás mellett. A természet olyan nagy, az idő pedig olyan végtelen… nekem… és céltalan.

Mikor becsuktam a szemem, újra és újra ugyanabba a hibába estem. Elképzeltem az arcát, a haját, a hangját. Az a rossz, hogy pár pillanat múlva rá kellett jönnöm, hogy ő már soha többet nem lehet velem. Vége. Minden porcikám tiltakozott a tény ellen, de vége. Ennyi volt. Ő volt az egyetlen reménységem. Emlékszem mikor találkoztunk. Tisztán mindenre. Az volt életem egyik legszebb pillanata…


Nappal van, még nem szoktam hozzá, hogy világosban emberek között legyek. Az elmúlt évszázadok során inkább csak sötétségben voltunk. A bőrünk miatt is. Philadelphia. Éppen zuhog az eső. Hallom az esőcseppek kongását, ahogy földet érnek. Meglátok a túloldalon egy kis étkezőt, Egyszerűen állhatnék az esőben is. Hiszen nem árt nekünk a víz. Nem fogunk megfázni, nem lesz semmi bajunk tőle. De az embereknek feltűnhet ezért akarok bemenni abba az étkezdébe. Meg érzem, hogy valami odahúz. Tudom, hogy oda kell mennem. Alig negyven méter. Sétálok az esőben, lassan nyugodtan. Tudom, hogy egy normális ember nem sétál az esőben főleg nem lassan, de kell valamennyi idő, hogy feldolgozzam azt a sok érzelmet, ami a körülöttem lévő emberektől jön. Ezért sem szeretek emberek közelében lenni huzamosabb ideig.

A kis étkező nevét neonlámpák jelzik. Ez aztán az ellentét. Mivel elég borús az idő bekapcsolták őket. Hm... a második betű halványabban világít, mint az első, a negyedik villog, az ötödik kialudt. Az egyik autó felhajtott egyik kerekével az útpadkára. Az éppen elhaladó biciklisnek a hátsó kerekében egy enyhe nyolcas van. Egy öt tagú banda kerül ki. Ők gyorsabban mennek, mint én, fejükbe kapucnit húztak. Az egyik srácnak fel van repedve a szája, a heg alig pár napos. Így még jobban érzem az illatát. Nem olyan édes, mint egyeseknek, de vér. Érzem, hogy nagyon dühös. A másik kisebbik talán fiatalabbiknak a kabátja zsebéből egy üveg lóg ki. Zavart, de bátor akar lenni. Menő. A harmadik rágyújt, - közömbös, valami miatt kicsit izgatott, de közömbösen áll a dolgokhoz… és így tovább.

Nem csak arról tudok, ami a szemem előtt van. Hallom a hangokat mindenfelől. Az eső elől az emberek fedél alá menekültek. Az otthonaikban beszélgetnek, kiabálnak, szerelmesen évődnek, vagy éppen a délutáni sziesztájukat tartják. Hallom hogy az utca túloldalán lévő házban a második emeleten egy kisbaba sír. Kétségbeesett. Keresi az anyját. Vajon hol lehet? Fél. A hármadikon egy férj és feleség veszekszik. Mindketten idegesek. Nagyon. A negyediken egy nagymama beszél vissza a tv-nek, hogy miért nem hagyja el azt a perszónát a főszereplő, és veszi feleségül szívszerelmét. Zaklatott, és felháborodott. Az egyik boltocska tulajdonosa éppen ideges, ide hallatszik, hogy mindennek elmondja az alkalmazottját, mert kint hagyta az árut az esőben. Az alkalmazott zavart, és nagyon szégyelli magát.

Város. Minden kicsi részlet. Minden apró érzelem. Mindjárt odaérek az étkezdéhez. Szerencsére, ahogy érzékelem nincsenek sokan... Nem szeretek emberek közé menni, minden egyes pillanatban a szörnnyel viaskodok, hogy ne váljak vérengző gyilkossá, és ne

öljek percről percre. Érzem az édes, csábító illatokat.

Ahogy benyitok, nyikordul egyet ajtó. Ő már ott van, látom. Egy bárszéken ül. Könnyeden leugrik, és felém tart. Látom, hogy ő is olyan, mint én, éppoly feketék a szemei, mint nekem, de lehetne akár ellenség is… Nem, nem az, tudom. Érzem, hogy ő más. Izgatott, várakozásteljes, és örömmel teli a szíve.

-Megvárattál.- mondta könnyed egyszerű hangnemben. Természetesen.

-Elnézést hölgyem- válaszolok. Megfogja a kezem. Nem tudom miért nem ellenkezek, nézi a szememet, és mosolyog.

Ahogyan elveszek a pillantásában tudom, hogy az életemben ismét van remény…*


Ahogyan kinyitottam a szemem rá kellett jönnöm, hogy ez csak volt… Még régen. Pár évtizeddel ezelőtt. Már nincsen. Se ő. Se a remény. Az vele együtt meghalt. Elégett. Felálltam ismét elindultam nem tudom hova… csak valamerre. Hallottam a hangját. Még mindig. Tisztán. Mintha még mindig itt állna mellettem.


-Szia, szőke hercegem… harcosom.** Szeretlek.


Belekaptam a levegőbe, mintha ott lenne mellettem. Annyira szerettem volna átölelni. Megcsókolni. Tudni, hogy itt van mellettem, de ez nem lehetséges.


Meg akarok halni. Valahogy nem tudom, pontosan, hogyan, de nem akarok tovább élni. Talán elmehetnék Volterrába. Talán ha tennék egy próbát, lehetséges, hogy segítenének. Edward is megpróbálta… Alice ment a megmentésére. Nem én nem csinálhatom ugyanazt. De mért ne? Már nincs itt Alice, hogy rám pirítson, nem látna senki. Csak eltűnnék. Soha többet nem mennék vissza. Nem! Nem! Nem! Nem tehetem.

Most már tudom, hogy mit érzett Edward mikor Bellát elhagyta… Az is miattam volt, ha tudok uralkodni magamon, ha erős lettem volna, akkor az a kis vércsepp nem tudott volna gondot okozni. Fájdalmat okoztam mindenkinek Bellának, és Edwardnak, tudom. Akkor is éreztem, akárhányszor találkoztam vele. Tudtam, hogy mennyire fájó, üres az élete, de sosem tudtam rendesen megérteni… mindeddig… Nem értettem, hogy azért a kis emberért miért akarja feladni az életét.

Nem ezt nem játszhatom én is el. Ez nem lenne fair. Lenne elég bátorságom hozzá, tudom, de… Minek áltatom magam? Meghalni is félek! Szégyellem magam, de már meghalni, se merek. Egy csettintés kellene, és bárcsak megszűnnék létezni.

Volterra. Meg kellene próbálnom. El kellene mennem. De akkor kiderülne minden. Az hogy Alice halott, hogy Audrey tud a titkunkról. Nem, nem tehetem meg ezt vele. Még a végén őt is arra kényszerítenék, hogy ilyen szörnyeteggé váljon, mint mi.

Nem tehetem ezt meg a családommal. Csak újabb fájdalmat okoznék mindenkinek.

Volterra… vagy… a farkasok. Megkérhetném őket, hogy segítsenek. Hiszen, ők is el tudják intézni a vámpírokat. Nem a legfájdalommentesebb, de kit érdekel? Hagynám, hogy tépjenek szét és kész. Vége. Ők meg tudnák tenni. Csak vissza kellene mennem, és átlépni a határt. Nem! Akkor megtudnák a többiek, hogy mit tettem, hogy meghaltam. Kirobbanhatna a háború…miattam… túl sok rosszat csináltam eddig is, nem tehetem ezt velük a saját önzőségem miatt. Nem. Nem és nem! Jacob és Nessie… Seth és Maggie… az ő boldogságukat nem akarom tönkre tenni. Annyira erős közöttük a kapocs, és ha kitörne a harc… nem akarom, hogy ezek a kicsik is hiányban szenvedjenek. Éreztem, hogy milyen a bevésődés. Azt hogy mennyire ragaszkodnak a másikhoz, még akkor is, ha az csak egy gyerek. Intenzív érzés, minden odaadnának értük…

Amikor Edward meg akart halni, és majdnem megtette, emlékszem, hogy mennyire szenvedtek a többiek. Féltés, fájdalom, és bűntudat keveredett a levegőben, mikor vártuk Alice… hívását. Még Rosalie is félt, hogy baja esik… az ő hibája lett volna. Túlélték, és nem akarom őket még rosszabb helyzetbe hozni.


Aztán eszembe jutottak Audrey szavai:


-Most élsz, és éppen a legnagyobb fájdalmat okozod a családodnak.


Igaza volt. Nem akartam még nagyobb bánatot okozni Esmének- akinek legalább akkora fájdalom volt Alice elvesztése, mint nekem. Sem Carlisle-nak, aki tárt karokkal fogadott, és nem ítélt el soha a gyengeségem miatt. Rosalie, és Emmet is szerettek Az idő összekovácsolt bennünket. Éppúgy, mint Edwarddal, és Bellával is. Tudom, hogy nekik is fájdalmat okoznék.


Így szépen lassan hagytam, hogy maradék emberségemet is feleméssze az emlékezés.


-Nem tudom, megtenni. Nem és nem megy!- kiáltom. Kétségbeesett vagyok. Tudom, hogy nem fogom tudni megtenni.

-De menni fog. Tudom. Bízom benned.- trillázott a dallamos hangja. Szemében rengeteg bizalom és megértés van. Nem érdemelem meg ezt tőle. Túl jót hozzám. Túl gyenge vagyok.

-De nem vagyok elég erős.- bizonygatom.

-Majd helyetted is az leszek.- éreztem, hogy a szívem kitartással telik meg- az ő jóvoltából.

-De…

-Shh.- a számra teszi a kezét.- Minden rendben lesz. Te is bízhatnál magadban egy kicsikét. Csak mindig legyél mellettem.

-Rendben.- suttogtam.

-Mehetünk? –kiáltott felénk Edward.

Első nap az iskolában. Emberek között vegetáriánusként. Összezárnak kéttucatnyi fiatal diákkal egy aprócska kis terembe. De ő megbízik bennem. Tudom, hogy menni fog.

Odaérünk az iskolához. Bizonytalanul torpanok meg a sok édes illat között.

-Gyere. -Belém karol, és elindulunk.- GYERE MÁR!


Ez a hang riaszt fel a gondolataimból, néhány kiránduló tévedt erre. A biztonság kedvéért beálltam az egyik fa árnyékába. Egy fiatal nő támogatta két gyermekét. Utánuk az apjuk ment a felszereléssel.

Nem vettek észre, ugyan miért vennének. A nőnek olyan édes illata van, mint a kamillának. Itt a réten is van ilyen virág. Szomjas voltam. Nem vadásztam már egy ideje. Jobb, hogyha elmegyek a közelükből.


Emlékszem az utolsó pillanatokra… bárcsak tudtam volna, hogy mire készül…


-Ne mozduljanak!- kiabált ránk a szőke nő. Hárman voltak, Ez a nő, a férfi, és Audrey húga. Gregory a nyakánál fogva tartja maga mellett Audrey-t. Látszik rajta, hogy ijedt, és megviselték az elmúlt percek. A szeme kisírt., Arcán, még jól kivehetőek a könnycseppjeinek az útvonala. Érzem, hogy fél, de biztonságot is ad neki, hogy ott vagyunk. Próbálom megnyugtatni, de megint-akaratlanul- de blokkolja az érzéseit.

-Beszéljük meg- Carlisle próbált egyezkedni, mint… mindig…

-Nem beszélünk meg semmit, maguk szépen elmennek innen, mi meg nem öljük meg a kiscsajt.- harsogta a férfi. Mindannyian gyűlölettel merednek ránk. Érzem a bosszúvágyukat, és azt a mérhetetlen keserűséget.

-Most mondták, hogy nem akarják megölni- ellenkezik Carlisle. Érzem, hogy nyugodt, és magabiztos. Emmet harcolni akar, Rosalie, legszívesebben itt hagyná az egészet, Bella aggódik, Edward meg figyel… a gondolataikra.

-Ha a szükség úgy kívánja. Megtesszük.- bizonygatják.

-Egy emberért, ennyi áldozatot hozni? Ugyan minek?- kérdezte a férfi.

-Nem lesz itt semmiféle áldozat.

-Majd meglátjuk.

Alice mindvégig ott áll mellettem. Annyira természetes volt, hogy mellettem van, hogy nem is tűnt fel, hogy mire készül. Tudtam, hogy látomása van, és hirtelen a magabiztossága ijedt és habozó lett. Megragadja a kezem, majd pillanatokkal később ismét elengedi .Újra megragadja, de ekkor már eltökélt, és ismét magabiztos.

Hallom a nő kiáltását, és látom, hogy Audrey-t ellöki a férfi felénk. Talán visszavonulnak? De ekkor Alice megszorítja a kezem, és kitépi az övét az enyémből. Odaugrik a férfihoz, és a következő pillanatban lángra lobban. Mindenki csak áll döbbenten, és nézzük, ahogyan az én kis egyetlen Alice-omat elemésztik a lángok. Az alakja eltűnik, és csak por, és hamu marad belőle.


Fáj az emlék, akárhányszor rá gondolok. Megszorította a kezem. Még mindig a kezembe tudom képzelni az övét. Érzem az érintését, a bőre selymességét, puhaságát.


Nem lesz itt semmiféle áldozat.- de mégis lett. Sajnos. Mért nem láttam előre? Azt hittem, hogy csak a vámpírok szavaitól ijedt meg. A világért se gondoltam arra…

Valakinek meg kellett halnia. De mért neki? Miért pont ő? Ki miatt áldozta fel magát? A tudat, hogy ha jobban figyeltem volna az apró jelekre, lehet, hogy meg tudom akadályozni. Miért nem engem ragadott el? Mért nem engem öltek meg azok a lángok? Mért?

A fájdalom elviselhetetlen. A régi nagy filozófusok költők, megpróbálták megfogalmazni. De ez lehetetlen. Ezt érezni kell. Tanultam Cornellben filozófiát. Tudom, hogy mit gondoltak, hogyan fogalmazták meg magukban a kérdéseket.

Vannak szkeptikus, és optimista gondolatok is.


-Bánat is érhet még, harag is, de borúra derű jön:
minden felragyogó napod úgy vedd, mint az utolsót
.- idéztem Horacius szavait.

Carpe diem. Milyen egyszerű bizakodni, amikor még van remény. Nekem nincsen utolsó napom, élek de mégsem. A lelkem utolsó napja az volt mikor Alice meghalt. Végem lett.


-Mit nevetsz? A mese rólad szól, csak a név más.- egy újabb idézet a nagy ókori költőtől. Mese? Az én életem minden volt csak mese nem. Küzdés, harc, gyilkolás. Aztán néhány évtized boldogság… csak…


Egy gyilkos vagyok. Alice megpróbálta elfeledtetni velem, de a gyilkos vagyok, maradok örökre. Ezt nem mossa le rólam semmi. Audrey-t is megpróbáltam megölni…


A fa nagyot reccsen, mikor belevágok egyet az öklömmel.

-Jasper…-hallatszik féltő aggódó hangja a hátam mögött.

-Légyszi hagyj!

-Tudom, mit érzel, és nincs igazad.

-Kis híján megöltem- kiáltottam rá. Érzem a bűntudatot, és a félelmet, hogy megint szörnyeteg leszek.

-De nem így lett. Mindenki él.- hangja csilingel, mint mindig.

-Egy szörnyeteg vagyok- hallom közben, hogy felém lépdel.

A hátam mögé áll, érzem ahogy átkarolja a derekamat.

-Ne bántasd az én Jasperemet.- suttogja a fülembe.

-De…- próbálok ellenkezni

-De ne emészd magadat.- hangjával nem tudok többet ellenkezni.

-Jobb ha elmegyek- suttogtam.

-Rendben, menjünk- egyezett bele. Megtorpanok. Miért csinálhatja?

-Itt hagynád őket?- kérdezem

-Ha te így akarod. Igen. Itt.- mondta magabiztosan.

-Annyira megszeretted Audrey-t itt hagyod őt?- kérdezem akaratlanul.

-Most engem akarsz meggyőzni vagy magad, édes?- nézett rám pimaszul.

Elhomályosult a szeme.

-Alice, mit látsz?- kérdezem, mint ilyenkor mindig.

Belenéz a szemembe. Hosszan kitartóan.

-Újabb rohama lesz.- suttogta. NE! Nem akarom!

-Én nem hiszem, hogy képes vagyok rá…-mondom kétségbeesve.

-Lehet, hogy Carlisle meg tudja oldani, de Rád van szüksége, érzem.- hangja meggyőző, de én félek. Emlékszem, ahogyan szorosan átkarol, és a fülembe súgja- Itt leszek melletted ne félj.

És úgy döntök, hogy hazamegyek, és lenyugtatok, egy lelket, akire én vagyok a legnagyobb veszély, de az egyetlen gyors segítség is.


Audrey… ő is mennyire bízott bennem. Mégis ott hagytam őt egyedül. Védtelenül. Lehet, hogy ismét megtámadják a családomat, és én nem segítek nekik. Nem leszek ott.

Lehet, hogy ismét szüksége volt rám. Rohama volt… én mégis önző módon ott hagytam őket. Mindkettő rohama alkalmával úgy kapaszkodott belém, mintha én lennék az egyetlen mentsvára. Pont én… Mert van egy elviselhetetlen és veszélyes képességem… Vissza kellene mennem , és segíteni nekik, ott lenni ha kellek.

De hiszen már nem kellek senkinek. Nem akarok kelleni. Csak Őt akarom. De Ő már meghalt.

Gyenge vagyok, mindig is az voltam. Bella, is erős volt az első pillanattól kezdve. Hatalmas nagy önuralom alig négy naposan, én pedig több száz évesen sem vagyok erre képes.


A turisták illatát ismét felém fújta a szél. Eső lesz, éreztem az illatát. A felhők is erről árulkodtak. Most még jobban éreztem azt az édes szagot. Annak a nőnek a szagát. Mért ne tehetném meg? Mért ne gyilkolhatnák ismét?

Nem… Alice mit szólna? Semmit… Megtehetem. Senki sem fogja megtudni. A lelkem mélyén lapuló szörnyeteg ismét vetekszik velem. Megtegyem? Ne tegyem? Megteszem… és hagyom, hogy a szörny legyűrje az emberi énemet.

A lábaim megmozdultak. A szag irányába. Már nem küzdöttem ellene, hagytam, hogy az ösztöneim vezessenek Hallottam a hangjukat.

-Pete, drágám, segíts felállítani az apádnak a sátrat.

Egy ág megreccsent a lábaim alatt, de ők még nem hallanak semmit. Túl messze voltam tőlük.

Felmásztam a legközelebbi fára. Lassan magabiztosan, mint egy nagymacska. Oly egyszerű minden. Csak az lebegett a szeme előtt, hogy megízlelhetem ennek a nőnek az édes vérét. Álltam az egyik ágon és figyeltem ahogyan alattam pakolászik. Valami sláger fütyörészett vígan.

Könnyeden leugrottam az ágról pont a háta mögé.

Megijed jeges rémület lesz rajta úrrá, mikor hirtelen meglát.

-Uram! Megijesztett! Miben segíthetek?- mondta remegő hangon.

Ahogyan végig nézett rajtam, meglepődött, csodálattal nézett rám. Tudom, gyönyörű, hívogató vagyok neki. Közelebb léptem.

-Esetleg eltévedt?- kérdezte a nő ismét.

Csak a nyakára koncentráltam. Látom ahogy zubog az ereiben a vér. Hívogató… Ugrásra kezdtem készülni. Éreztem, ahogyan a méreg szétterjed a számban. Lassan felhúztam a fogaimat az ínyemre, és morgás tört elő a torkomból.

-Uram!- kiált fel a nő kétségbeesetten, tudta, hogy veszélyben van.

-Mami! Mami nézd mit találtunk!- szalad oda hozzá egy kislány, és kisfiú.. Kíváncsisággal néztek rám. Ahogyan megjelentek, visszarendeződik az arcom, de a szörny még mindig támadásra kész

A kislány rám nézett. Megrökönyödtem a pillantásán. Olyan, mit az övé volt. Kíváncsisággal, vidámsággal, és életkedvvel teli. Bájosan nézett rám. A szörnyet ismét legyűrtem. Nem… ma nem fogok gyilkolni… és ha rajtam múlik soha. Mert nem akarom, hogy csalódjon bennem akárhol is van.

A nő kissé megnyugszik. -Uram jól van? Hívjunk orvost?- kérdezte.

-Nem, semmi bajom. Köszönöm- mondtam egyszerűen, bár tudtam, hogy a hangom ugyanúgy lenyűgözi, mint a látványom.

Megfordultam, és elindultam ismét az erdő felé.

-Uram hova megy?

-Vigyázzanak, néhány óra múlva vihar lesz.- szóltam vissza, és meggyorsítottam lépteimet.

Majdnem megtettem. Ha Ő nincs, ha az emléke nincs velem, ismét szörnnyé változom.


Visszatérek arra a kis rétre, ahova az előbb.


Muszáj túlélnem. Bízni abban, hogy nélküle is menni fog. Az emléke örökre bennem él. A pillantása, a mosolya minden. Csak gondolnom kell rá. Tudom. Meg kell tennem… Tudom, hogy ő is ezt akarná.

Menjek vissza? Maradjak? Kezdjek valahol egy új életet? Még nem tudom. Vissza kellene mennem Forksba.



Ott van a családom. Ők velem lesznek. Mindvégig. Végignézek a réten. A fű felborzolódik a széltől. A sas még mindig a magasban repked.


Elindultam. A lábaim visznek oda, ahova a szívem húz. Tudtam. Tudom. A széllel együtt meghallom Alice édes nevetését. Tudtam az agyammal, hogy nincsen velem, de nagyon jót tesz ez a hang. Mintha üzenni akarna. Tudtam, hogy a képzeletem játszik velem, de kapaszkodok ebbe a hangba. És megyek tovább. Mert mennem kell tovább.


A sas lecsapott, és a kis nyuszit elkapta…


*részlet az Eclipse című könyvből, kicsit kiszínezve:D

**Spirit Bliss nevezte el így Jaspert az egyik novellájában.(nagyon jó, olvassátok el:)) Utólagos engedelmével egy említésre felhasználtam:)


Sziasztok! Először is elnézést kérek a a késésért:$ De a lényeg, hogy itt az új fejezet:) Köszönöm Mismouth és kitartás;) Tinnus köszi a türelmet:) Leszögezem, hogy még sohasem írtam pasi szemszögből- ezt bizonyítja, hogy háromszor annyi időt szórakoztam vele, mint egy Audrey-s fejezettel:). Remélem, azért valamennyire eléri a szintet.:) Köszönöm, hogy elolvastad, kérlek írj kritikát:) Nagyon nagy szükségem van rá!:) főleg ennél a fejezetnél:) Köszönöm:) És még valami, mikor Alice-ről beszéltem nem feltétlenül ezekre a részekre gondoltam. Az majd nemsokára jön...Remélem, hogy össze tudom, hozni:) Majd meglátjuk:) Pillanatnyilag elégedjetek meg ennyi Alice-szel. Puszi, Truska

2009. június 13., szombat

Az utolsó reménysugár- 11. fejezet

Összetört játék babák


-Hagyj békén!- kiáltott ismét rám mikor látta, hogy nem tágítok.

-Nem addig nem, amíg nem mondod el, hogy mi velem a bajod. Tudod, nagyon nehéz segíteni a dolgon, ha nem tudom, hogy mi az.- vágtam vissza. Tényleg rossz volt, hogy csak utált, de nem tudtam pontosan, hogy mi okból.

-A tényeken nem lehet változtatni- végig nézett rajtam.

-Az a baj, hogy ember vagyok? De miért? Te gyönyörű vagy, mindenki a lábaid előtt hever, halhatatlan vagy, mért utálod ennyire az embereket?- nehezen tudtam megérteni, hogy mért utál ennyire. Ez egy törékeny csúnya kis test. Semmi hozzá képest.

Be akarta vágni az ajtót, de betettem a lábam a résbe. Kár volt. Elfelejtettem, hogy ha egy vámpír becsapja az ajtót, ott nem marad ép semmi. A lábam se. Felkiáltottam. Fél lábon kezdtem ugrálni, mint egy bohóc.

-Te szerencsétlen, nézd meg, mit csinálsz.- korholt. Egy újabb ok, amiért nem értettem a viselkedését. Innen is látszik, hogy az ő helyzete sokkal könnyebb. Hiszen neki nem árthat egy becsapódó ajtó sem.

Szerencsére meg kellett állapítanom, hogy nem tört apró darabokra a lábfejem. Maximum erre a lábamra is sántítani fogok egy ideig.

-Addig nem tágítok, amíg nem mondod el. Ha a testi épségemet teszem kockára akkor sem.- néztem a szemébe. Ismét megvillanni láttam benne azt a sok, egyszerre megbúvó érzelmet.

-Tudni akarod? Ti emberek! Nektek annyira könnyű minden. Lehetőségetek van a boldog életre, de egyikőtök sem használja ki.- szűrte ki a fogai között. Villogott a szeme, mint egy vadmacskának.

-Ezt nem értem. – Mit nem használ ki? Milyen boldogság? Mi van?

-Tudod, hogy mióta szeretnék gyereket? De vámpírként ez lehetetlen. Tinektek embereknek, olyan könnyű, bármikor bármennyi gyereket szülhettek.- egy csapásra megértettem. Mint egy pofon úgy sújtott le rám a tény… a fájó emlék… ismét…

-Ezért utálsz? –kezdett felmenni bennem a pumpa.

-Itt sírdogálsz, mikor megvan a lehetőséged. Még megvalósíthatsz egy szebb életet…-kiáltotta.

-És ha nem? -vágtam közbe. Nem kiáltottam, ne emeltem fel a hangom, hogy elnyomjam az övét, egyszerűen csak kimondtam. Szavaim így is elérték a hatásukat.

Rosalie-ban benne akadt a szó. Olyan volt, mint egy macska, aki megtudta, hogy a tej a tehéntől származik. Hanem lett volna ez a téma a legfájóbb pontom talán még fel is, nevettem volna az arckifejezésén.

-De hogyan?- kérdezte hitetlenkedve.

-Az embereknek túl könnyű ugye azt mondtad? Az emberek nagy részének még sem adódott meg a lehetőség. Szóval, ha emiatt utálsz, akkor ezt abba is hagyhatod, mert olyan mintha a kutya azért utálná a macskát, mert az nem tud ugatni. Egy cipőben járunk.

Rosalie még mindig ledöbbenve nézett rám. Kitárta előttem az ajtót- Nem jössz be?- Tehát csak ennek kellett megváltozni ahhoz, hogy máshogyan álljon hozzám. Lehettem volna dühös is rá. De nem voltam.

A szobában-amit még sosem láttam- a kék és a sárga színek árnyalatai játszottak főbb szerepet. Hirtelen eltűnt, ijedten néztem körül. –Rosalie?

-Itt vagyok- jött be ismét, egy tégely krémmel a kezében.- Ülj le, bekenem a lábad, ezt Carlisle hagyta itt, hogy ha valami zúzódásod lenne.- magyarázta.

Meglepődtem a hirtelen jött kedvességén, de jól esett. Leültem a nagy franciaágyuk szélére. Leguggolt elém, és az ölébe vette a lábamat.

-Ne, hagyd majd én.- mondtam zavartan.

-Ugyan, Én vágtam rá az ajtót.- hagytam, hogy levegye zoknimat, és bekrémezze, kék lila lábamat. Zavarban voltam, így hallgattam. Aztán felnézett rám, hosszú percekig nézett némán a szemembe, nem is emlékszem, hogy az elmúlt hetek folyamán kaptam e tőle ilyen gesztust.

-Tudod, én soha nem akartam ilyen lenni- kezdte mondani- Nem akartam ezt az életet, Carlisle döntött úgy, hogy megment. Bár ne tette volna. Jobb lett volna meghalni.- kérdőn néztem rá, így folytatta- az én időmben én voltam a város legszebb, leggazdagabb és legbefolyásosabb lánya. Apám a pénzre való tekintettel választotta ki nekem a jövendőbelimet. Talán éppen ezért senki nem sejtette, hogy mire képes, hogy mi fog történni. Egy este, ők és a haverjai megtámadtak az utcán. Még reménykedtem, hogy csak viccelnek… De halálosan komolyan gondolták. Halálosan…-nem kellett többet mondania, hogy tudjam, mire gondol. Kirázott a hideg.

Most rajtam volt a ledöbbenés pillanata. Meglepett, hogy egyik pillanatról a másikra ilyen személyes titkokat mondd el, és méghozzá pont nekem.

-Tudod, egész emberi éltem alatt szép családra vágytam, sok gyerekkel. Mindenki felnézett rám. Carlisle utána rám talált, és megharapott. Mikor az átváltozás után elmondták mi lett belőlem, legszívesebben visszacsináltam volna az egészet. Nem lett jobb nekem. A szívem nem dobog, de az emlékekre -a rosszakra főleg- és a vágyaimra pontosan emlékszem. Nincsen célom. Hiába vagyok szép tökéletes. Még mindig…

-Sajnálom. Én nem tudtam…

-Ne mentegetőzz- nézett rám lágyan, már semmi nyoma sem volt az előbbi támadásra készülő vadmacskának.- Tudom, hogy késő bánat, de meg tudod bocsátani a viselkedésemet?- nézett rám kérlelően.

-Pe-persze- dadogtam

-Nem azért mondtam ezt a dolgot az előbb, hogy tisztára mossam magam, csak tudd, hogy érzem, hogy mit érzel. Nem tudtam, hogy ez a helyzet, de hidd el, tudom milyen.

-Lehetséges.- zavarban voltam, így elfordítottam szép, elgyötört arcáról a tekintetem. Megláttam egy tükröt a szoba egyik sarkában. Felálltam és elindultam felé. A tükrök valahogy erőt adtak, hogy folytassam- Tizenhat évesen az ember csak tervezget. Minden kislány álma az, mint neked is. Volt egy nőgyógyászati problémám, és anyukámmal kerestünk egy orvost. Nem volt komoly bajom, minden tinédzserrel előfordul, de az orvos azt mondta, hogy csinál egy teljes kivizsgálást. Tizenhat évesen nem árt… Csak néhány rutin vizsgálat.

Emlékszem az orvos szánakozó arcára mikor mentünk az eredményért. Sajnálattal közlöm, hogy akadt egy probléma, amit a vizsgálatok kimutattak. Azt hittem, hogy valami gyulladás, vagy valami ilyesmi, a világért sem gondoltam pont erre. „Maga meddő.”- mondta az orvos egyszerűen. „A nők bizonyos százalékában előfordul. Nincs rá magyarázat.”- megtorpantam, hallottam, hogy Rosalie feláll, és a tégelyt az éjjeliszekrényre teszi.

.- Emlékszem, amikor próbáltam lenyelni a könnyeimet. Nem kiborulni anyám mellett, csak bólintottam. Az orvos szárazon közölte, hogy majd fogadjak örökbe, ne búsuljak.- nagyot kellett nyelnem- Tartottam magam elég sokáig. Nem akartam kiborulni. Épp egy iskolai rendezvény volt aznap délután, metróval kellett mennem. Anyuval szétváltunk. Szerencsére. Emlékszem, mikor felszálltam a földalattira egy kisfiú beszélgetett mellettem az anyukájával. „Anya mért nem érem el?”- mutatott fel a kapaszkodóra. „Tudod, kicsim, még nőnöd kell egy kicsit”- válaszolta az anyja. „Mégis mennyit? Száz nap múlva el fogom érni?”- kérdezte a kicsi. Emlékszem, hogy az ajtó felé fordultam, és kibámultam a sötétségbe. Láttam az üvegbe, hogy eltorzul az arcom, és hang nélkül zokogtam a végállomásig.

-Azóta nincsenek céljaim. Azt sem tudom , hogy mi lesz a jövőmben, mikor Mag megszületett egyszerre utáltam a nővéremet, mert neki lehet- csak most jöttem rá, hogy én is hasonlóan érezhettem mint Rose- nem is utáltam, inkább mondjuk azt, hogy irigy voltam. De hálás is. Mert ott volt egy kis teremtés. Akit én is nevelhettem.

-Majd találunk neked is célokat meglátod- suttogta. Ezt már Bella is mondta pár nappal ezelőtt.

Észre se vettem, Rosalie mikor jött mögém, csak a hideg kezétől rezzentem össze, mikor megérintette a vállamat. Néztük egymást a tükörben. Déja vu érzésem lett. Mint mikor Alice-szel ültünk a tükör előtt. Egy gyémánt, és egy jelentéktelen kis kavics, mint akkor is. Hátulról átölelte a vállamat. Rátettem a kezem az övére és álltunk még egy jó darabig.

Ilyen egyszerűen változnak a kapcsolatok? Találsz egy sorstársat, és megváltozik minden? Azt hiszem igen.

Másnap éppen játszottunk a gyerekekkel. Rose, Seth, és én. Az idő jó volt, napsütéses. Így minden vámpír a házban tartózkodott.

Álltam és néztem őket. Seth éppen egy mondókát tanított neki. Mókás volt, hogy ez a nagy melák srác éppen egy kislánynak tanítja a cini-cini muzsikát. Maggie csak ült, és nagy szemekkel nézte a száját. Mintha minden egyes szónál meg akarná jegyezni a szóhoz kapcsolódó szájmozgást.

Rosalie pedig Nessie kis vöröses barna loknijait fésülgette.

-Cinni- ciiinni munyika táncó a kis jujika- hallatszott a tanulás eredménye Maggie szájából.

-Ügyeeees!- kiáltott fel Seth. Átölelte, és összevissza puszilgatta,. Már megszoktam ezeket az érintéseket. Nem volt benne semmi rossz, csak szeretet. Mag önelégülten tartotta az arcát az újabb puszikra, aztán rám nézett, és odajött megfogta a kezem, és oda húzott a lépcsőkhöz.

-Ódddii, csüccs!- kiáltott, édesen és leült - példát mutatva- a lépcsőre. Odafészkeltem magam mellé.

-Min van angyalka?- megsimogattam az arcát. A kisbabáknak van talán még olyan tökéletes bőrük, mint a vámpíroknak.- Na mit énekeljünk?

-Benne manóóóóka- közben felemelte a mutató ujját. Meglepődtem, hogy emlékszik még erre a dalocskára. Pár hónapja tanította neki anyu. Azóta senki sem énekelte vele.

Így ketyeg az óra, tikk takk…-közben mozgattam az ujjam az óra ütemére.

-..jááár.- fejezte be.- Bennne a manóóókaaaa- közben ütögette egyik kezével a másikat.

-… kalapál. De ha áll az óra, és nem jár.- felemelte mindkét mutató ujját.

-Asziiik, a manóóóka…- és a saját vállára hajtotta a fejecskéjét.

…és nem kalapál.- fejeztem be.

-ügyes!- kiáltotta, és megtapsolta magát.

-A francba…-sziszegte Rosalie.- Bella- mondta kicsit hangosabban.

Bella Carlisle,, Esme, és Edward egyszerre rohant be a szobába.

-igen halljuk. Ki hívta ide?- - mondta Edward. Valami olyasmit halottak, amit én még nem.-Most mi csináljunk?- nézett rám. Nem tudtam, miről beszélnek egészen addig, amikor alig egy perccel később kerékcsikorgást halottam.

-Ki az? -kérdeztem ijedten.

-Az apám.- mondta Bella köntörfalazás nélkül.

-Most mi lesz?- kérdeztem riadtan. Hiszen ő rendőr.

-Szerintem mutassuk be.- jött be Jasper is a szobába.

-Na de… kezdte az aggódó ellenkezést Esme.

-Bízz bennem. Charlie fél. Tudom.- Suttogta az anyjának. A félelem az én szótáramban, pánikot és meggondolatlan döntéseket szül. Engem egyáltalán nem nyugtattak meg a szavai. Halk kopogás jött az ajtó felől. Bella előresietett, és kinyitotta az ajtót.

-Szia apa. Nem is mondtad, hogy jössz,- közben kitárta az ajtót. Egy középmagas férfi lépett be az ajtón. Még mindig rendőrruhában volt, bizalmatlanul léptem egyet hátra. Jasper mögém lépett.

-Nyugi.- suttogta.

-Szia papa, rohant oda hozzá Nessie.

-Szervusz édesem. Hiányoztatok. Mostanában alig látlak titeket. – körbenézett. -Olyan búskomorak vagytok…- szeme hitelen megakadt rajtam. Nézett, nem szólt semmit csak nézett. Biztosan felismert! Hiszen eltűntem. Biztosan…

- Önnel még nem találkoztam. Csak nem egy újabb családtag?- tanácstalanul nézett végig a többieken.- Nem úgy hiszem nem családtag.

-Charlie hagy mutassuk be Audrey Hopest. Egy jó barátunk, aki az unokahúgával jött hozzánk látogatóba.

-Szép jó napot, Charlie Swan vagyok.

-Örvendek - mondtam remegő hangon- örülök, hogy találkoztunk. Nessie nagyon sokat mesélt magáról.

-Igazán?- mondta boldogan.- Annyira ismerős az arca önnek. Mi járatban?

Ismét léptem egyet hátra. – Tudja, már rég láttam Esmé-éket. Hiányoztak.

-De hiszen maga ember, és milyen fiatal, nem lehetett az olyan rég. –mondta bátortalanul. Úgy hittem többet tud a vámpírokról, mint egy átlag ember, de így is keveset.

-Ódddiiiiiiii- szaladt a lábamhoz Maggie.

-De hiszen maga- felismerés villant az arcán. Ennyire keresnek? Hiszen több száz kilométerre vagyok. Hirtelen a fegyveréhez kapott, és előrántotta. Seth felkapta Maggie-t, Rosalie pedig Nessie-t. Esme halkan sikkantott.

-Apa, apa nyugi, itt gyerek is vannak erre nincsen semmi szükség.- ugrott oda Bella.

-Bella menj távol innen. Ez a nő veszélyes.- kiáltott rá az apja.

-Dehogy veszélyes, nyugi hallgass meg minket- mondta Edward. Látszott, hogy ő is meglepődött. Hiába tudott olvasni a gondolataiban a döntése hirtelen volt. Meg ha jobban belegondolok, elég furán jött volna ki ha hirtelen leteperi a saját apósát.

-Fel a kezekkel! Magasra!- reflexszerűen raktam fel a kezemet. Lehet, hogy egy sebezhetetlen vámpírfamíliával hozott össze a sors de most a fegyver csöve rám mutatott. Hirtelen az jutott eszembe, hogy mért van az, hogy mindig ilyen helyzetekbe kerülök. Vonzom a veszélyes helyzeteket, semmi kétség. Ahol össze lehet gyűjteni pár sérülést, ott megtalálnak.

-Charlie, nyugi, nyugodj meg- lépett ki a hátam mögül Jasper.- Minden rendben nyugi.

-Keresik őt négy államban. Elsőszámú gyanúsított egy gyilkosságban. Ne mondd azt, hogy nyugodjak meg. Ti meg itt bujtatjátok. Még jó, hogy a kicsinek nem esett semmi baja.

-Igen ez igaz, de ez nem azt jelenti, hogy ő volt a tettes.- Jasper –saját magamon is éreztem- lassan nyugalmat sugárzott a körülötte állókra. Charlie arca egyre zavartabb lett.

-Hogyan hihettek neki, amikor nem is ismeritek.- mondta értetlenül.

-Ismerjük őt. A tényleges gyilkosok olyanok mint mi.

-Tessék? –Arcán rémület, és félelem tükröződött. Igaza volt Jaspernek. Charlie félt.

-Igen, ezért jött hozzánk. Mert csak mi tudunk segíteni. Ha beviszed őt az őrsre, nem segítesz senkin.

-De…

-Apa kérlek. –Bella megfogta az apja vállát. Körbenézett. Ránézett az ijedtszemű kislányokra, sóhajtott egyet és elrakta gyorsan a fegyverét.

-Rendben. Akkor ezt rátok bízom.

-Köszönjük. –Mondta Bella.

Charlie ismét végig nézett mindenkin. Majd arcán vad felismerés tükröződött. Nem olyan, mint az előbb, hanem valami más…- Várjunk csak hol van Alice? Tudtam, hogy valaki hiányzik.

Esme ismét elsírta magát. Ezekre a hirtelen kérdésekre nem volt felkészülve. Jasper felől is

nyugtalanságot, és szomorúságot éreztem. Csönd volt a szobában. Üres, tapintható fájdalmas csönd. Még senki sem szokott hozzá a tényhez.

-Alice…apa…Alice meghalt…- mondta ki végül Bella. Az elmúlt napokban hihetetlen erősen tudta kezelni a dolgokat.

-Hogy mi? Meghalt?- eddigieknél nagyobb döbbeneet sugárzott az arcáról- de hát hogyan?

-Megölték-. Ugyanazok, akik Audrey testvérét is. –suttogta Jasper. Nem akartam érezni ezt a mérhetetlen szomorúságot, amit sugárzott.

-De mért nem szóltatok? Elintéztem…-szemében könnyek csillantak

-Még mi sem tudtuk elintézni.- mondta Carlisle. – Bízzd ránk a dolgot

-Nem szólt semmit csak állt, éppolyan hitetlenkedve, amilyen hitetlenül mi is álltunk az egészhez a kezdetekben.

-Részvétem- nézett Jasperre, majd a család többi tagjára is.- Jobb ha én most lassan elmegyek.- Elindult az ajtó felé.

Szemüme!- kiáltott fel Maggie Seth karjaiból, Bella apukája felé mutatva. A zsebében tényleg egy napszemüveg volt.

-Szia kicsikém- lépett oda Charlie hozzá. – meg akarod nézni- és odaadta a kiszemelt tárgyat.

Maggie mohón elvette, és feltette a szemére. Majd kicsit letolta, és felkiáltott- kukucs!

Halk, és vidám moraj futott át a jelenlévőkön, mindenki megmosolyogta a helyzetet. De a hangulat- amit valószínűleg Jasper sugárzott akaratlanul, mindenkit megbélyegzett.

-Tudod mit, itt hagyom neked, és ha legközelebb találkozunk visszaadod. Jó?

-Jaj de jó- mondta vigyorogva Mag. Ez volt az új kedvenc szófordulata.

-Uram- szóltam utána. Rám nézett. Nem volt bizalmatlan a tekintete már, inkább csak szomorú- Köszönöm.

-Nincs mit. -mondta.

-Megtenne valamit? - félve tettem fel a kérdést, de ha úgy hozta a sors , hogy megkaptam egy befolyásos rendőr bizalmát meg akartam kérni.

-Micsodát?- húzta össze a szemöldökét.

-Utána járna, hogy mit tettek a nővéremmel, és a sógorommal Nem a gyilkosságra gondolok. Azt magam is láttam. Hanem a temetésre.

-Persze- mosolygott rám. Szomorúan, és részvéttel.

-Köszönöm- mondtam ismét.

Kilépett az ajtón, amilyen gyorsan tudott. Inkább menekült. Ez jobb megnevezés.

-Bella, majd amikor tudod, hozd át a prücsköt. –szólt vissza –Viszlát.- Adott egy puszit a lánya fejére- Még egyszer nagyon sajnálom.

Elment, én pedig megkönnyebbülten rogytam le a lépcsőre. Jasper felszaladt, engem kikerülve. Talán tudta, hogy most mindenki az ő érzéseit tükrözi. Rajtam kívül.

Ismét eltel néhány nap.

-Maggie szeretsz?- kérdeztem tőle a játék közben.

-Neeem- mondta.

-Nem szeretsz?- kérdeztem sírást színlelve.

Odasomfordált, és adott egy nagy cuppanós puszit.

-Azért!

-És is kérek! Kiáltotta Rosalie a szoba másik végéből- Maggie odaszaladt hozzá, és neki is adott.- Jaj de finom volt! Megeszlek, megeszlek!

-Nekem is hagyj belőle!

Seth La pushban, Nessie pedig a papájánál volt. Egész délelőtt mi vigyáztunk Magre

-Ki a világ legszebb kishercegnője?- kérdezte Rose.

-Én.- mondta magától értetődően Mag.

-Egyáltalán nem önimádó a gyerek- mondta nekem. Együtt nevettünk.

Maggie pótolta hiányt mindkettőnk életében, és ez így jó volt. Kinéztem az üvegen az erdőbe. Az idő borús volt, de megszokott. Az elején fel se tűnt, hogy valaki távolodik. Először jeges rémület, hogy lehet, hogy ők. Csak mikor jobban megfigyeltem, akkor jöttem rá, hogy Jasper az.

-Mindjárt jövök- mondtam Rosalie-nak, és feltéptem az ajtót.- Várj!- kiáltottam utána. Sehogy sem tetszett ez nekem.

Jasper megtorpant. Nem mozdult, nem nézett hátra csak megvárta, míg beérem. -Szia.

-Szia. Hova mész?- csaptam le rá azonnal.

-Vadászni.- összeráncoltam a homlokom. Valami miatt nem hittem el

-Biztos vagy benne, hogy csak vadászni mész?

-Igen- mosolygott, vagyis inkább próbált.

-Nem szeretem, ha szórakoznak velem.- vetettem a szemére. Éreztem, hogy elhallgat valamit előlem.

-Én nem- rám nézett, egy hosszú pillanatig nézte az elszánt szememet és megadta magát- Rendben, igazad van. Elmegyek. Nem tudom még hova, de nem maradhatok itt.

-Tessék? De miért? Hiszen. Én ezt nem értem.- erre nem számítottam

-Mindenkinek csak fájdalmat okozok. Szomorú az egész ház. Miattam. Nem akarom ezt.- nézett rám.

-De ezt nem csinálhatod, hiszen ezzel is ugyanúgy fájdalmat okozol nekik. Elmennél szó nélkül?- mutattam rá.

-Sajnálom. Nem tudok itt maradni. Minden Rá emlékeztet. A legkisebb katicabogár is. Muszáj elmennem máshova… Nem neki kellett volna meghalni.- szemeiben ismét felfoghatatlan fájdalom volt.

-Halottad Edwardot. Mindenképp meghalt volna valaki. Nem a te hibád.- kétségbe esve kerestem az okokat, hogy maradásra bírjam.

-Jobban szerettem volna én meghalni.- mondta őszintén. Fájtak a szavai. Bár nem éreztem ténylegesen az érzéseit. Nem akartam. Furcsa szúrást éreztem a szívemben.

-De nem így lett. Most élsz, és éppen a legnagyobb fájdalmat okozod a családodnak.- kérleltem.

-Nem szeretem a búcsúkat.- suttogta

-Ne menj el! Kérlek! – légzésem akadozó lett. Nem tudom miért…
-Sajnálom- mondta már sokadszorra.
-Maradj!- kiáltottam. Elkaptam a kezét, hogy megerősítsem nem csak a levegőbe beszélek.
-Nem tudok! Majd később talán visszajövök. De most, muszáj elmennem.
-Maradj! -suttogtam halkan

-Remélem, hogy életben maradsz. Vigyázz magadra, Audrey! - megérintette az arcom, majd sarkon fordult.
-Várj! –kiáltottam.
-Mondd meg a többieknek, hogy szeretem őket- fordult vissza egy pillanat erejéig. Szeme reménytelenséggel, és a szokott fájdalommal volt teli.
-Várj!- kiáltottam kétségbe esve, de szavaimat már csak a fák hallották. Ő már régen elment.


Sziasztok! Íme az új fejezet!Először is köszönöm a most már vegyészek táborába tartozó Mismouth-nak a segítséget! Még egyszer gratulálok! :D Tinnus neked is köszönöm:D Az apróságokban mindig kell segítség:D

Jó olvasást, és kellemes nyári időtöltést előre is:) Ha majd lesz néhány szabad percetek, gyertek fel az oldalra. Jah és tudod, írj véleményt! Puszi, Truska